A menet közeledett Arhengelszkhez. Itt lakott egy II. Katalin korabeli, gyönyörű palotában Nyikita Arisztarhovics Hruscsov gróf, az SZKP KB Politikai Bizottságának tagja, akit a KB októberi plénuma távolított el az államügyektől.
A palota hatalmas területét klasszikus stílusú vasrácsos kőkerítés övezte, amelynek minden egyes elemét a Hruscsovok családi címere díszítette: ötszög, körző és három liliom.
Sztálin már messziről észrevette a fényt a sötét éj borította erdő felett: a palota ma ki volt világítva az 52 éves Hruscsov születésnapja tiszteletére.
A menet a kapuhoz hajtatott, a kapu mögött húzódott Hruscsov éjjel-nappali állandó őrszolgálatot ellátó magántestőrségének ellenőrző pontja. A közel hatszáz fős alegység Hruscsov-hű gárdista tisztekből, a „Nagy Kelet” diverziós iskola növendékeiből és a cserkeszek hírhedt „vad” hadosztályából állt. Az alegységet a gróf tartotta fönn, birtoka területén kvártélyozta be őket, s csakis az ő parancsának engedelmeskedtek.
Vlaszik tábornok kiszállt a ZIM-ből két testőr kíséretében, odalépett a kapuhoz, és intett a három őrálló cserkesznek. A sötétbőrű, szakállas, széles szegélyű nemezköpenyt és zöldszalagos kucsmát viselő alakok bizalmatlanul szemlélték a közeledő menetet és a tábornokot. Az egyik cserkesz beszólt az őrbódéba. Kijött egy fekete egyenruhás százados, odament a kapuhoz, pár szót váltott Vlaszikkal, majd eltűnt az őrbódéban, hogy jelentsen a grófnak.
– Ezek aztán az igazi fejvadászok! – nevetett fel Sztálin sofőrje a cserkeszekre pillantva. – Hogy ezek mit műveltek Berlinben… A bátyám mesélte, Sztálin elvtárs. Úgy kínozzák az embert, hogy kígyóra ültetik. Berlinben, amint elfoglalták az állatkertet, kiengedték a kígyóikat, szerteszét mászott mind. Mennek a parancsnokkal, látják ám, hogy egy német ezredes ott fetreng a földön, a „vad” divíziós cserkeszek meg ott állnak körülötte és röhögnek. Mert a kígyók másztak befelé az ezredes seggébe…
– Fogd be a szád – szakította félbe Sztálin.
A kapu kitárult, a százados előjött a bódéból, tisztelgett. A cserkeszek ímmel-ámmal emelték kucsmáikhoz napbarnított kezüket.
A menet befordult a birtok udvarára. Mindjárt az őrségen túl, a fenyőfásban feltűnt két géppuska-állás. A magas fenyőkön álcázott megfigyelőpontok és tüzelő-állások homályos körvonalai látszottak.
Enyhén kanyarodó út vezetett a pazarul megvilágított palotához. A menet megállt a magas, négyoszlopos görög bejárati árkád és finommívű kapu előtt. Négy, terepszínű téli overált viselő géppuskás őrizte a nagykeletiek közül. A kapu lassan feltárult, s a menet már benn is volt az alulról megvilágított félköríves oszlopcsarnok övezte Hruscsov-palota belső udvarán.
A Rolls-Royce a márványteraszhoz gördült, s kezében a bőröndöt tartva, szivarral a fogai közt kiszállt az autóból Sztálin.
– Erőt, egészséget, Sztálin elvtárs! – pattant elő egy magas termetű, jóvágású, vállbojtos hadnagy, bokáját összecsapva: – Erre parancsoljon!
Kitárta az ajtót a Sztálin előtt. Sztálin belépett a hatalmas, rózsaszín és fehér márványtól, aranytól, kristálytól csillogó előcsarnokba.
– Önök pedig, uraim – fordult az ott maradó őrséghez –, kérem, adják le fegyvereiket, és fáradjanak a vendégfogadó szárnyba!
Az előcsarnokban a gróf komornyikja, Aleksz várta – az alacsony, rendkívül mozgékony, lóarcú férfi –, az ünnep tiszteletére fehér frakkban.
– Jó napot, Sztálin elvtárs – köszöntötte sietve. – A gróf rendkívül örül a jövetelének. Már várják az alagsorban. Ha megengedi, a holmiját…
– Ez nálam marad – Sztálin magabiztosan elindult az alagsori lépcső felé. – Mi az, már megint kínvallatás folyik?
– Pontosan így van. Kínvallatnak, jelentem – szegődött gyorsan Sztálin nyomába Aleksz. – Engedje meg, hogy elkísérjem.
– Még a vendégeket is magukra hagyta?
– A vendégek már rég elmentek.
– Lehetetlen!
– A gróf úr már tréfálni is méltóztatott e tárgyban – locsogott tovább Aleksz, apró lábaival tipegve. – Azt mondja: régebben attól tartózkodtak, hogy őt tartóztassák, most meg attól, nehogy ő tartóztassa őket.
