A hazai közbeszédben 2002 őszén és idén tavasszal egyaránt téma volt a drogprobléma egésze, illetve azon belül az, hogy milyen érvek és ellenérvek szólnak a kábítószer-fogyasztás büntethetősége mellett és melyek ellene. A tavaly őszi figyelem oka az volt, hogy a kormány többhetes várakozást követően, az októberi önkormányzati választások után végre beterjesztette a drogjogszabályok enyhítéséről szóló, a Btk.-t módosító törvényjavaslatot. A módosításokat tavaly december 23-án fogadta el a parlament, és az új szabályok 2003. március 1-jétől léptek hatályba.
Még drámaibban jelent meg azonban a droghasználat büntethetősége ügyének kérdése idén tavasszal, május 4-én, a Kendermag Egyesület által életre hívott első magyar Kendernapon, ahol végül érvek helyett indulatok feszültek egymásnak. Az azonban kétségtelen tény, hogy a kérdés – nem kis részben a kendernapi események botrányszaga miatt is – komoly nyilvánosságot kapott. Nem mellékes probléma, hogy a kábítószerkérdésről lassan beinduló szakmai és társadalmi vita eddig nem igazán tért ki a talán legfontosabb felvethető kérdésre, azaz arra, hogy miért kell büntetni a drogfogyasztást – már ha egyáltalán büntetni kell azt. Ez az írás kísérletet tesz arra, hogy a pro és kontra érveket ismertesse, valamint bemutassa a droghasználat büntetésére vonatkozó főbb magyarországi jogi változásokat.
Az 1993-as törvény
Hazánkban a kábítószer-használatot már a második világháború előtt is büntették. A rendszerváltás óta három fontos átalakítás érintette a kábítószerrel való visszaélést szabályozó Btk.-helyeket.[1] Az első, 1993-as módosítás legfontosabb változtatása az „elterelés” intézményének a magyar jogrendbe való bevezetése volt. Az Antall-kormány nevéhez köthető drogjogi átalakítás értelmében ettől kezdve a csekélyebb súlyú drogos bűncselekményt elkövetők, amennyiben vállalták a hat hónapos, folyamatos, drogfüggőséget gyógyító vagy megelőző kezelést,[2] megúszhatták a büntetést. Az elterelést abban az időben (az 1999-es újabb módosításig terjedő időszakban) egész pontosan azok választhatták, akik csekély mennyiségű drogot saját használatra termesztettek, állítottak elő, szereztek meg vagy tartottak. Tíz év távlatából talán nem haszontalan felidézni az 1993-as módosítást bevezető törvény indoklását, hogy pontosan miért is tartotta szükségesnek az akkori jobboldali kormány és jobboldali többségű parlament bevezetni az elterelést: „A javaslat lehetővé kívánja tenni a büntetőjogi útról való elterelést a fogyasztók esetében, ha önkéntes gyógykezelésnek vetik alá magukat. Ebben az esetben nagyobb társadalmi érdek fűződik ahhoz, hogy a kábítószer-élvező gyógykezeltesse magát, minthogy a kisebb súlyú bűncselekmény miatt büntetést szabjanak ki vele szemben. A szenvedély, önkárosító szokás ellenében a büntetés kevésbé hatékony eszköz, mint a gyógyítás.”
Ebben az időszakban tehát, az 1999-es második nagy módosításig a droghasználat büntetendő cselekmény volt, bár maga a „drogfogyasztás” kifejezés nem szerepelt a törvényben. A fogyasztást így de jure nem, csak de facto büntették, mégpedig a megszerzésen és a tartáson keresztül. A gyakorlat nyelvére lefordítva ez annyit tesz, hogy lehetetlen drogot fogyasztani anélkül, hogy a fogyasztás előtt az illető ne szerezze meg, vagy ne tartsa a kábítószert. Így például ha valakinek pozitív lett a drogtesztje egy rendőrségi eljárásban, akkor őt nem fogyasztásért, hanem megszerzésért vonták felelősségre – végső soron természetesen a droghasználatot szankcionálva. A büntetőeljárásokat tehát minden esetben megindították, ha azonban a hatóságok (a rendőrség, az ügyészség vagy akár a bíróság) észlelték az elterelés feltételeinek fennálltát, akkor egy évre felfüggesztették az eljárást, és a gyanúsítottnak ez alatt kellett alávetnie magát a féléves folyamatos gyógykezelésnek. Az elterelő kezeléseket elsősorban drogambulanciákon lehetett elvégezni. Tény, hogy az 1993-as jogszabály sok esetben nem volt életszerű, és utóbb komoly jogalkotói hibák is kiderültek alkalmazása során, ugyanakkor elvitathatatlan, hogy az 1993-as törvény mondta ki először, hogy a drogfogyasztás mint társadalmi probléma kezelése során ugyanúgy, mint az egyes kisebb drogos bűncselekményt elkövetők ügyeinél, nagyobb társadalmi érdek fűződik a gyógykezeléshez, mint a büntetőjogi szankció alkalmazásához.
