Magyarországon – főleg a rendszerváltás óta – szinte általánosan elfogadott vélemény, s ebben a szellemben írnak róla az újabban megjelent lexikonok, kézikönyvek és a kutatók is, hogy az új kenyér ünnepét 1949-ben, az alkotmány elfogadásakor szovjet minta alapján, mesterségesen „kreálták”.
A történeti adatok viszont azt bizonyítják, hogy ez a vélekedés nem állja meg a helyét. A Szent István-napi új kenyér átadásának és megszegésének jól ismert toposza ugyanis nem szovjet minta alapján született.
A szokás gyökereit keresve egyrészt az Apostolok oszlása néven ismert középkori liturgikus ünnephez (július 15.), másrészt Darányi Ignác földművelésügyi miniszter 1899. évi rendeletéhez kell visszanyúlni. Darányi volt az, aki a XIX. század végi forrongó agrármozgalmak lecsendesítése, illetve a földesúr és az aratók közötti „patriarchális jó viszony” helyreállítása érdekében az aratóünnepek „felújítását” szorgalmazta. Kezdetben kevés sikerrel.
Az ünnep megtartása ugyanis csak a béraratóknál volt általános. A maguknak aratók nem tartottak aratóünnepet, még az olyan gazdag aratóhagyományokkal rendelkező településeken sem, mint Mezőtúr. Így az a sajátos helyzet állt elő, hogy Darányi felhívásának igen sok helyen egyszerűen nem lehetett eleget tenni, hiszen nem volt mit felújítani. Darányi ezért két évvel később ismét kiadta a rendeletét, s ennek már érezhetően volt hatása. Mivel azonban igen sok településen korábban egyáltalán nem voltak aratóünnepek, gyakran előfordult, hogy a rendezők az ünnepség szerves részéhez tartozó szokáselemeket egyszerűen elhagyták. Másokat viszont, így többek között az Apostolok oszlása ünnepén még élő hagyományt, a kenyér megáldását megpróbálták a felújított aratóünnepek szokásrendszerébe illeszteni. Nem is sikertelenül, hiszen Szeged környékén rövidesen már gabonával telt ökrös szekér indult a templomba, ahol a plébános ünnepi mise kíséretében megáldotta a gabonát, valamint a szekéren lévő kenyereket. Szinte természetesnek tűnt, hogy ezeknek a búza- és kenyéráldással bővülő aratóünnepeknek a húszas évek elejétől lassan megváltozott a nevük is.
Az ecsédiek velük kapcsolatban például kenyeres búcsúról beszéltek, a szegedi lapok viszont arról írtak, hogy „közel száz kocsi jelezte, hogy a tanyavilág minden részéről zarándokolnak el az emberek a kenyér ünnepségére”, de a szerb megszállás alatt lévő röszkeiek az 1922-ben rendezett aratóünnepséget már a magyar kenyér ünnepének nevezték.
Az itt közölt tanulmány egy nagyobb kutatás része. A szokás keletkezéstörténetét tárgyalva azt igyekszik bemutatni, milyen is volt az 1937. Péter-Pál napján, Szegeden, a város idegenforgalmának fellendítése érdekében rendezett, jelentős médiaeseménynek számító új kenyér ünnep; milyen volt a második, a Bácska visszacsatolása alkalmából a szabadkai Hitler téren megtartott, a Kormányzó háborús propagandáját szolgáló magyarkenyér-ünnep, vagy 1945 után hogyan szálltak harcba az új kenyér eszmei kisajátításáért a különböző politikai pártok; s végül a kenyérátadás rituáléja milyen szerepet tölt be ma Szent István-napi állami ünnepünk szertartásrendjében, s hogyan vált egy „fölülről kitalált” hagyomány a nemzeti emlékezetben „évszázadokra visszatekintő ősi” hagyománnyá.
(A tanulmány első részét a Mozgó Világ 2002/2. száma közölte. A szerző kutatását a Magyar Művelődési Intézetben végezte.)