– Nagy vicc! – ásított Sztálin.
Az alagsorba vezető márványlépcső vasajtós pihenőbe torkollott, ahol két cserkesz posztolt. Katonásan, szó nélkül üdvözölték Sztálint, majd vaskos fogantyújánál fogva húzni kezdték az ajtót. A harminc centi vastag ajtó hangtalanul kinyílt, mire bentről, a félhomályos üregből velőtrázó sikoly hallatszott.
Sztálin előrelépett, Aleksz hátra maradt. A cserkeszek bezárták az ajtót a vezér mögött.
A földalatti börtönt és a kínzókamrát, amelyet még Sztálin dédapja ásatott, a XIX. században teljesen elhanyagolták, a fiatal grófnak viszont, rögtön a polgárháború után első dolga az volt, hogy helyreállítsa és újra berendezze. Három, faragatlan kővel borított, kör alakú terem láncolatából állt: az első az őrségnek volt fenntartva, a második harminchat magánzárkára volt osztva, a harmadik volt a kínzókamra.
Sztálin áthaladt az őrszobán, s a keskeny folyosón követte a fekete ruhás, nagykeletiekhez tartozó, szótlan nindzsát. A sikolyok egyre erősödtek. Egyvalakitől származtak, aki viszont hol átható majomvisítást hallatott, hol vaddisznóröfögés-szerű, gyomorból felböffenő, majd csuklásba vagy vijjogásba fulladó hangot.
Sztálin belépett a vakítóan megvilágított, kör alakú, boltíves kőterembe. A durva padlózatba vaságy, prés, vasszék és vasderes volt beépítve, a vasdereshez most egy meztelen, fájdalomtól és üvöltéstől kivörösödött és agyonizzadt fiatalember volt kezénél és lábánál odakötözve. Fényáradatban úszó háta fölé hajolva Hruscsov gróf dolgozott. Hóhérja nem volt, mindig egymagában, saját kezűleg kínozott. Szerszámai ott voltak mellette, kerekes zsúrkocsin.
– Isten éltessen, mon cher! – kiáltotta Sztálin, homlokráncolva.
– Joszif… – fordult felé a gróf kelletlenül, és máris visszahajolt a fiatal, izmos hát fölé.
Sztálin odalépett mellé, letette a bőröndöt a padlóra, karját keresztbefonta.
Hruscsov nagy mestere volt a kínzásnak, ami abban állt, hogy egy csöpp vér se folyt, a vér látványát ugyanis nem tudta elviselni. Áldozatait válluknál szétszaggatva vonta kínpadra, addig feszítette őket a „svédlépcsőn”, míg csak meg nem őrültek a fájdalomtól, szénnel és forrasztópákával égette, prés alá téve fojtogatta őket, csontjukat törte, olvasztott ólmot öntött le torkukon. De ma kedvenc kínzásnemének hódolt: a dugóhúzózásnak. Tucatnyi különféle acéldugóhúzó hevert előtte a zsúrkocsin, ő maga tervezte mind. Volt köztük hosszúkás és egészen rövid, volt olyan, amihez dupla, sőt hármas spirál tartozott, volt bonyolult, rugós fogantyúval kombinált konstrukció, önműködő és lassított mechanikájú egyaránt. A gróf úgy tudta befúrni őket az áldozatok testébe, hogy egyetlen csöppnyi vér sem serkent ki.
A szerencsétlen férfi hátából már két acélfogantyú állt ki: az egyik a vállába, a másik a lapockájába volt belemélyesztve. A gróf gumikesztyűs kézzel, lassú mozdulatokkal tekerte befelé a kíméletlen fémspirált.
Sztálin oldalvást állva figyelte.
Hruscsov gróf púpos volt, alacsony termetű, elnehezült, hosszúkás arca marabucsőrre emlékeztető húsos orrban végződött. A nedves szempár ide-oda cikázott a sűrű, őszülő szemöldöke alatt, hosszú, ősz haja precízen lenyírva, nagy füleiben most is ott villogott a briliáns. Szívós, erős keze leért egészen a térdéig. Vízhatlan kötény volt rajta, amely alól hófehér ing villant elő, a csuklóját övező mandzsettában bámulatos, skarabeust formázó mandzsettagombbal, amelyet Fabergé alkotott aranyból, zafírból, briliánsból és smaragdból.
Hruscsov hirtelen mozdulattal mindkét dugóhúzót megcsavarta. Az ifjú felsikoltott, és elvesztette az eszméletét.
– Igen, a határ… a határ… – mormolta magában a gróf, gyors pillantást vetve Sztálinra. – Miért ilyen későn jössz?
– Bocsáss meg, mon cher, tudod, az államügyek. Isten éltessen!
– Ajándék? – nézett a gróf a bőröndre.
– Itt az ajándék, mon cher – szólt mosolyogva Sztálin, kezét mellkasa baloldalára téve.