Európa legszigorúbb drogtörvénye
1998 őszén, az újonnan megalakult jobboldali kormány hivatalba lépését követően, Orbán Viktor akkori egyesült államokbeli hivatalos látogatásának első napján jelentette be a kormányszóvivő, hogy a kormány „Európa legszigorúbb drogtörvényének” megalkotására készül. Az, hogy a fiatal demokraták drogügyben szigorpártiak, már kormányra kerülésük előtt sem volt titok, hiszen két alkalommal is megpróbáltak drogjogi módosítást tartalmazó törvényjavaslatokat a parlament elé vinni – ellenzékiként még sikertelenül. Mégis feltűnő volt, hogy az Orbán-kormány egyik első komoly törvénymódosítása a Btk. drogos szabályait célozta meg. 1998 őszén komoly szakmai és társadalmi vita kísérte a változtatást, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy míg a szakma – a kábítószerbetegek gyógyításával, kezelésével foglalkozó szakemberek – túlnyomó többsége kiállt a szigorítás ellen, addig a társadalom jelentős része támogatta a kemény büntetőjogi fellépést. A parlamenti erőviszonyok természetesen nem engedték, hogy a komoly szakmai ellenérvek, amelyeket az ellenzéki pártok részben átvettek, célt érhessenek, így a parlament elfogadta a törvénymódosítást, amely 1999. március 1-jével lépett hatályba.
E törvénymódosítás alapjaiban változtatta meg a droghasználatra vonatkozó jogi szabályozást. Fontos és bizonyos tekintetben haladó szellemű változást jelentett az elkövetők kábítószerfüggőkre és alkalmi fogyasztókra történő felosztása. Tény, hogy az ilyen megkülönböztetést 1998 őszén a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) is támogatta. Érveink szerint azonban ennek a megkülönböztetésnek elsősorban a drogokkal kereskedői típusú cselekményeket elkövető gyanúsítottak esetében kellett volna megjelennie. Az illegális drogok ugyanis – jelentős részben pontosan illegális voltuk miatt – igen drágák, így a drogfüggő használók egy része saját adagját az anyag továbbértékesítéséből, függők közti árusításából kívánja fedezni (pusherek), s ezek a beteg emberek sem erkölcsileg, sem jogilag nem szabad hogy egy kategóriába essenek a drogokat nem használó, az üzletbe az anyagi haszonszerzés miatt beszálló drogkereskedőkkel (dealerekkel). Az 1998-as módosítás meg is tette ezt a megkülönböztetést, és ezt önmagában nem is lehet szigorításként értékelni, hiszen a drogfüggő, kisebb mennyiségeket átadó gyanúsítottak 1999-től a korábbinál enyhébb elbírálásra számíthattak.
Szigorítást az jelentett azonban, hogy a függő-nem függő megkülönböztetést a fogyasztók szintjén is bevezették, mégpedig oly módon, hogy 1999. március 1. után kizárólag a függő szerhasználó fogyasztók választhatták a hathónapos elterelést. A törvény miniszteri indoklása szemérmesen hallgatott arról, hogy pontosan mi is az oka az elterelés drogfüggőkre való szűkítésének: „A törvény az eredeti kriminálpolitikai tétel keretein belül abból indul ki, hogy akinek a büntetőjog valójában diverziós (elterelési) lehetőséget biztosítani kíván, az a kábítószer-függőség állapotába eljutott kábítószer-fogyasztó. Ez az az állapot, amikor a személy már egyértelműen áldozatnak tekinthető. Ettől különbözik a kábítószert pusztán élvezni akaró fogyasztó.” Míg tehát az Antall-kormány alatti módosítás kifejezésre juttatta, hogy minden droghoz nyúló fogyasztó esetében nagyobb társadalmi érdek fűződik az egészségügyi, életvezetési tanácsadáshoz és a gyógykezeléshez, mint a büntetés érvényre juttatásához, az Orbán-kormány már ezt az érdeket csak a drogfüggőknél érezte fontosnak, a 15-16 éves, drogokat kipróbáló, kíváncsi kamaszok esetében már nem: őket az új rendelkezések értelmében meg kellett büntetni.
Fontos, üzenetértékű változtatás volt a „drogfogyasztás” kifejezés törvénybe iktatása. E módosításnak érdemi jelentősége jogilag nemigen volt, hiszen, mint azt láttuk, a korábbi törvények is büntették a használatot. Valójában a drogügyben oly sokszor hivatkozott, a nemzetközi prohibíció alapjainak is tekintett multilaterális egyezmények[3] is csak a csekély mennyiségű drog saját felhasználási célú megszerzése és tartása szankcionálását írják elő, s nem a droghasználat de jure tiltását. Nálunk azonban 1999-ben mégis törvénybe került a „fogyasztás” kifejezés, valószínűleg elsősorban érzelmi és értékítéleti okokból: a kormány illetékesei 1998 őszén többször is kijelentették, hogy a fogyasztás törvénybe iktatásával üzenni kívánnak a társadalomnak.
