„Jóllehet a relígiók históriája nem egyéb, mint az emberi gyarlóságnak és gonoszságnak tükre, melybe a józan soha nem tekinthet elszomorodás nélkül; de csakugyan mégis egy igen méltó tárgya a vizsgálódásunknak, ha azon végtelen fontos következtetéseket nézzük, melyeket a relígiók a világon okoztak és okoznak.” Berzsenyi Dániel kezdte így A relígiók eredete és harmóniája című – végül soha be nem fejezett – tanulmányát 1813-ban.[1]
Buda Péter figyelemre méltó dolgozatában érdekes adalékokkal egészítette ki e régóta futó történetírást, de tudós gondolatai közepette engem bekezdésről bekezdésre sértegetett, amire az sem adhatott volna jogot neki, ha igaza lett volna, de nem volt. „Nekem ugyan – Berzsenyivel szólva – korántsem szándékom a relígiók történetibe merülni”, csupán Buda Péter néhány – ha fogalmazhatok így – pontatlanságát akarom „ezen megrövidített gondolatokba illetni.”[2]
A preambulum Istene című munkám (Beszélő, 2003. július–augusztus) megírásakor számítottam ugyan bizonyos felbuzdulásokra, ám – ha bevallhatom – bíztam abban, hogy Buda Péter nem lesz a reagálók között. Bírálóm tárgyat illető gondolatait (és sajátos stílusát), valamint személyem iránti – sajnálattal megtapasztalt – ellenérzéseit ugyanis már volt alkalmam megismerni.[3] „Azonban mit tehetsz róla – kérdezhetem Kölcseyvel –, ha az istenség bűneidnek büntetéséül e szerencsétlenséget mérte rád? Jámbor keresztyénnek dolga, hogy a sors nyomásának engedjen; és nem lehet-e gyakorta a jámborsággal bizonyos okosságbeli osztályrészt is párosítani, mely a nyomás kedvetlenségeit néminemű gyönyörűség forrásává változtathatja? Mert nem valóságos öröm-e, midőn valaki számot adhat önmagának, miért leli ezt szépnek, amazt miért nem?”[4]
Azt is megvallom, hogy „én az úgynevezett recenziók eránt idegen kezdek lenni. Gyűlölöm a slendriánt mindenben, tehát a kritikában is. S miért is kellett a kritikának fábrikai formát adni – tudakolná Kölcsey[5] –; s azt, ami éppen a hamis ízlés és pedántság kikorbácsolója akarna lenni, pedántos korlátok közé szorítani, s a művitéletet prókátori akcióhoz tenni hasonlóvá?” Költőnkkel együtt mondható, hogy „a közönségesen felvett tónus karakteri vonások nélkül van, a közönségesen viselt forma pedig elnyövik, s elkerülhetetlenül iskolásságot éreztető szólásokat s elméskedéseket hord magával.”
Mielőtt Buda Péter tanulmányának hibáit – bár semmi kedvem hozzá – engesztelően újraértelmezném, kénytelen vagyok – bár ehhez sem fűlik a fogam – álláspontomat újból világossá tenni.
Állítások és cáfolatok
Eredeti írásomban arról értekeztem, hogy az európai alkotmányozás – jóllehet az alkotmányozások sorában különlegesnek mondható – afféle klasszikus alkotmányozó tevékenység, amelyben az alkotmányozók preferenciái érvényesülhetnek, ha vannak olyan preferenciáik, amelyek érvényesüléséhez ragaszkodnak. Mármost ha úgy ítélik meg, hogy művük elé szükséges egyfajta klasszikus bevezetőt írniuk, ezt megtehetik, bár ami engem illet, nekem nem hiányoznék, ha nem írnának, aminthogy jó néhány európai példát bemutatva azt állapítottam meg, hogy erre nincs szükség. Mármost ha az alkotmányozók úgy döntenek, hogy a preambulumot egyfajta invokációval vezetik be, akkor ezt ugyanolyan ártatlan dolognak kell ítélnünk, mint – mondjuk – az antik eposzok invokációit, hiszen magára a műre nincs hatással az a tény, hogy szerzőjük kinek a segítségét kérte és kapta vagy nem kapta meg az alkotáshoz. Mármost ha az alkotmányozók a műnek ezen a pontján (de csakis ezen a pontján) nevezik meg Istent, annak ki-ki tetszése szerint örülhet, vagy nem örülhet, de e megnevezésből a műre nézve semmi nem következik. Minthogy közjogi műről van szó, ráadásul olyan normatív alkotásról, amelynek az ad értelmet, hogy belőle eredeztethető a jogrendszer valamennyi normájának legalitása, természetesen azt is vizsgálni kell, hogy a közjogi normarendszer egészére nézve egy ilyen hivatkozásnak milyen következménye van. Nevezett írásaimban azt állapítottam meg, hogy semmi. Vizsgálataimat a közjogtudomány eszközeivel végeztem, természetesen. Minthogy a kérdésnek közjogi relevanciája nincs, írásaimban más területekre is elkalandozhattam annak vizsgálata végett, hogy miért ragaszkodnak egyesek az említett megnevezéshez, míg mások miért ellenzik azt. E jelenségre érvényes válaszokat adtam, de éppen mert a kérdésnek nulla a közjogi jelentősége, arra biztattam a vitázókat, hogy igyekezzenek egymást tolerálni. Kifejtettem, milyen magatartás tekinthető valódi toleranciának. Végül arra utaltam, hogy aki nem toleráns, hanem éppenséggel fanatikus, annak mindezt alighanem hiába írtam meg.
