Mire való a parlament az internet korában? Elvégre bulvárlap-olvasó képviselők helyett az állampolgárok is meghozhatnák a törvényeket, az internetre kapcsolt számítógép megfelelő gombjait nyomogatva. Van-e még legitimitása a mai képviseleti demokráciának?
Meglehet, Magyarországon a pillanatnyi gond az, hogy nem biztosított az internet-hozzáférés (mégpedig, bármilyen nevetséges, állítólag részben kommunikációs költségek miatt). A változáshoz a közgondolkodásnak utópikussá kell válnia. Az utópia tud csak paradigmaváltásra mozgósítani. A kellő utópizmus egyébként költségkímélő. Nem elég az e-kormányzat és a demokrácia szempontjából, ha nyilvános helyeken (iskola, hivatal, könyvtár) hozzáférést biztosítanak. A közcélú hozzáférésnek közéleti programot, a demokratikus közéletbe való bevonás lehetőségét kell biztosítania.
Bár az elektronikus szavazást gyakorlati fontosságúnak tartom, ez a dolgozat nem e lehetőség megvalósításával, hanem azzal foglalkozik, hogy mit jelent a népképviseleti elv szempontjából az interneten keresztül megvalósuló permanens népszavazás, az e-demokrácia lehetősége.
E-demokrácián az elektronikusan gyakorolt – és a modern információátviteli technológiák által kínált informáltságon alapuló – közvetlen állampolgári döntéshozatalt értem. A képviselő- és elnökválasztásoktól (vagy más tisztviselők választásától) a népszavazásokig mindenféle politikai választás megvalósulhat elektronikus úton. A népszavazás (referendum) kifejezés ebben a megközelítésben a választók akarat-kifejezési technikájára vonatkozik.
A közvetlen népi hatalomgyakorlás klasszikus formája az athéni demokrácia, ahol elvileg majd minden közügyet közösen intéztek, a döntésben minden jogosult polgár részt vett. A közvetlen demokrácia modern viszonyok közt technikailag vagy plebiszcitumra, vagy népi kezdeményezésre épül, a szavazást meghatározó erő szerint. A plebiszcitum kifejezést itt a népi kezdeményezéssel szembeállítva használom: plebiszcitum esetén a hatalmat gyakorló maga határozza meg, mit kell népszavazással megerősíteni. (Idesorolandók a fakultatív plebiszcitumok és a konzultatív népszavazások, bár ezek eredménye politikailag fontos lehet.) A téma kiválasztása, az eljárás időpontja a népszavazást kitűző hatalomgyakorló privilégiuma. A népi kezdeményezés esetén az állampolgárok egy része határozza meg a szavazás tárgyát és idejét.
Internet és demokrácia
Az új telekommunikációs eszközök tömeges hozzáférhetősége azzal kecsegtetett, hogy átalakulnak a modern politikai rendszerek. Legalább tizenöt éve olvashatunk arról, hogy az internet elterjedésével létrejöhet az elektronikusan működő plebiszcitarius rendszer. A szakírók új típusú demokráciákat vizionáltak, ahol a képviseleti demokrácia helyét az „elektronikus köztársaság” foglalja el, mely a képviseleti demokráciát és a közvetlen demokráciát vegyíteni fogja. Az Economist (Dec. 26, 1996) így vélekedett: „ami viszonylag jól működött a XIX. században, az nem fog működni a XXI.-ben. Gyermekeink a közvetlen demokráciát hatékonyabbnak és demokratikusabbnak találhatják, mint a képviseleti típusút.”
A ma ismert kormányzati törekvések többsége nem tekinti célnak az online közvetlen demokrácia bevezetését (a 2000. évi svéd szakértői jelentés kivételével). Svájc és számos amerikai tagállam esetében azonban az elektronikus választás elsősorban népszavazást jelent. A távolságtartás egyik oka a – főleg biztonsági rendszerek kialakításában érdekelt – szakértők által említett biztonsági kockázat.
Az e-demokráciával visszaélés veszélye azonban nem perdöntő. A biztonságtechnikai követelmények nem teljesíthetetlenek. A probléma kockázatvállalási természetű, s a politikai döntésnél is vállalható az, ami az e-kereskedelem estében – ahol az érintetteknek közvetlenül a zsebére megy a dolog – elfogadott. Az amerikai részvénytársaságok közgyűlési szavazatainak 15%-át már interneten adják le. A képviseleti demokrácia egyébként hasonlóan súlyos kockázattal jár, kezdve a képviselők megvesztegetésének lehetőségétől odáig, hogy az USA-ban a különböző becslések szerint akár ötmillió szavazat is elveszhet (beleértve a téves értelmezést), mivel nem elektronikus a rendszer. Mégis „vállaljuk” ezt a módszert.
Az uralkodó korlátozott pragmatizmus nem meglepő. A játékszabályokat elvégre a mai képviseleti demokrácia politikai elitje írja. A legtöbb alkotmányos rendszerben, különösen az olyan lefagyasztott demokráciákban, mint az USA (szövetségi szinten), Németország (szövetségi szinten), ahol nincs országos népszavazás, illetve ahol – mint Magyarországon – a népi kezdeményezés nem irányulhat az alkotmány megváltoztatására, az internet-demokrácia lehetőségei és kihívása csak azután lennének érzékelhetők, ha a képviseleti demokrácia kezdeményezésére vagy hozzájárulásával a közvetlen demokrácia alkotmányos lehetőséggé válna. (Magyarország 1997-ben lényegesen korlátozta ezt a lehetőséget, Németország utoljára 2002-ben vetette el a szövetségi szintű népszavazás lehetőségét.) Amíg nincs politikai aktor, akinek az újfajta internet-népszavazásos politika az érdekében állna, addig valószínűtlen, hogy pusztán a technikai lehetőségekre tekintettel a képviseleti kormányzásban érdekeltek szentszövetsége lemondana a számára megszokott és kedvező rendszerről a közvetlen demokrácia javára. Európában az Unió viszonyai végképp nem kedveznek semmiféle tömeg- vagy másfajta demokráciának. Pillanatnyilag az is megvalósíthatatlan, hogy az egyre nagyobb számú uniós döntés a hagyományos képviseleti demokrácia és kormányzat elemi követelményeinek megfeleljen.
Mindazonáltal az internet kihívása (amihez kapcsolódnak az elektronikus adathordozók, illetve az információtovábbítás forradalmi eszköztára, pl. az sms) érzékelhető. E technikának elvileg alapjaiban kellene megváltoztatni a képviseleti demokráciát, amennyiben percre kész, interaktív tudás vagy legalább informáltság alakul ki, és ehhez kapcsolódó, véleményformáló interaktív hálózatok és virtuális közösségek szerveződnek. Ez az újfajta tudás- és kapcsolatrendszer önmagában befolyásolhatja a képviseleti rendszer működését, szakszerűségét, szüntelenül kérdésessé téve annak elfogultságait. Továbbá szüntelen kihívást jelent, hogy az elektronikus információ korában az állampolgár elvileg jobban informált, de az informáltságot nem képes politikai cselekvéssé alakítani. A megfelelő erőforrásokkal rendelkező érdekek viszont felhasználják az elektronikus informáltság lehetőségeit a politika befolyásolására. Óhatatlanul felmerül, fel fog merülni a szavazópolgárban a kérdés: minek a parlamenti képviselő, ha otthonról mi magunk mindent eldönthetünk?
