Gerevich József

Nyomtatóbarát változat

„A kábítószerek nagy fenyegetést jelentenek az egész emberiség egészségére és jóllétére, az államok függetlenségére, a demokráciára, a nemzetek stabilitására, valamennyi társadalom struktúrájára…” Ez az idézet abból a deklarációból való, amelyet az ENSZ tagjai fogadtak el 1998-ban. Hogyan és miért jutottak el a világ országai ehhez a megállapításhoz? 1998-ig elsősorban az ifjúság jövőjével, az emberek egészségével és boldogulásával összefüggésben beszéltek a kábítószerek elleni fellépés fontosságáról, az ENSZ deklarációja azonban sokkal tovább megy: egyenesen a nemzetek és a társadalmi szerkezet stabilitását fenyegető veszélyként határozza meg a drogokat.

A kábítószerek globális tiltásának és kontrolljának fő csatatere az ENSZ. Az ott kialakított keret-megállapodásokat, a drogprohibíciót a világ valamennyi országa beépítette saját törvényi szintű jogi szabályozásába. Az ilyen globális tiltás egészen kivételes a nemzetközi joggyakorlatban. Harry G. Levine szerint, ha megkérdeznénk az embereket bárhol a világon, hogy a világ országainak hány százalékában tiltják a drogokhoz való hozzáférést, senki nem találná el a jó választ, vagyis azt, hogy 100 százalékában.

Az ENSZ az érzelmi retorika teljes arzenálját felvonultatja a kábítószerek teljes körű tiltása mellett, az egyes tagországok álláspontjai azonban egyre inkább eltérnek egymástól. A drogprobléma példátlan globalizációjával párhuzamosan a színfalak mögött egyre inkább föltöredezik az ENSZ-deklaráció körüli konszenzus.

Történelmi leckék


A XIX. századtól a XXI. századig, mintegy másfél évszázadon át a világ a drogok informális kontrolljától lassan a formális kontroll komplex, merev, büntető és abszolút rendszere felé haladt „előre”. Minél szigorúbb a tiltás és a büntetés, annál jobban gyengülnek a drogok szabályozását évszázadokig meghatározó informális-kulturális hatások. A történelem arra tanít – például az ópium esetén keresztül –, hogy egy társadalomban – erőszakos külső beavatkozás nélkül – kialakulhat olyan természetes egyensúlyi állapot, amelyben a mérsékelt, körülhatárolt „drogproblémával” súlyosabb társadalmi ártalmak nélkül is együtt lehet élni. A Távol-Keleten a XIX. században kibontakozó ópiumháború sokkszerűen hatott a társadalomra, megbontotta az évszázados hagyományokat, és a heroinfogyasztás robbanásához vezetett.

Kiáltsuk ki az aszpirint, ezt a népszerű, szabadon hozzáférhető, kedvező hatású gyógyszert kábítószernek, mely veszélyt jelent az ifjúságra. Tiltsuk ki a gyógyszertárakból, a szupermarketekből, tegyük feketelistára. Ekkor az aszpirines öngyógyítás kultúrája fokozatosan felbomlik. Egy-két emberöltő múlva, az „új tudományos evidenciák” fényében, jelentsük ki, hogy az aszpirin nem is olyan veszélyes, sőt – bizonyos esetekben – gyógyhatásúnak is bizonyult. Tegyünk javaslatot arra, hogy kerüljön le a feketelistáról, kerüljön vissza a patikákba, a szupermarketekbe. Javaslatunkkal szemben valószínűleg drámai felzúdulás jelzi majd a társadalmi ellenállás mértékét.

A XX. század húszas éveiben a nyugati társadalmak bizonyos drogokat, elsősorban a heroint, a kokaint és az alkoholt, olyan veszélyes szernek tekintették, hogy kifejlesztettek egy nemzetközi rendszert e drogok termelésének és fogyasztásának megfigyelésére. E rendszer célja a veszély minimalizálása volt. Ez a korszak a drogpolitika „kínálati stádiuma” volt. Ekkor a drogok kínálatának csökkentésére összpontosítottak.

Az alkohol – az alkoholtilalom csúfos kudarcát követően – lekerült a veszélyes drogok listájáról. A harmincas évek elejétől, de különösen az ötvenes években az addikció (hozzászokás) fogalmának széles körű elterjedésével párhuzamosan, a kínálatcsökkentéssel egyenrangú céllá emelkedett – a fogyasztókra irányuló, individualizált stratégiaként – a keresletcsökkentés. A keresletcsökkentés a fiatalok drogellenes nevelését, a fogyasztók kezelését, rehabilitációját és börtönben való elkülönítését jelentette.