Buda Péter fellépése mutatja, hogy igazam volt, sajnos.
Bírálóm eljárása sajátos. Arról ír, hogy a Szentszéknek milyen spirituális és netán világi céljai vannak Európában (ha ő erről kívánt írni, hát jó), de tanulmánya elé egy csaknem négyhasábnyi, terjengős bevezetőt biggyeszt, amelyben engem szapul. Kérdésem, hogy (1) mi közöm van nekem Buda Péter tanulmányához, és (2) miért szapul engem Buda Péter?
Azt természetesen minden óvodás meg tudná mondani, hogy a Szentszéknek nyilván jobban tetszenék egy olyan preambulum, amelyben van Isten, mint egy olyan, amelyben nincs. (Jelzem, a Szentszéknek joga van megmondani, hogy mi tetszik neki, csakúgy, mint – mondjuk – Buda Péternek vagy nekem.) Én történetesen nem tartottam feladatomnak, hogy előadjam, nekem mi tetszik (nem hittem, hogy ez érdekel valakit, amúgy is azt látom, hogy ez kizárólag Buda Péter érdeklődését keltette fel, de nem tudom, honnan veszi, hogy nekem mi tetszik). Van az alkotmányozó hatalom, és vannak az alkotmányos hatalmak. Hogy az előbbi mire gondolva hozza létre az utóbbiakat, annak nincs jelentősége az utóbbiak működésére. Azaz: hogy az előbbi tagjai (vagyis mi, valamennyien) miként vesszük igénybe az utóbbiakat, az nem függ attól, mire gondoltunk, amikor elfogadtuk az utóbbiak létrehozását, amiképpen – mondjuk – egy eskü esetében is az eskü tartalma számít, és nem az, hogy azt mire hivatkozva tették (lásd az Isten engem úgy segéljentől az Isten bizonyig, és még Isten tudja, meddig terjedő lehetőségeket).[6]
Elismerem, hogy ezt nem könnyű megérteni (Budának mindenesetre nem sikerült). Bizony, még közjogászok sem mindig fogják fel (fájdalom), hogy egy preambulumnak (ha már van) a tartalma a fontos (például a szabadság és az egyenlőség értékének együttes említése a Konvent tervezetében, amiből még sok gond lesz, mégsem beszél róla senki, pedig az lenne csak a hasznos vita), és nem az, hogy ezen értékeket ki honnan és miből vezeti le. Röviden: az a fontos, mi következik az értékekből, és nem az, hogy miből következtek az értékek. Teljesen mindegy (ebből a szempontból), hogy ki mit gondol – mondjuk – az egyházak történelmi szerepéről: mindennek sem normatív hatása nincs, sem (egyébként) az általam írtakhoz nincs köze, és jót tenne a vitának, ha Buda ezt egy napon (én reménykedem) belátná.