A közvetlen e-demokrácia lehetőségeivel annak is szembe kell néznie, aki a képviseleti demokrácia keretei közt kívánja tartani a politikai akaratképzést, mivel az akaratképzés „mélyebb”, nem formális része egyre inkább átkerül az elektronikus demokrácia virtuális terébe. A misztikus népakarat, amit képviselni kell, chat-roomokban, elektronikus fórumokon formálódik. Az elektronikus népszavazáshoz vezető folyamatnak azonban egy újabb ellenfele támadt: a mind meghatározóbb – antidemokratikus – globális hálózatokban működő döntési rendszer. A nemzeti döntéseket nemzetközi és globális hálózati döntések helyettesítik – ezek nemzeti szakapparátusok, szakmai, üzleti aktorok nemzetközi hálózattá váló zárt közösségében születnek, és kívül esnek az állampolgári egyenlőségre, teljes részvételre épülő döntési mechanizmuson. Iskolapéldája az EU komitológiai hálózata vagy a Baseli Bizottság (BIS, a nemzetközi bankok szabályozásával foglalkozó „hatóság”) együttműködési fóruma.
Az internet-demokrácia egyebek közt azért indít a gondolkodásunkat sémába kényszerítő hagyományos képviseleti demokrácia átgondolására, mert elvileg meghaladja a társadalmi élet térbeli szerveződésének logikáját. A mai politikai berendezkedés arra épül, hogy az emberi élet térben szerveződik. Az internet elvileg lehetővé teszi, hogy ettől a térbeli, a mindenkori hatalom által támogatott szerveződési formától az állampolgárok elmozduljanak, és a maguk választása szerint, nem a „felülről” kijelölt módon szerveződjenek. Albert O. Hirschman ‘exit’ (távozás, kilépés) eszméje jelzi, hogy e kötöttség felrúgása az egyik legfontosabb cselekvésalternatíva, noha a térbeli kötöttség szinte észrevétlen maradt kötöttség. A földrajzi terjeszkedés korlátai (a mesterséges, adminisztratív korlátok, a bevándorlás vagy a településalakítás nehezítése) mutatja, hogy ezek a területhez igazodó részvételi lehetőségek elégtelenek. Figyelemreméltó, hogy a kommunizmus egyik legfontosabb szabadságkorlátozása a szabad mozgást érintette.
Könnyű belátni, hogy az internet elvileg a bármikori (azonnali) politikai tájékozódás és akaratnyilvánítás eszköze, s annyiban is ellentmond a hagyományos politikai akaratképződésre vonatkozó (nem-normatív) feltevésnek, hogy képes a többséghez szükséges közösséget – meggyőzés útján – megszervezni. Ez nemcsak a területiség, hanem a hagyományos pártpreferenciák (s az ahhoz kapcsolódó értékek: ideológia, karizma, személyes hitelesség) jelentőségét teszi kérdésessé. Nem feladatom itt egy esetleges újfajta, plurális és alkalmilag szerveződő politikai e-társadalom problémáival foglalkozni. A képviseleti demokrácia igazolása számára elegendő kihívást jelent az, hogy az internet kellő elterjedtsége esetén a képviseleti demokrácia elvileg felválthatóvá (vagy legalábbis radikálisan átalakítandóvá) válik.
Az internet-demokrácia utópiájában a politikai döntéshozatal a bárki által tehető javaslatok bármikori többségi elektronikus elfogadásában áll. A választható megoldásokat a feladatra szerveződő elektronikus közösségek – vagy pl. a többségi döntéssel adott megbízás alapján állami igazgatási szakapparátusok – alakítják ki, ezek közül lehet választani. (Annak sincs akadálya, hogy a megoldási alternatívákat kidolgozásra a vonatkozó elektronikus többségi döntés alapján magánszervezeteknek vagy magánszervezeteknek is kiadják, például ha az állami szakapparátusok elfogultsága és információs túlhatalma veszélyesnek minősül.)
A rendszer működőképességéhez legalább néhány előfeltételnek teljesülnie kell.
Időbeli stabilitás. Ha a meghozott döntések túl gyorsan megváltoztathatóak, a rendszer megbénulhat, illetve rendkívül költségessé válik. Elvileg a mai jogalkotás is azonnal megváltoztatható, de ennek egy ponton túl olyan jelentős politikai költségei vannak (a változtatással az eredeti javaslattevő lejáratódik), ami ezt eleve korlátozza. Ráadásul a képviseleti-bürokratikus rendszer döntéshozatala, illetve a döntés változtatásához szükséges visszacsatolás igen lassú, ami a változtathatóságot időben jelentősen korlátozza. Mindez a közvetlen e-demokráciában nem jelent akadályt, hacsak korlátozó és lassító szabályokat nem alkalmazunk. Ilyen korlátozó szabály lehet a változtatási kezdeményezésnek megfelelő határidőhöz és/vagy kezdeményezői (esetleg elfogadói) minősített többséghez kötése.
A népszavazási tárgyak meghatározása („napirend”). A második – inkább legitimációs – kérdés az, hogy miként lehet biztosítani a témák napirendre tűzését és kellő figyelem melletti eldöntését, mennyiben fenyeget – másként vagy inkább, mint a parlamenti (és demokratikus adminisztratív) rendszerekben – a részérdekek uralma. Ez a „kollektív cselekvés” problémája, a Mancur Olson-féle értelemben. Ha egy kis csoport a saját, intenzíven átérzett érdekének megfelelő megoldást meg tudja szavaztatni, pusztán mert a többségnek – bár sérelmes számára a dolog – nincs energiája odafigyelni az ügyre, az a kisebbség uralmára vezet (ez természetesen érvényesül a képviseleti demokráciában is).
A fenti korrekciók mellett működő e-demokrácia az, amellyel szemben a képviseleti demokráciának igazolnia kell magát.
A képviseleti rendszer technikai problémája
A néphatalom eszméjének uralomra kerülésekor, a XVIII. században a képviseleti demokrácia elfogadása néhány technikai feltevésen alapult (az esetleges normatív előnyöktől itt eltekintve). Ezek a technikai szempontok az egyébként elvileg előnyösebbnek tartott közvetlen demokráciával szemben értelmezendők. A közvetlen demokrácia eredeti modellje – az athéni, illetve a New England-i városház-demokrácia (townhall) – azt feltételezi, hogy a döntési folyamat egészében – a meggyőzésben is – mindenki részt vesz. A döntésben való részvétel értelmes cselekedet; nemcsak a polgári-republikánus erényt szolgálja, hanem az önérdeket is, mivel a politikai döntések az egész közösséget, mindent tagját viszonylag közvetlenül érintik.
A XVIII. századi politikaelmélet pragmatikus kiindulópontja szerint (l. Montesquieu, Hume) a nagy kiterjedésű országok (birodalmak) esetében az athéni feltételek eleve nem állnak fenn. Technikai képtelenség fizikailag „összehozni” egy nagyobb lélekszámú népet. A kis városokban lehetséges gyűlések helyett a nagyobb államok esetében maradna a népszavazás, mint a közvetlen demokrácia formája, mely akár meghatározó szerepet is játszhatna. A képviseleti rendszer azonban több nehézség miatt technikailag előnyösebb, illetve nélkülözhetetlen:
1. Intellektuális akadályok. A törvényhozási döntéshez szükséges információ nem áll a választó rendelkezésére, vagy nem képes kezelni az információt, mert szakképzetlen, tudatlan.
