Most, hogy áttekintettük Magyarország közelmúltját, történelmi gyökereit, megvizsgáltuk történelme legnyilvánvalóbb meghatározó tényezőit és rejtett rugóit, mit is tudtunk meg az ország és a nép jelenlegi állapotáról, társadalmi és politikai irányultságairól? Sejtésünk szerint hogyan fog megbirkózni azokkal a problémákkal, amelyekkel a közeljövőben Európában szembe találja magát?
E könyvben végig azt próbáltuk megértetni az olvasóval, hogy milyen erősen hat a történelem a jelenlegi ügyekre. Bizonyos értelemben az ország mindegyik politikai pártja és mindegyik szellemi irányzata a múlthoz – elsősorban a XX. század eseményeihez – való viszonyával jelöli ki a saját helyét. Hogy miként interpretálják e század eseményeit és próbatételeit, hogyan ütköznek értékeléseik a fasizmus és a kommunizmus hatásairól: ebből fakadnak a mai Magyarországot megosztó nagy ideológiai törésvonalak. Látva, hogy micsoda szenvedélyeket kelt e kérdés, azt mondhatnánk, hogy az emberek politikai szimpátiáit és ellenérzéseit minden másfajta hovatartozásnál vagy megoldandó problémánál erősebben határozza meg ez.
Vajon képes-e a fenti perlekedésekbe már-már (legalábbis a politikai elit szintjén) belehabarodó magyarság úgy tekinteni a jelenre és a jövőre, hogy az ne a múlthoz való viszonya meghosszabbítása legyen, hanem inkább egyfajta „szűzföld”, amely még többé-kevésbé feltöretlen, és rajta is áll, hogy milyen lesz? Először is azt kellene megnéznünk, sikerült-e az országnak maga mögött hagynia a kommunizmust? Ez a kérdés bizonyos módon jelen van a magyar nyilvános vitában a szélsőjobbnak azzal a tételével, hogy ha a szocialisták vannak hatalmon, azzal az 1989 előtti rendszer folytatódik. Mondanunk sem kell, hogy számunkra nem a mostani rendszer „valódi jellege” az, ami kételyeket ébreszt, de még csak az MSZP-é sem, amelyről kimutattuk, hogy sikerült levedlenie korábbi bőrét, hogy elhatárolta magát leninista múltjától és fenntartás nélkül magáévá tette a demokrácia elvét. Felfogásunk szerint a kommunizmusból való kijutás problémája a hétköznapi élet mentalitásában jelentkezik, mint például az államnak a polgárokhoz való viszonya stílusában.
A szovjet típusú szocializmus hosszú évtizedei alatt olyan reflexek és szokások alakultak ki, amelyeket az újfajta szabadságok tapasztalatának – amelyet az emberek egyébként gyakran szerencsétlenül éltek meg – még nem sikerült eltörölnie. Ez a megállapítás általában érvényes minden volt kommunista társadalomra, de a magyar esetben ennek az állandóságnak megvannak a maga különleges okai. Az a probléma, hogy ebben az országban a kommunizmus örökségét nem utasították el olyan totális módon, mint ahogy azt 1989 csodás évének alapján vélni lehetett volna. A tárgyalásos forradalom természetesen megváltoztatta az intézményeket, de az embereket és a mindennapok általános körülményeit nem. Nemcsak hogy megbékélést nem hozott, hanem éppen ellenkezőleg, felkeltette az addig lappangó ellenséges érzelmeket. Sokak számára bizonytalanságot hozott, s a polgárok túlnyomó többségének életszínvonala visszaesett (ha csak átmenetileg is). Ráadásul a választói és parlamentáris demokrácia felszíne alatt állandósította a konfliktusokat, amit az egyszerű ember szemmel láthatóan rosszul visel, ha egyszer nem tartozik semmilyen párthoz (márpedig a többség ilyen). Ezért van az, hogy a kádárizmus hosszú évtizedeinek anyagi biztonsága és politikai „történelemnélkülisége” a társadalom mind nagyobb része számára tűnik – mindent összevetve – jó, a mainál sok szempontból jobb korszaknak. Ám tévedés volna azt gondolni, hogy az e véleményen lévők mind balra szavaznak. Távolról sem!