Az üzenet sikeresen átment, ha nem is feltétlenül a kívánt hatást váltva ki: a társadalom jelentős része tévesen azt gondolta, hogy a droghasználat csak 1999. március 1-jétől lett büntetendő cselekmény hazánkban. E téves felfogást számos esetben tett is igazolta: míg 1999 márciusát megelőzően elvétve lett egy-egy napvilágra került iskolai drogügynek rendőri eljárás a vége, a törvény hatályba lépését követően[4] valóságos iskolai feljelentési hullám indult meg az ország (elsősorban a főváros) középiskoláiban. Ha feltesszük, hogy a hazai középiskolás diákok drogfogyasztása, drogkipróbálása nem egy-két hét vagy egy-két hónap alatt alakult ki, akkor látnunk kell, hogy a feljelentések jelentős részének a pedagógusok és az iskolaigazgatók túlnyomó többségének tájékozatlansága volt az oka: abban a hiszemben voltak, hogy a drogfogyasztást csak 1999. március 1. után kell büntetni. Ehhez jött még egy súlyosan téves jogértelmezési magyarázat,[5] amely szerint a tanár akár bűnrészes is lehet a tudomására jutott, de a rendőrségre nem továbbított drogügyekben. Mindennek eredménye lett pedig: számos iskolai drogügy, kicsapott diákok és évekig húzódó büntetőeljárások, amelyek végén a középiskolások egy-egy megrovást vagy próbára bocsátást kaptak.
Az új „Drogtörvény”, ahogy a közönség emlegette a Btk.-módosítást, azonban nem csak az oktatás terén okozott zavarokat. 1999 után olyan esetek is előfordultak, amikor orvosok jelentették fel a hozzájuk ilyen-olyan egészségügyi okokból forduló drogbetegeket.[6] Szerencsére azonban 2001 őszén a Magyar Orvosi Kamara nyilvánosan ismerte el, hogy ez a gyakorlat nemcsak hibás, hanem súlyosan jogsértő is, úgyhogy az ilyen adattovábbítással kapcsolatos panaszok napjainkban már nem jellemzőek.
A legújabb drogjogszabályok
A tavalyi kormányváltás után az új igazságügy-miniszter hamar nyilvánvalóvá tette, hogy változtatni kíván a Btk. drogos szabályain. A kezdeményezést az ellenzék azonnal erősen bírálta – olyannyira, hogy a kormány első körben kicsit el is tolta a törvényjavaslat parlament elé való beterjesztését. Tekintettel arra, hogy a társadalom széles rétegei változatlanul a szigorú büntetőjogi fellépést tartották szükségesnek, a kormány politikailag kényelmesebbnek gondolta megvárni a beterjesztéssel az önkormányzati választások végét. Amikor ez utóbbira sor került, a mai ellenzék azonnal „droglegalizációról” és „drogliberalizációról” kezdett beszélni. Valójában a legújabb drogügyi jogszabály-változtatás sokkal közelebb áll az 1999-et megelőző jogi szabályozáshoz, mint bármiféle liberális drogjogszabályhoz. A legfontosabb új, 2003. március 1-je óta érvényben lévő szabály szerint ismét az összes fogyasztó, aki csak kisebb súlyú drogos bűncselekményt követett el, választhatja az elterelést. A nem függő és még csak nem is rendszeres szerhasználó alkalmi fogyasztókra vonatkoztatva létrehozták az elterelés új formáját: a felvilágosító-megelőző szolgáltatást.
Régi-új szabály az is, hogy ismét kikerült a törvényből a „fogyasztás” kifejezés, a droghasználatot tehát újra de facto a tartáson és a megszerzésen keresztül büntetik. Ezeken a változtatásokon túl a jogalkotó – a sokszor alaptalan kritikák ellenére – mindössze annyit tett, hogy igyekezett az új jogszabályt a korábbinál jobban alkalmazhatóvá tenni az életben valóban gyakran felmerülő, droghasználattal kapcsolatos magatartásokra.[7] Az ellenzék az ifjúság megrontásának és a diákok drogkereskedőknek való kiszolgáltatásának tudta be például azt az új törvényhelyet, amely szerint egyes esetekben az oktatási intézményekben drogot átadó személyek is választhatják az elterelés lehetőségét. Valójában a helyzet e szakaszokkal kapcsolatban az volt, hogy az 1999-től 2003-ig életben lévő szabály értelmében azt a 16 éves gimnazistát, aki a barátjának a suli területén vagy annak közelében ingyenesen átadott egy adag drogot, 5-10 évig terjedő börtönre kellett ítélni. Az iskolákat a drogdealerektől megvédeni kívánó 1999-es jogszabályrész ugyanis nem volt tekintettel arra, hogy az esetek 99%-ában az iskolai drogátadásra osztálytársak vagy iskolai ismerősök között kerül sor. E tevékenységet az új törvény enyhébben ítéli meg – nem enyhült azonban az iskola környékén árusító drogkereskedő büntetése.
Ami az új törvényből kimaradt
Tény, hogy az új törvény szinte minden szempontból jobb, mint az elődje. Két nagyon fontos területen azonban még csak fel sem merült a változtatás igénye, márpedig e változások nélkül drogliberalizációról vagy valódi enyhítésről értelmetlen beszélni.