2. Morális éretlenség. Ezt a kifogást a népszavazással szemben többek közt Michael Oakeshott fogalmazta meg: „A plebiszcitum [de ezen ért minden népszavazást] nem olyan módszer, amivel a »tömegember« választásait az uralkodóra kényszeríti; arra való módszer ez, hogy olyan kormányzatot alakítson ki, amely korlátlan hatalommal rendelkezik, hogy helyette válasszon. A plebiszcitum révén a »tömegember« megszabadul az individualitás terhétől, amikor hangsúlyosan megmondják neki, miként válasszon.”[1]
3. A törvényhozói döntéshozatal (és más parlamenti feladatok, pl. a végrehajtó hatalom ellenőrzése) idő- és erőforrás-igényes. Az állampolgároknak nincs ideje és eszköze az állandó politikai részvételre.
4. A népszavazás-központú közvetlen demokrácia technikailag kivitelezhetetlen: a problémák száma túl nagy, a problémák nem képesek megmozgatni az embereket, az állandó szavazás túl költséges.[2] A határeset Svájc – a csekély lélekszámú, mérsékelt kiterjedésű kantonok azonban csak korlátozott számú kérdéssel terhelik a szavazásra jogosultakat, a kérdések egy része eleve föderális, és a föderális kérdések kisebb része kerül népszavazásra. A népszavazási rendszer nem annyira a rendes képviseleti rendszer ellenében, inkább azt mozgatva működik.[3]
A kellő szabadidő, tudás és állandó összekapcsolódási lehetőség hiánya tartaná meg a képviseleti rendszert? (A normatív előnyök tekintetében lásd alább.)
Kiküszöböli-e a technikai természetű nehézségeket az internet-demokrácia?
Az athéni közvetlen demokrácia képviseleti rendszerrel való helyettesítésének modern megalapozásában meghatározó volt az a szempont, hogy túl sok résztvevő esetén fizikai képtelenség a döntésre vezető általános diskurzus. A modern kommunikációs technikák mellett azonban ez a kiinduló feltevés megdőlni látszik: az internet elvileg mindenki egyidejű jelenlétét és bárki hozzászólását biztosítja. Bár a lehetséges hozzászólások száma lehetetlenné teszi, hogy mindenki mindenkivel kapcsolatba lépjen, elvileg lehetőség van a lehetséges vélemények interaktív kapcsolatára és ennek alapján az álláspontok – e teljes véleménycsere alapján történő – kialakítására.
Az e-demokrácia azonban még az internet általánossá válása és a szokásos cselekvési körbe tartozása esetén sem növeli meg automatikusan a politikai informálódási igényt, sem a hajlandóságot a politikai kérdésekkel való foglalkozásra. A többlettájékozódás, pontosabban a tájékoztatással befolyásolás elsősorban egyes érintett csoportok részérdekeinek megjelenítésére, az azzal kapcsolatos, még erőteljesebb mobilizációra alkalmas. Részben tehát a mai politikai rendszer sajátságai erősödnek fel. Mivel az egyes ügyek elválnak egymástól, az önszervezésre képes részérdekek (special interest groups) meghatározóvá válnak a dezaggregált – elemekre szétbontott – politikai döntéshozatalban. Bár a speciális érdekek a képviseleti rendszert is befolyásolni tudják, ám a különböző igényeknek egyszerre megfelelni kényszerülő képviseleti rendszer elvileg korlátozza ezt a befolyást.
Mint jeleztük, az új információs technika megléte, az eszköz nem teremt új politikai szereplőt, bár a politizálás feltételei, sőt a szereplők készségei is változnak, miközben a hatalomgyakorlással össze nem függő okokból használják az új technikákat. Az eszköz önmagában nem motivál – még az eszköz révén megszerzett tudás se.[4] Mégis, az eszköz nyilvánvaló rendelkezésre állása megváltoztatja a politikára vonatkozó elképzelést, feltéve, hogy vannak szereplők, akiknek érdeke az elképzelés változtatása. A képviseleti demokrácia egyes befolyásos csoportjai az adott kommunikációs technikákat kihasználva javíthatnak a helyzetükön, tehát nyomást fognak gyakorolni az eszközhöz igazodó politizálás elfogadása érdekében. De még e nélkül is, pusztán a hatalom hatékonysági igényei (olcsóbb, hatékonyabb közigazgatás, társadalmi ellenőrzés) vagy legitimációs hiánya oda vezethet, hogy bizonyos életterületeken a kormányzati (a kormányzattal való) érintkezés a rendelkezésre álló új eszközökkel történik. Az eszköz használata egyre inkább normalizálódik, természetes igénnyé válik. Ez pedig óhatatlanul, minden különös érdek nélkül is felveti az intellektuális kérdést: miért ne lehetne visszatérni egy athéni típusú elektronikus demokráciához, vagy legalábbis miért ne helyettesíthetné egy, az elektronikus népi kezdeményezést és népszavazást általános döntési formává tevő rendszer a képviseleti demokráciát. Egy olyan rendszer a képviseleti demokrácia alternatívája, amelyben a törvényhozás döntéseit a népszavazás, a törvények kezdeményezését a népi kezdeményezés váltaná fel; ahol a végrehajtó hatalom fejét és vezetőit elektronikus szavazással választanák és váltanák le; ahol az igazgatás döntéseinek egy része is interneten kialakult döntés lenne. (Adott esetben az e-kormányzás számítógépes úton helyettesítene egy sor igazgatási egyedi döntést, pl. anyakönyvezés, telekkönyvi bejegyzés stb., adóügyek.) Ha meggondoljuk, hogy miféle elégedetlenségek fogalmazódnak meg a képviseleti kormányzattal szemben (például önzés, tudatlanság, lustaság, korrupció, hatástalanság, döntés elől kitérés), világos, hogy ez az ellenvetés óhatatlanul megjelenik, s csak politikai kontingenciák kérdése, hogy az általános internet-hozzáférés esetén mikor válik politikai kihívássá. Mi maradjunk az intellektuális kihívásnál. Amely kihívás felettébb komoly, ha meggondoljuk, hogy a képviseleti rendszer sok szempontból nem nyújtja a mellette szóló előnyöket:
1. A parlamenti képviselők nem tájékozottabbak, mint a hasonló iskolázottságú emberek. Akadhat köztük, aki egyik vagy másik szakkérdéshez ért, de a döntő többség biztos nem ért az eldöntendő kérdésekhez. Döntésükben éppúgy „hiteles” személyekhez vagy pártvezetőkhöz igazodnak, mint az internetet használó polgár.
A képviselők valójában kiszolgáltatottjai a szakapparátusoknak és az érdekcsoportoknak. A befolyásolóik szolgáltatta tudásuknál talán a nem-tudás is jobb döntésekre indít. És, még ha tudnak is valamit a képviselők, az egyéni tudást háttérbe szorítja a pártfegyelem. A pártszempontok miatt a racionális tudás és a parlamenti meggyőzés képtelen a döntés meghatározására.
2. A parlamenti képviselők ki vannak szolgáltatva a külön érdekeknek, csakúgy, mint a népszavazás vagy az e-demokrácia viszonyai közt az állampolgár. Sőt, még jobban is, mert nemcsak egyoldalú információkkal (vagy agymosással) befolyásolják őket, mint az állampolgárokat, hanem megvesztegethetők, vagy az újraválasztásuk függ a külön érdektől. Egy nép többségét viszont túl költséges megvesztegetni.