Végül a nyolcvanas években a drogkereskedelem vált a nemzetközi drogpolitika fő célpontjává. Világméretű harc indult el a terrorizmus és a nemzetközi bűnözés veszélyeinek csökkentése és az államok biztonságának megteremtése érdekében. 2001. szeptember 11-ét követően ez a folyamat felgyorsult. A drogpolitika globalizációja ebben a stádiumban, napjainkban érte el tetőpontját: ekkor és így jutottunk el a bevezetőben idézett formulához.

Töréspontok az európai drogpolitikában



A drogtilalomnak az elmúlt években két típusa alakult ki: a kriminalizált és a dekriminalizált. A kriminalizált rendőrségi módszereket és a büntetőjog széles eszköztárát alkalmazza egyes pszichoaktív szerek használata esetén. Például az USA-ban jelentős börtönbüntetéssel sújtják azokat, akik tiltott drogokat használnak, tartanak maguknál, vagy azért adnak el kis mennyiségben kábítószert, hogy saját adagjukhoz hozzájuthassanak. A profitért kereskedőkre természetesen még sokkal súlyosabb büntetés vár. Dél-ázsiai országokban, Kínában és néhány közel-keleti országban még halálbüntetés is járhat a kábítószerek birtoklásáért.

A dekriminalizált drogprohibíció legjellemzőbb példája Hollandia. Hollandiában formális jogi értelemben ugyanolyan prohibíció van, mint mindenhol a világon, a holland jog tiltja a kender termesztését, fogyasztását és árusítását is, de néhány önkormányzat a büntetőjogot nem alkalmazza bizonyos kávéházak, kocsmák esetében, ahol kis adag cannabist árusítanak. Ezekben a „kávéházakban” az önkormányzat és rendőrség által szigorúan ellenőrzött keretek között hozzáférhető a kender.

Kezdetben a többi európai ország részéről heves támadások érték ezt a holland gyakorlatot, amelyet ma már egyre több ország referenciának tekint. Különösen azok az országok (Anglia, Svájc, Belgium), ahol a történeti hagyományok amúgy is konzerválták a liberális szemléletet a kábítószerek kezelése terén. A kábítószerek fogyasztásának és birtoklásának nincs már büntetőjogi következménye Spanyolországban, Olaszországban és Portugáliában. Belgiumban és Luxemburgban a cannabist különválasztották a többi kábítószertől, és megszüntették fogyasztásának, birtoklásának büntethetőségét. Anglia és Írország csökkentette egyes kábítószerek, elsősorban a cannabis fogyasztásáért járó büntetéseket. Németországban, Ausztriában és Dániában a fogyasztókat első alkalommal nem büntetik. Svájcban az igazságügyi szervek kidolgozták a cannabis-termesztés legalizálásának tervét. A felsorolt országok büntetőjogi gyakorlata még toleránsabb a drogok fogyasztóival szemben.

Ez a tendencia ellentétes az ENSZ-egyezmények szellemével, nem meglepő tehát, hogy az ENSZ illetékesei erősen rosszallják.

A globális és abszolút drogtilalom a drogmentes társadalom célképzetén alapult. Ez a társadalomkép az elmúlt évtizedekben utópiává merevedett, kikezdte az idő, elavulttá tették a felgyűlt tapasztalatok. Ebből a szempontból a drogfogyasztók ártalmainak csökkentésére irányuló törekvések jelentik a legnagyobb kihívást.

Az ártalomcsökkentő szemlélet elfogadja a realitásokat, vagyis a drogfogyasztás létezését. Hívei abból a pragmatikus megfontolásból indulnak ki, hogy ha már vannak, akik drogoznak, tegyék ezt minél kevesebb káros következménnyel. Számos módszer és eszköz kínálkozik az ártalmak csökkentésére. Az intravénásan beadott heroint például a szájon át bevehető, hasonló hatású, de kedvezőbb tulajdonságokkal rendelkező metadonnal lehet fölváltani.

Az intravénás fogyasztás megszüntetése az AIDS terjedése szempontjából sorsdöntő jelentőségűvé vált. Egyre több országban – már az új törekvésekkel szemben egyébként elutasító Norvégiában és Svédországban is – „belövő szobákat” alakítanak ki, ahol a fogyasztók a legbiztonságosabb körülmények között élhetik ki szenvedélyüket, és szükség esetén intenzív orvosi ellátásban is részesülhetnek. Steril tűket és fecskendőket kínálnak a használtakért cserébe az ún. „tűcsere-programok”. Megjelentek a drogfogyasztás következtében fellépő szövődmények megelőzésére, a túladagolás tüneteinek csillapítására, a halálos végkifejlet megakadályozására szervezett házibuli-szolgáltatások.