Először is a baloldali kormány nem kívánt változtatni azon a helyzeten, amely szerint ma Magyarországon minden illegális kábítószer egyetlen büntetőjogi kategóriába esik. A kenderszármazékok, a marihuána és a hasis fogyasztóira, illetve az efféle szereket átadókra ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint például a heroinnal vagy kokainnal visszaélőkre. Ráadásul a differenciálással kapcsolatos kérdésekre a sajtóban a kormány képviselői szinte minden esetben következetesen azt a választ adták, hogy nem kívánják legalizálni a könnyűdrogok fogyasztását. Pedig a differenciálás nem az egyes drogok legalizálását vagy engedélyezését jelenti; egy kézenfekvő megoldás lehetne például, ha a büntetőjogi szankció súlyossága nem csak az elkövetett magatartás milyenségétől és a drog mennyiségétől függne (ahogy függ ma e két feltételtől), hanem az ügyben szereplő drog fajtájától is. Így a jogalkotó kifejezésre juttathatná azt a teljesen egyértelmű, a szakemberek és az összes reálisan gondolkodó ember által elismert tényt,[8] hogy az illegális drogok nem egyforma veszélyességi potenciállal bírnak sem az egyes fogyasztók, sem a társadalom szintjén.
Van azonban egy még a differenciálásnál is fontosabb terület, amelyben semmilyen szintű előrelépés nem történt a tavaly őszi törvénymódosító folyamat során: ez pedig a droghasználat büntetése. A drogfogyasztás továbbra is bűncselekmény maradt, s bár az elterelés lehetősége ismét kibővült, a droghasználókkal kapcsolatban a büntetőeljárás változatlanul a legkézenfekvőbb fellépési forma maradt.
Világosan látható, hogy bár az elmúlt tíz évben a drogjogszabályok három meghatározó változtatást is megértek, két találkozási pont is van, amelyeknél mind a három kábítószer-szabályozás azonos üzeneteket és értékeket közvetít. Az első a különböző veszélyességű és hatású drogok azonos törvényi megítélése, a második a drogfogyasztás büntetőjogi szankciókkal való fenyegetése. Álljon bármennyire is különböző ideológiai alapon „Európa legszigorúbb drogtörvénye” vagy a szocialista–szabad demokrata koalíció drogügyi módosítása, a lényeg mindkettőben ugyanaz: egy alapvetően egészségügyileg, mentálhigiénésen megközelíthető társadalmi problémára adható válaszként elfogadja az ultima ratiot, azaz a büntetőjogi szankció alkalmazását.
Ebből a szempontból vizsgálva nem kap különös jelentőséget az sem, hogy a jelenlegi rendszerben alapvetően minden fogyasztó, aki csak csekély fokban szegi meg a törvényt, kap egy lehetőséget a menekülésre. A polgárokkal szembeni büntetőjogi fellépés szigorának, a meginduló büntetőeljárásoknak ugyanis sokszor nem az eljárást lezáró büntetés vagy intézkedés a legrosszabb pontja, hanem magának az eljárásnak a megindulása vagy maga az elhúzódó, nyilvánosságra kerülő büntetőeljárás. Márpedig erre a mostani „enyhébb” rendszerben is szükségszerűen sor kerül minden, a hatóságok előtt ismertté váló droghasználat esetében. Az előállítás, a vizeletminta-vétel, a kihallgatások, a házkutatás stb., vagyis a bűnüldöző gépezet működése, illetve az eljárásban terheltként való részvétel arra való tekintet nélkül okoz mérhetetlenül kellemetlen és megalázó helyzeteket, hogy aztán megkapja-e az ember az elterelés lehetőségét, vagy pedig nem. Ennyiben tehát a különböző magyar drogügyi szabályozások teljesen azonosak.
De vajon mi az az elképesztően erős ok, amely lehetetlenné teszi, hogy a droghasználat büntethetőségének eltörléséről valódi viták folyhassanak, és amely megakadályozza, hogy bármely politikai párt érdemben ki merjen állni[9] a fogyasztás dekriminalizálása mellett?
Büntessük-e a fogyasztást?
Miközben törvényeink változnak, a drogprobléma mint társadalmi jelenség vizsgálata során érdekes következtetésekre juthatunk. Hazánkban minden évben több ezer büntetőeljárás indul kábítószerrel való visszaélés miatt. 1990-ben még csak 34 eljárásnak volt kiinduló oka a droggal való visszaélés, az elmúlt 13 évben folyamatosan emelkedett az eljárások száma,[10] 2002-re már elértük az évi kb. 4700-at. Meg kell jegyezni, hogy ez a szám, ha összevetjük az összes ismertté vált bűncselekmény számával, még mindig jóval alacsonyabb arányt mutat az összbűnözésen belül, mint a hasonló külföldi – akár EU-s – adatok. A büntetőeljárások nagyjából 60%-a kizárólag fogyasztók ellen indul, és elmondható az is, hogy az eljárások több mint 50%-ában a nyomozóhatóságok csak kenderszármazékokkal visszaélők ellen lépnek fel. Tény az is, hogy egyre több a fiatalkorú a drogos eljárásokban, az ügyek kb. 14-15%-a indul fiatalkorúak ellen, és az eljárások közel 30%-ában valamilyen diák vagy tanuló a gyanúsított.[11]
A kérdéssel foglakozó szakemberek egyetértenek abban, hogy hazánkban ma már régóta százezres nagyságrendű azoknak a száma, akik életükben legalább egyszer kipróbáltak már valamilyen illegális drogot, de egyetértés van abban is, hogy a rendszeresen tiltott szereket használók száma is meghaladja a százezret. A Magyar Televízió egy 2003. májusi vitaműsorában[12] a GYISM kábítószer-koordinációért felelős helyettes államtitkára, Topolánszky Ákos nem cáfolta egy másik szakértő, dr. Funk Sándor 400 ezres, a kenderszármazékokkal már kapcsolatba került magyar polgárok számára vonatkozó becslését.