3. A parlamentáris képviseleti rendszer nem képes a választók érdekeit megjeleníteni, mivel egészen a pártpolitika szempontjai irányítják. Mivel csak pártokra érdemes szavazni, a pártok viszont véleményegyveleget képviselnek (és a hirdetett programot sem tartják meg), eleve a saját preferenciáimtól eltérő pártra kell szavaznom. Meglehet, hogy a képviselő a nemzetet – és nem a választókat – képviseli, amint azt Burke már a bristoli elektorokhoz intézett beszédben, illetve Sičyes abbé a francia Nemzetgyűlésben jelezte volt, de ez a feltevés se tartható, ha a képviselő egészen a pártjától függ, illetve, ha a modern választási és alkotmányos rendszerben a párt és nem a képviselő az igazi megbízott, a képviselet hordozója a parlamentben (a fontos parlamenti jogok a racionalizált törvényhozásban igazából a frakciót és nem a képviselőt illetik).
4. A pártok eleve gyűjtőpártok. Ha a gyűjtőpártság esetleg kevésbé érvényesülne a választás előtt, úgy – hacsak nem sikerül a pártnak abszolút többséget szerezni – érvényesülni fog a választás után a koalíciókban, illetve az alkalmi szavazási koalíciókban az inkonzekvens programelemek összekapcsolásában (log-rolling).
5. A képviseleti demokrácia az empirikus tapasztalatok szerint kevésbé fejezi ki az egyéni preferenciákat, mint a közvetlen, népi kezdeményezésre épülő demokrácia. (Mivel azonban alkotmányosan kizárt a kísérletező összehasonlítás, az állampolgárok nincsenek abban a helyzetben, hogy ezt tömegesen, kollektív akcióra indító módon felismerjék.)
Az internetbázisú e-demokrácia elvileg széttöri a közvetítés szükségességét, és lehetővé teszi, hogy az állampolgár közvetlen kapcsolatban álljon a kormánnyal, csökkenjen függése a párttól, képviselőtől, hagyományos, megszilárdult érdekképviseletektől. Az internet-demokrácia a demokrácia lejáratódó közvetítő intézményeit feleslegessé teheti, és az eszköz kínálta spontán szerveződéssel helyettesítheti.
Mivel a képviseleti demokráciát szükségessé tevő technológiai korlátok eltűnőben vannak, a képviseleti demokrácia csak normatívan igazolhatja magát. Különben mi szükség lenne drága, felelőtlen, korrupt közvetítőkre az állampolgár és a törvény közt, beleértve a választott képviselőket? A normatív igazolás részben a hagyományos normatív érvekben található. Ezek az érvek részben prudenciálisak, részben értékekre vonatkoznak. Ha a képviseleti rendszer a közvetlen e-demokráciánál hatékonyabban kezeli a társadalmi döntéshozatal kérdéseit, úgy a képviseleti demokrácia igazolása sikeres. Az e-demokrácia maga is nehézségekkel jár. Ezek csak részben döntéstechnikai jellegűek; az e-demokrácia mint szélsőségesen közvetlen (közvetítés, így reflexió nélküli) demokrácia a szabadságot, alkotmányosságot veszélyeztetheti, tehát normatíve is kevésbé vonzó – hacsak nem sikerül az e-demokráciát (amint a népszavazásos rendszereket általában) valamilyen alkotmányos technikával kezelni. Ilyen gyógyír lehet a képviseleti rendszerrel ötvözés.
A képviseleti demokráciát mindazonáltal még akkor is nehéz igazolni, ha ebbe beépül az internet stb. kínálta informáltság, illetve véleményalakítási lehetőség. A törvényhozás álláspontja ugyanis mindig szembesíthető az internetes szavazás tényleges többségi véleményeivel, ráadásul a közvélemény-kutatásnál hitelesebb módon. Mivel a képviselők és pártok a „közt” kell képviseljék, az empirikus közvéleményt nem lehet könnyedén figyelmen kívül hagyni. Az állampolgárok többsége nem követi nyomon a politikát, de a figyelme utólag ráirányítható,[5] amit viszont a politikusnak anticipálnia kell. Ezért aztán a politikus maga mehet az ex post bírálat elé, és maga lesz indíttatva arra, hogy választóival szoros kapcsolatban álljon, a későbbi bírálatot kerülendő. Adott esetben tehát a politikusok érdeke lesz elektronikus előszavazást tartani – esetleg csak a saját választóik körében. Az e-demokratikus képviselő a saját internetszavazói köldökzsinórján él, mint holmi nagykövet, akinek a külügyminisztériumi titkos üzenetek jelentik az éltető kapcsolatot. Persze ez sem feltétlenül nyerő taktika, mivel a szavazók a saját, hátrányosnak bizonyult instrukciójukkal is szembefordulhatnak, és az óhajukat követő képviselőt sem fogják újraválasztani.
Kisebbségvédelem és stabilitás
Ahhoz, hogy az e-demokrácia sikeres kihívást intézhessen a képviseleti rendszer ellen, tisztázni kell korlátait és mérlegelni hátrányait.
1. Az internetes, mérsékelt költségű csoportképzés előnye a gyors reagálás. Ezzel a szakbürokráciák és érdekcsoportok elituralma is mérsékelhető. Az internet-demokrácia esetén a megszokottnál könnyebben jönnek létre ügy szerinti (issue) alkalmi csoportok. Valószínűtlen azonban, hogy a „hagyományos”, nem-virtuális kollektív azonosságokat, lojalitásokat az internet-demokrácia állampolgára feladná vagy feladhatná a terminálja magányában. Ráadásul az internet-demokrácia mint a törvényhozást helyettesítő, állandóan működő kezdeményező- és szavazógép a munkamegosztási szükségletből valamiféle megbízási rendszer elfogadását kívánná (l. alább). A diskurzusközösségek és a szavazók csak az adott ügyben kapcsolódnak össze, a koalíció alkalmi és törékeny. A politikai rendszer tovább fragmentálódik. Konkrét botrányok mozgósíthatják a támogatást, a tartós támogatás valószínűtlen. A pillanatnyi hangulat befolyásol.
A túl gyors reagálásnak van azonban ellenszere: a népszavazás kitűzése után hosszabb, például többhónapnyi kötelező várakozási idő. (A megoldások a parlamentarizmus technikai véletlenjeit és szándékos hűtési szakaszait – bizottságoknak kötelező kiküldés stb. – utánozzák.)
A tapasztalatok szerint az „egy-ügyű” kampányok könynyen találnak támogatásra, nem igénylik a hagyományos politikai csoportokkal való elfogadtatást. Az internet képes egyébként elszigetelt kisebbségeket viszonylagos többséggé tenni. Az immár érzékelhető kisebbséget koalícióképzésnél érdemes figyelembe venni (ha a döntési mechanizmus lehetőséget ad további többségképzésre). A kisebbségi egyedeknek ez a virtuális közösségben való összekapcsolódása különösen figyelemreméltó ott, ahol területi alapon, hagyományos területi képviseleti rendszerben sikertelenségre ítélt lenne a képviseletük. Például ez a „szétszórtság” magyarországi nemzetiségi kisebbségek – a mai szavazási rendszerben technikailag megoldhatatlan – problémája.
2. Mivel az internetközösség adott esetben az információt a közösségen belül – konfrontáció, ellenőrzés nélkül – kezelheti, lehetséges, hogy ellenőrizetlen, megbízhatatlan információk szolgálnak a döntés alapjául, beleértve a döntési folyamatra vonatkozó információt. Az adott témához kapcsolódó hálózat például kizárhatja a saját álláspontjával ellentétes információt. Ez ugyan nem áll feltétlenül ellentétben a szokásos politikai információszerzéssel és feldolgozással (az emberek többnyire a saját beállítottságuknak megfelelő hírforrást, például újságot olvassák), de elvileg alatta marad a parlamenti deliberáció adta lehetőségnek, ahol érvek ütköztetésére van mód, mi több, ez elkerülhetetlen. Egyes politikai rendszerekben a politikai kultúra vagy a parlamenti aritmetika az ellenérvek figyelembevételére kényszerít, mert konszenzusra vagy kompromisszumra kell jutni.
