„Ez mind csak betű a papíron” – nyugtatgatja Vlagyimir Szorokin zaklatott olvasó és nem-olvasó táborát (l. hetilap Beszélő, 1994, 7. szám). De a kedélyek nem csillapodnak: a moszkvai „Putyin-fiúk” (a mi polgári köreinkre kísértetiesen hasonlító, „alulról jövő” akciózók, akiknek Iduscsije vmeszte – azaz „együtt menetelők” – elnevezésű mozgalmában persze leányzók is bőven vannak) egyre vehemensebb támadásokat intéznek a közönséget immár kilencedik könyvével sokkoló orosz író ellen, aki Dmitrij Prigov, Jevgenyij Popov, Viktor Jerofejev (Jó Sztálin, Beszélő, 1999. június) mellett a mai posztmodern orosz irodalom legfontosabb figurája. A botránysorozat ártatlan könyvcsereakcióval kezdődött 2002 elején: az erkölcscsősz ifjak arra biztatták rajongóikat, hogy a rendkívül kártékony hatású Jerofejev, Pelevin és Karl Marx (!) művei mellett a Szorokin-köteteket is cseréljék be nevelő hatású művekre. Aztán meg akarták akadályozni, hogy Jerofejev és Szorokin dedikálja könyveit; majd eljárást kezdeményeztek Szorokin ellen – pornográfia terjesztésének vádjával. A bűnjel: a Kékháj (Goluboje szalo) című regény alábbiakban olvasható két fejezete. Két okból döntöttünk úgy, hogy közöljük – és éppen most közöljük – az ominózus részleteket (az ürügyről nem beszélve). Legfőképp szolidaritásból: kategorikusan ellenezzük a kifejezés szabadságának korlátozását. De van rá „kultúrtörténeti” indokunk is: ez az orosz írógeneráció hozzálátott a szovjet múlt feldolgozásához (vagy inkább: „kibelezéséhez”), s ebből olyan remekművek születtek, amelyek révén az orosz kultúra ismét a világ élvonalába tört, mint az előző század végén, Dosztojevszkijék térhódításakor. Nemzetközi ismertségükhöz természetesen hozzájárulnak a föntiekhez hasonló botrányok is, de ez nem csökkenti irodalmi érdemeiket: a szovjet múltat mint megélt, saját történetet, hihetetlen személyes erővel prezentálják. A legfőképp azonban azért válhattak ezek a művek egyetemessé, mert saját szovjet kultúrtörténetüket azonnal tágabb kultúrtörténeti kontextusban vették vizsgálat alá. Szorokin például, mint látni fogják, az erőszak és a nemiség összes kultúrtörténeti emblémáját és szimbolikus figuráját mozgósítja – Sade-tól a pornósztárokig –, miközben kegyetlenül orosz történetet mesél. Prigov 20+7 Sztálin-legendáját viszont teljes egészében olvashatják, és Popov friss (a Beszélőnek írt) moszkvai tudósítását is.
- Sztálin [7]