– A szívedben?
– A zsebemben. De itt nem fogom átadni.
– Aber natürlich, mein König – a gróf szalmiákszeszes üvegcsét tartott az ifjú orra alá. De az továbbra is mozdulatlanul feküdt.
– Igen, a határ… – a gróf most az ifjú fülébe kezdte csorgatni a szalmiákszeszt. – Igen, végül is, mindent a határ definiál. Mindent és mindenütt.
– Ki ez a fiú? – kérdezte Sztálin, miközben kialudt szivarját gyújtotta újra.
– Egy színész a társulatomból.
– Rossz színész?
– Remek. A legjobb Hamlet, a legjobb Miskin herceg Moszkvában. Soha úgy nem zokogtam, nem nevettem… Mejerhold is folyton el akarta csábítani tőlem…
– És te?
– Én? Akkora fizetést állapítottam meg neki, amekkorával egyetlen Mejerhold se versenyezhet.
– Akkor? Akkor mi értelme, hogy…?
– Minek mi értelme?
– Hát, miért kínozod? – fújta ki Sztálin élvezettel a füstöt.
– Én sohasem valamiért kínozok, kedves Joszif. Mondtam már neked. Nem is egyszer.
Az ifjú gyönyörű teste összerándult.
– Nagyszerű – simította végig a gróf az ifjú izzadságtól és könnytől nedves arcát, és felvett az asztalról egy jókora, bonyolult, vastagspirálos dugóhúzót.
– Ötvenéves koromra rájöttem, hogy az ember legfontosabb szerve a máj – szólt a gróf, a munka folytatásához készülődve. – A vér tisztasága a jó egészség kulcsa. A legtöbb betegség a vért rosszul szűrő máj funkciózavaraiból ered. Mert a sok mocsok nem tud megtapadni a májban, hanem tovább cirkulál a tisztátalan vérben. A vér – folytatta a gróf, s mesteri mozdulattal májtájékon az ifjú testébe döfte a dugóhúzót – ahogy Hippokratész mondta: „a legvégső elvek elve”.
Az ifjú vadul felsikoltott.
– De hát még nem is fáj, mit üvöltesz? – a gróf megfeszült arccal ránehézkedett a dugóhúzó fogantyújára.
A széles, többrétegű spirál lassan kezdett behatolni a remegő testbe. Sztálinnak már csengett a füle a sikolyoktól. Távolabb lépett, a kínzószerszámokat vette szemügyre.
– Igen, a határ... akár a spirálé... – motyogott magában Hruscsov.
Sztálin megérintette a deres acélláncát, aztán átsétált az áldozatok sütésére alkalmas tepsivel kombinált vasszékhez, és lábát keresztbe vetve, kényelmesen elhelyezkedett benne.
Az ifjú teste agonizálásnak indult. Már nem kiabált, csak görcsösen rángatózott; szeme könnyezett, szép, érzéki szájából nyál csepegett.
– Nálad már Sipov is rég vallana – vetette oda Sztálin. – Berijánál meg már egy hete hallgat.
– Sipov? Szergej Benediktovics? – kérdezte a gróf, és fülelve csavarta tovább a dugóhúzót, mint a zongorahangoló a kulcsot. – Erre a tiszteletreméltó úriemberre én sohasem emelném a kezem. És különben is, Joszif. Meg kell mondjam neked, ez a ti „bankárperetek” nagyon ingatag lábon áll. A Központi Bank rég kicsúszott a párt ellenőrzése alól, de hányszor mondtam én ezt, és minden létező eszközzel hadakoztam a monetarizmusuk ellen. De amit te meg Lavrentyij műveltek, az nemcsak hogy nem korrekt, de stratégiailag is veszélyes. A párt tekintélyét már így is aláásta a Buharin-ügy, és akkor most jöttök ti… – Hruscsov hirtelen elhallgatott, megtapintotta az ifjú elcsendesülő ütőerét. – Hát, ennyi volt, vége, szép, szigorú, ifjú kedvesem.
Hruscsov nagy zajt csapva kezdte lehúzni nagy kezeiről a gumikesztyűt.
– Mi van velünk? – emlékeztette Sztálin a befejezetlen mondatra.
– Még jobban aláássátok és megingatjátok a párt tekintélyét. Elijesztitek most már nemcsak az arisztokratákat, hanem a burzsoákat is. Menjünk fel… kész a fondü.
Hruscsov levette magáról a kötényt, és széles orángután léptekkel a kijárat felé indult.
– A kék vér beszél belőled csak – Sztálin követte a bőrönddel a kezében és szivart tartva szabályos fogsorai közt.