3. Elvileg ugyan nem zárható ki, hogy az e-demokrácia koalícióképzésre kényszerít, de maga az eljárás és eredménye merev, mert adott szövegre vonatkozik. A kompromisszumok kialakításának csökken az esélye. Elvileg természetesen lehetne szavazni a parlamenti eljáráshoz hasonlóan módosításokról is, de az eredmény (pl. a szövegkoherencia vagy a remélt cél elérése szempontjából) több mint kérdéses. Ezért a parlamenti iteráció hatékonyabbnak, az egyeztetésben létrejövő törvényszöveg ellentmondás-mentesebbnek tűnik. Az e-szavazásnál külön szabályok szükségesek ahhoz, hogy az egymástól elkülönülő döntések értelmesen kapcsolódjanak egymáshoz, különben például az x ügyben elhatározott általános kiadáscsökkentés ellentétbe kerül a másnapi vagy párhuzamos, új kiadást kívánó feladatvállalással.
4. Amennyiben közmegegyezésen nem a habermasi kommunikációs közösségben létrejövő meggyőzést értjük, hanem valamiféle közös elfogadhatóságot, vagyis egy olyan állapotot, ahol senki sincs legyőzve, ahol mindenki úgy érezheti, hogy a számára legfontosabbat megkapja, vagy legalábbis esélye marad, hogy megkapja, akkor az e-demokrácia nem sok jóval kecsegtet. Amennyiben azonban az e-demokráciában mint elvileg kiszorító döntésekre vezető rendszerben korlátozzuk, azaz alkotmányosan körülhatároljuk az eldönthető kérdések körét – akárcsak egy többségi parlamenti demokráciában – úgy teljesülhet a kisebbségek „alapigénye”, azaz nem kerülnek végleges, visszavonhatatlan kiszorítottságba, és megóvhatók azok az értékek, amelyeket a többség zsarnoksága fenyeget.
5. A fenti nehézségek megoldása alkotmányos, azaz előzetes elkötelezést kíván. Az alapértékek előzetes vállalására sokféle technika kínálkozik. Lehetséges, például, hogy minden szavazáskezdeményezés, miután kellő érdeklődés – elektronikus aláírás – nyomatékosítja, előzetes megengedhetőségi kontrollhoz kötött.
Mi biztosítja az előzetes elkötelezettség érvényesülését, azt, hogy csak a megengedhető kérdéseket tegyék föl, és csak a megjelölt technikai feltételek mellett hozzák meg a döntéseket? A jelenkori bírósági és alkotmánybírósági ellenőrzés értelemszerűen alkalmazható lehet.
A képviseleti demokrácia normatív előnyei
1. Stabilitás. Az internet-demokrácia a konzervatív felfogás szerint destabilizál, mivel nem rendelkezik a politikai akaratképzésben azzal az alkotmányosan ellenőrzött közvetítési mechanizmussal, ami a hagyományos szavazati rendszerekben elvileg adott. Ha az Egyesült Államok Legfelső Bírósága álláspontját irányadónak tekinthetjük,[6] úgy szembeötlő, hogy az uralkodó alkotmányos felfogás mennyire szemben áll a demokratikus kísérletezéssel. A magyar jogfelfogás ebbe a hagyományba illeszkedik.[7] Az alkotmányosság eleve a demokrácia mérséklését szolgálta, és az alkotmányosságot önálló értéknek tekintő szervek – a jelek szerint – a fennálló politikai akaratképzési megoldásoktól való eltérést a rendet fenyegető kalandnak tartják. (Az ötszázalékos és hasonló küszöbök következetesen alkotmányossá nyilvánítása is a rend trendjét tükrözi). A rend védelmében bírói fellépésre van szükség, például ha nincsenek szilárd pártpolitikai intézmények, amelyek megakadályoznák, hogy a választópolgárok többsége alternatív módon alakítsa politikai akarata megjelenítését. A demokratikus szuverenitás-elméletek szerint viszont a nép különféle, változó demokrácia-felfogások szerint cselekedhet, és az ezek közti választás a népet illeti.
2. Kompromisszum. A képviseleti demokrácia melletti legfontosabb érvet Madison fogalmazta meg. A nagy területen élő lakosságot összefogó képviseleti törvényhozásban óhatatlanul annyiféle érdek kerül képviseletre, hogy ezek egyike sem képes uralkodóvá válni. „Majdnem minden esetben közös érzelem vagy érdek mozgatja a többséget; az akadálytalan érintkezés és az összehangoltság a kormányzati forma velejárója; és semmi sem áll útjában annak, hogy a gyengébb csoportot vagy könnyen sebezhető egyént feláldozzák.”[8] Ezt az előnyt Madison a városházi demokráciával szemben fogalmazza meg. A helyi közvetlen demokráciában könnyen létrejönnek tartós kisebbségellenes többségek és koalíciók. Ha nincs hely, ahová a kisebbségnek érdemes elvonulnia, ahol többségbe kerülhet, vagy legalább békén hagyják, helyzete reménytelenné válik. A képviseleti rendszer viszont az állandó többség kialakulását korlátozza, különösen egy heterogén társadalomban. A politika változó szövetségeket kíván, beleértve a kisebbség képviselőjének bevonását; a kisebbség állandó elnyomása kevéssé valószínű, különösen, ha képes önmaga képviseletére, mely esetben bekapcsolódhat az érdekei figyelembevételét ígérő koalícióképződésbe.
A madisoni előny (azaz a városházi közvetlen demokráciával szembeni előny) az e-demokráciában első pillantásra nem érvényesül, mivel az internetes döntés egytárgyú, azaz – további, nehézkes korrekciók nélkül – állandósíthatja a pillanatnyi többséget. Az internet ugyan megszünteti az elszigeteltséget, de végletesebbé teszi a kisebbségi állapotot. Feltéve, hogy minden kérdés országos szinten dől el, esélye se marad annak, hogy a kisebbségek olyan területi vagy más alapú közösségekben hozzanak döntést, amelyekben relatív többségben vagy kompromisszumot kikényszeríteni képes, figyelemre méltó kisebbségben vannak.
A közvetlen e-demokráciában sem a parlamenti, sem a választási politika elvtelen koalícióképzése nem érvényesül, tehát kompromisszumok se jönnek létre. A képviseleti demokrácia megőrzi normatív előnyeit – hacsak a közvetlen demokrácia döntési tárgyainak körét a kisebbségek létérdekei és az alkotmányos jogok szempontjai alapján eleve nem korlátozzák. Egy demokratikus utópia a közvetlen és képviseleti demokrácia szerves összekapcsolását sugallja.
3. Politikai vezetés. A törvényhozó képviseleti szerv politikai értelemben vezetésre hivatott – esetleg a nép által választott vezetővel (elnök) együtt. A parlament nemcsak a törvények általános érvényű megoldásait dolgozza ki, hanem általános politikai irányt mutat, ahogy a köztársasági elnök, a miniszterelnök sem csupán végrehajt, hanem vezet is. Hogy ez összeegyeztethető-e a demokrácia mint önvezetés elképzeléssel, az vitatható, de hogy a politikához hozzátartozik, az tény. A társadalmak életében a vezetettség sokszor hasznosnak, szükségesnek mutatkozik, ha vezérségként káros is.