Az intézmények szemszögéből a változás, mint láttuk, azonnali és látványos volt. Az 1989-es fordulattal a politikai szabadság a legtermészetesebb dologgá vált. A kádári évek utáni nosztalgiában az emberek kezdik elfelejteni, milyen is volt a szabadság hiánya. Azt jelentené-e ez, hogy a demokrácia és a jogállam visszavonhatatlan módon gyökeret vert a magyar földön? Erre elég határozottan igent mondhatunk, hiszen az, hogy a kommunizmus lelépése óta végbement négy kormányváltás a demokratikus szabályokat illetően nagyobb bajok és drámák nélkül zajlott le, arról tanúskodik, hogy az intézmények szilárdak. Hogy milyen „természetű” rendszerre van Magyarországnak szüksége, az erre vonatkozóan 1989-ben kialakított konszenzus, úgy tűnik, nem változott, legalábbis az elit szintjén (ez a jobb- és a baloldalra egyaránt igaz). Ám ha a politikai erkölcsök kisiklására gondolunk, aminek a demokrácia első éveiben nem egy példáját láttuk, vagy ha az erős kormányzásra törekvő Orbán-garnitúra jogi manipulációit nézzük, habozunk igenlő választ adni. Nem úgy van-e, hogy amit akár a legjobb intézmények is produkálnak, az elsősorban az őket irányítók jellemétől és jóhiszeműségétől függ? Magyarországon, csakúgy, mint másutt, a demokrácia alapvetően azoknak a szándékain múlik, akik azt megtestesítik; a vezetőkre és a vezetettekre vonatkozó demokratikus játékszabályoknak pedig csak akkor van realitása, ha e szabályokat (főként az előbbiek) be is akarják tartani.
E fenntartás figyelembevétele után mondhatjuk-e, hogy Magyarországon már most konszolidált demokrácia van? A legutóbbi évek tapasztalata arra int, hogy e kérdésben óvatosnak kell lennünk. A politikai színtér sok szereplője függeszti fel e szabályok elfogadását, ha pillanatnyi politikai érdeke úgy kívánja. A demokrácia mint alapelv még nem kerekedett felül azokon a társadalmi, ideológiai és egyéb törésvonalakon, amelyek éppen a demokratizálódással keletkeztek, és amelyekkel együtt kell élni; a demokrácia még nem teremtett olyan, a politikai preferenciáktól független civil szellemiséget – habermasi értelemben vett „alkotmányos patriotizmust” –, amely lehetővé tenné a pártszellem visszaszorítását. Pedig nagy szükség volna rá, ha azt szeretnénk, hogy a demokrácia nagyobb felmorzsolódás nélkül állandósulni tudjon, s ellen tudjon állni a gyűlölködés korróziós hatásának, ha azt szeretnénk, hogy nacionalizmustól mentes olyan patriotizmushoz vezessen, amelyben az állampolgárok egyazon közösség tagjainak tekinthetik magukat.
Közigazgatási szinten a posztkommunista állam akaratlanul is a kommunista állam örököse. Könnyen érthető okokból az alsóbb vagy középfokú funkcionáriusok nagyjából ugyanazok, mint 1989 előtt, míg a felsőbb szinteken jelentős változások történtek, gyakorlatilag periodikusan, a választások és kormányváltások függvényében. Önmagában sem ez a stabilitás, sem ez a mobilitás nem abnormális. Probléma attól van, hogy hiányzik a megfelelően begyakorolt állami feladatellátás, amely a hagyományokra támaszkodva magabiztosan működne. Ma éppen a folyamatosság hiánya a jellemző. A bíróságoktól a rendőrségen és az adóhivatalokon át a vámhatóságig, minden nagy állami testületet rendszeresen megtépáz a politikai időjárás, ami destabilizáló hatással jár. Mindegyiküket agyonnyomják az újabb és újabb feladatok, és legyengíti a hagyományok hiánya, amelyek nevében ellenállhatnának a kormányzati körök utasításainak. Az egymást követő kormányváltások ahelyett, hogy megoldották volna, inkább súlyosbították ezt a helyzetet. Márpedig világos, hogy ha a közigazgatás bizonytalan saját küldetésében, nem tud védekezni a politikai fordulatok ellen és nincsenek meg az eszközei, hogy részrehajlásmentesen lássa el hivatali szolgálatát, a posztkommunista államot sem tekinthetjük véglegesen konszolidáltnak.