A szegedi, a mindennapi, az új, a magyar kenyér ünnepe
A Tormay államtitkár elnökletével 1936 júniusában megtartott fővárosi ülés döntését a szegedi lapok lelkesen fogadták. Annál is inkább, mivel az új kenyér ünnepe megrendezésének terve nem az ország, hanem az Alföld fővárosában született. Az ötlet Hübner József iskolán kívüli népoktatási és népművelési titkártól származott, ő javasolta, hogy – elsősorban az idegenforgalom helyi fellendítése érdekében – Szeged minden nyár végén ülje meg a kenyér ünnepét.[1]
A lapok szerint a Pálfy polgármesterhez küldött memorandumában[2] egyrészt fájlalta, hogy Szegeden – ellentétben a Halason, Cegléden, Kalocsán megrendezett ún. „Napok”-kal vagy a Miskolcon, Göcsejben tartott „Hetek”-kel – ilyen rendezvények nincsenek, másrészt hangsúlyozta, hogy a kenyér ünnepe megrendezése most különösen aktuális lenne: Szeged ugyanis ebben az évben emlékezik meg a töröktől való szabadulásának 250. évfordulójáról, arról a napról, amikor a magyarok Nagyasszonya kivette a pogányok kezéből a magyar kenyeret és azt újból a szegediek kezébe adta. Hozzáfűzte, hogy bár a többek szerint is elvitathatatlanul európai hírű és rangú Szegedi Szabadtéri Játékok megrendezésével a város elsőként ébredt fel, s talált magára a háború okozta súlyos traumából, ám a Szabadtéri Játékok csak a mai Szegedet, a „Tisza kényes gyöngyének” mai kultúráját mutatja be, a hajdani, az ősi, népi kultúráját azonban nem. Micsoda képtelenség lenne, írták a lapok is, hogy „Magyarországon, a kenyér országában, a kenyérnek, amellyel és amelyből élünk, amelyről elmondhatjuk, hogy ezen a széles világon egyes-egyedül csak a miénk”, hiszen „semmiféle idegen nációnak nincs a miénkkel egy napon említhető kenyere”, lehetetlen tehát, „hogy ennek az Isten legdrágább áldásának ne legyen egy nekiszentelt ünnepnapja ezen a búzatermő Nagyalföldön”.[3]
Mielőtt azonban Hübner József iskolán kívüli népoktatási és népművelési titkár kitért volna memorandumában az ünnep megrendezésének részleteire, felhívta a figyelmet bizonyos veszélyekre is. Mindenekelőtt arra, hogy nem szabad megengedni, hogy az ünnep idegenforgalmi attrakcióvá, öncélú látványossággá váljék, hogy üzleti megfontolások bármilyen módon is befolyásolják. De megrendezését erőltetni, vagy tartalmát meghamisítani sem szabad. Legyen az egy ősi, magyar gyökerekből táplálkozó, a földműves megbecsülését valóban szolgáló igazi magyar ünnep. Ha pedig így lesz, akkor a magyar kenyérnek és a kenyér létrehozójának, megteremtőjének, a földművesnek ez a bensőséges, áhítatos ünnepe, az ünnep minden szépsége „magától kinemesedik”, és „hatalmas, az egész országban egyedülálló idegenforgalmi alkalom” lesz. Természetesen ehhez az is szükséges, hogy Szeged a főváros és a vidék számára filléres vonatokkal megközelíthető legyen, valamint, „hogy a rádió, mint hathatós segédeszköz, már előre vegye műsorába a „Mindennapi kenyér” ünnepének ismertetését, éppen úgy, mint az ünnep főbb mozzanatainak közvetítését (...)”[4]
Ezeket a főbb mozzanatokat Hübner iskolán kívüli népoktatási és népművelési titkár a következő módon tervezte meg: az ünnep a külső gazdakörök és a városi egyesületek díszes zászlók alatt történő alsóvárosi bevonulásával kezdődik, amelyet egy, az „életért” tartott hálaadó mise követ ugyanitt. A menet ezután az első világháborúban elesett szegedi katonák emlékére emelt
PORTA HEROUM
HŐSI HALÁLT HALT HŰ FIAINK EMLÉKÉT ŐRZI AZ ÉLET
inscriptiót viselő Hősök kapujánál búzakoszorúkat helyez el, amit a megyésfőpásztor kenyéráldása, illetve a közösen elmondott ima (Miatyánk) követ. Az ünnepség ezután a Városháza előtt folytatódik, ahol előbb a polgármesternek, azután a püspöknek, végül a város egyik képviselőjének ajánlják fel az új kenyeret, akik felvágják, megízlelik, majd megajándékozzák vele egyrészt Szeged szegényeit, másrészt a kórházakat (a jelen szenvedőit), végül pedig az iskolákat (a jövő reménységeit). Az ünnepség a gazdák és a gazdakörök jutalmazásával fejeződik be.