A metadonkezelésnek sokáig a legtöbb ország ellenállt, mondván, nem támogatják a kábítószer kábítószerrel való helyettesítését (függetlenül a közöttük lévő jelentős különbségtől). Ma már ezen országok közül Franciaországban, Svédországban, Finnországban és Norvégiában is alkalmazzák ezt a módszert. A volt szocialista országok pedig változó mértékű ellenállást mutattak és mutatnak az ártalomcsökkentéssel szemben. A Baltikum országaiban és Szlovéniában van fejlődés, míg Ukrajna, Magyarország, Románia, Bulgária s a volt Jugoszlávia többi országa erősen lemaradtak ezen a téren.

Egyre nagyobb feszültséget okoz az ENSZ-ülésszakokon az, hogy a fent említett törekvések semmiképp sincsenek összhangban az érvényben lévő ENSZ-egyezményekkel. Egyes elemzők szerint csak azért nem került még sor kenyértörésre, mert a „puha drogpolitikát” folytató országokban most jobboldali kormányok vannak hatalmon, s ezek ideológiája fékezi az ártalomcsökkentő szemlélet térnyerését.

A civil szervezetek és a drogpolitika

Az ártalomcsökkentés és dekriminalizáció térnyerése nem az egyes országok állami alkalmazottai megvilágosodásának, hanem civil szervezetekben dolgozó szakemberek tapasztalatainak köszönhető. A drogfogyasztókkal napi kapcsolatban élő szakemberek a veszélyt és kockázatot sokkal differenciáltabban látják, mint ahogy azt az ENSZ-egyezmények rögzítik. A klinikai tapasztalatok ugyanis felszínre hozták a „vegytiszta”, illetve a szennyezett, fertőzött és hamisított drogok és oldószereik ártalmai közötti különbségeket, melyeket a globalizált drogpolitika nem érzékel. Egyre erősebbé vált az a felismerés, hogy az illegális drogfogyasztás legsúlyosabb következményei nem a drogok, hanem a drogpolitikák eredményei. Egyre több civil szervezet bírálja a nemzetközi drogkontrollt. Ezek a csoportok elsősorban a nemzetközi egyezmények és beavatkozások ártalmas következményeit hangsúlyozzák: a korrupciót, az emberi jogok megsértését, a kriminalizáció, a börtönben tartás növekvő költségeit.

A Transznacionális Intézet Drogok és demokrácia programjának dokumentuma például rendkívül kritikus állásfoglalást tartalmaz az USA kolumbiai kémiai hadviselését illetően. Az Intézet véleménye szerint az Arlacchi-terv, amely arra irányul, hogy tíz év alatt kémiai úton megsemmisítsék a coca- és ópiummák-ültetvényeket, az emberi jogok megsértéséhez és környezeti ártalmakhoz vezet – ez történt a hetvenes években, a súlyos kudarccal végződött növényirtószeres beavatkozások során is. Ugyanez az intézet erősen támadja az ENSZ afganisztáni programját, amelynek révén paramilitáris tálib elit rendőregységek jutnak komoly fegyverkészlethez. Az ENCOD (Európai Nem Állami Drogügyi Szervezetek Tanácsa) szerint „a drogok tiltása szociális konfliktusokat gerjeszt, az emberi jogok folyamatos megsértését jelenti, hozzájárul az ökológiai ártalmakhoz és az egyre nagyobb mérvű szegénység kialakulásához”. Álláspontjuk szerint a prohibíció a felfegyverzett szélsőséges csoportok és a drogkereskedők közötti kapcsolat kialakulását is elősegíti. A Lindesmith Központ New Yorkban az amerikai drogháborút veszi elsősorban górcső alá, kimutatva annak súlyos veszélyeit és kártékony hatását a környezetvédelemre és az emberi jogokra.

Sok hasonló civil szervezet igyekszik erőteljesen hatni az egyes (főleg európai) országok nemzeti drogpolitikájára. Ezek a hatások egyre jelentősebbek. Felerősítik a prohibíció „felpuhítására” irányuló folyamatokat. Az ENSZ-ben is egyre nagyobb viták folynak a marihuána legalizálásáról, a metadonkezelésről és a „belövő szobákról”, hiszen, ahogy Raymond Kendall, az Interpol korábbi általános titkára az ENSZ idei egyik sajtókonferenciáján mondta: „az ENSZ Drogok és Bűnözés Hivatala maga is része a problémának”.

• Játéktér