Szentpéteri Nagy Richard

Nyomtatóbarát változat

Az, „ki a maga vakmerő állításait a való fáklyáinak lenni hirdeti, igenis távol van a felvilágosodásnak azon lépcsőjétől, melyet az ember képes elfogadni. Ő gyűlöli vagy neveti, s kisebb-nagyobb mértékben igazságtalanoknak véli mindazokat, kik értelmétől különbözni fognának”. Kölcsey Ferenc ítélkezik ekképpen a Töredékek a vallásról című, a mainál nagyobb figyelmet érdemlő tanulmányában. „Ismerjük meg értelmünknek gyengeségeit, s engedjük magunkat a szívnél és a relígiónak megtisztult érzelmeinél fogva vezettetni. Ezen érzelem, mely nem nyugtalanít, mint az értelmi vizsgálatok, midőn megnyugtat bennünket, önkényt [értsd: önként] vezet a közönséges emberszeretetre és türelemre. Mert aki magában megnyugodott, az nem fog másban veszekedésnek tárgyait keresni.”[1]

Az alábbi írásban arról szeretnék mondani valamit, hogy miért nem kell tartaniuk a liberálisoknak attól, ha Isten neve esetleg bekerül a jövendő európai alkotmány preambulumába. Ehhez az alkotmánytan elveit hívom segítségül, miközben a hit kérdéseire igyekszem semleges nézőpontból tekintetet vetni.

Az írás jelenidejében nem látható előre, hogy az alkotmányozó konventben nemrégiben elkészült alkotmánytervezet milyen változtatásokon megy keresztül a jelenlegi és jövendő tagállamok kormányainak hamarosan kezdődő ún. kormányközi konferenciáján, és még kevésbé tudható, mi lesz a műről az európai polgárok véleménye egy esetleges európai referendumon. Az viszont megjósolható, hogy a keresztény egyházaknak lesz álláspontjuk a jövendő alkotmánnyal kapcsolatban, és gondoskodni fognak arról, hogy ezt az álláspontot megismertessék híveikkel az esetleges népszavazás előtt. Az európai alkotmány elfogadása már csak ezért is bizonytalan.

A konvent szövegtervezete nem tartalmaz egyenes utalást Istenre, de tartalmaz egy hivatkozást a kontinens kulturális, vallási és humanista hagyományaira. Van, akinek már ez is sok, és van, akinek még ez is kevés. A keresztény egyházak e hivatkozást mindenesetre nem tartják elégnek. Véleményük mindenekelőtt azt mutatja, hogy a jövendő európai alkotmány ügyét fontosnak tartják.

Ez utóbbi kérdésben az egyházak távol állnak híveiktől. Európa polgárai az európai politikát jelentéktelenebbnek tartják a nemzeti politikáknál, az európai alkotmány ügyét pedig még az egyéb európai politikáknál is lényegtelenebbnek ítélik. A kontinens polgárainak jó része eleddig nemhogy a konvent munkájáról, de a konvent létéről sem hallott.[2]

Némileg más a helyzet a jövendő alkotmány preambulumába szánt szakrális utalással, hiszen az erről folytatott vita a média közreműködésével jobban el tudott jutni az európai polgárok egy részéhez. Magyarországon az európai alkotmányozással kapcsolatban szinte kizárólag ez a téma keltett némi érdeklődést, és mind az egyházak, mind a politikusok, mind pedig a közírók sokat tettek azért, hogy ez az érdeklődés fennmaradjon.

Az emlékezés esélyei

Nem kíván különösebb empátiát annak belátása, hogy a hívő európaiak, köztük a magyarok számára miért lényeges az Isten előtti felelősségre való utalás rögzítése a létrehozandó alapdokumentum preambulumában, hiszen elméletileg (hipotetikusan) az alkotmánynak ők is létrehozói, csakúgy, mint a nem vallásos európaiak. Azt gondolhatnók, hogy a nem hívő magyarok számára ugyanakkor ez a kérdés kevésbé fontos: számukra a tét legfeljebb az, hogy a preambulum egy seregnyi kiváló érték mellett (igazságosság, szabadság, joguralom, demokrácia etc.) olyan értéket is megjelenít (a vallási dimenziót), amelyet ők nem osztanak. Tapasztalatunk azonban azt mutatja, hogy sokan nagyon határozott érveléssel utasítják el a vallási dimenzió puszta említését is. Ellenérzésük figyelemre és megfontolásra méltó, de abból fakad, hogy alapvetően félreértelmezik a kérdés jelentőségét, és a valójában ártalmatlan javaslatba olyasmit is belelátnak, ami abban nincs benne. Mintha valósággal az ördöggel hadakoznának, a szekularizált állam és jogrendszer védelmében.

Ha az ember például belepillant azokba az elektronikus levelekbe, amelyeket honfitársaink írtak egy internetes fórumon annak kapcsán, hogy immár valamennyi keresztény világegyház ragaszkodik Isten nevének az európai alkotmányban való szerepeltetéséhez, ijesztő megállapításra jut: sok honfitársunk megbocsájthatatlannak tartja a gyűlölt egyházak tetteit, bárhogyan igyekezzenek is azok a bocsánatkéréssel. Az egyházakat – különösen a katolikus egyházat – ma jelentős gyűlölet veszi körül számos társadalmi csoportban Magyarországon, egyáltalán nem feltétlenül az egyházak hibájából.

A jövendő európai alkotmány preambulumának megszövegezése ugyanakkor jó alkalom az emlékezésre az Európai Unió szabad népei, polgárai és szabadon működő egyházai számára egyaránt. Mert egy alkotmányozás (egyrészt) mindig összefoglalása, lezárása is a múltnak.

A megértés feltétele az őszinteség, a bűnbocsánaté a bűnbánat. A múltat be kell vallani, hogy a harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés. És ez a munka valóban nem is kevés, s ebben a munkában az egyházaknak kétségtelenül élen kell járniuk. Híveik és a nem hívők egyaránt ezt várják el tőlük.