Alig néhány nappal az után, hogy Hübner memorandumáról a helyi lapok is beszámoltak, a terv részleteinek tanulmányozására, s nyilván egy esetleges későbbi együttműködés reményében, Szegedre utazott a Magyar Gyöngyösbokréta Szövetség ügyvezető igazgatója, Paulini Béla is. Arról, hogy Pálfy József doktorral, Szeged polgármesterével április 18-án előbb délelőtti, majd délutáni találkozásukon pontosan miről is tárgyaltak, természetesen ma már nem lehet tudni. Azt viszont tudjuk, hogy a város és az Országos Gyöngyösbokréta Szövetség közötti együttműködésből végül nem lett semmi. Aminek nyilván az is oka lehetett, hogy Paulini, amint erről a lapok is beszámoltak, közel két és fél ezer korona honoráriumot kért a mindennapi kenyér ünnepének megrendezéséért.[5] Mivel pedig Hübner titkár kész lett volna anyagi ellenszolgáltatás nélkül a minden apró részletében kidolgozott tervét a város rendelkezésére bocsátani, a szegediek úgy döntöttek, hogy nem élnek Paulini ajánlatával.
A nagyszabású ünnep megrendezésének lehetősége azonban ekkor már túlnőtt Szeged városán, s ezért az egész ügyet az arra illetékes kormányzati szervek vették kézbe. Ezért született meg az a döntés, hogy – mint arról már az előzőekben is volt szó – a Péter-Pál napi kenyérünnepet ne Hübner titkár, hanem a Szent István-napi ünnepségeken nagy sikert arató Paulini Béla rendezze. Így is történt. A nevezetes napon pedig, amelyen magyaros ruhába öltözve Paulini, valamint dr. Ágoston Béla, az Országos Bokréta Szövetség főtitkára irányította a nagyszabású felvonulást, a lapok szerint Szeged olyan szívet, lelket gyönyörködtetően szép volt, „mintha az Úristen nagy képes könyvében lapozgattunk volna”.
A Gyöngyösbokréta tarka menete az alsóvárosi Katolikus Egyesület elől, a Szentháromság utca, Bécsi körút, Boldogasszony sugárút, Hősök kapuja, Jókai utca, Kárász utca, Széchenyi tér útvonalon indult a városháza elé. Paulini Béla köszöntője után a Bokréták megkoszorúzták a Hősök kapuját, majd megkezdődött a szegedi gazdák, a gazdalegények, valamint a molnárok és a pékek felvonulása frissen sütött kiflikkel, hatalmas perecekkel, céhládákkal. Az ünnepi műsor második, délutáni része népművészeti bemutatóval kezdődött, a magyar kenyér apoteózisával folytatódott, és Az ősi szokások táncai című, általános résszel fejeződött be.
Az talán e rövid ismertetésből is kitűnik, hogy Paulini a mindennapi kenyér ünnepének eredeti Hübner-féle koncepciójából sok részletet átvett. Átvette például az Alsóvárosból induló (igaz, nála a Kalocsa-vidéki, sárközi, tolnai stb. Bokrétákkal kiegészített) különböző városi egyesületekkel szervezett színes felvonulást, a Hősök kapujának megkoszorúzását, az „életért” mondott hálaadó misét, az új termés Városháza előtt történő megáldását stb. Sokkal több olyan új elemet iktatott viszont az ünnepségbe, amely Hübner tervében egyáltalán nem szerepelt. Ilyen volt például az Atlétikai Klub Temesvár körúti sporttelepén rendezett népművészeti bemutató, ahol a tápéiak a szántást, a géderlakiak a vetést, az érsekcsanádiak az aratást mutatták be műsorukban.
Ugyancsak új volt a szünet utáni műsor második, általános része, amelyben a különböző Bokréták gyertyás, lakodalmas stb. táncokat adtak elő. Abból pedig, hogy Paulini az első részben kévésszekereket, a második részben pedig ritmusra suhogtatott kaszákkal érsekcsanádi férfiakat vonultatott fel, nyilvánvaló volt, hogy a kenyér ünnepét (július 15.) meglehetősen tágan és önkényesen értelmezte: beletartozónak tekintette mind a szántás-vetést, mind az aratást, naptári hovatartozását illetően pedig mind az aratás kezdetének hivatalos (Péter-Pál, június 29.) és nem hivatalos, de a katolikus hagyományok miatt valójában annak számító (Sarlós Boldogasszony, július 2.) ünnepét.
Nyilvánvaló az is, hogy az általa rendezett magyar kenyér ünnepének több része, például az ekével felvonuló tápéiak, a vetést bemutató géderlakiak vagy a különböző Bokréták által ötször előadott lakodalmi számok még ebből a meglehetősen szabadon értelmezett kenyérünnepből is kilógtak, még ebbe az ünnepbe sem illeszkedtek.