Éppen, mert közjogilag a szóba hozott kérdés – még egyszer mondom – nem releváns, indokolt elgondolkodni azon, hogy miért ragaszkodnak hozzá, illetve miért ellenzik vehemensen oly sokan. Ennek elgondolását Budára bízom, mert én megfogalmaztam már az olvasó számára azt, amit erről közölni kívántam. Azt veszem észre ugyanakkor, hogy Buda úgy hiszi, én is azok közé tartozom, akiknek ez fontos, aminthogy neki az. Hogy ezt ő honnan következteti, azt kettőnk közül csak ő tudja, de ebben nem hasonlítunk egymásra: éntőlem ő erről azt ír, amit akar (hogy nekem is hasonló jogom legyen, az, úgy látszik, túl nagy kérés).
Álláspontomat a kérdés közjogi jelentősége határozza meg. Ha én a Konvent tagja lettem volna, arra szavaztam volna, hogy Isten neve inkább ne szerepeljen az alkotmányszerződés preambulumában, mert túl nagy és (bocsánat, hogy megint Budára utalok) érdemtelen vitákat vált ki, és különben sem szeretem, ha e nevet mindenféle világi dokumentumok (legyenek bármily fontosak) tartalmazzák. De ha én az EU polgára lennék (hamarosan az leszek), és a majdan megszülető alkotmányszerződéssel más bajom nem lenne (holott van), mint az, hogy esetleg mégis tartalmazza e nevet, az számomra nem jelentené azt, hogy a dokumentum elfogadásáról szóló népszavazáson (ha lesz ilyen, márpedig jó lesz, ha lesz) az alkotmányt el kellene utasítanom (nem eszerint döntenék).
Továbbá: ha nekem bármilyen befolyásom lenne a Szentszék álláspontjára (persze, hogy nincs), akkor arra biztatnám a tiszteletre méltó egyházatyákat, hogy Isten nevének alkotmányos rögzítésére irányuló vitatott követelésüktől, ha csak lehet, álljanak el. Nem azért, mert javaslatuk esetleges elfogadása előrevetítené az állam és az egyház valamiféle újbóli összeborulását (ezt a – minek nevezzem finoman – indokolatlanságot csak Buda hiszi), hanem azért, mert (1) sokan ellenzik, (2) semmi nem következik belőle úgyse, és (3) nem ér annyit az egész. Azt szeretném ugyanis, ha a Szentszék meggyőző erejét inkább akkor vetné latba, ha nehéz erkölcsi kérdésekben kell iránymutatást adnia, s nem egy olyan kérdésben tenné kockára a tekintélyét, amin nem múlik semmi.
Hasonlóképpen azt szeretném elérni (ezért írtam e lapba, amit írtam), hogy a magyar liberálisok is inkább arra az esetre tartogassák energiáikat, ha valamely ügyben veszélyeztetve látják a vallásszabadságot, s ne egy ártalmatlan ügyben hadakozzanak keményen.
Persze, lenne itt még valami, amit az értő olvasónak szívesen előadnék (e ponton, ha szabad, nem Budára gondolok). Arról van szó, hogy bár valamennyien a XIX. század nyelvét beszéljük, a XXI. században élünk, amelyben az egyház befolyása – visszafogottan kifejezve – korlátozott. Ha kinézünk az ablakon, azt hiszem, nem azt vesszük először észre, hogy a Szentszék befolyása elviselhetetlen mértékben érvényesülne. Gondolom, akad, aki egyetért velem abban, hogy a katolikus egyház világi térhódítása nem tekinthető olyan világos és közvetlen veszélynek, amely ellen elődeinktől örökölt vehemenciával különösebben harcolnunk kellene. Elnézést, de nem tudom átérezni azt a félelmet, amely Buda Péterben tiszteletre méltóan munkál a Szentszék „geopolitikai törekvéseivel” szemben. Sajnálom.
Cáfolatok és ellenállítások
Bírálóm – konkrétan – végül is mindössze három tárgykörben vitatkozik velem, s egyik esetben sem tudok igazat adni neki, utólag sem.
Először azt bizonygatja (hosszan), hogy eredeti írásában pontosan megjelölte a forrást, amelyből gondolatai egy részét származtatta, és én szerettem volna elhinni ezt neki, de mivel – tény, ami tény – valójában nem jelölte meg, én sem tudtam pontosan hivatkozni rá, amikor kénytelen voltam az ő (vagy az ő forrásának) gondolataival egyet nem érteni.