Az első hazai, átlagnépességre reprezentatív jellegű kutatás 2001 tavaszán a 18 és 65 év közötti korú emberekre vonatkoztatva 6,4%-os életprelevancia[13] értéket tárt fel. Csorba József, a Magyar Narkológiai Társaság elnöke a közelmúltban szintén nagyjából 4-500 ezer olyan emberről beszélt, aki valaha kipróbált már valamilyen tiltott drogot. További fontos, de óvatosan kezelendő indikátor a fogyasztás elterjedtségének mérésekor az évente drogprobléma miatt orvosi segítséget kérők számának alakulása. Ez a szám gyakorlatilag három éve alig-alig változik: durván 12 700 fő/év. Ezen adatokból messzemenő következtetéseket csak óvatosan lehet levonni, mert az adatgyűjtési rendszer folyamatosan változott. Ugyanakkor nehéz elhessegetni a gondolatot: nem lehetetlen, hogy egész egyszerűen azért nem nő 1999 óta a kezelésre jelentkezők száma, mert a jelenlegi ellátórendszer nem képes több beteget fogadni.
Elmondhatjuk tehát, hogy míg az elmúlt években drogjogszabályaink folyamatosan változtak, a droghasználat elterjedtsége is nőtt. A GYISM egy 2003-as kiadványa[14] leszögezi, hogy a kilencvenes években mintegy duplájára emelkedett a tiltott szerek fogyasztásának életprelevancia-értéke a leginkább veszélyeztetett korosztályban, a középiskolások körében.
A helyzet tehát röviden a következő: van hazánkban minden évben néhány ezer peches droghasználó, akik ellen rendőri eljárások indulnak, van nagyjából százezer ember, aki rendszeresen használ tiltott szereket, és van 4-500 ezer olyan ember, aki már kipróbált ilyeneket. Végül, de nem utolsósorban, van egy pontosan nem ismert, de mindenképpen tízezres nagyságrendű drogfüggő populációnk is, ők tekinthetők az igazán problémás fogyasztóknak.
Vajon milyen kapcsolat fedezhető fel a ténylegesen meginduló büntetőeljárások számának alakulása, illetve a drogfogyasztási mutatók között? Ez a kérdés nagyon fontos, ha ugyanis azt állapítjuk meg, hogy a jogalkalmazásnak, pontosabban a rendőri fellépésnek nincs vagy alig van befolyása a fogyasztási adatok alakulására, akkor logikusan következtetve nem sok érvünk maradhat arra, hogy fenntartsuk a droghasználat büntetőjogi kategóriaként való megítélését. Hiszen a droghasználatot elsősorban azért kell büntetnünk, hogy ezzel visszaszorítsuk a fogyasztók számát. Egyfelől látható, hogy bár a büntetőeljárások száma évről évre emelkedik, még mindig nagyon alacsony az összes, drogot már kipróbált vagy akár azt rendszeresen használó ember számához képest. Másrészt, Ritter Ildikó már hivatkozott tanulmányában közöltek alapján biztonsággal kijelenthetjük, ma hazánkban az, hogy egy rendőrkapitányság hány drogos ügyben indít eljárást, nem a tényleges droghasználati mutatókon, hanem sokkal inkább az adott rendőrség munkatársainak létszámán, leterheltségén múlik, vagy azon, milyen mértékben állnak rendelkezésre az anyagi eszközök.
A modern, demokratikus büntetőjog a büntetés céljaként elsősorban két fogalmat határoz meg. Az első a generális, a második a speciális prevenció.[15] Generális prevención azt értjük, hogy feltesszük és elfogadjuk, hogy amennyiben valakit az általa elkövetett bűncselekmény miatt megbüntetünk, akkor a társadalom többi tagja e büntetésből tanulván, kevésbé lesz hajlamos bűncselekményeket elkövetni. Ez tehát az általános megelőzés, amelynek során a büntetésnek, az egyes emberre kiszabott szankciónak valamiféle általános bűnmegelőzési szerepet tulajdonítunk. A speciális prevenció célja is a megelőzés, ez azonban már szorosabb kapcsolatban áll az elkövetővel. E szerint az elv szerint, ha valakit megbüntetünk egy adott, üldözendő cselekményéért, akkor ő a jövőben nem vagy kevésbé valószínűen fog bűncselekményeket elkövetni. Ez tehát az elmélet, csakhogy a gyakorlat szintjén a drogos bűncselekményekkel kapcsolatban a büntetőjogi prevenció mindkét fajtájával komoly gondok vannak.