Hübner tervezetét olvasva azonnal szembetűnik, hogy a mindennapi kenyér ünnepének megtervezésekor neki elsősorban a szegedi és Szeged környéki tanyák aratóünnepei lebegtek a szeme előtt, az ünnepet ezek figyelembevételével kívánta megrendezni. Paulini magyar kenyér ünnepénél viszont, elsősorban a sok új, a tárgytól idegen elem beemelése és a kalocsai Bokréták által előadott, rendkívül rövid, hangsúlytalan kenyérszegési jelenet miatt, sem ezt a hatást, sem azt nem lehetett felfedezni, hogy a Magyar Kenyér Ünnepét egyáltalán mennyiben lehet a kenyér ünnepének, a kenyér „apoteózisának” nevezni. Ezért is írták a szegedi lapok, hogy néha „úgy felborzongott bennünk... nini, hiszen ez a „magyar kenyér”-nek szentelt ünnep volna (...) ! A híres szegedi kenyérnek, hiszen azért rendezi éppen a tiszaparti szép Szeged városa és (nem) teszem fel Sopron és Nyíregyháza (...) ! Hol van itt a „magyar kenyér”? És hol maradt a szegedi föld művelője, alsóvárosi barna parasztja, kontyos, méltóságos fordulású magyar menyecskéje (...)?”[6] A szegediek tehát egyáltalán nem voltak megelégedve a magyar kenyér ünnepének megrendezésével, s úgy látták, beigazolódott az a hónapokkal korábban megfogalmazott aggodalmuk, hogy tudniillik egy szép ünnep helyett üres látványosság lesz csak Szegeden.
És még ez a látványosság is milyen szegényesre sikerült, milyen kiábrándító volt, írta az Esti Újság színházi rovatában megjelenő „Új kenyeret sütnek a Bokréták Szegeden” című tudósítás, a Szegedi Atlétikai Klub színpadán minden ok nélkül elénekelt búcsús ének, a tápéiak egy szál ekével felvonuló menete, a szinte üresen vonuló kévésszekér, amelynek tetejéről alig-alig hallatszott a nóta; milyen lehangolóak voltak az ünnep magasztosságát átérezni képtelen, sárközi, kalocsai, tolnai stb. Bokréták, akik menet közben csak bámészkodtak; hogy a Hősök kapujánál álló két katonaszobor közül, mint mindig, most is csak az egyik kapott búzakoszorút; hogy Paulini közszereplése az indokoltnál mennyivel nagyobb hangsúlyt kapott akkor, amikor az ünnepségen kétszer is egyedül ő köszöntötte Szeged városát; hogy Szabó Géza tanácsnoknak az egyébként is igen hosszúra sikeredett viszontválaszában miért kellett annyira hangsúlyoznia Szegednek a Gyöngyösbokréta főrendezőjével szemben érzett, örök időkre szóló háláját és lekötelezettségét, és egyébként is „csak nem akarják a rendezők elhitetni Szeged városával, de még Paulini Bélával sem, hogy az a divatos operett-nótára, Klein úrnál tanult bokázókra rikoltozó szegényes csoport, az ősi, tisztamagyarságára annyira büszke szegedi népet jelentette (...) ?”[7]
A sok jogosnak tűnő észrevétel között nem szerepelt egy apró, de nem jelentéktelen tény. Nevezetesen, hogy a Hübner-féle tervezetben a Mindennapi Kenyér Ünnepe vagy, más változatban, a Szegedi Mindennapi Kenyér Ünnepe elnevezést[8] Magyar Kenyér Ünnepére, illetve Magyar Újkenyér Ünnepére[9] változtatták. Nyilvánvalóan azért, mert az utóbbit már nem vagy nem csak a helyi idegenforgalom fellendítésének szolgálatába kívánták állítani.
A magyar új kenyér ünnep fontosabb, mögöttes céljaira engedett következtetni az is, hogy a Magyar Rádió és a Magyar Filmiroda Dallos Sándor főbemondó, számos operatőr, Boldizsár Kálmán és zenekara közreműködésével helyszíni tudósítást, illetve filmet készített. Ugyancsak erre utalt, hogy Darányi Kálmán miniszterelnök vitéz Shvoy Kálmán országgyűlési képviselő személyében képviseltette magát az ünnepségen, míg Fatinyi Tihamér pénzügyminiszter, aki halaszthatatlan elfoglaltsága miatt szintén nem vehetett részt az ünnepségen, fontosnak tartotta, hogy meleg hangú táviratot küldjön Szegedre, és dr. Szepessy Aladár kormányfőtanácsos pénzügyigazgatót bízta meg, hogy képviselje őt az ünnepségen. Azon az ünnepségen, amelynek záró aktusán természetesen nem a Hübner-féle tervben szereplő imát (Miatyánk), hanem az alkalomhoz jobban illő magyar Hiszekegyet mondta el a Szegedi Atlétikai Klub sporttelepén összesereglett sokezres tömeg. Ami kétségkívül azt jelentette, hogy ennek a részben a Hübner-féle szegedi aratóünnepekből, részben a középkori céhes ünnepek látványos felvonulásaiból, illetve a legkülönbözőbb népi szokásokból, szokáselemekből stb. összeállított ünnepi előadásnak fontos politikai szerepet szántak.