Másodszor azt állítja, hogy egy gondolat, amelyet ő Joseph Borrel Fortelles-től idézett, „nem Fortelles-től származik”, ahogyan – emlékezete szerint – ő sem ezt írta cikkében, hanem – kis germanizmussal – „ez egy történelmi tény”, amelyről ő tett előbb említést írásában, amelyben azt írta, „nem véletlen”, hogy ezt éppen egy spanyol politikus fogalmazta meg. (?) (Megjegyzem, az én eredetileg tett kritikai észrevételem nem is erre a kicsinységre vonatkozott, hanem az állítás tartalmára, amelyet Buda most valamiért nem óhajtott velem szemben megvédeni.) Formailag csupán az volt a kifogásom, hogy eredeti írásában Buda szerint a gondolat nem véletlenül származott éppen egy spanyol politikustól. Érdekesnek tartom, hogy most – sértő megjegyzéseket szórva rám – végül igazat ad nekem, amidőn arra utal, gyakorlatilag mégis csak véletlen, hogy éppen a spanyol politikustól idézte azt a gondolatot, amely „egy történelmi tény”, és mástól is idézhette volna, sőt éppen ő maga tett előbb említést írásában ugyanerről.
Végül harmadszor arról értekezik, hogy szerinte a Vatikánnak alá kellett volna írnia az ENSZ Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatát. Az olvasó kedvéért: Buda eredetileg azt írta, „sokak számára meglepő és különösen elgondolkodtató”, hogy a Vatikán ezt miért nem írta alá. Erre én azt közöltem, hogy azért nem írta alá, mert nem tagja az ENSZ-nek, és különben sem tudná garantálni a betartását, mert nincs meg a megfelelő szervezetrendszere hozzá. Erre Buda nem azt írta, hogy de igen, tagja az ENSZ-nek, és lenne szervezetrendszere az okmány betartására (ezt valóban nem is írhatta), hanem azt fogalmazta meg, hogy szerinte ennek ellenére a Vatikánnak azért csak be kellene lépnie az ENSZ-be, és alá kellene írnia e fontos dokumentumot. Rendben van, ha Buda szerint ez lenne helyes, mit mondjak én, aki szerint ez indokolatlan volna? Talán felhívhatom a figyelmét arra, hogy – e részben – dolgozatában éppen azt helytelenítette, hogy a Vatikánnak eléggé el nem ítélhető világi törekvései vannak, és különböző világi intézményeket kíván (Buda szerint elítélendő módon) befolyásolni, igyekezvén hatalmát kiterjeszteni a világi szervezetekre. Márpedig ha ez rossz (szerintem nem az), akkor miért lenne Buda szerint kívánatos (szerintem nem volna az), hogy a Vatikán belépjen a legnagyobb világi szervezetbe?
Eredeti írásom többi megállapításával kapcsolatban (ideértve az ő eredeti írását illető korrekciós, illetve kritikai megjegyzéseimet) Buda Péternek nincs mondanivalója. (Ezt – engedelmével – jóhiszeműen annak tudom be, hogy e megállapításaimat elfogadja). Van viszont mondanivalója a személyemet illetően, holott Berzsenyitől fogva tudjuk, hogy „A kritikának egész szép tárgya, Barátaim, a műv, / Nem pedig a Művész. A kettőt öszvezavarni / Rút lelkek szokták: de a rútbúl folyhat-e szép s jó?”[7]
Támadások és védekezések
Álláspontom – mint fentebb is látható – olyan semleges álláspont, amelyet nehéz bírálni. Budának sikerül. A siker érdekében (1) félreérti, amit állítottam, (2) általa kitalált megállapításokat tulajdonít nekem, és (3) nem érveimet, hanem személyemet támadja.
„Azok a Szentpéteri által dicsért »mértéktartó polgárok«” például valóban mértéktartóak, de nem dicsértem őket. Nem írtam „homlokát ráncoló Jeffersonról”, csak Jefferson alakját hoztam szóba (a homlokráncolás Jefferson kései követőire vonatkozott). Nem tettem olyan kijelentést, „mely szerint a liberálisok azok, akik a portán hagyják világnézetüket a szavazás előtt”, csak azt mondtam, hogy más felfogást vallanak a szabadságkorlátokról, mint kereszténydemokrata társaik (utóbbiakkal kapcsolatban hoztam szóba a portát és a szavazást), és még sorolhatnám.