– Mindig is az beszélt belőlem. Akkor is, amikor beléptem a szocdem pártba. Akkor is, amikor Caricino alatt géppuskatűzzel lekaszaboltam Mamontov lovasáradatát. Akkor is, amikor Trockij és bandája ellen küzdöttem melletted. És amikor az ostromlott Leningrádban fagyoskodtam. És amikor aláírtam a békeszerződést Hitlerrel. És amikor megpillantottam az atomfelhőt London felett. És amikor basszgitár-húrral megfojtottam azt a gazember kutyát, Titót. És amikor a hájas disznó Zsdanov fürdőjét fűtöttem a dácsáján. És amikor – hirtelen megfordult és megállt – Foroszból repültem a ti híres-nevezetes októberi plénumotokra.
Sztálin odalépett hozzá. Szótlanul néztek egymás szemébe.
– Mon ami, a párt nem díszhely a mauzóleum tribünjén – szólalt meg Sztálin.
– De nem is tömegsír Butovóban! – vágott vissza Hruscsov. Tudod, micsoda földieper nő rajta?! Ekkora! – És szőrös, csontos öklét Sztálin ápolt arcához emelte.
– A párt büntetett, büntet és büntetni fog – folytatta higgadtan Sztálin, ügyet sem vetve az ökölre. – A nagy agrárországokban az entrópia valószínűsége fordítottan arányos a meggyilkoltak számával. A nagy Mao tudja ezt. Én is.
– Csakhogy egyáltalán nem kötelező ezt a törvényt kiterjeszteni a bankárokra. Századannyin sincsenek, mint a parasztok.
– Mon ami, nyithatunk még akár ötezer heroinpatikát, meg vagy tízezer kokainkávézót is, de egy jottányit se lesz több garancia a biztonságunkra. Az ország hemzseg az ellenségtől. A gitárhúrnak meg édes mindegy, melyiket fojtja meg.
– Joszif! – sóhajtott lemondóan a gróf, és megindult felfelé a lépcsőn. – Mindig is tudtam, hogy nagy vagy mint tömegempirista, de hogy nem vagy egy messzelátó stratéga, az biztos.
– És még csak tarkón se lőhetlek ezekért a szavakért – szólalt meg mögötte Sztálin.
– Csak próbáld meg! – nevette el magát Hruscsov. – Harmincnyolc géppuskaállás van telepítve a palotámban. A tetőkön meg lángszórósok tanyáznak.
– A gépfegyver nem a legjobb érv egy modern háborúban – kacagott fel Sztálin –, a lángszóró meg egyenesen vicc…
A fogadótermekből fölmentek a karzatra, keresztülhaladtak a tágas, nagy pompával, de szigorú klasszikus stílusban berendezett termek során, és beléptek a díszebédlőbe. Az ebédlő barna tónusú, hatalmas terem volt, benne szellősen elhelyezett diófabútorok, kínai vázák, antik szobrok, teraszra nyíló ablakok. A főfalon két Tiepolo-festmény: Antonius és Kleopátra találkozása és Kleopátra lakomája. A hatvanszemélyes, hosszú asztal gazdagon és ízlésesen megterítve, de ételekből csak könnyű falatok, sajtok, gyümölcsök voltak kirakva, meg teríték két személyre az asztal két végén. Ott termett azonnal Hruscsov állandó testőre, a mongol Adzsuba, mintha a föld alól pattant volna elő: arca rezzenéstelen, inai pattanásig feszülten, keskeny csípőjén két revolver készenlétben. Megállt a gróf mögött, karját keresztbefonva.
– Voila! – invitálta asztalhoz a gróf Sztálint. Ma elég búvalbélelt volt itt a társaság. Remélem, legalább te felvidítod a remetét.
Sztálin előhúzta belső zsebéből a tündérek coitusát ábrázoló, bámulatos briliáns brosstűt, és átnyújtotta a grófnak:
– Engedd meg, mon cher ami, hogy ezzel a szerény darabka élettelen anyaggal köszöntselek dicső neved ünnepén.
– Köszönöm, Joszif.
Háromszor megcsókolták egymást, oroszosan.
A szolgák három ezüstedényt hoztak be égővel a fondü készítéséhez, aztán fehérbort, apróra vágott svájci sajtot, arany nyársakat, fokhagymát és olivaolajat szolgáltak fel.
– Kedves darab – Hruscsov futó pillantást vetett a brossra, és hanyagul az ingnyakához tűzte. – Igyunk valamit.
A szolga megtöltött pezsgővel két poharat.
– Egészségedre, mon cher – emelte fel poharát Sztálin.
– Nem, nem – rázta a fejét Hruscsov –, már elmúlt a születésnapom. Hajnalodik. Ezért én inkább a te egyik, irigylésre méltó tulajdonságodra szeretnék inni.
– Ezek szerint van bennem valami, ami még belőled is képes irigységet kiváltani? – mosolyodott el Sztálin.
– Van, Joszif. Az, hogy igazi életművész tudsz lenni!
– Életemben először hallom ezt!
– Pedig így van! II. Miklós tudott a múltnak élni, Lenin tudott a jövőnek, de te a jelennek élés nagy művésze vagy. Képes vagy arra, hogy teljes energiáddal belevesd magad az életbe.