Ezt látszott alátámasztani az is, hogy a magyar kenyér ünnepének első megrendezése alkalmából a tudósítások, amellett, hogy elismerték, hogy Szeged „rájött erre a különben fenségesen szép, de ősrégi gondolatra”[10] (ti. a kenyér ünnepének megrendezésére), nem annyira az ünnep lelket simogató, könnyeket kicsaló meleg bájáról[11] szóltak, mint inkább arról, hogy Péter-Pál idején milyen sok tettre kész, bátor fiatal került el „erről a talajról, amely éltette és nevelte őket. Jöttek és úgy mendegéltek tovább, mintha itt senkinek se lett volna szüksége rájuk. Szélbeszórt kalászok, amelyekre mindenki rátaposhat, és szomorúan látjuk, hogy rá is tapos a magyar ifjúságra a destrukció.”[12]
Tulajdonképpen csak most – írták a lapok –, a magyar kenyér ünnepén kezd a háta mögött bezáruló iskolák ajtajainak küszöbéről félénken széttekinteni ez a megtaposott magyar ifjúság, de „máris gyötrő bizonytalanságot, hitetlen ócsárlásokat s a kilátástalanság rémképeit tolják eléjük földalatti hangok. Mi jól tudjuk, hogy ezeknek a hangoknak a hallatói ugyanazok a szervezetek, amelyek 1918-ban a puskát vették ki a fiatal katonakorosztályok kezéből, akik a Galilei-kör röpcéduláit szórták el az egyetemeken, akik megfosztották ezt a nemzetet ifjúságától, akik gúny tárgyává tették és megölték itt az önzetlen hazafias lelkesedést, akik csírájában igyekeztek megfojtani minden olyan kísérletet, amely visszaadta volna a magyar ököl és magyar gondolat tettre kész ütőerejét.”[13]
Bármilyen impozáns is volt ez az első, öt vármegye bokrétáinak részvételével megtartott ünnep, a következő évben az Alföld fővárosában nem tartottak magyar kenyér ünnepet. Valószínűleg nem csak a Paulini rendezte ünnep meglehetősen kritikus szegedi fogadtatása és a döntést feltehetően szintén befolyásoló anyagi és egyéb megfontolások miatt, hanem azért is, mert a magyar kenyér ünnepének szánt politikai szerepet a változatlanul népszerű aratóünnepek töltötték be. Népszerűségükre jellemző, hogy a Nagyszéksói, Belső Domaszéki Gazdakör az első magyar kenyér ünnep megrendezésének évében, 1937-ben éppúgy megtartotta aratóünnepét, mint a következő évben a szatymaziak vagy a röszkeiek stb.
A szónokok ilyenkor hol arról beszéltek, hogy ezek az ünnepségek a „megértés és a társadalmi előrehaladás legfontosabb emeltyűi”,[14] hol azt hangsúlyozták, hogy a szociáldemokraták május elsejei munkaszünetével szemben az aratóünnepek jelentik a munka igazi ünnepét,[15] Vas Gergely országgyűlési képviselő viszont a magyarságnak arról az egységbe tömörüléséről szólt, amely a Felvidéken már nagy léptékkel elkezdődött, s ez a folyamat már itthon is tart.[16]
Különös esemény, valóságos „csoda” is történt az egyik ilyen aratóünnepen, illetve az azt bevezető egyházi szertartáson. Olyan csoda, amelyről az Átokháza és Vidéke Gazdakör aratóünnepség résztvevői még hosszú idő után is beszéltek. Az történt ugyanis, hogy Kardos Lajos várostanyai plébános beszédét egy hosszabb könyörgés követte. A plébános arra kérte a Mindenhatót, hogy a vidéket a jövőben is óvja meg az elemi csapásoktól, áldást hozó esőt és harmatot azonban továbbra is adjon a veteményekre. Kovács plébános alig fejezte be könyörgését, amikor a gazdák legnagyobb örömére és csodálkozására egyszerre csak megeredt az eső.[17]
Ha nem is ilyen csodának, de mindenképpen váratlan fejleménynek számított az a bejelentés, hogy négy évvel a szegedi kenyérünnep után a Magyar Bokréta Szövetség elnöke ismét a magyar kenyér ünnepének megrendezésére készül.