Krisztus egyháza vérzik és szégyenkezik. A keresztény egyházak képviselői az évszázadok során a tízparancsolat valamennyi pontját és alpontját sokszorosan, folytatólagosan és visszaeső jelleggel megsértették; sokszor és sokat vétkeztek gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Vétkeznek ma is. Tévednek, elbuknak bizonyára majd holnap is.

Kölcseyhez visszatérve: „a kereszténység hosszú szenvedések által képzette magát az ezredekig tartó fáradhatatlan pályára”. A szép fogalmazás nem szépíti meg a „hideg valóságot”: az őskeresztények sokat szenvedett, kicsiny közösségéből kifejlődő világegyház mérhetetlen szenvedéseket zúdított az emberiségre: Európában és a világban irtózatos bűnöket követett el, s éppen Isten nevében.

„De mi előbbeni állításunknál maradunk” – mondja Kölcsey. „Nem, a szeretetre méltó vallásban nincsen hiba. Feltétetett a fáklya, hogy világoljon a vándornak; az őrült lekapta azt, s tartományokat perzselt fel általa. Felemelte magát az erőszak, s hitet parancsolt, s virtus színével leplezte bűnét, azt mondván: hogy emberszeretetből, s szánakozásból erőszakoskodott. Gyönyörű példái az emberszeretetnek!”[3]

De a bűn története az egyénről szól. A bűn az egyéné, nem a hité, melynek nevében elkövetik. Amint megíratott, s már idézve volt: „mindenikünk maga ad számot magáról az Istennek”. (Róm 14,12) „Hiszen mindnyájan oda állunk majd a Krisztus ítélőszéke elé.” (Róm 14,10) Nem az egyház áll a földi bíróság előtt, s nem az egyház áll majd Alapítója ítélőszéke elé sem, hanem a szolgái. És halljuk, ahogyan a katolikusok „elnézést kérnek” Teremtőjüktől naponta a liturgiában: „ne vétkeinket nézzed, hanem egyházad hitét!”

Az áldozatoktól s emléküktől bocsánatot kérni – mint Bitó László írja a Népszabadságban[4] – százszor, ezerszer sem elég. És mégis: a szembenézésnek folytatódnia kell Magyarországon is, abban a szellemben, amelyben a hívő értelmiségiek második levele született.[5]

Az egyház akarata

A katolikus egyház régóta próbálkozik a vallási dimenzió „közjogiasításával”. Már akkor is az Isten előtti felelősségre, egyfajta általános kötelezettségre szeretett volna hivatkozni, amikor az Unió politikusai még az Alapvető Jogok Chartáját fogalmazgatták. Akkor nem sikerült elérnie, hogy a charta Isten nevét tartalmazza. Pedig ha akkor ezt elérte volna, most nem kellenének új viták a kérdésről, mert az alapjogi charta minden valószínűség (és a konvent tervezete) szerint szinte egy az egyben beemelődik majd a megszülető európai alkotmányba, annak kitéphetetlen részét képezve.

Márpedig könnyű belátni, hogy az alapjogok chartájának logikáján belül ugyanolyan legitimen lehetett volna az Isten előtti felelősséggel foglalkozni, mint a születendő alkotmányszerződés ernyője alatt. Erre az adott volna lehetőséget, hogy a chartának szintén van egy veretes preambuluma, amely a konvent tervezete szerint szintén bekerül majd az alkotmányba, a második rész bevezetőjeként, mintha egy alkotmányban egy preambulum nem volna elég – ha lúd, legyen kövér, egyszer van alkotmányozás, ne adjuk alább kettőnél. De kettőnél több érv is felvonulhatna amellett, hogy a második részt előre kellene hozni, s ezzel az alkotmány az alapjogi chartával kezdődnék, mint mondjuk a német alaptörvény (melynek megfogalmazásakor ugyanakkor Németország nem volt teljes szuverenitása birtokában), és a két preambulumból egyet lehetne gyúrni, ha már úgyis lényegében ugyanarról szól mindkettő, és ha már úgy döntöttünk, hogy szükségünk van (egy) preambulumra.

A közjog azonban természetesen némileg más megközelítési módot kíván akkor, ha a szakrális elemet egy alkotmány vagy egy alapjogi katalógus preambulumába igyekszünk belefoglalni, de mindkét esetben a felelősség a központi motívum. Ha a charta elfogadásakor a katolikus egyház és néppárti hívei sikeresen érveltek volna, akkor e felelősséget nem az alkotmányozó közösséghez, hanem az alkotmányban garantált jogaival öntudatosan élő egyénekhez kellett volna „telepíteniük”. Istent természetesen ebben az esetben is meg lehetett volna nevezni.

Mint azt minden liberális alapiskolában megtanítják, a liberális minimum szerint – melyet ebben az ügyben mindenki vallhat, legfeljebb sokan ezen túl is hisznek valamiben – az ember szabadságának a másik ember azonos értékű szabadsága a korlátja, vagyis az egyén addig élhet szabadságával, amíg más jogába nem ütközik: jogát azon a területen gyakorolhatja, amelyen más jogát nem sérti. Jó tehát, ha másokra tekintettel él. Nem szentségtörés, ha valaki ezt a korlátot tudatos önkorlátozásnak vagy éppen felelősségnek akarja hívni.

A konzervatívok, kereszténydemokraták, néppártiak, vagyis azok, akik a politikában és a politikából élnek, de világnézetüket nem képesek a portán hagyni a szavazások előtt, általában elismerik, hogy az egyéni szabadság legfőbb korlátja a liberális korlát, de úgy tartják, hogy az individuum szabadságát ezen túlmenően a vallási meggyőződés és a másik ember iránti (nemcsak megbecsülés, de) „felebaráti” szeretet is korlátozza. Lelkük rajta. Kétségtelen ugyanakkor, hogy akármiként korlátozza saját választása szerint a saját szabadságát az egyén, még mindig az önkorlátozás terrénumán, a felelősség motívumánál vagyunk.

Márpedig az alapjogok katalógusát nem arra találták ki, hogy az felelősséget rakjon az egyének vállára, hanem éppen arra, hogy felszabadítsa az egyént a felelősségre vonhatóság alól azon a területen, amelyre a felelősségre vonás egyetlen legitim képviselője, a közhatalom nem léphet be.