Sztálin komoly pillantást vetett Hruscsov mélyen ülő tekintetére, majd koccintottak, és kiitták a pezsgőjüket.
A szolgák közben a fondü körül serénykedtek: sajtot olvasztottak fortyogó borban, speciális kanállal kevergetve.
A földalatti börtön két őre hatalmas márványlapon behozta a frissen elhunyt ifjú lecsupaszított törzsét. Még szivárgott belőle a langyos vér. A szakács késsel és kétágú villával fölé hajolt, és kérdő pillantást vetett a grófra:
– Szűzérmét. A máj tájékáról – utasította Hruscsov.
A szakács nekilátott, hogy kimetsszen a törzsből két keskeny csíkot.
– Cela vaudrait le coup d’aller a Archangelskoe pour gouter une vrai fondue! – nevette el magát Sztálin, miközben asztalhoz ült. – Ami azt illeti, én most vacsoráztam.
– Az én fondümet én a nap bármely szakában képes vagyok megenni – a gróf az asztal túlsó végén foglalt helyet. – Ilyesmit a ti Kremletekben aztán nem kap az ember… Megint holmi disznóhúst zabáltatok, mi? Vagy azt az ostoba tejszínes császármadarat?
– Mon cher, az epe beszél belőled.
– Nem kérlek, az ínyenc. Egyetlen jó szakács se maradt nálatok. Jezsov meg Berija mind leültette.
– Gyere el hozzánk március 8-ra, remek francia konyha lesz. Meg egy csomó nő, akiket ki nem állhatsz.
– Az ember nem léphet kétszer ugyanabba a Kremlbe… Mesélj inkább erről az amnesztiaügyről.
– A leningrádiról?
– Igen. Mi ez a kapkodás? Azt hiszitek, nem volt tévedés, amikor Zsdanov jött azokkal a szerencsétlen kirakodóvásárokkal a rendes szovjet élelmiszerboltok helyett? Meg tényleg azt gondoljátok, hogy Voznyeszenszkij nem volt ipari szabotőr?
Sztálin óvatosan lepöckölte a hamut a szivarjáról az ametiszt hamutartóba:
– Voznyeszenszkij valóban szabotőr volt, és az angoloknak dolgozott. Ami viszont a vásárokat illeti, arról a Politbüro véleménye megváltozott.
– Tényleg? – húzta fel szemöldökét a gróf tettetett csodálkozással. – Ezek szerint a Zsdanov-vásár már nem a bocskoros Oroszország újjáélesztését jelenti?
– Tényleg volt benne sok archaikus, patriarchális elem. Ezek a nyilvános kivégzések a Szennaja téren, a felnégyelés, a botozás… a tömeges párzás a jégen… De. A téli vásárok ötlete önmagában véve egyáltalán nem volt szovjetellenes.
– Zseniális! – Hruscsov rácsapott az asztalra csontos tenyerével, mire a hosszú, sötét faasztal fenyegetően megkondult a hűvös terem visszhangos terében. – Lenin és Sztálin felszabadította az elnyomott orosz embert, külső és belső szabadságot adott neki. Csakhogy a boldogság forrása nem vegyészek gyógykészítménye, hanem a közös tánc, a közös önkorbácsolás, Perun imádása a Szenátus téren… „Vissza a gyökerekhez!” „Merüljünk el apáink ősi örömében!” Az efféle buharini zendülést azelőtt Zsdanov meg Posztisev csempészte be – most kicsoda? Malenkov?
– Malenkovnak ehhez semmi köze.
– Akkor kinek jutott eszébe amnesztiát adni a „leningrádiaknak”?
– Nekem.
Hruscsov súlyos pillantást mért rá. Sztálin azonban higgadt, rezzenéstelen tekintettel válaszolt. Hruscsov elfordította arcát a szakács meg a szolgák felé:
– Na, mi lesz?
– Minden készen van, fenség! – egyenesedett ki a borotvált fejű szakács.
– Akkor hozd!
Egy pillanat alatt ott termett Sztálin és Hruscsov előtt a forró olívaolajas edény, benne a lassan bugyborékoló olvasztott sajt, a tányérok, a nyársak, meg az apró darabokra kockázott emberhús.
Hruscsov beleszúrta a nyársat egy véres húsdarabba, hirtelen átsütötte a forró olajban, megszórta frissen őrölt borssal, jól belemártogatta a sajtba, bekapta és máris ivott rá egy nagy korty jéghideg Chateau Rieussec-et. Sztálin kiválasztott egy kisebb darab ember-szűzérmét, megsütötte, meglocsolta citrommal, hosszan, komótosan tunkolta a nyúlós sajtban, kivette, meglóbálta a levegőben, hogy hűljön, majd ugyanilyen kimért mozdulatokkal az ajkához emelte, és megkóstolta:
– M..m..m… Incroyable.
Egy ideig szótlanul ettek és ittak.
– Akkor még Zsdanovot is rehabilitáljátok? – kérdezte Hruscsov.