Egyrészt, mint láttuk, a valóságban nem azon múlik, hogy hány embert kapnak el droghasználatért, hogy mennyien fogyasztanak valójában tiltott drogokat. Anélkül, hogy az évi néhány ezer rendőrségi látókörbe került droghasználó szenvedéseit le akarnánk kicsinyíteni, el kell hogy ismerjük: sokkal, de sokkal többen használnak tiltott szereket, mint ahány embert ezért megbüntetnek. A fiatalok, illetve általában azok, akik ilyen szerekkel élnek, tehát joggal érezhetik úgy, hogy a gyakorlatban nagyon kicsi az esély arra, hogy a fogyasztó lebukjon. Másrészt, és ez még mindig a generális prevenció kérdésességéhez tartozik, az elmúlt évek rendszere a jogbiztonság és jogegyenlőség elveinek sem felelt meg tökéletesen. Ha csak a főváros egyes kerületeit nézzük, azt kell hogy tapasztaljuk, hogy míg például az egyik kerületben hosszú éveken keresztül minden első alkalommal lebukott droghasználó ügyészi megrovással úszta meg az ügyeket, addig akár csak egy utcával távolabb, egy másik kerületi ügyészség illetékességi területén következetesen vádat emeltek minden drogfogyasztó ellen.[16]
Hasonló eltérés volt az elmúlt években a főváros és a vidék között is. Hogy az elbírálás és egyáltalán az eljárások megindulása már önmagában milyen komoly jogegyenlőségi problémákat vet fel, az más adatokból is bizonyítható. Miközben ugyanis a férfiak és a nők egyaránt kipróbálnak és használnak tiltott szereket, az eljárás alá vontak túlnyomó többsége férfi. A számok szerint, a fogyasztás tekintetében 60-40% vagy 70-30% a büntetőeljárások tekintetében viszont 90-10% az arány – mindkét esetben a férfiak javára. Hogyan beszélhetünk jogbiztonságról, törvények előtti egyenlőségről és egyáltalában bármiféle generális prevencióról, azaz visszatartó erőről, ha a drogjogi törvények alkalmazása ennyire diszkriminatív?
Nem jobb a helyzet a speciális, azaz az egyénre vonatkozó prevenció tekintetében sem. Súlyosan beteg, drogfüggő embereket sem az első, sem a második, sem a tizedik ellenük megindított büntetőeljárás nem szokott rábírni a leszokásra – tekintettel arra, hogy az ilyen motivációt a legritkábban lehet kikényszeríteni valakiből valamilyen külső hatással. A büntetőeljárás, pontosabban az elterelés még a jogalkotó szerint sem arról szól, hogy csak az ilyen kezelés sikeressége esetén mentesül a büntetőjogi következmények alól az elkövető. A büntetőeljárás megszűnése pusztán amiatt következik be, hogy a gyanúsított fél évig folyamatosan jár ilyen kezelésre. A kíváncsi fiatalok, a drogokat kipróbálók a terápiás és a prevenciós szakemberek szerint szintén nem az aktuális büntetőjogszabályok mérlegelésével szoktak valamilyen szer használata vagy elutasítása mellett dönteni. Sőt, esetükben a szakemberek szerint még az is előfordulhat, hogy pontosan a tiltás az, ami vonzóvá teheti számukra az illegális szerek fogyasztását – ez volna a tiltott gyümölcs effektus.
Válaszok büntetésérvekre
Ha a drogfogyasztás büntethetősége szakmai érvekkel nem igazolható, ha azt látjuk, hogy a rendőrség minden évben több ezer ember ellen indít drága, felesleges és igazságtalan eljárást, akkor mi szükség van egyáltalán a fogyasztás büntetésének fenntartására?
A prohibicionista, azaz tiltó drogpolitikát folytató országokban a liberalizációs érvekre gyakran adott válasz szerint az egyes országok által vállalt nemzetközi kötelezettségek nem engedik, hogy a drogtörvényeket jelentősen enyhítsék. Való igaz, hogy az ENSZ-egyezmények a szigorú büntetőjogi fellépést favorizálják, sőt az 1988-as Bécsi Egyezményt aláíró államok – köztük természetesen Magyarország – külön kötelezettséget vállaltak arra is, hogy a csekély mennyiségű drog megszerzését és tartását – személyes fogyasztás céljából – is büntetőjogi szankciókkal sújtják belső joguk szerint. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni két fontos tényezőt ezzel kapcsolatban.