Ezért az alkotmányok – ha jól szerkesztik őket – általában úgy járnak el, hogy az egyénnek – különösen, ha az az adott állam polgára – egyetlen általános kötelességet írnak elő, nevezetesen azt, hogy tartsa be a jogszabályokat, míg az államnak ugyanakkor megtiltják, hogy bizonyos jogszabályokat meghozzon. Ezért születnek alkotmányok és alapjogi charták szerte a világban – ha nem ez volna a céljuk, végképp nem volna szükség rájuk.

E dokumentumok az államot korlátozzák, nem az egyént, akit a többi norma éppen eléggé korlátoz úgyis. E dokumentumokat nem az állam hozza, hanem (elvileg) az államot létrehozó közösség, míg e dokumentumok alapján a többi normát az állam alkotja meg úgyis.

Rosszul járnak el tehát azok, akik egyéni, állampolgári kötelességeket szeretnének belefogalmazni az egyetlen olyan jogszabályba, amelyből azok kihagyhatók. Egy ilyen alapdokumentumban az egyéni szabadság korlátja csak az önkorlátozásra, a felelősségre való hivatkozással érzékeltethető.

Ezért gondolta úgy a katolikus egyház – helyesen –, hogy ebben a témában (is) hallathatja a szavát. Úgy vélte – szintén helyesen –, hogy ez a fajta felelősség szakrálisan is megfogalmazható. Ez tény.

A történelem színe

Erről a felelősségről már az ENSZ alapdokumentuma, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata is megemlékezett közvetlenül a második világháború után, megszabva az aláíró államok polgárainak, hogy egymás iránt (testvéri vagy mondjuk úgy: felebaráti) szeretettel viseltessenek. Nyilvánvaló, hogy ez nem olyan „kötelesség”, mint például az adófizetés (vagy mondjuk úgy: közteherviselés), és nincs olyan jogállami bíróság, amely előtt ennek megsértése megtámadható volna, de az is nyilvánvaló, hogy ugyanakkor alapját képezi az emberi együttélésnek, és senkinek sem árt (vagy használ), ha ezt egy fontos dokumentum kimondja.

Az Isten nevének alkotmányba emeléséről folytatott hazai vitában azonban elképesztő érvek vonultak fel az egyház által támogatott javaslat ellen. A vita Népszabadság-beli kirobbantója, Buda Péter például az egyház szándékaiban őszintétlenséget észlelt, és emlékeztetett arra a „sokak számára meglepő és különösen elgondolkodtató tényre, hogy a Szentszék a mai napig sem írta alá az ENSZ Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatát és az Emberi Jogok Európai Konvencióját sem”.[6]

Valójában azonban valószínűleg inkább az lenne „sokak számára meglepő”, ha a Szentszék aláírná e dokumentumokat, mert az tényleg „különösen elgondolkodtató”, miért kellene egy olyan szervezetnek az alapdokumentumát aláírnia, amelynek nem tagja. Természetesen a Vatikán sem egyházként, sem „városként” nem lehetne aláíró, legfeljebb (tag)államként, de különös képzeteink lennének a vatikáni államiságról, ha azt hinnénk, hogy a Szentszék rendelkezik a végrehajthatósághoz szükséges garanciarendszerrel, mindenekelőtt a megfelelő bírósági szervezettel. Tudomásul kell venni, hogy a Vatikán nem olyan állam, mint a többi (mint – mondjuk – a világi Svájc, amely évtizedekig szintén nem óhajtott belépni az ENSZ-be), és „állampolgárainak” emberi jogait nem az „államtól” kell félteniük, mint sok más állam polgárainak. A világ katolikus millióinak emberi jogait olyan világi intézmények védik vagy sértik, amelyek működtetése a Szentszék akaratától és aláírásától független.

De Buda Péter szigorú a katolikus egyházhoz. Szerinte „gyenge lábakon álló ellenféllel állnak szemben” az egyház javaslatának ellenzői. „Nyilvánvaló csúsztatásnak” tartja, hogy az egyház szerint egyes értékeknek keresztény gyökere van. Úgy gondolja, „finoman fogalmazva is nehéz lenne a valósággal egyeztetni a katolikus egyházfőnek azt az érvét, hogy az európai humanizmus és az emberi méltóság eszménye is az egyháznak köszönheti születését”. Arra mutat rá, hogy az említett eszmék éppen az egyházzal szembeni harcban fogalmazódtak meg.

Seres Lászlónak nagyon tetszik ez a „rámutatás”. Azt írja (szerkesztőségi cikkben): „mint arra Buda Péter szociológus nemrég a Népszabadságban rámutatott, jó néhány »európainak« nevezett érték anno éppen az egyházakkal, a vallásra hivatkozó intoleranciával szemben kristályosodott ki”.[7]

Pőcze Tamásnak nem tetszik annyira ez a hivatkozás. Ezt írja: „Hát persze, hogy az intolerancia elleni harc – és a felvilágosodás – hozzájárult a mai Európa kialakulásához, ezt mindenki tudja, nem kell hozzá a biztosan kiváló Buda Péterre hivatkozni, de világos, mint az egyszeregy: a kereszténység (a zsidó-keresztény kultúra, értékrend, világszemlélet és hagyomány) nélkül sem lenne Európa az Európa. Ahogy a görög-római antikvitás öröksége nélkül sem.” Kijelenti továbbá, hogy a humanizmus és a szolidaritás (ellentétben azzal, amit Buda és Seres állít) nem az egyházi intolerancia elleni harcban született, mert e megállapítás csak a toleranciára igaz.[8]

A kialakult vita hagyományában nehéz Buda Péterre hivatkozni, mert egyetértést és egyet nem értést kiváltó alapcikkében elmulasztotta megjelölni, hogy mely részeket vett át az Independent című brit napilap „egy” cikkéből, amelyre csak a lap címének megjelölésével hivatkozik. Ezen a ponton azonban közli, hogy a konvent egyik spanyol tagjától, bizonyos Joseph Borrell Fontelles-től származik a bölcs megállapítás, mely azután annyi vitát okozott a magyar sajtóban.