– Lehet. – Sztálin élvezettel szemlélte a húst, amint hirtelen színt váltott a bugyborgó olívaolajban. – Mondd, mon ami, már rég meg akartam tőled kérdezni: te miért nem tartasz kutyát?
– Nem szeretem az állatokat – felelte szárazon Hruscsov.
– Furcsa. Igazi hedonista, és nem szereti az állatokat.
– Nem vagyok hedonista – nézett dühösen a gróf Sztálinra.
– Még egy újság mára! Hanem akkor ki vagy, drága barátom?
– Sztálin foglya – sziszegte mogorván a gróf. Kitátotta a száját, kiöltötte húsos, fehér-sárga lepedékes nyelvét, és szemét kimeresztve megrezegtette, mély torokhangot eregetve.
Sztálin megdermedt, az arany nyárs megállt a kezében. Finom ujjai közül a nyárs a rátűzött nyers emberhússal az ölébe hullt, majd le a padlóra, és megpördült a csillogó parketten. A vezér feje hátrahanyatlott, ujjaival az asztalba kapaszkodott, és hosszú görcsös nevetési roham után rekedt kiáltás áradt szét a palotateremben…
Hruscsov lassan vetkőztetni kezdte Sztálint, aki ott feküdt előtte a hatalmas, megvetett ágyon. A gróf hálószobája fényárban úszott – három kandeláber világította meg az orgonaszín sifontapétás falakat és a három nagy, faragott aranyozott keretbe foglalt portrét. A középső, szürke-rózsaszín-kék Picasso-kép Larisza Reisznert ábrázolta, amint egy tejjel telt kádban ül; két oldalról pedig szimmetrikusan egy Sztálin– és egy Lenin-portré volt akasztva, Brodszkij klasszikus stílusú, vörös-barna-kék tónusban készült munkája. Egy rádiókészülékből Ambroise „Mignon” című operájának közvetítése szűrődött ki. A kandallóban nyírfahasábok tüze pattogott.
– A kölnid illata… – Sztálin megsimogatta Hruscsov napbarnított arccsontját. – Mindannyiszor elvesztem az eszem tőle.
– Örülök, te drága fiú, hogy végre valamivel meglephetlek – Hruscsov teljesen kigombolta Sztálin ingét, inas, szőrös kezével széthúzta a puha, finom selymet, és ajkával rátapadt a vezér szőrtelen, csupasz mellére.
– Semmihez se fogható, mon ami, amit irántad érzek – Sztálin behunyta a szemét. – Olyan, akár a… rettegés.
– Megértelek, te drága fiú… – suttogta bele Hruscsov az apró sztálini mellbimbókba, majd gyengéden vaskos, érzéki ajkai közé vette őket.
Sztálin felnyögött.
Hruscsov óvatosan kigombolta a vezér nadrágját, letolta a félig áttetsző fekete gatyát, szabadjára engedve a duzzadó, barnás vezéri falloszt. Megnyálazott ujjával finoman ingerelni kezdte Sztálin mellbimbóit, ő maga pedig ajkával már haladt is lefelé a testen, le a vérrel lassan megtelő fallosz felé.
– Ó, mennyit gondolok rád… – motyogta Sztálin. – Milyen óriási helyre tettél szert határtalan életemben…
– Masculinum… – a gróf ajka a bordó makkhoz ért.
Sztálin felkiáltott, és megragadta Hruscsov fejét. A gróf ajka előbb lágy, aztán egyre kéjesebb játékba merült a vezéri makkal.
– A spirált… a spirált… – nyögte Sztálin, ujjait a gróf hosszú, ezüstös hajába mélyesztve.
Hruscsov heves nyelve spirális mozdulatokba csapott a makkon.
– Tudod…drága… nem… sacre… a végét! A végét! A végét! – vergődött Sztálin a pihepárnán.
A gróf nyelve óvatosan a makk végéhez ért, és igyekezett behatolni a húgycsőbe.
– Nem, ne engedd… ne engedj… – rebegte Sztálin kigúvadt szemmel.
Hruscsov erősen összeszorította a vezér herezacskóit.
– Nehogy kibuggyanjon… Parancsold meg! Parancsolj rám, mint régen! De finoman! Csak óvatosan!
– Add a popsidat, te édes, drága fiú – parancsolta lágyan Hruscsov, Sztálin heréire tapadva.
Sztálin szipogva hasra fordult:
– Fél a fiúcska… puszild meg a hátacskáját…
– Megpuszilgatjuk a fiúka hátikáját – Hruscsov ledobta az inget Sztálin válláról, és elborította lassú csókjaival.
Sztálin nyögdécselve fúrta bele magát a párnába.
Hruscsov szenvedélyesen csókolgatta lapockái között, majd ajkával a füléhez hajolt és ezt suttogta:
– Mitől fél a fiúka?
– A kövér hernyótól – szipogta Sztálin.
– Hol tanyáz a kövér hernyó?
– A bácsi gatyájában.
– Mit akar a hernyó?