Kenyérszegés a Hitler téren
Az 1941. július 27-én Szabadkára befutó kormányzói különvonatot, amellyel a kormányzói pár és számos magas rangú vendég érkezett, Bácska fővárosa már díszbe öltözötten fogadta. Nem csak a pályaudvart, hanem az onnan bevezető útvonalat is nemzetiszínű zászlókkal, virágokkal díszítették fel. Az út menti ívlámpák oszlopait hosszú virágfüzérek kötötték össze, a Horthy Miklós utat piros-fehér-zöld színű zászlórudak tarkították. A Kossuth Lajos utca torkolatánál hatalmas diadalkaput építettek, a házak és a kirakatok ablakaiból pedig mindenhol a Kormányzó jól ismert arcképe tekintett az arra elhaladókra.
Az ünnepség központi színhelyén, a Szent István helyett ekkorra már Adolf Hitler nevét viselő téren elkészült a széles dísz- és oldaltribün, ahova a kormányzói pár és a kormányküldöttség rövidesen megérkezett, hogy megszemlélje a Bácska visszafoglalásának tiszteletére rendezett magyar kenyér ünnepet. Az ünnepi hangulatot az is fokozta, hogy amerre a szabadkaiak a Kormányzó elhaladását várták, az úttestet végig virágokkal szórták tele, a Zomborról, Zentáról, Adáról és más bácskai városokból érkező népviseletbe öltözött, s láthatóan izgatott vendégek pedig mindenütt zsúfolásig megtöltötték a környék utcáit, tereit.
Röviddel 11 óra után aztán futótűzként terjedt el a hír: Jön a Kormányzó! Jön a Kormányzó! S valóban, miután a különböző küldöttségek a magas rangú vendégeket fogadták, a kormányzói párt, valamint kíséretét Szabadka legszebb ötös és négyes fogata vitte a Hitler térre, ahol a díszemelvényen elfoglalták helyüket. Az eseményről tudósító lapok hosszan részletezték, miként fejezték ki a szabadkaiak a főméltóságú pár felé áradó forró szeretetüket, külön is kiemelve, milyen boldogító volt látni az elegáns altengernagyi egyenruhában, fehér sapkában megjelent Kormányzót, valamint fekete nagyasszonyi ruhát (mintás selyembrokát ruha, gyöngyökkel díszített bársony mellény főkötővel, fehér csipkeköténnyel és fátyollal)[18] viselő hitvesét és azt, hogy milyen remek színben vannak mindketten, milyen jót tett a főméltóságú párnak a kenderesi nyaralás.
A Hitler téri ünnepség egyébként ugyanúgy kezdődött, mint a már ismert szegedi magyar kenyér ünnep. Árvalányhajas kalapban, nemzeti színű zászlókkal először a kisgazdák vonultak fel. Ezt követően a program az új kenyér bemutatásával, Bárdossy László miniszterelnök beszédével, majd a kenyér megszegésével folytatódott. Bárdossy miniszterelnök, aki a nemzet legfőbb vezetőjének nevezte a Kormányzót, beszédében mindenekelőtt azt hangsúlyozta, hogy milyen nehéz időben kell megtartani a magyar kenyér ünnepét. Éppen akkor, amikor „messze északon a nemzet szemefénye, a dicsőséges magyar honvédség vér és élet latbavetésével harcol hazánk biztonságért és egy új igazságos európai rendért, amelyet ármány és felforgatás nem fenyeget többé, mi itt meghatott lélekkel álljuk körül a felszabadított Délvidék földjén az istenáldotta kenyeret”.[19]
Ez a kenyér, hangsúlyozta beszéde további részében a miniszterelnök, akárcsak a címerpajzson lévő, acélmarokkal összefogott három búzakalász, egyértelműen szimbolizálja: Katona és földmívelő: ez a magyar hitvallás. A magyar kenyér ünnepén ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, fordult ekkor a szónok a Kormányzó felé, hogy mi, magyarok nem akarjuk a másét, nem futunk csalóka álmok után, „de nem rettenünk vissza a legnagyobb kockázattól sem, ha őseink vérével és verejtékével öntözött örökségünket, édes magyar hazánk földjét kell megvédenünk. Ennek a hivatásnak a teljesítése jelöli ki helyünket az igazságos európai rendet megteremtő hatalmas és baráti német nemzet oldalán.”
A miniszterelnök beszédére, amelyet a hatalmas tömeg percekig tartó nagy tapsa, Úgy van! és Hor-thy! Hor-thy! kiáltásai szakítottak meg,[20] a Kormányzó a következőt válaszolta:
„Az isteni Gondviselés ez évben is megengedte, hogy a dolgos kéz és termékeny föld meghozza gyümölcsét: az áldott kenyeret.
Az újra magyarrá lett Délvidék napja érlelte, s e föld hűséges népe verejtékes munkájának eredményeként most a nemzet asztalára teszi.
Mondjunk érte hálát az egek Urának, s mondjunk köszönetet a földmívelő népnek nehéz buzgó munkájáért.