Egyrészt, az ENSZ-egyezmények sok tekintetben kifejezetten elavultnak tekinthetők. Az 1961-es, máig érvényben lévő szerződés például a számos országban drogbetegek kezelésére szolgáló metadont tiltott, gyógyászati értékekkel nem bíró szerként definiálja, s ez már önmagában is sokszor komoly problémák forrása. Oroszország például, amelynek területén napjainkban gyorsan terjedő HIV-járvány figyelhető meg, pontosan azért nem vezeti be ezt a fajta kezelési módszert – mellyel a WHO és az Európai Unió szerint a lehető leghatékonyabban lehetne küzdeni a betegség terjedése ellen –, mert nem kívánja megsérteni a hivatkozott ENSZ-egyezményt. Másrészt tény az is, hogy a nemrégiben demokratikus berendezkedésűvé vált országok sokkal szigorúbban igyekeznek betartani az adott esetben már idejétmúlt és meghaladott egyezményeket. Azok a nyugat-európai országok, melyek politikusai elég bátrak ahhoz, hogy változtatni merjenek tiltó drogjogszabályaikon, rendszerint meg tudják azt tenni az ENSZ illetékes szerveinek rosszallása nélkül is. Gyakorta alkalmazott megoldásnak számít, amikor magán a Btk.-n vagy a vonatkozó törvényeken nem változtatnak, a rendőri-ügyészi munkát azonban különböző végrehajtási rendeletekkel és utasításokkal úgy alakítják, hogy a drogfogyasztók rendőri előállítására a lehető legkevesebbszer kerüljön sor.[17]
Szintén nagyon gyakran emlegetett drogliberalizáció-ellenes érv, hogy a magyar társadalom jelenlegi mentálhigiénés állapota nem teszi lehetővé a drogfogyasztás büntetésének eltörlését. Fogyasztási kultúránk valóban ijesztő, elég, ha csak a dohányzási vagy az alkoholfogyasztási statisztikákra gondolunk.[18] Miként engednénk meg tehát, hogy újabb szerek álljanak az önmagukat bódítani akarók rendelkezésére? – szól a kérdés. Valójában az ilyen jellegű, a dekriminalizációt elutasító érvelés kétszeresen is hamis. Egyfelől, a drogfogyasztás dekriminalizálása nem egyenlő a legalizálással. Az első esetben csak annyi történne, hogy a fogyasztókat nem büntetnénk meg, a második esetben azonban az egyes drogok terjesztése is állami vagy állam által ellenőrzött feladat lenne. Dekriminalizálás esetén a drogok elérhetősége nem válna könnyebbé, a szerek kereskedelme nem lenne engedélyezett, nem lenne tehát arról szó, hogy a társadalomra „rászabadítanánk” bármit is, sőt, a fogyasztók üldözésével felhagyó bűnüldözők sokkal hatékonyabban tudnának a valóban veszélyes bűnözők, így akár a drogkereskedelembe is beépült szervezett bűnözői csoportok felkutatásával foglakozni. De hamis a fogyasztási kultúránkra vonatkozó érv logikailag is: hiszen nem kevesebbet állít, mint azt, hogy bár a fogyasztás tiltásáról tudjuk, hogy nem érheti el célját, tiltsuk mégis a droghasználatot, csak mert hazánkban egymillió embernek van kialakult alkoholproblémája.
Nemzetközi példák egyértelműen bizonyítják, hogy a fogyasztás büntetésének eltörlése vagy a rendőri gyakorlat enyhébbé válása sehol nem járt még együtt a fogyasztás egyidejű megugrásával. Ráadásul, mint azt már láttuk, a jelenlegi magyar helyzetben a fogyasztás büntetőjogi fenyegetettségének amúgy sincs visszatartó ereje, miért feltételezzük tehát, hogy a büntetés eltörlése esetén többen használnának tiltott drogokat?
Végül, de egyáltalán nem utolsósorban a drogliberalizáció elleni érv a társadalom többségének tiltó, szigorú büntetésekkel fenyegető drogpolitika iránti igénye. Ez kétségtelenül fontos, különösen a szavazatok maximalizálására törekvő politikusok számára figyelembe veendő érv. Ugyanakkor nem nehéz olyan jogpolitikai témát találni, melynek megítélésben komoly különbség van a társadalom és a politikusok között – ilyen például a halálbüntetés kérdése. Hiszen a magyar társadalom jelentős része igennel válaszolna a halálbüntetés visszaállítására, ugyanakkor mégsem merül fel egyetlen felelősen gondolkodó politikusban sem e büntetési nem szükségessége. A drogtéma a világon mindenhol átitatódik politikai kérdésekkel. Fokozottan igaz ez hazánkra,[19] ahol 1998-ban az akkori és 2002-ben a jelenlegi kormány is az egyik legelső lépéseként jelentette be a drogjogszabályok módosítását. Nem túlzó az a kijelentés tehát, hogy az érdemi, komoly drogkérdésekről folytatandó szakmai és társadalmi párbeszéd beindulását sokszor politikai okok akadályozzák.
A magyar társadalom azonban elsősorban nem a politikusok felelőtlen, sokszor demagóg[20] nyilatkozatai miatt tájékozatlan drogügyben. A témát rengeteg előítélet, félelem és általános tudatlanság övezi, márpedig ez mindenekelőtt az információhiánynak köszönhető. A felvilágosítás és a hiteles információk terjesztése tehát a drogüggyel kapcsolatban nem csak a fiatalokat kell hogy elérje. Ahhoz, hogy a drogfogyasztás büntethetőségéről komolyan vitázzunk, jóval szélesebb tömegekhez kell eljutnia a szükséges érveknek, véleményeknek és információknak, és ez nem kis feladat.