– Behatolni.
– Hová?
– A fiúka popsijába.
Hruscsov kigombolta a nadrágját, előhúzta duzzadt makkban végződő, hosszú, ércsomós farkát, amelynek fényes bőrére a Hruscsov-család ötszöge volt tetoválva. A gróf a tenyerébe köpött, rákente a nyálat Sztálin anusára, majd hátulról nekidőlve, apró lökésekkel kezdte bevezetni hímtagját a vezérbe.
– Te máris? …a bácsi… ne… finoman! Óvatosan! – mormogta Sztálin.
– Édes kis ólomkatonám – suttogta Hruscsov a fülébe.
– Mire való… a kín… minek az embernek… – Sztálin az ajkát harapdálta.
– Hogy felejtsen… Hogy mindent elfelejtsen, te drága fiú…
A gróf hímtagja teljesen behatolt Sztálin anusába. Bal kezével összeszorította a vezér heréit, jobb kezével pedig a farkát kezdte lassan maszturbálni.
– Te… most… még – bömbölte Sztálin. – Mit csinál a bácsi a fiúkával?
– A bácsi seggbe bassza a fiúkát – suttogta forró lehelettel Hruscsov.
– Hogy csinálja? Hogy? Hogy?
– Édesen…
– Parancsra? Mert volt parancs… Kemény parancs.
– Kemény parancsra.
– A bácsi parancsára? – szipogta Sztálin.
– A bácsi kemény parancsára.
– Jön még parancs? Jön még? Jön még?
– Jön, jön… százmillió parancs érkezik.
– Micsoda? Micsoda? Micsoda?
– Jön parancs, de nem most…
– Mikor? Mikor? Mikor?
– Majd… Majd… Majd…
– De a fiúka már… a fiúka már… a fiú már...
– Mi baja a fiúkának?
– Kész van, már kész van…
– Jön a parancs… a parancs…
– Kész a fiú, kész… Hozd már, te szabotőr!
Hruscsov Sztálint hátulról átkarolva, oldalra gördült vele együtt, ki az ágy szélére.
– Adzsuba! – szólította szaggatott hangon a gróf a mongolt.
Adzsuba menten ott is termett hat zafírral ékesített kehellyel a kezében. Térdre ereszkedett az ágy mellet, és a kelyhet Sztálin bíborvörös hímtagja alá tartotta.
– Parancs a fiúnak: elélvezni! – bődült el Hruscsov.
Egyszerre élveztek el, nyögve, sikoltozva.
Adzsuba a kehelybe gyűjtötte Sztálin sűrű spermáját.
– Kibírtam! Sikerült! – kiáltott fel Sztálin magas fejhangon.
– Éljen! Éljen! Éljen! – bömbölte a gróf, egész testével rángatózva, és igyekezett még beljebb fúrni magát Sztálin hátsójába.
Amikor az orgazmus agóniája alábbhagyott, a szerelmespár félájult állapotba dermedt.
Adzsuba továbbra is ott tartotta a kelyhet, feszülten figyelve, amint Sztálin elernyedő hímtagja az utolsó zavaros cseppeket kibocsátja.
– Örök visszatérés… szimbiózis – motyogta Sztálin, és elnevette magát.
– Szeretlek – hörögte aléltan Hruscsov, bele a vezér pomádés hajába. Sztálin megfogta a kezét, ajkához emelte, és megcsókolta. Hruscsov megpróbálta óvatosan kihúzni a farkát a vezér anusából.
– Maradj még, kérlek – csókolgatta Sztálin Hruscsov csontos, erőskörmű ujjait. – Olyan jó forró a spermád. Mint a láva. Olyan jó érezni itt belül…
Hruscsov megállt.
Adzsuba felfogta a kehely szélével az utolsó, legsűrűbb spermacseppet, letette az edényt a könyvekkel borított éjjeliszekrényre, és kiment.
– Sokat olvasol? – Sztálin tekintete a könyvekre tévedt.
– Mi mást csinálhatna egy remete?
– Én meg már azt is elfelejtettem, mi az, hogy könyv.
– Egy vezérnél megbocsátható.
– Vannak érdekes írók?
– Vannak. De érdekes könyv nincs.
– Ezt hogy érted?
– Hát, tudod, valami baj van az orosz irodalommal. Hogy mi, még magam se tudom.
– Rothad?
– Talán.
– Hisz rothadunk mi mindannyian. Amint már nem nő tovább az ember, fokozatos rothadásnak indul.
– De a könyv nem ember.
– Azt akarod mondani, hogy a könyv nem rothad?
– Micsoda szofista vagy te, Joszif! – nevette el magát Hruscsov, és zsugorodó hímtagja kicsúszott Sztálin anusából.
– Ez mi? „Iván Gyenyiszovics egy napja”? – olvasta az ágy mellett, a padlón heverő kézirat címét Sztálin.