Buda ezt írja: „Szentpéteri állításával ellentétben ugyanis a legkomolyabb vitát nem Magyarországon, hanem a nyugati államokban kavarta ez a kérdés.” Nem. Nem azt írtam, hogy ez a kérdés nálunk kavarta a legnagyobb vitát, hanem hogy nálunk ez a kérdés kavarta a legnagyobb vitát.
Buda több helyen azonosítja magát a magyar liberálisokkal, mintha én velük szemben azonosítottam volna magam. Pedig nem. Inkább én szeretném eldönteni, hogy kivel azonosulok én.
Buda ezt írja: „Mi, »magyar liberálisok« éppen ez utóbbiaktól, s nem például egy nem éppen jogi relevanciájú költemény (lásd a Szentpéteri által az alkotmány és a Himnusz közé állított párhuzamot) magasztos nyelvezetétől tartunk.” Én nem állítottam párhuzamot „az alkotmány és a Himnusz közé” (azt hogy kell?), hanem felhívtam a figyelmet arra, hogy a Himnusz benne van az alkotmányban – vagyis az alkotmány teszi (utólag) állami himnusszá a nemzeti himnuszt, de persze magának a költeménynek – ahogyan Buda fogalmaz – nincs „jogi relevanciája”: éppen azt mondtam, amit Buda akart (?) mondani. (Természetesen a „nyelvezet” szót sem használtam.)
A félreidézések legfontosabbika esetében határozottnak kell lennem: nem állítottam, hogy a liberálisok ateisták, pláne „egyházgyűlölők” volnának (pedig erre az állítólagos állításomra Buda többször visszatér). Én ilyen marhaságot nem gondolok, én ilyet nem írtam le, én ilyen szóösszetételt nem használtam. Ezt Buda adja a számba (pontosabban a tollamba), kis túlzással, tőle tudom meg, hogy van ilyen szó. Kérném azt a jogot, hogy olyasmiért legyek bírálva, amit elkövettem, s ne olyanért, ami eszembe se jutott.
Talán az érvek hiányából fakad, hogy Buda a személyemet veszi elő, és gyalázkodásokra ragadtatja magát. Megtudjuk a dolgozatból, hogy a szerző megrökönyödéssel olvasta szakmai inkompetenciáról tanúskodó írásomat. Majd ezt: „Nem látok más kiutat Szentpéteri számára, mint olvasási kultúrájának elemi fejlesztését.” Aztán ezt: „Hadd súgjam meg: sajnos most sem talált.” Utóbb ezt: „Szentpéteri a téma alapvető tárgyi ismereteivel sem rendelkezik.” Másutt ezt: „Ha Szentpéteri elemi szinten tájékozódott volna a témában, tudná…” Ismét másutt azt, hogy e „fejtegetések valami elképesztő módon nem kapcsolódnak a témához, azaz tulajdonképpen semmihez sem.” Később erről értesülünk: „Szentpéteri írásának egyik súlyos problémája az is, hogy következetlenül keveri a dolgokat (szezont & fazont) – vagy rosszabb esetben szándékosan csúsztat.” Majd: „Megint csak minden kritikán aluli, amit Szentpéteri a »liberális« oldalról állít.” Vagy ezt: „rendkívül – enyhén szólva is – sekélyes gondolkodásról és a semleges állam eszméjének – egy alkotmányjogász esetében – ijesztő mértékű félreértéséről, illetve nem értéséről tesz bizonyságot.” Aztán: „Amit a szerző a liberálisok állítólagos »egyházgyűlöletéről« ír, megint csak avíttas sztereotípia: ezzel az érzelmi töltetű kifejezéssel csak a tényleges problémáról kívánja elterelni a figyelmet.” Egyetértek. Majd: „megnyugtat bennünket, »magyar liberálisokat« (azt nem tudom, honnan veszi, hogy ez ateistát, ne adj’ Isten, »egyházgyűlölőt« is jelent).” Aztán: „akik nem tulajdonítottak jelentőséget ennek az ügynek, nem azért tettek így, mert valóban nincs is, hanem mert egyszerűen nem tudtak a vitáról, vagy – a szerzőhöz hasonlóan – megfelelő ismeretek hiányában nem tudták felmérni annak súlyát.” És így tovább, végestelen végig.
Kérdezném, hogy mi ez. Kérdezném, hogy mit szolgál ez. A stílus emlékeztet engem néhány kézbevehetetlen magyar sajtótermékre, de hogy kerül ez a hang a Beszélőbe?