Buda (vagy az Independent?) szerint „nem véletlen, hogy ezt egy spanyol alkotmányozó írta, aki olyan államból érkezett, amely alig három évtizede hagyta maga mögött azt a diktatúrát, amelynek egyik meghatározó eleme volt az állam és az egyház intézményesített összefonódása”. Márpedig ha ez „nem véletlen”, akkor az bizonyára a véletlen műve, hogy a hasonló diktatúrákból kinövő dél-amerikai rezsimek új alkotmányainak mindegyike egytől-egyig tartalmaz utalást Istenre. És nyilván az is véletlennek számít, hogy éppen az ateista kommunizmus alól szabadult közép- és kelet-európai országokban alakult ki a hosszú preambulumok szokása – Istenre való hivatkozás nélkül (de itt is van némi fordulat: éppen a két legújabb alaptörvény, a lengyel és az albán alkotmány hivatkozik Istenre, az észt pedig a hitre). A régebbi demokráciák új alkotmányaira inkább a preambulum teljes elhagyása jellemző.

Az a vita, hogy mely értékek és mennyiben származnak az egyháztól vagy éppen az ellene folytatott küzdelemből, érdekes lehet, de kimenetelétől nem függ az alapkérdés. Emlékeinkben számtalan hős nevét felidézhetjük, akik áldozatosan harcoltak az egyházi intolerancia ellen, miközben éppúgy hittek Istenben, mint az intoleráns egyház, de ha a tények ellenére feltételeznénk is, hogy mind egy szálig ateisták voltak, akkor sem érthető, miért volna ez akadálya annak, hogy az európai alkotmányozók Istenre hivatkozzanak a készülő preambulumban. Nem világos, miről vitatkoztak vehemensen ennyien.

Az Európai Unióban a lelkiismeret szabadságát a tagállamok alkotmánya és törvényei garantálják. De látnunk kell, hogy ebben a védelemben maguknak az alkotmányozóknak a lelkiismerete is részesül. Nekik is kellő szabadságot kell kapniuk ahhoz, hogy valamiféle szakralitásra hivatkozhassanak, ha úgy érzik helyénvalónak, de legalábbis ahhoz, hogy az egyház – Buda Péter szerint gyenge lábakon álló – érveit meghallgathassák. A döntés az ő felelősségük, és most éppen azért szállt rájuk Budáék haragja, mert ezt a felelősséget szerették volna valahogy megfogalmazni. Az egyház eredeti szándéka ugyanis e felelősség motívumának alkotmányosítására irányult.

A lelkiismeret szabadsága

Ennek a felelősségnek számtalan alkotmányos megfogalmazása képzelhető el az „Isten jelenlétében” történő alkotmányozástól az „Isten előtti” vagy „Isten és ember előtti felelősség” hangsúlyozásáig. Bogdándy Ármin heidelbergi jogászprofesszor szerint ez utóbbi tulajdonképpen nem más, mint „a jövő nemzedékek iránti felelősség” kifejezése, amely az általa javasolt formában világias megfogalmazása lenne annak a felelősségnek, amelynek szakrális „olvasata” is lehetséges.[9]

A lengyel alkotmány ugyanakkor szinte mindegyikét tartalmazza a lehetséges változatoknak. Latin-Amerika országai szintén felvonultatják szinte az összes szóba jöhető megoldást. A szövegváltozatok „jelentőségére” azonban vegyünk csupán két példát a nagyvilágból.

Kanada volt a világ első állama, amely – a hetvenes években – hivatalos politikájává tette a multikulturalizmus támogatását. Ennek megszámlálhatatlan következménye lett az ország mindennapi életére, még a hétköznapi emberek beszédmódjára is. Mindez azonban nem akadályozta meg az alkotmányozókat, hogy – egy évtizeddel később – a „honosított” kanadai alkotmány preambulumában hitet tegyenek Isten felsőbbrendűsége (szupremáciája) mellett, és megerősítsék, hogy ez az elv a jogrend vezető elve. Ezzel egy időben hirdették ki az alapjogi chartát, amely valósággal forradalmasította a jogi gondolkodást, bár a mindennapi életet nem tette „még szabadabbá”. Annak a ténynek azonban, hogy a preambulum néven nevezi Istent, az égvilágon semmi hatása nem lett, legfeljebb boldoggá tette azokat, akiknek ez fontos. Kanada a világ egyik – ha nem a – legszabadabb országa, ahol mindenki abban hisz és úgy él, amiben és ahogyan akar, és Isten ezt szótlanul nézi (az alkotmányból is).

Dél-Afrika első, a britektől kapott alkotmánya még azzal a mondattal kezdődött, hogy a jogszabályra „Dél-Afrika Törvény, 1909” néven lehet hivatkozni. Ez a brit törvények standard bevezetőjének tekinthető, a nemzetközösség tele van ilyen típusú mondatokkal. 1925-ben azonban egy nemzetibb és fundamentalistább rezsim kicserélte a bevezető mondatot egy másikra, amely így szólt: „Az Unió népe (mármint a Dél-Afrikai Unióé, persze) elismeri a Mindenható Isten szuverenitását és gyámságát”. Az új változat a jogászok számára azért lehetett érdekes, mert a szuverenitásnak indokolt, de alkotmányokban szokatlan értelmezésére adott lehetőséget, ámbár ebből sem következett semmi, legfeljebb az, hogy a fogalom veszített száraz tudományosságából, és ünnepélyesebbé terebélyesedett. Talán már nem kell mondanunk, hogy a lelkiismereti szabadságot nem ez a (később is változott) mondat határozta meg, hanem az alkotmány és a jogrendszer egésze, és néhány évtizeden belül Dél-Afrika a világ egyik – ha nem a – legvisszataszítóbb, rasszista államává vált, függetlenül nemcsak Isten alkotmányban való szerepeltetésétől, de bizony Isten feltehető akaratától is. Az ország hatályos – részben még készülő – alkotmánya ugyanakkor elhagyta a szóban forgó utalást, és nem kell mondanunk, hogy ennek semmi köze sincs ahhoz, ami Dél-Afrikában az elmúlt évtizedben történt.