A vezetés különösen a nemzetközi kapcsolatokban tűnik szükségesnek és e-demokráciával nehezen pótolhatónak. A nemzetközi (katonai, hírszerzési, titkos egyezségekre vonatkozó) információk képezik ezeknek a döntéseknek az alapját, s ezek természetüknél fogva nem állhatnak a lakosság rendelkezésére. Amiből nem következik, hogy a mainál lényegesen mélyebb tájékoztatás ne volna lehetséges, és ennek alapján a politikai prioritások ne lennének az e-demokrácia eszközeivel pontosabban meghatározhatóak.
4. Lehet-e hirtelen dönteni? – Nem törvényhozási döntések (eseti kockázatvállalások). Egy sor, részben normatív politikai döntés viszonylagos gyorsaságot igényel. Ezek a döntések sokszor kockázatvállalásra vonatkoznak, olyan helyzetekben, ahol az e-demokrácia résztvevői nem tartják magukat érintettnek. Főszabályként nem tartozik a közvetlen demokratikus döntés tárgyai közé például, hogy miként járjanak el egy túszszedési akcióval kapcsolatban, bár elvileg a demokratikus döntés tárgya lehet az olyan elvi álláspont elfogadása, mint pl. hogy „túszejtőkkel nem tárgyalunk”. (Az elv elfogadásával a közösség tagjai saját esetleges jövőbeli sorsukat rendezik arra az esetre, ha tússzá válnak.) Elvileg ugyan a szuverén parlament ilyen kérdésekben is dönthet, de nem véletlen, hogy konkrét akciók, meghatározott, már kialakult helyzetekre vonatkozó kockázatvállalások ritkán szerepelnek a képviseleti kormányzati szervek napirendjén.[9]
5. Döntési felelősség. A képviseleti rendszerek igazolásában szerepe van annak a feltevésnek, hogy a döntésért jogi és politikai felelőssége van a képviselőknek. Ez a feltevés (mely a végrehajtó hatalommal kapcsolatban is megfogalmazódik, különösen a parlamentáris rendszerekben) erős formájában a modern képviseleti rendszer kialakulásakor megdőlt, mondhatni, a modern politikai képviselet épp ennek tagadására épül. A képviselő nem utasítható, nem hívható vissza, jogilag nem felel ígéreteiért. Az illojalitás legfeljebb a párthoz, a saját parlamenti frakcióhoz való viszonyban értelmezhető és valamelyest szankcionálható (India és Pakisztán alkotmánya szerint pl. a frakciója ellen szavazó képviselő elveszíti mandátumát). A képviselő választói még jogszabálysértés esetén sem léphetnek fel képviselőjük ellen. (Kalifornia ismeri a képviselői visszahívást, a szocialista alkotmányjog felsőbbségének e hajdani intézményét). A felelősség legfeljebb politikai, vagyis a képviselőtársak (akár nyilvánosan is) kényelmetlen kérdéseket tehetnek fel egymásnak, a választott végrehajtó szervet, a felelős minisztériumot szintén kérdésekkel lehet kínozni, és – a képviselővel ellentétben – végső fokon le lehet váltani. Ez a leváltási lehetőség a közvetlenül választott végrehajtók esetében általában nem létezik. A legfőbb szankció, hogy a képviselőt, választott vezetőt nem választják újra. Mindezek ellenére a képviseleti demokrácia szokásos igazolásához tartozik a felelősség feltevése: eszerint, aki felelősséggel tartozik döntéséért, jobban (megfontoltabban) dönt, mint az, akire a döntésből semmiféle következmény sem háramlik.
Az internet-demokráciával szemben elvileg felhozható, hogy ez a felelőtlenség könnyelmű és téves döntésekre indít. Ezek a feltevések azonban empirikusan megalapozatlannak tűnnek. Megengedem, hogy a képviselő vagy a pártja – az újraválasztás vágyától vezetve – tekintettel lesz korábbi ígéreteire vagy az újraválasztáshoz szükséges többség kegyére, de ez nem biztosítja a döntés tényleges következményeinek figyelembevételét, sőt a döntési információk talán nem is a tényleges következményekre vonatkoznak. A népszavazási, illetve internetes viselkedés tapasztalatai alapján ugyanakkor jogos az a feltevés, hogy aki nem érdekelt valamilyen kérdésben, az nem törődik az üggyel, nem vesz részt az internetes szavazásban, mivel az alkalomköltség (opportunity cost) számára túl nagy. Az e-demokrácia alkotmánya a döntési illetékességgel járó előnyöket erősítheti, például azzal, hogy különböző kérdések eldöntésébe csak az érintetteket engedi bekapcsolódni. A döntési kompetencia az érintettségi szinthez rendelhető. Aki részt vesz a döntésben, épp azért teszi ezt, mert a döntés következményei – ismeretei szerint – érinteni fogják.
Az internet-demokrácia képes a személyes tudást a leghatékonyabban mozgósítani (azaz az egyéni preferenciákat érvényesíteni), elvileg tehát nem is szükséges mesterségesen meghatározni, ki miben lehet „szavazásra illetékes”. A „szavazási illetékesség” figyelembevételére még a képviseleti demokráciában is körvonalazódtak megoldási technikák a kumulatív és különösen a preferenciális[10] szavazás formájában.
Együttműködő demokratikus döntési rendszerek
Az elmondottak szerint az e-demokráciának vannak olyan nehézségei, amelyek a képviseleti demokrácia eszközeivel orvosolhatók. Ez a képviseleti rendszer valamiféle megőrzése mellett szól, ha egyébként pusztán technikai okokból nem is lenne a képviseleti megoldásra szükség, vagyis ha a közvetlen e-demokrácia helyettesíteni tudná azt. Ugyanakkor az e-demokráciává alakított népszavazásokkal járó hátrányok kiküszöbölhetők azoknak a megoldásoknak az értelemszerű adaptálásával, amelyek a parlamentáris törvényhozási döntéseket – esetenként alkotmányi vagy házszabályi szintre emelve, gyakran pusztán prudenciális megfontolásból – eddig is korlátozták.
Az e-demokrácia, amennyiben korlátozatlan többségi rendszerként működik, az alkotmányosságot a legalapvetőbb módon fenyegetné, amennyiben ellensúly nélküli hatalom lenne. Ha azonban kellően ellensúlyozott, úgy a politikai döntések javulása várható tőle. A döntéshozatal minőségét érintő eljárási szabályokon és a kisebbségvédelmen túl ilyen intézményes védelem – a népszavazásokkal kapcsolatos tapasztalatok szerint – a bíráskodástól várható. Ez azonban szintén legitimitási és hatékonysági kérdéseket vet fel. Hatékonysági és hatalommegosztási okokból a képviseleti és az e-demokrácia összekapcsolása tűnik a legjobb megoldásnak (anélkül, hogy az eljárási és ahhoz kapcsolódó bírói-jogvédelmi megoldások feleslegessé válnának). Ez esetben persze a képviseleti rendszerrel járó költségek megtakarítása vagy csökkentése részben elmarad. Tekintettel azonban a végrehajtó hatalom ellenőrzésének szükségletére, a parlamenti vizsgálatok, meghallgatások fontos információszolgáltató szerepére, nem biztos, hogy a képviselők ne szolgálhatnák meg a díjazásukat (persze egy kisebb testület elegendő).