Örömmel szegem meg ezt a kenyeret, jelképét a magyar kenyérnek, amelyből kicsinynek és nagynak, szegénynek és tehetősnek mindig egyformán jusson bőségesen.
Az Isten áldása legyen a földmívlő magyar nép munkáján!”[21]
Ezután Dobos József Hódolattal nyújtom át a magyar föld termését! szavak kíséretében átadta az új kenyeret a Kormányzónak, aki megszegte azt, kezet fogott a horgosi gazdával, majd megkezdődődött a népművészeti felvonulás.
Először a földműves-küldöttségek vonultak fel. A százkét tagú bácskai küldöttséget Pest, Baranya, Somogy és a többi vármegye küldöttsége követte, de színpompás viseletükben jöttek a bokrétások is. A lapok szerint a főméltóságú párnak nagyon tetszett az ingujjas legények, a feldíszített gereblyét, sarlót, mázas korsót vivő marokszedő lányok, vizet hordó fiúk menete. Akárcsak Szegeden, most is hozták a jelképes kévét, az aratókoszorút, fiúk kis zsákokban az új lisztet, fehér ruhás pékek, sütőmesterek az új kenyeret stb.
Ha figyelmesen végigolvassuk a magyar kenyér ünnepéről szóló szabadkai tudósításokat, szembetűnik, hogy kivált annak első részét mennyire a római triumfusok mintájára rendezte meg Paulini. Erre utalt mindenekelőtt a Kormányzónak mint győztes római hadvezérnek a tiszteletére a vasútállomás közelében felállított hatalmas diadalkapu, amely a Porta triumphalist jelenítette meg; Lelbach Gyula és Vojnich „Józsi” híres ötös és négyes fogata,[22] amelyek a diadalkocsi, a currus triumphalis szerepét töltötték be. A Hitler tér, az ott felállított díszemelvénnyel és díszsátorral nyilvánvalóan a Capitoliumot, a Kormányzónak átadott búzakalászból font korona pedig kétségkívül a corona etruscát idézte.
A római diadalmenethez hasonlóan a tömeg itt is egy: Kassa, Kolozsvár után, Isten áldása kísérje útján országgyarapító Horthy Miklóst Szabadkán is! alkalmi énekkel köszöntötte a triumphatort, aki igaz ugyan, hogy nem jupiteri ornátusban, de a római koszorúkat, tölgy- és babérágakat kitüntetésként viselő katonai egyenruhában mutatta be a kenyérszegés áldozatát. Az ünnep triumfusi jellegéhez tartozott egyébként az is, hogy megérkezésétől az elutazásáig a legkülönbözőbb fegyvernemekhez tartozó testületek tagjai fogadták és köszöntötték a Kormányzót.[23]
A korábban említett Hitler téri kenyérszegés-szcéna egyébként nem csak a fogadalmat (vótum) teljesítő vezér gesztusára, hanem egy, a katolikus liturgiából ismert, ún. felajánlási szertartásra is utalt. Arra az adományok előkészítése néven ismert rítusra, amelynek során a különböző adományokat, hogy azok Krisztus vérévé váljanak, az oltár, illetve a pap elé viszik. A szcénának ezt a második jelentését szerette volna Paulini is hangsúlyozni akkor, amikor a frissen sült kenyeret egy szőttesekkel letakart díszes saroglyán, tehát tulajdonképpen egy felajánlási asztalkán vitette a Kormányzó elé. Ami viszont azt jelentette, hogy a fenti jelenetben a Kormányzó már nem csak a triumphator, hanem a pap szerepét is betöltötte. S ha mindehhez hozzávesszük, hogy az aratógazda (Dobos József horgosi gazdálkodó) mindig a földesúrnak nyújtotta át a kenyeret, tehát ebben az esetben a Kormányzó Bácska, de az egész ország földesura is volt, akkor aligha túlzás azt állítani, hogy a szabadkai magyar kenyér ünnepének ez a kétségkívül legfontosabb jelentőségűnek szánt, de tartalmilag ellentmondásos szcénája alig volt értelmezhető.
Problematikus volt az ünnep helyszínének és időpontjának megválasztása is, hiszen a magyar kenyér ünnepének megtartását elrendelő fővárosi határozat értelmében arra nem itt, hanem Szegeden, és nem a Kormányzó bevonulásakor, hanem 1938. Péter-Pál napján kellett volna hogy sor kerüljön.