– Gyenyiszóvics – javította ki a hangsúlyt Hruscsov, aléltan hanyatt fordulva. – Egy fura alak írta, és elhozta nekem. Gyalog jött ide, Arhangelszkojéba egészen a Krímből, a kényszerszerelem lágerekből.
– A LOVE-lag-ból?
– Azt mondta, négy pár csizmát elnyűtt útközben. Persze rögtön kételkedni kezdtem.
– Ott ült? – Sztálin elvett az aranytálról egy fürt szőlőt, leszakított egy szemet, és Hruscsov szájába tette.
– Igen, azt hiszem, hét évet. Aztán száműzetésben volt, Koktyébelben. És megírta ezt a kisregényt. A LOVE-lag életéről.
– Hallottam, hogy most divattéma lett. És amit írt, érdekes?
– Inkább különös… Mintha hitelesen és élethűen lenne megírva, de van benne valami, ami eleve hamis…
– Meséld el – Sztálin élvezettel csipegette a szőlőt.
– Igazából nem nagyon van rajta mit mesélni – ásított Hruscsov. – Ivan Leonyidovics Gyenyiszóvicsot, a hétpróbás odesszai zsidót, 10 év LOVE-lag-ra ítélik harmadfokú szexuális perverzió miatt. Zongorakísérő volt az odesszai filharmonikusoknál. Elcsalta a lakására a felső tagozatos lányokat, és likőrbe kevert altatót itatott velük. Amikor elaludtak, az összes létező résükbe behatolt, szart tömött a vaginájukba, és bevarrta aranycérnával. Aztán menyasszonyi ruhába öltöztette, elvitte a Vidámparkba és beültette őket a körhintába, és addig hintázott velük, amíg fel nem ébredtek. Az tetszett neki legjobban, amilyen az arckifejezésük volt ébredésük pillanatában. És voltaképp a regényben azt írja le, hogy milyen volt egy nap a lágerben. Ő hogyan közösül, és vele hogyan közösülnek.
– És mi benne a hamis, mon cher? – Sztálin etetni kezdte Hruscsovot.
– Először is, száz oldalra nem jut egyetlen olasz szó sem. Hogy a franciáról ne is beszéljünk. Angol kifejezés még csak-csak előfordul, de nagyon ritkán. Azt jelentené ez, hogy minden elítélt oroszul beszél? Micsoda arrogancia ez!
– Tényleg különös – fürkészte Hruscsov arcát Sztálin.
– Másrészt, egészen ártatlan, gyermeki közösülésmódokat ír csak le. Nincs májba baszás, szarbaszás, bőr alá baszás. És hol marad a klasszikus lágerbaszás, a katéteren keresztüli, öregerőszak?
– Pedig erről még az én Veszta lányom is tud.
– Harmadrészt, a konyha. Ez a Gyenyiszóvics prüszköl, hogy hányingere támad a spárgalevestől, meg a magyaros tyúkhúslevestől, amivel naponta tömik őket. Brigádvezetőjük (kényszergyöngyhímzés és csipkeverés van bevezetve náluk) gyomorégésben szenved, ezért mindig odaadja egy másik elítélnek a „megkeseredett, odakozmált, túlsütött, elviselhetetlen kinézetű, gyomort keserítő” szarvasgombát, aki aztán „örömmel hajol fölé”. Bort meg állítólag csak krímit kapnak, francia bornak híre hamva. A kokakávézóban meg cukrot kevernek a kokainhoz.
– Ez baromság. A LOVE-lag-ba igazi, első osztályú kolumbiai kokaint szállítunk, a minőséget maga az MGB felügyeli, a kokakávézóban az összes bárfiú állambiztonsági tiszt, nekik aztán eszükbe se jutna felhígítani az anyagot…
– Egyszóval, gyanús ez a láger nagyon… Meg aztán az az alak is ellenszenves volt mindjárt. Ravasz volt. Márpedig egy orosz író ne legyen ravasz. Lehet durva, pimasz, gonosz – na de ravasz… Itt szolgál nálam egy Varlam nevű fickó, fél életét a krími LOVE-lagban töltötte le. Színes egy figura, igazán. Orrba baszásra való, duplacsövű fallosza van. A keze meg emberifej formájúra görbült. Ezerszámra dugta az embereket orron. Odaadtam neki, olvassa el. Rögtön azzal kezdte: „Ilyen lágereknek színét se láttam”. Na és negyedrészt…
– Negyedrészt pedig, szeretlek – csókolta meg Sztálin a szőlőt rágcsáló ajkat.
Hruscsov hosszú csókkal viszonozta. Aztán sebesen felállt, fogta a kelyhet, és egyetlen hajtásra felhörpintette.
– Mutatok neked még valamit, mon cher ami … – szólalt meg Sztálin, a hálószoba ajtaja mellé tett kis bőröndre pillantva. – Valami nagyon fontosat. 16 éve várunk rá.
Hruscsov megdermedt egy pillanatra a kehellyel a kezében, és lassan Sztálin felé fordult…
Fordította Kiss Ilona
- Sztálin [8]