Ezek a kapcsolódási lehetőségek természetesen a hagyományos népszavazási eljárások mellett is ismertek, illetve lehetségesek, de az e-demokrácia elvileg új egyensúlyt teremthet. Ebben az elrendezésben a meghatározó szerep az internet-népszavazásé. A döntésmegosztó-kapcsolódó rendszerek különböző kombinációi lehetségesek, aszerint, hogy a politikai akaratképzés melyik hátránya az elsődlegesen kiküszöbölendő. A különböző modellek az agenda-eljárás és többség-meghatározás (quorum) kombinációjával állíthatók elő. Íme néhány elrendezés:
a) Ha a népakarat elsődlegességéből, egy erős közvetlen demokrácia elvi jogosságából indulunk ki, akkor a népi kezdeményezés és az ezt követő népszavazás az az alapállapot, amelyhez a képviseleti rendszer ellensúlyát rendelhetjük. A törvényhozás kiindulópontja az internet népi kezdeményezés. A folyamatba a képviseleti demokrácia szerve a kezdeményezés szintjén saját alternatívával kapcsolódhat. Népi kezdeményezés híján, ha törvényalkotásra van szükség, a képviseleti demokrácia szerve (a parlamenti többség, esetleg kisebbség) maga kezdeményezheti az eljárást, vagy minősített többségi határozata helyettesítheti az érvényes népi kezdeményezést, amivel szemben egy erős közvetlen demokráciában alternatív népi ellenkezdeményezésnek helye van, vagyis az agenda feletti egyeduralom itt sem valósul meg.
A tárgy napirendre tűzésének, az alternatíváknak a meghatározása után – kellő késleltetéssel – kerül sor az internet-népszavazásra. (A kezdeményezés megengedhetőségéről a parlament kezdeményezésére esetleg bíróság dönthet.)
A döntési folyamat második csomópontja, hogy ki dolgozza ki a törvény részletes szövegét. A kompromisszumképzési szempontokra tekintettel a képviseleti szervet kívánatos ezzel megbízni (utólagos elektronikus megerősítéssel, részvételi küszöbérték nélkül), de ahol az erős közvetlen demokrácia igénye érvényesül, ott elsődlegesen a népi kezdeményezést indítványozók maguk alakíthatják a szöveget, s maga a szöveg a népi kezdeményezés tárgya. A népszavazás előtti időszakban a tervezetet még át lehet dolgozni – bár nem világos, kinek lehet erre privilégiuma. Éppen az internet nyitottsága miatt elvileg kizárt, hogy a rendelkezésre álló végtelen (pontosabban csak időben korlátozott) iteráció értelmes szöveget eredményez. Természetesen nincs akadálya annak, hogy az interneten keresztül alternatív szövegező csoportokat válasszanak, vagy a parlamentet bízzák meg, hogy hagyományos eljárásban dolgozza ki a szöveget, esetleg a többségi és kisebbségi szövegtervezetet is népszavazásra bocsátva. Viszonylag távol esik az erős közvetlen demokrácia eszményétől az a megoldás, mely megelégszik azzal, hogy a törvényhozás kötelességévé teszi a népszavazással elfogadott elvi szempontoknak megfelelő szöveg elkészítését és elfogadását. Ha mégis ez a megoldás, úgy a megbízás nem teljesítésének, a határidő-mulasztásnak a szankciója lehet az országgyűlés kötelező feloszlatása, illetve ha a szöveg eltér a népszavazás instrukciójától, és ezt pl. bíróság megállapítja, az országgyűléssel szemben egyéb szankció is (napidíjmegvonás, feloszlatás) alkalmazható.
b) A mai parlamenti felsőbbség logikájának az felel meg, ha a kezdeményezés joga a parlamentet illeti: a népszavazásra mindig törvény vagy külön többségi határozat alapján vagy az ellenzék óhajára kötelezően kerül sor.[11] Egy eltérő parlamenti felsőbbségi logika szerint csak a törvény elfogadása után, megerősítő jelleggel kerül sor népszavazásra. Ez utóbbi a mai plebiszcitumnak felel meg. A plebiszcitum, mivel alternatíva nélküli, a népakarat kifejezésére szinte alkalmatlan, bár legitimációs funkciója lehet. Ha azonban a parlamenti kisebbség alternatívát terjeszthet elő, vagy a parlamenti kisebbség kérheti az ilyen megerősítő népszavazás megtartását, esetleg a saját alternatíváját is szavazásra bocsátva, az mindjárt közelebb visz a népakarat érdemi gyakorlásához. Még erősebb ez a népakarat-elem, ha a parlamentben jóváhagyott törvénnyel szemben – kihirdetés előtt – népi kezdeményezéssel alternatíva kínálható. (Tekintettel az internet-feltevésre, az eljárás meglehetősen gyors lehet.) A különféle megoldásokhoz elvileg más-más részvételi és abszolút szavazatarányok kapcsolódhatnak, aszerint, hogy milyen súlyt tulajdonítunk az egyes intézményeknek. Például a parlamenti többségi döntés védelmében a hagyományos parlament döntésének fenntartandósága vélelmezendő – tehát az alternatív népi kezdeményezéshez igen magas aláírási arány kívántatik meg, illetve a törvényhozási döntés elutasítása csak akkor következik be, ha az alternatív törvényjavaslatot a részvételre jogosultak többsége elfogadja, esetleg (ha az elfogadás nem az összes szavazásra jogosult többségétől származik) a parlamenti többség választhatja ennek megvétózását (és semmiféle új törvény sincs).[12]
c) Egy pragmatikus – a mai realitásokhoz közelebb álló e-demokrácia a képviselői felelősség érvényesítését állíthatja középpontba. A képviselők, illetve pártok az egyébként is drága közvélemény-kutatás helyett viszonylag formalizált véleménynyilvánító szavazásokra figyelnének tényleges elkötelezettségük kialakításakor, s „megbízóik” véleményét azután a hagyományos parlamenti interaktív döntési folyamatban, kompromisszumos formában érvényesíthetik.[13] Ezen tájékoztató, véleménynyilvánító internetszavazások összekapcsolhatók előzetes eszmecserékkel és kampányokkal, népi kezdeményezésekkel. Mindez az érdeklődők és érintettek számára a deliberációhoz közelebb eső helyzetet teremt, különösen, ha a képviselő vagy a döntéshozó is bekapcsolódik a diskurzusba. Ennek a kísérletnek a sikere nyilván attól függ, mennyire képes a véleménynyilvánítás befolyásolni a döntést, azaz, hogy a folyamat mennyire releváns és hiteles.
Gyakorlati következmények?
A képviseleti demokrácia mellett szóló hagyományos gyakorlati megfontolások, amelyek a közvetlen demokrácia képtelenségére épültek, megdőlni látszanak az internet korában. Az internet permanens döntési lehetőséget nyújt. A permanens állampolgári döntés azonban az alkotmányosságot alapjaiban veszélyezteti – a demokrácia e formája veszélyes a szabadságra és a hatékony állami működésre. A képviseleti és közvetlen demokrácia különféle összekapcsolásai azonban semlegesítik a veszélyeket, és egyben felszámolhatják a képviseleti rendszer jelenlegi hiányosságait, különösen, hogy a képviselők szembefordulhatnak a képviseltekkel. E lehetőség a jelen intézményrendszer számára állandó intellektuális kihívást fog jelenteni, ami – adott politikai válságok, nehézségek hatására – a politikai rendszerek megújulására vezethet.