Miért kell majd végső soron mindenképpen eltörölni a droghasználat büntethetőségét? Nem azért, mert ez a liberális gondolkodású emberek és jogvédők álláspontja. Egész egyszerűen azért kell előbb vagy utóbb ezt a megoldást választanunk, mert a fogyasztás büntethetősége mellett egyetlen bizonyító és logikus érvet sem tudunk felmutatni, és mert a droghasználat tiltásáról számtalanszor bebizonyosodott, hogy igazságtalan, véletlenszerű, drága, embertelen – és még csak kicsit sem eredményes.
Jegyzetek
[1] Magyarországon a közhiedelemmel ellentétben természetesen „drogtörvény” nem létezik, az illegális drogokkal kapcsolatos szabályozás a büntető törvénykönyvben található meg.
[2] Értelemszerűen a „drogfüggőséget megelőző kezelés” kategória volt alkalmazható a nem drogfüggő elkövetőkre is, azaz pl. az alkalmi droghasználókra.
[3] Az (együttesen Bécsi Egyezményeknek is nevezett) 1961-es, 1971-es és 1988-as ENSZ-egyezmények, melyek a kábítószerek elleni nemzetközi fellépést és az egyes országok belső jogszabályainak egymáshoz közelítését hivatottak elérni.
[4] Az első ügy 1999. március 2-án pattant ki Budapesten.
[5] Amely az egyik, a jog és a pedagógia viszonyát taglaló kézikönyvben is részletesen ki lett fejtve.
[6] Erre a gyakorlatra természetesen nem a drogambulanciákon vagy a pszichiátriai osztályokon került sor, hiszen az ilyen intézményekben dolgozó, drogbetegekkel napi szinten foglalkozó szakemberek ismerték és betartották az adatvédelmi rendelkezéseket. A drogbetegek adatai elsősorban akkor kerültek veszélybe, amikor valamilyen egyéb egészségügyi probléma miatt fordultak orvoshoz, ahol fény derült droghasználatukra, s az intézmény, nem ismerve a megfelelő jogszabályokat, jelentette az esetet a rendőrségen.
[7] A jelenlegi elkövetési magatartások: tart, megszerez, termeszt, előállít, az országba/ból/on behoz, kivisz, átvisz, átad, kínál, kereskedik, forgalomba hoz. A mennyiség tekintetében három kategória létezik: csekély mennyiség, jelentős mennyiség és a kettő közötti ún. „alapeseti” mennyiség.
[8] A Medián által elvégzett kutatás szerint 1998-ban az emberek 44%-a, míg 2002-ben csak 24%-a állította, hogy az egyes drogok „egyformán veszélyesek”.
[9] Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Gusztos Péter SZDSZ-es képviselő tavaly ősszel és 2003 tavaszán is többször emelt szót a droghasználat büntethetőségének eltörlése mellett, álláspontja azonban – finoman szólva is – kisebbségi véleménynek számít akár még saját pártján belül is.
[10] Sem a kilencvenes években, sem az elmúlt három évben nem volt olyan esztendő, amikor a növekedési ütem ne haladta volna meg a 100%-ot.
[11] Forrás: Ritter Ildikó tanulmánya az 1999-es drogjogszabályok jogi hatásosságáról. Budapest, Országos Kriminológiai Intézet, 2002.
[12] 2003. május 6. Élesben, MTV1.
[13] Azaz a vizsgált korosztály ennyi százaléka próbált már életében legalább egyszer valamilyen illegális drogot.
[14] Jelentés a magyarországi kábítószerhelyzetről. Budapest, 2003. A hivatkozott vizsgálatokat Paksi Borbála és Elekes Zsuzsanna végezte el.
[15] Dr. Lévay Miklós, a Miskolci Egyetem jogi karának dékánja, a kábítószertéma elismert hazai szakértője 2003 májusában Budapesten, a Merlin Színházban rendezett nyilvános beszélgetésen egy kérdésre válaszolva elismerte, hogy a drogos eljárások tekintetében sem a generális, sem a speciális prevenció nem valósul meg értékelhető módon.
[16] A tiltás gyümölcsei. TASZ Drogpolitikai Füzetek III. Budapest, TASZ, 2002.
[17] Hollandiában a híresen liberális drogpolitika eredményeképpen a 70-es évek közepe óta az erre szakosodott boltokban lehet cannabis-származékokat vásárolni és fogyasztani. A megoldás szerint ugyanakkor a holland büntető törvénykönyv a drogfogyasztást nem engedélyezi, sőt tiltja – csakhogy az ügyészek diszkrecionális jogkörükben eljárva nem emelnek vádat a marihuána fogyasztói és megtűrt árusítói ellen.
[18] Magyarországon ma körülbelül egymillió problémás alkoholfogyasztó él, ezen belül több százezerre tehető az alkoholfüggő betegek száma is.
[19] Jellemző, hogy a 2002-es országgyűlési választásokat megelőző utcai röplap-kampánynak is az egyik legfontosabb témája volt a drogjogszabályok lehetséges változtatása.
[20] Orbán Viktor például a 2003. május 4-ei Kendernappal kapcsolatban kijelentette, hogy „valóban nem szép dolog tojást dobálni, de még csúnyább dolog anyák napján a halál mellett agitálni”. Vö. még a korábbi miniszterelnök egyéb drogügyi nyilatkozatait: „aki a drogokkal kacérkodik, az az ördöggel cimborál”, stb.
- Játéktér [6]