Az alkotmányozók lelke

„Azt akarom mondani, hogy én azt, aki túltette magát a jó és rossz különbözésének érzésén, nem mondom felvilágosodottnak; mert a főnek és szívnek felvilágosodása nem egyéb, hanem az emberi értelemnek s az emberi érzéseknek a lehetséges pontig vitetett kimíveltetésök. A relígió tulajdonképpen nem az értelemnek tárgya. Van bennünk bizonyos érzelem, melyet relígiói érzelemnek nevezhetnénk, mely szintúgy, mint a szépnek érzete, különböző emberekben különböző mértékkel találkozik.”[11]

Az ember természetét a Teremtő (vagy ha úgy tetszik, maga a természet) úgy alkotta meg, hogy belehelyezte az igényt a természetfölöttire. Az ember sokszor akkor is a természetfölöttit hívja hivatkozásul vagy segítségül, ha nem is igen hisz abban, hogy hívása meghallgatásra talál, vagy éppen még abban sem, hogy van egyáltalán valaki, aki meghallja azt. Tudatosan persze az emberek Isten nevét általában akkor veszik a szájukra, ha vagy kifejezetten őhozzá szólnak, vagy őrá hivatkoznak, hogy mondanivalójukat megerősítsék. Így keverik mondandójukba Istent az alkotmányozók is.

Az alkotmányozás – mint maga az elnevezés mutatja – alkotó, létrehozó tevékenységet jelent (egyrészt), a teremtő tevékenység szerény mását. Nyilvánvaló, hogy ez jövőre irányuló tevékenység, olyasmi, aminek hatásával hosszú távon kell számolni. Érthető, hogy az alkotmányozók – felelősségük tudatában – jó munkát szeretnének végezni, sőt ez el is várható tőlük. A legtöbb halandó alkotmányozó szeme előtt ha nem is maga a Jóisten, de legalábbis Thomas Jefferson mitikus alakja lebeg, homlokát ráncok barázdálják, orrában Philadelphia levegőjét érzi a tengerek felől, és hatalmába keríti az az érzés, hogy ő most valami nagyot fog alkotni. Mármost szép hagyománya az emberi alkotások történetének, hogy a halandó alkotó ezt az érzést meg is kívánja fogalmazni. Ennek a szándéknak általában kevés értelmet és még kevesebb jelentőséget kell tulajdonítanunk: ártatlan dolog, amit elnézően veszünk tudomásul, de ha nem akarjuk, még tudomásul sem kell vennünk.

Amikor a halandó alkotó írásos alkotása elé úgynevezett invokációt fogalmaz, eltölti az alkotás nagyságának magasztos érzése, szétáradnak ereiben az önbizalom vérsejtjei, de megérzi kicsinységét és korlátait is, és lelke oly magasra száll, ahol már akár magával a Legfőbb Alkotóval is találkozhat. Ennél magasabbra nem lehet szállni. Legfeljebb itt lehet előadni, hogy a halandó alkotó segítségre, biztatásra, bátorításra szorul, mert isteni munkát vállalt magára: az alkotást.

Az alkotmányok alkotói az invokációt a preambulumba szeretik belefogalmazni, mert más lehetőségük nincs: a konkrét normaszövegbe az ilyesmi nem fér be, meg különben is úgy tanulta az ember, hogy az invokációnak a szöveg elején van a helye.

A preambulum nem több mint egyfajta bevezető, nagy lélegzetű előszó. Természetesen nincs elfogadott nemzetközi szabályzat arra, hogy mi kerüljön a preambulumba, de van hagyomány, amely erre nézve útmutatást ad. Általánosságban azt lehet mondani, hogy az alkotmányozó azt ír bele a bevezetőbe, amit fontosnak tart, lehetőleg olyasmit, amiről azt feltételezi, hogy hosszabb idő múlva is fontosnak fogja tartani.

Mindenekelőtt illően megnevezi önmagát (az amerikai alkotmány teremtette hagyomány óta a mindenkori alkotmányozó általában azonosítja magát a néppel), majd többnyire megnevezi azokat az értékeket, amelyek jegyében alkotmányoz. Ezt legtöbbször az alkotmányozás okainak és céljainak megnevezése közepette teszi, olyanformán, hogy azért, mert a múltban bizonyos események történtek, és azért, hogy a jövőben bizonyos értékek és célok megvalósuljanak, felelőssége tudatában úgy ítéli meg, hogy alkotmányra van szükség, vagyis mintegy elmagyarázza, miért teszi, amit tesz. A múlt eseményeit rendszerint egyoldalúan, didaktikusan, egy általános mondanivaló alátámasztása érdekében említi, például azt hangsúlyozza, hogy az adott nép mindig is sokat harcolt a függetlenségért (az újabb alkotmányok közül az egyik legextrémebb példa a horvát alkotmány preambuluma, amely kisebbfajta történelmi esszének is beillik; nem jogállami alkotmányokról, például a castrói hosszúságú kubairól – és hazugságairól – most nem is szólva).

Mindezek tükrében értelmesnek tarthatjuk azt a kérdést, hogy egyáltalán szükség van-e preambulumra. Ami engem illet, én azt a kérdést is értelmesnek tartom, hogy alkotmányra szükség van-e. E kérdések megválaszolása azonban most nem tartozik ránk, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy a világ legtöbb államának van chartális alkotmánya, és soknak közülük van veretes preambuluma, sőt újabb és újabb alkotmányok veretesebbnél veretesebb preambulumokkal mostanában is rendre születnek, a világ tehát a jelek szerint úgy ítéli meg, hogy alkotmány és preambulum kell neki.

Az alkotmánygondolat szabadelvű híveinek figyelmét legfeljebb arra lehetne felhívni, hogy amennyiben a semleges türelem a szakralitás mozzanatát kiveszi a preambulumból, látható tendencia mutatkozik arra, hogy az emberi természet valamit be akarjon oda tenni annak a helyére, és ez a valami leggyakrabban a nacionalizmus, ami az alkotmányozók számára kézenfekvő szokott lenni. Tartok tőle, hogy ezzel se járunk jobban. Egy magára valamit adó preambulum ugyanis, ha már van – mint fentebb utaltunk rá –, nem lehet igazán szekuláris. Nem tud az lenni. Általában olyan magasztos, hogy az már-már nem evilági. Ezt fejezi ki az emelkedett, fennkölt, ünnepélyes nyelvhasználat, ami a preambulumok általános jellemzője.