Amikor – a szerkesztő jóvoltából – Buda írásával még kézirati formában megismerkedtem, kértem a szerkesztőt, hogy – természetesen a szerzővel egyetértésben – igyekezzék kiiktatni a dolgozatból legalább a nyilvánvaló pontatlanságokat, félreértéseket, elfogadhatatlan személyeskedéseket és a nyelvtani hibákat, hiszen ezek elsősorban a szerzőre vetnek rossz fényt. Nem tudom, ez a szöveggondozás végül miért maradt el – talán a szerző ragaszkodott művének eredeti formában való közléséhez, vagy a szerkesztő ítélte úgy, hogy túl sok dolga lenne, ha belekezdene a húzásba, vagy más oka volt. Ugyancsak kértem a szerkesztőt, beszéljen a szerzővel, hátha meg tudja győzni őt, hogy – újragondolva állításait – esetleg kevésbé alpári stílusban fogalmazza át munkáját. Megkértem továbbá, hogy számítógépén futtassa végig azokat a szavakat, amelyeket a szerző nekem tulajdonít, és mutatná meg, mégis hol írtam olyat, amit nem is gondoltam. Igazam bizonyíttatott. Nem az én felelősségem, hogy végül olyasmi jelent meg, amit a szerzőnek nem kellett volna megírnia.
Kölcseyhez visszatérve: „Forró ömledezés embere az én körülményeim közt, bizonyosan nagy elkeseredésre fogna süllyedni; s ha tehát az elkeseredés helyett derültség látszik homlokomon; ha lesüllyedés helyett felemelt fővel állok, s szenvedélyes panasz helyett makacsul kötődni látszom: jele, hogy változtam, hogy változni kénytelen valék. Mert valaha, midőn szenvedtem, naiv ömlengéssel vittem más kebléhez panaszaimat; most megtanultam magamban állani, s körülményeimmel úgy dacolni, mint az indus, ki elleneinek kínzásaik alatt panasz helyett csúfol és ingerel.”[8]
Jegyzetek
[1] Berzsenyi Dániel: A relígiók eredete és harmóniája. In Berzsenyi Dániel művei (Szerk: Orosz László). Budapest, Századvég, 1994. 159.
[2] Berzsenyi Dániel: A relígiók eredete és harmóniája. In id. mű 159.
[3] Lásd a Népszabadságban folytatott vitát (Buda Péter: Isten helye az unióban, február 9.; Szentpéteri Nagy Richard: Az Úr nevében, július 9.; Buda Péter–Gábor György: Európai Unió – útban Isten országa felé?, augusztus 12.; Szentpéteri Nagy Richard: A bírálat szabadsága, szeptember 5.)
[4] Kölcsey Ferenc: A leányőrző (A komikumról). In Nemzet és sokaság. Kölcsey Ferenc válogatott tanulmányai (Szerk: Kulin Ferenc). Budapest, Múzsák, 1988. 119.
[5] Kölcsey Ferenc: Körner Zrínyijéről. In Nemzet és sokaság. Kölcsey Ferenc válogatott tanulmányai (Szerk: Kulin Ferenc). Budapest, Múzsák, 1988. 73.
[6] Hangsúlyozom (itt is), hogy itt nem arról az indítványról van szó, amelyet néppárti politikusok egy csoportja terjesztett a Konvent elé, s amelyből egyelőre nem lett semmi (de még – sajnos – lehet), vagyis nem arról a szövegjavaslatról, amely a lengyel alkotmány alapján az értékek forrásáról beszél, Istent is megemlítve, hiszen annak nemcsak közjogi jelentősége nincs, de értelme se sok.
[7] Berzsenyi Dániel: A kritika. In Berzsenyi Dániel és Kölcsey Ferenc válogatott művei (Szerk: Gy. Horváth László). Budapest, Európa, 2001. 95.
[8] Kölcsey Ferenc levele Szemere Pálhoz. Kelt Szatmárcsekén, 1838. március 25-én (228. sz. levél). In Kölcsey Ferenc levelezése (Sajtó alá rendezte Szabó G. Zoltán). Budapest, Gondolat, 1990. 295.
A vitát a Beszélő szerkesztősége ezzel lezártnak tekinti.
Hivatkozott cikkek
- Visszabeszélő [7]