Az e-demokrácia összefüggéseit nemcsak azért kívánatos és célszerű ma az (amúgy is felettébb szűken értelmezett) e-kormányzat kialakítása kapcsán átgondolni, mert adott szabványosítások kizárnak későbbi alkalmazásokat, és az esetleges előre nem látott bővítés vagy új rendszer költsége horribilis. A társadalmi tanulási folyamatra, a szokások szerepére is tekintettel kell lenni. Az elektronikus szavazás meghonosítása a szavazók szokásai ismeretében igen lassú. Mivel szavazásra ma ritkán kerül sor, a társadalmi elfogadás és bevezetés igen időigényes. A szakirodalom, illetve a jelenleg a világ számos országában futó programok szerint fokozatosan kell haladni, a helyi szavazások kísérletein kezdve, ahol először csak a szavazóhelyiségben elhelyezett terminállal vagy érzékeny felülettel kell ismerkedni. Innen fokozatosan lehet továbblépni a népszavazás és internetes népszavazás felé. Nemzeti tanulási folyamatról van szó (azaz nem lehet egy külföldön bevált technikát egy adott pillanatban az országos választásokra ráereszteni). Amennyiben Magyarország nem kapcsolódik a folyamatba (amire talán már 2004-ben, az európai választások kapcsán mód lenne) újabb hátrányba kerülünk, teljesen feleslegesen, pusztán az előrelátás és vállalkozó kedv, a pragmatikus utópizmus hiányában.
A ma születő döntések meghatározhatják a közel- és távolabbi jövő magyar informatikai szerkezetét. Egy globális környezetben a fogyasztási modellek átvétele során az átvételi kényszer kiterjed elektronikus kormányzati és elektronikus demokráciagyakorlási megoldásokra. Az átvétellel késlekedés gazdasági és politikai feszültséget okozhat. Ha Angliában (ahol 2006-ban kívánnak – talán nem egészen megalapozottan – országos elektronikus választást bevezetni) vagy Kaliforniában elterjed az e-demokrácia, az elektronikus szavazás, ez pusztán a hasonló hazai lehetőségek hiánya folytán alááshatja a magyar demokrácia, a magyar politikai rendszer legitimitását. Ha technológiai okokból nem tudjuk a korszerű állampolgári hatalomgyakorlás technikáit alkalmazni, a rendszer demokratikussága kérdőjeleződik meg. A demokrácia működtetésére (és ezen belül elektronikus fejlesztésekre) fordít a magyar állam pénzt, de hiába, ha a politikai rendszert – különösen 1997 óta a népszavazási lehetőség visszaszorításával – úgy alakították, hogy nincs lehetőség az állampolgárok aktivizálására. Az e-kormányzat összekapcsolható az e-demokráciával (szavazáshoz azonos smart kártya használható), és nyilván számos más kapcsolódási lehetőség is létezik. Az ilyen összekapcsolás jelentősen költségcsökkentő: valószínűsíthető, hogy a hatékonyabb kormányzat és politikai akaratképzés egységnyi szolgáltatásra olcsóbb az elektronikus megoldásokkal.
Jegyzetek
[1] Michael Oakeshott: Rationalism in Politics and other Essays. Indianapolis, Liberty Fund, 1991, 380.
[2] A svájci népszavazás egyik problémája, hogy rendszerint viszonylag kevesen vesznek részt (40 százalék átlagosan), ami lehetővé teszi, hogy kisebbségi radikális csoportok (erősen motivált vagy nagy pénzzel megmozgatott) álláspontja érvényesüljön vagy túl nagy szerepet kapjon. Egy, a többségnek gyakorlatilag közömbös, de a képviseleti rendszerben elsöprően helyeselt döntést egy kisebbség népi kezdeményezéssel könnyen megakadályozhat.
[3] A svájci népszavazási kezdeményezések jó része a kisebbségben levő pártok erejének növelésére szolgál. Az eljárással sok időt lehet veszíteni, és a kimenet sem biztos, a kezdeményezés fenyegetésével a képviseleti kisebbség kicsikarhat engedményeket.
[4] Ez a tanulmány nem foglalkozik azzal, hogy mi indítaná az állampolgárokat arra, hogy a maguk kezébe vegyék az internet segítségével a politikai döntéseket. Nyilvánvaló, hogy a modern társadalmakban az ügyek jelentős részében az emberek nem tudásbeli okokból inkompetensek, hanem mert nem érzik magukat – jogosan – közvetlenül érintettnek. A városállam egyszerű viszonyai között a felvetődő, korlátozott számú döntés majdnem mindig személyes volt.
[5] A mai viszonyok közt a telefon- és e-mail kampányok számítanak ilyen befolyásolási eszköznek. Ellentétben pl. az újságokban megjelenő tematikus tiltakozó levelekkel, az üzenő kvázi szavazók véleménye általában nem nyilvános, bár az e-mailgyűjtő kampány igen hatásos befolyásolási eszköz lehet.
[6] California Democratic Party v. Jones 530 U. S. 567 (2000). (Népi kezdeményezéssel megváltoztatott pártjelölési rendszer.) Egyes alkotmánybíróságok (és az USA Legfelső Bírósága) hajlanak arra az álláspontra, hogy az alkotmányjog – tehát a bíróság – határozza meg a demokrácia mibenlétét. Korábban inkább abban látták a bíróságok szerepét, hogy a demokrácia alapjogokat, benne a politikai jogokat veszélyeztető vadhajtásait visszaszorítsák, illetve az alkotmányban eleve meghatározott intézményeket (pl. Németországban a pártokat) mint egy eleve adott demokráciamodell szükséges eszközét védjék.
[7] A magyar alkotmánybíróság – mint ismeretes – folyamatosan korlátozta a népi kezdeményezés lehetőségét a fennálló intézmények, különösen az Országgyűlés védelmében, a törvényhozás pedig folyamatosan szűkítette – alkotmánymódosítással is – a népi kezdeményezés körét, amit aztán az AB a korábbi döntéseivel összhangban szintén megszorítóan értelmezett (a rejtett alkotmánymódosítási indítvány tilalma). (Az intézményvédelem annyiban érdekes, hogy például a francia alkotmány lényegében csak az intézményi reformra vonatkozó népszavazást engedi meg.)
[8] Alexander Hamilton, James Madison és John Jay: A föderalista. Ford.: Balabán Péter. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1998. 96.
[9] A vezetésre választott személyekkel szemben mások az elvárások. A tanulmány nem foglalkozik a vezetés és a végrehajtás irányításának internetes helyettesítésével, de az ilyen operatív döntések kevéssé alkalmas tárgyai az e-demokráciának.
[10] Ha minden internetszavazó a preferenciái kifejezésére például ezer szavazattal rendelkezik, akkor az adott szavazási időszak szavazásaiban ezekkel tetszése szerinti súlyt rendelhet szavazatához a számára fontos ügyben. Tegyük fel például, hogy két népi kezdeményezésről kell dönteni az adott időszakban. Az egyik megtiltja a dohányzást, a másik egy kisebbségi vallás gyakorlását korlátozná. A kisebbségi vallás igen népszerűtlen. A szenvedélyes dohányos, aki egyébként utálja a kisebbséget, mind az ezer szavazatát a dohányzási tilalom ellenében használja fel, a kisebbséggel nem – vagy kevéssé döntő módon – fog törődni.
[11] Ezt a modellt ma is áttöri a népi kezdeményezés, amelyet azonban további, részben prudenciális szabályok korlátoznak, pl. sikertelen kezdeményezés ismételhetetlen, új törvénnyel szemben, védelmi idő stb. Ezek a stabilitási érvvel összefüggő szabályok.
[12] Az EU különféle együttdöntési mechanizmusai az utólagos konszenzushiányos vétó számos esetét ismerik.
[13] E verzió lehetőségeire Jay G. Bluler & Michael Gurevtich: The New Media and Our Political Communication Discontents: Democratising Cyberspace 4. In Information, Communication and Society 1. (2001.) Több nyugat-európai országban kísérleteznek ezekkel az internetkonzultációkkal, Finnországban mobil telefonról küldték a „szavazatot”, sms üzenetben.
- Játéktér [6]