Biztatóbb a mérleg, ha a rendszerváltás gazdasági és társadalmi eredményeit nézzük? A közeli és távoli szomszédokkal összehasonlítva Magyarország helyzete irigylésre méltó. A változásoknak legalábbis az első évtizede, az ország átmenete „a szocializmusból a kapitalizmusba”: sikertörténet. A gazdasági szerkezetváltás viszonylag gyorsan végbement – természetesen társadalmilag drága, de elkerülhetetlen intézkedések árán –, s az országban megteremtődött az Európa és a világ felé nyitott, működő piacgazdaság. Nyilvánvaló, hogy, mint másutt is, a protekcionista rendszer felszámolása és a piaci versenyhez való visszatérés nem mindenkit tett boldoggá; az átmenetnek több a vesztese, mint a nyertese, és szociológiai értelemben Magyarország ma jobban megosztott, mint a múltban. Ami meg is magyarázza a már említett nosztalgiákat. Ezenközben, érdekes módon, „a kapitalizmusba való visszatérés” nem járt kemény és elkeseredett társadalmi harcokkal: az 1989 után eltelt első 13 évben Magyarországon csak 372 tiltakozási akciót vagy tüntetést jegyeztek fel, ami világrekord (a kevés értelmében). Ugyanebben a tizenhárom évben a foglalkoztatottak számára vetítve a munkabeszüntetések miatt elveszett munkaórák száma 8,4 volt, vagyis évi 36 perc. Ebből a szempontból Magyarország az egyik legbékésebb ország Európában: egyedül Ausztria előzi meg a sorban.[1]
Még egy dolgot érdemes megemlíteni: a posztkommunista Magyarországon nincsen szignifikáns kapcsolat a politikai hasadások és a társadalmi megosztottság között. Az egyes osztályok főként ideológiai affinitásaik szerint oszlanak meg a politikai „családok” között, és nagyon kevéssé vagy egyáltalán nem anyagi helyzetük függvényében (ez még az agrárszférára is igaz). A politikai sakktáblán pedig a „bal-” és a „jobb”-oldal elsősorban filozófiai krédója szerint határozza meg magát, egyéb megfontolások csak mellékesen jelennek meg; amikor a viták a gazdasági és társadalmi problémákról folynak, a bal és a jobb nem annyira az alapelvek szerint különül el, hanem inkább pillanatnyi pozíciója szerint (egy kormányon lévő párt soha nem lehet olyan nagylelkű a szegényekkel szemben, mint egy ellenzéki párt). Akárhogyan áll is a dolog, mindegyik politikai „család”, amely kormányzati ambíciókat dédelget – már csak azért is, mert híveit a népesség minden rétegéből toborozza –, látszólag ugyanolyan őszintén munkálkodik a közös haza jólétén. E szemszögből Magyarország, akárhány fajta egyenlőtlenség szabdalja is fel, nem oszlott még ketté a „nyertesek” és a „vesztesek” között; nem hiányoznak sem a szándékok, sem az erőforrások ahhoz, hogy az országban megint erősödjék a társadalmi kohézió.
Egy kényes kérdés: jobban érzi-e magát a magyar társadalom az évezred elején, mint 15 évvel ezelőtt? Pozitívnak érzékeli-e a többség az 1989-es tárgyalásos forradalom nyomán bekövetkezett változásokat? Úgy tűnik, nem. Magyarország 2003. évi Politikai Évkönyvében ismertetés olvasható az ország felnőtt lakossága körében végzett felmérésről. Az egyik kérdés így hangzott: „Mindent összevetve, elégedett Ön a demokrácia alakulásával 1991 és 2002 között?” A megkérdezettek 65%-a nemmel válaszolt, és csak 30%-uk igennel.[2] E számokat persze körültekintően kell kezelni. Nem jelentik azt, hogy a többség tisztán és egyértelműen elutasítja a változásokat. Inkább azt jelzik, hogy az emberek csalódtak a kezdeti várakozások után. A demokrácia, mielőtt még az átmenet megtörtént volna, túl sok illúziót keltett. A magyarok (ahogy kétségkívül a szomszéd népek is) kicsit megrészegültek a kommunizmus lerázásának könnyűségétől: arra számítottak, hogy gyorsan behozzák a virágzó nyugatot, hogy a „szocializmust” felváltó rendszer simán beindul, és azt várták, hogy bajaik szinte egy csapásra megszűnnek. Ehelyett hozzá kellett szokniuk az átmenet fájdalmaihoz és egy kiforratlan demokrácia bukdácsolásához. Csodálkozhatunk-e hát, hogy az átmenetnek is, a demokráciának is rossz jegyet adnak? Önmagában ebből még nem következik, hogy a múlt rendszert preferálnák, vagy hogy a demokráciával szemben fundamentálisan ellenségesek lennének.