A preambulum úgy tartozik az alkotmányhoz, mint előszó a könyvhöz. Belőle képet kapunk a szerzőről, az alkotás körülményeiről és céljáról, de nem tekintjük többnek, mint a könyvet magát. A jogállam alkotmánya akkor jó, ha a deklaratív, cirádás jókívánságok véget érnek a preambulum utolsó sorával, és magában a főszövegben (a könyvben) kizárólag pedáns, normatív, kötelező szabályokat találunk (nem úgy, mint a magyar alkotmányban). Az alaptörvény normaszövege alapvetően meghatározza életünket, az alkotmány preambulumának azonban normatív hatása nincs – kivéve, ha szöges ellentétben áll a főszöveggel, mert az bonyolult értelmezési kérdéseket nyit meg, de aggodalomra ekkor sincs ok, az alkotmányos norma általában erősebb, mint az alkotmányalkotói vágy.

Némileg más lenne a helyzet, ha a jelenlegi tervek úgy szólnának, hogy az alkotmányozók nem csupán Isten előtti felelősségük tudatában vagy Isten jelenlétében, de egyenesen az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében hoznák meg Európa alkotmányát, elidegenítve ezzel az európai nem keresztény hívek nagy tömegét attól az alkotmánytól, ami az ő nevükben is születik. A javasolt formulával azonban – anélkül, hogy túlzottan olcsó érvet fordítanánk a kifogással szembe – elfogadhatóvá tehető a szöveg, mert világos, hogy Isten általános nevének használata a keresztény, a zsidó és a muzulmán vallások hívei számára egyaránt befogadó és nem kirekesztő jellegű, hiszen e vallásokban éppen Istennek ezen neve a közös „nevező”.

Isten általános nevének használata egy oldalra tereli Európa valamennyi jelentősebb vallásának híveit, és a vitát leszűkíti az ateistákkal való diskurzusra. (Ennek ellenére a magyar liberálisok előszeretettel hivatkoznak a zsidó és az iszlám hívők érzékenységére. Ebben a vitában hiába számítanak rájuk.) Istennek egyes vallásokra jellemző megnevezése sértené más vallások híveit, de nem bántaná jobban az ateistákat, akik minden vallást elutasítanak.

Ugyancsak más volna némileg a helyzet, ha a jelenlegi vita nem egyes értékek forrásáról, hanem magukról az értékekről szólna. A szépséggel, a jósággal, az igazsággal és az igazságossággal még nem is volna baj (alkotmányosan amúgy is csak a legutóbbinak van értelme), és nincs gond a vallásos hagyománnyal sem, hiszen ennek létét senki sem tagadhatja. De ha például a megszülető preambulumba az egyenlőség értéke is bekerülne (mint ahogy az a konvent tervezetébe be is került), az európai konzervatívok okkal húzogathatnák a szájukat, hiszen ezt az értéket – ha az több mint esélyegyenlőség és a törvény előtti egyenlőség – az európai konzervatívok nem vallják (a magyar konzervatívok is így tennének, ha tisztába jönnének azzal, hogy mit vallanak). Ha az egyenlőséget mint célt az európai alkotmányozók a végső szövegbe is belefogalmaznák, beleütköznének a szabadság korlátjába (mint a francia vagy a spanyol alkotmányozók, akik viszont ezzel nem törődtek), és érdekes diskurzus folyhatnék arról, mit kelljen tenni a cél eléréséért. Az egyetemes értékek egy része a hagyományos értékek más részének megvalósítását zárja ki, s ennek a közpolitikák gyakorlására is hatása van, nem úgy, mint az alkotmányozók vallási meggyőződésének, amelynek ilyen hatása nincs.

Mindezek nyomán tekinthetünk arra a kérdésre, hogy mi következik mindennapi életünkre, vagy akár csak az államélet aktorainak magatartására nézve abból, ha az alkotmány preambuluma – utalva Istenre, vagy nem – megemlékezik a felelősségről, amely az alkotmányozót vezeti. Sajnálható, hogy a válasz túl egyszerű.

„Mert ha semmi, mint azt szakértők állítják, akkor pontosan mi a dolog célja?” – kérdezi Seres László.[12] Az ő válasza: „A pozicionálás: belföldi fogyasztásra szánt üzenet, külföldi pályán.” Seres talán a magyar politikusokból indult ki. Talán nem véletlenül.

Hit és tolerancia

A keresztény ember világképében az élet erkölcsi törvényei magától Istentől származnak. E törvények tekintélye Alkotójuk autoritásából, illetve a jutalmazás ígéretéből és a büntetés fenyegetéséből táplálkozik. A keresztény ember számára nehéz elképzelni, miért cselekszi a jót az, aki az erkölcsi törvények eme eredetét nem fogadja el; mi viszi jóra azt, aki nem fél és nem remél; egyszóval: miben hisz, aki nem hisz. Ezt a nehézséget más vallások hívei is hasonlóan átérzik, legfeljebb az örök élet mibenlétéről vallanak eltérő elképzeléseket. A nem hívő ember számára ugyanakkor annak belátása okoz nehézséget, miért van szükségük a hívőknek Istenre ahhoz, hogy jók legyenek.

Mérvadónak vehető az a vélemény, mely szerint az egyén moralitása a büntetési fenyegetés és a jutalmazási ígéret nélkül, azoktól függetlenül ítélendő meg.[13]

Nincs okunk csodálkozni azonban azon, hogy a keresztény hívők és különböző felekezetű egyházaik – a hitet az üdvözülés útjának tartván – arra törekednek, hogy tanaikat minél többen megismerjék és elfogadják, s megtérvén a hit parancsai szerint éljenek. Ez megkérdőjelezhetetlenül legitim törekvés, a vallásszabadság sérthetetlen része. A keresztény hívők olyan közösségben szeretnének élni, amelyben a hit tételei elfogadottak. (Hitük legfontosabb parancsa pedig, mint tudjuk – legalábbis papíron –, a szeretet. Elvileg azt szeretnék, hogy a szeretetből a világban több legyen.) Mivel a hit alapján való életet az egyén érdekében állónak tartják, igyekeznek a hitet azok számára is vonzóvá tenni, akik köszönik szépen, nem kérnek belőle.

Ámde valamennyien kételkedők és keresők vagyunk. Mindannyiunknak vannak kérdéseink. Valamennyien tanulunk, szemlélődünk és épülünk – valamennyire. A hívő ember sem fejezte be az igazság keresését, legfeljebb az igazság forrásával jött tisztába. De a hívők sem egyformák a hitben. Mindegyikőjük máshol tart az egzisztenciális alapkérdések ugyanazon mezején, amelyen a nem hívők is járnak. Az esély egyenlősége és a lelkiismeret szabadsága azt a feladatot állítja a közhatalom elé, hogy a megismerést, az útkeresést ne korlátozza, hanem engedje, hogy mindezt segíthessék azok, akik ezt feladatuknak tartják. Ugyanez a feladat áll a toleráns liberálisok előtt is: hagyniuk kell, hogy tegye a dolgát az, aki ez ügyben dolgozni akar.

Ha a nem hívő felnőtt ember olyan családnak a tagja, amelyben a családfő húsvétkor áldást mond az ünnepi asztalnál, az ima ideje alatt elgondolkodhat a világ folyásán vagy a legutóbbi futballeredményeken, vagy amin akar, de nincs oka úgy érezni, hogy nem tagja a családnak, amennyiben senki sem kényszeríti, hogy mormolja a zsolozsmát, ha esze ágában sincs.

A nagyobb család tagjainak, a Magyar Köztársaság polgárainak alapjogait történetesen olyan alkotmány védi (jól-rosszul), amelynek 75. paragrafusa Kölcsey imáját teszi meg az állam himnuszává – Erkel zenéjével. És a nem hívő magyarok ugyanolyan meghatódottsággal énekelhetik a szöveget, mint a hívők, és nincs az a fanatikus ateista, aki a himnuszt az alapján töröltetné az alkotmányból, hogy az valójában Istenhez fohászkodó imádság vagy – ahogy a címe is mutatja – himnusz. Nem a vallásról, még kevésbé az egyházakról van szó, hanem a kötődésről egy – ha úgy teszik, kulturális – közösséghez és annak hagyományához. Arról tehát, hogy miért ne azonosíthatná magát mind a nemzeti közösséggel, mind pedig a tagadhatatlanul vallásos hagyományú és világi közjogi berendezkedésű magyar állammal az, aki nem hisz Istenben, és miért ne az, aki hisz, ha egyszer magyarnak tudja magát, akár polgára a magyar államnak, akár nem.

E köztársaság adófizetői között is találunk ugyanakkor (ha csekély számban is) királypártiakat, fundamentalistákat, anarchistákat, sőt talán olyanokat is, akik katolikus államegyházat szeretnének látni ebben az országban, de változatos vallású vagy nem hívő honfitársaikkal együtt nagy többségük semmilyen gondot nem csinál abból, hogy szabadnapjai egy részét azokon az állami ünnepnapokon kell kivennie, amelyek vallási ünnepekhez kötődnek, ha senki sem szól bele, hogy az ünnepet ki hogyan üli meg vagy megüli-e. A vallási ünnepek hagyományos elterjedtsége európai realitás.

Az Európai Unióban – e nagy családban (lásd még a pápától származó „Európa ház” kifejezést) – most olyan alkotmányozás folyik – ellentétben Magyarországgal, ahol csak folyik, de nem vezet sehová –, amelynek végén a produktum talán már a magyar belépés évében új szerződési formát ölt, és van némi esély arra, hogy a megszületendő alkotmányszerződést az európai polgárok magukénak érezzék. Ezt az esélyt el lehet játszani.

Láthattuk, hogy közjogilag nincs jelentősége annak, vajon Isten szerepel-e majd a preambulumban, vagy nem. Közjogilag még annak sincs igazán jelentősége, hogy az alkotmánynak lesz-e preambuluma, vagy nem. Utaltunk már rá, hogy a mértéktartó európai polgárok nagy része a kérdést a közjogi jelentőségéhez mérten kezeli, és nem foglalkoztatja magát ezzel az üggyel.

A kérdést azok fogják eldönteni, akik számára ennek az ügynek érzelmi jelentősége van. Remélhetőleg azok döntenek majd, akik a tolerancia értékét is be kívánják emelni a preambulumba (ezt az értéket egyébként a vita magyar hozzászólói is egyként vallják).

A toleráns ember erénye a türelem. Az nem tolerancia, ha eltűröm azt, ami számomra közömbös. Azt nevezhetjük toleranciának, ha olyasmit viselek el, ami számomra fontos. Ha fontossága ellenére fogadom el, hogy másnak más róla a véleménye. Ha tolerálom, hogy másnak olyan területen más a meggyőződése, világnézete, erkölcsi felfogása, szokáskultúrája, amelyen az én tudatos választásom különbözik az övétől. A toleráns ember azt szeretné, hogy a kisebbség is tolerálja a többséget (és viszont).

Az útját, célját, küldetését kereső ember – hívő vagy nem hívő – szabad akaratának és szabad választási jogának tudatában fordulhat az egyházakhoz, köztük a katolikus egyházhoz is. Normálisan nem egyszerűen eltűri, elnézi vagy tolerálja, de egyenesen elvárja, hogy az egyházaknak az erkölcsi kérdésekben határozott véleményük legyen – ezzel könnyítve az egyén egyes nehéz morális döntéseinek személyes súlyát.

A magyar liberálisok rosszul teszik hát, ha – mondjuk – az abortusz kérdésében engedékeny álláspontot várnak el – mondjuk – a pápától, és jól teszik, ha a megengedő szabályozást az államtól kérik számon. A magyar liberálisok jól teszik, ha engedékenyen kezelik az egyházak evangelizációs törekvéseit, amiképpen – mondjuk – annak a mosópornak az agresszív reklámját, amelyet sohasem vennének meg. A magyar liberálisok jól járnak el, ha elfogadják, hogy azokat az értékeket, amelyeket maguk is vallanak, a hívők és egyházaik Isten létezéséből vezetik le. A magyar liberálisok jól teszik, ha liberálisokká válnak.