Felkészült-e Magyarország az Európai Unióra? Igen, mondanám habozás nélkül, és szeretném hozzáfűzni: jobban, mint amennyire Európa kész Magyarországot fogadni. Ez a kategorikus „igen” arra vonatkozik, hogy az ország képes megfelelni az EU szabályainak, kész megérteni az EU működésének bonyolult és kacskaringós pályáit. Az igen már kevésbé lenne szilárd, ha az volna a kérdés, hogy a magyarok realistán látják-e, mit tartogat számukra Európa a közeljövőben. Tudniillik a magyar közvélemény itt is olyan túlzott elvárásokat táplál, mint amilyeneket a demokráciára való áttéréskor. És a félelmek sem hiányoznak, de ezek kevésbé spontánul fejeződnek ki, mint a remények. Az ország jelenlegi állapotában (azaz feltételezve, hogy politikai gépezete nem siklik ki) a 25 tagállamból álló EU lojális, sőt konstruktív partnere lesz.
Ezzel elérkeztünk vizsgálódásunk utolsó pontjához. A legnyugtalanítóbbhoz. Magyarország az elmúlt 15 évet szinte hibátlanul csinálta végig, stabil és jól felépített demokratikus intézmények birtokába jutott: fennáll-e annak a veszélye, hogy „kisiklik”? Azok a nemzeti sérelmek, amelyeket lefestettünk, nem képeznek-e veszélyes kísértést? Az a politikai törés, amely az országot szétszakítja, nem kínál-e ideális kísérleti terepet egy autoriter állam híveinek? Nem állnak-e készen ez utóbbiak még a szabályok módosítására is azon a címen, hogy a nemzetet szolgálják és végleg pontot akarnak tenni a kommunizmusra? És végül, a magyar társadalom kiábrándultsága, a jelen középszerűsége és az ország irányítóinak alacsony presztízse nem kedvez-e jobban az ilyen kalandor terveknek, mint azoknak, akik pusztán a demokratikus értékek nevében cselekszenek?
E kérdésekre nincs biztos és végleges válasz. A veszélyek nem csupán képzeltek: ott állnak a magyar demokrácia horizontján, mint ahogy máshonnan sem hiányoznak; soha, semmilyen nemzet vagy közösség nem teljesen immúnis a rossz kísértésével szemben. De nem kívánunk jóslatokba bocsátkozni: e potenciális veszélyek csak akkor öltenek testet, ha a tényezők és események egy bizonyos együttállása bekövetkezik, márpedig hipotetikus alapon nem tudhatjuk, hogy ezek a jövőben hogyan kombinálódnak.
Ilyen körülmények közepette, mivel a kockázatok objektív értékeléséhez mércénk nincsen, intuíciónkra kell hagyatkoznunk. Érzésünk szerint, ha mérlegre tesszük a magyar társadalom jelenlegi állapotát, azoknak a motivációit, akik tizennégy-tizenöt éve az országot kormányozzák, és figyelembe vesszük azt az európai kontextust is, amelyben e vezetők – akármelyik oldalon állnak is – felelősségüket és hatalmukat gyakorolják, a budapesti politikai gépezet kisiklása nagyon valószínűtlennek tűnik. A magyar társadalomban természetesen az ellenségeskedés rengeteg nyílt és látens tényezője megtalálható, s nincs okunk feltételezni, hogy azok a szenvedélyek, amelyek őt ma megosztják, a közeljövőben elcsitulnak. De ez a társadalom alapvetően békés és kevéssé hajlamos a szélsőségességre. Cselekedeteiben és beszédében általában mérsékelt. Nem véletlen, hogy valamennyi közép-kelet-európai etnikai kisebbség közül a magyar közösségek viselkednek a legjózanabbul, hogy mindig és mindenhol tartózkodnak az erőszak alkalmazásától. A modern idők hajnala óta a magyarság megmutatta – gyakran fényesen, mint például 1956-ban –, hogy szabadságszerető nép. Ez a hagyomány vezette őt, amikor a kommunizmusból kilábolt, és ez vezet bennünket is, amikor bizakodva tekintünk az ország jövőjére.
Jegyzetek
[1] Az adatok a Központi Statisztikai Hivatal kiadványából származnak (Budapest, 2003), és Berki Erzsébet kutatásán alapulnak.
[2] Magyarország Politikai Évkönyve. Budapest, 2003. 798.
- Játéktér [6]