Az alkotmányozás értelme

A közjogászok talán nem szívesen vallják be, hogy tudományuk – noha szép és fontos diszciplína – az emberi és közösségi élet tudásának egészét nem öleli fel. Az alaptörvény – vagy esetünkben: az alkotmányszerződés –, bár rendszerint nagyobb ambícióval születik, mint egy közönséges törvény – vagy közönséges szerződés –, többnyire még a közéletre vonatkozó legfontosabb előírásokat vagy a hatalomgyakorlásból adódó legalapvetőbb konfliktusokat sem képes szabályozni, még kevésbé megoldani.

Bizony, a világ alkotmányainak egy jelentős részét idecitálhatnánk annak bizonyítására, hogy a rosszul fogalmazott cikkelyeknek tulajdonképpen az tesz jót, ha lehetőleg nem tartják be őket (és bizony, még a hatályos magyar alkotmányból is idézhetnénk olyan passzusokat, amelyek normatíve nem jelentenek semmit). Az alkotmányok emberi kéz alkotásai: tökéletlenek, ellentétben Isten alkotásaival, amelyekre a hívő ember csodálattal tekint.

Jól tesszük hát, ha nem gondolunk túl sokat az alkotmányokról. A jó alkotmány arra való, hogy felelősségteljes, decens hatalomgyakorlást biztosítson egy olyan államban, amelyben a politika az alkotmány nélkül is felelősségteljes és decens. De természetesen az alkotmányalkotás ilyen körülmények között sem felesleges vállalkozás. Sőt, csak ilyen körülmények között van valódi értelme.

Mert ha a nép szava feltétlenül Isten szavának volna hallható, nem volna szükség alkotmányra, amely a demokratikus többségi akaratot korlátozza – a jog uralmának biztosítása érdekében. Az alkotmányt arra találták ki, hogy a kormányzat akkor se lehessen teljesen szabad, ha a nép elsöprő többségét képviseli. A felelős kormányzat limitált kormányzat: hatalmát azért kell korlátozni, hogy az általa képviseltek szabadok lehessenek.

Ezért az alkotmány megfogalmazói nem kis felelősséget viselnek. Felelősségük nem azzal érvényesül, hogy a következő választásokon leváltják őket, hiszen az alkotmány megalkotója (teoretice) maga a nép.

Ezt a felelősséget csak általánosan lehet megfogalmazni: a jóra törekvés, a jó munkára való igyekvés, a – ha nem is a tökéletesre, de a – lehető legjobb alkotásra való igyekezet követelményével. Ennek lehetősége a történelemre, a következő nemzedékekre vagy éppen Istenre való hivatkozás, vagyis arra utalás, ami, akik vagy Aki előtt ez a felelősség érvényesül.

Nincs az az elvakult, fanatikus vallási fundamentalista, aki egy jogállam alkotmányának testében, a törvényekben minduntalan Isten nevével akarna találkozni. De a törvények törvényét, a legfőbb jogszabályt, az alkotmányt vagy az alkotmányszerződést nem a törvényhozás alkotja, s nem is közönséges eljárással. Az alkotmányozó hatalom felett pedig semmi hatalom nincsen, legfeljebb az egyén és a közösség önkorlátozása, erkölcse, felelőssége.

A hívők ezt a hatalmat Istennek nevezik. Nemcsak a keresztény hívők, hanem sok más vallás hívei is. Máshogy is lehet ezt nevezni, de valahogyan nevezni kell, mert van.

Persze e nevet nem kell feltétlenül belegyömöszölni a készülő preambulumba. Kiváltképp akkor nem, ha nincs körülötte konszenzus.

Ám a nem hívőknek tudniuk kell, hogy ez a név magát az életet jelenti annak, aki hisz benne. Aki pedig nem hisz benne, annak ez a név, s e névnek az alkotmányba vagy a nemzeti himnuszba emelése nem jelent semmit. Annak – ahogy himnuszunk szerzője írta a Himnusz születésével szinte egy időben – „sem nem rossz az, sem nem jó: mind csak hiábavaló”.[14]

Mint ez az írás is.

Jegyzetek


[1] Kölcsey Ferenc: Töredékek a vallásról. In Kölcsey Ferenc válogatott művei (Szerk.: Fenyő István), Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1975, 431.

[2] Egy ilyen tartalmú közvélemény-kutatásról lásd: The great debate. The Economist, June 14–20. 2003. 50.

[3] Kölcsey Ferenc: id. mű, 429–30.

[4] Bitó László: Kik ölték meg Jézust? Népszabadság, 2003. április 19.

[5] Hívő értelmiségiek második levele. Élet és Irodalom, 47. évf. 17. szám.

[6] Buda Péter: Isten helye az Unióban. Népszabadság, 2003. február 19.

[7] Seres László: Isten, haza, EU. Népszabadság, 2003. március 12.

[8] Pőcze Tamás: Isten az alkotmányban? Népszabadság, 2003. április 15.

[9] E kompromisszumos javaslat a firenzei Európai Egyetemi Intézet felkérésére készült. Olvasható a www.iue.it honlapján.

[10] Lásd erről: Latham, R. T. E: The Law and the Commonwealth. In Survey of British Commonwealth Affairs (Szerk.: W. K. Hancock), 1. kötet, 1937. 533.

[11] Kölcsey Ferenc: id. mű, 430.

[12] Seres László: id. cikk.

[13] Illendő itt utalni például az ezt valló Alan Dershowitz harvardi jogászprofesszorra. Lásd: Dershowitz, Alan: Good Character Without Threat or Promise. In The Power of Character (Szerk.: Michael S. Josephson és Wes Hanson), San Francisco, Jossey-Bess, Inc., 1998, 268–75.

[14] Kölcsey Ferenc: Vanitatum vanitas. In id. kötet, 76.

• Játéktér