Azt, hogy a szabadkai magyar kenyér ünnepe, ellentétben néhány lap megállapításával, nem egy agrárország nagyszerű agrárünnepe[24] volt, s nem a mindennapi kenyeret, hanem a Kormányzó, a politikai hatalom (Papp 2001, 115-25.) bácskai triumfálását kívánta megünnepelni, bizonyítja az is, hogy a triumphator-kormányzó nem az „életet” betakarító aratók, hanem a harcokban kitűnt tisztek, altisztek és közlegények között osztott ki jutalmakat.[25] Azok között a „hatalmas és baráti német és olasz nemzetek oldalán” harcoló tisztek, altisztek és közlegények között, akik talán éppen az áprilisi szabadkai bevonulás, majd a néhány hónappal későbbi ún. hideg napok véres eseményeinek voltak résztvevői (Mészáros 1995, 9-10).[26] A szabadkai ünnepet illetően egyébként Paulini azt tartotta, hogy ellentétben a Szegeden még meglehetősen szerényen és nem a gondolat jelentőségéhez méltóan megrendezett magyar kenyér ünneppel, az most végre az általa elképzelt méretekben, igazán ki tudott teljesedni (Szendrey Zs. 1941, VII.).
Ebben a kiteljesedésben, úgy is, mint a magyar kenyér ünnep egyik[27] társrendezőjének, fontos szerepe lehetett a Nemzetpolitikai Szolgálatnak, illetve Alföldy Alajosnak, a Szolgálat igazgatójának, aki, nyilván a Kormányzó tiszteletére leadott ágyúlövések technikai kivitelezésével, illetve a különböző katonai alakulatok felvonultatásával kapcsolatos harcászati kérdésekben igen hasznos tanácsokkal tudott szolgálni a Gyöngyösbokréta ügyvezető igazgatójának.
Azt talán mondanunk sem kell, hogy a magyar kenyér ünnepének szabadkai sikere után Paulini és a Gyöngyösbokréta-mozgalom szakmai teljesítményét érintő, korábban már említett tudományos fenntartások és kifogások szinte az egyik pillanatról a másikra megszűntek. Nem csupán a harmincas évek közepén még működő, a Gyöngyösbokréta Szent István-napi műsorainak „hitelesítését”(Győrffy I. 1937, 97-8.) ellátó, meglehetősen kínos szakmai (néprajzi) ellenőrzések[28] maradtak el, hanem a Gyöngyösbokréta és a néprajztudomány kapcsolatáról olyan elvi jelentőségű megállapítások is napvilágot láttak, amelyek egyértelművé tették, hogy a fenti tudománynak a Gyöngyösbokréta szemléletével, működésével kapcsolatos összes korábbi fenntartásai elenyésztek. Sőt, mint egy helyütt olvasható volt: „a kifogásolásnak még csak látszatát is kerülve”, néhány szakember arra a megállapításra jutott, hogy „a munka jó kezekben van, s azért amit a néprajzos mondhatna, azzal csak elébe vágna a bokrétamozgalom – tudatos céljainak”, illetve, hogy: „íme a Gyöngyösbokréta rövid, néprajzi mérlege. Nem markol sokat, nem fut az olcsó dicsőség után, hanem lendülettel és mégis megfontoltan halad előre a maga útján” (Szendrey Zs. 1941, VII.)
Azt, hogy az az út, amelyen Paulini, illetve a Gyöngyösbokréta-mozgalom is már évek óta „lendülettel és mégis megfontoltan” haladt, végül mibe torkollott, részben az újvidéki dráma, részben az is megmutatta, hogy az 1941. április 16-án megjelent 2870/1941 számú kormányrendelet a zsidó férfiakat ún. honvédelmi kisegítő (munka-) szolgálatra kötelezte.[29]
Követve a magyar kenyér ünnepének további sorsát, feltétlenül meg kell említeni, hogy Paulini Szabadka után már sehol sem rendezett hasonló ünnepséget. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert néhány lap beszámolt ilyen eseményről. A félreértés abból eredt, hogy az aratóünnepeket, a közöttük valóban meglévő formai hasonlóság miatt, sokan összekeverték a magyar kenyér ünnepével.[30]
A Szeged után Szabadkán is megszűnt magyar kenyér ünnepének szerepét, akárcsak korábban, most is az Alföld fővárosában és környékén változatlanul megtartott, a magyar nyár[31] legnagyobb eseményének számító aratóünnepek vették át. A szegedi lapok vezércikkei a Péter-Pál napi ünneppel kapcsolatban általában azt emelték ki, hogy az adott történelmi helyzetben milyen fontos szimbolikája lett a két vértanúhalált halt keresztény mártírnak, s hogy a mai Pétereknek és Páloknak az Antikrisztus megszállottjaival szemben vívott keresztes háborújában voltaképpen milyen szent dolog mártíromságot szenvedni, megdicsőülni, és hogy vajon „lehet-e, szabad-e nem észrevennünk a kereszténység és magyarság győzelmes összetartozását Péter-Pálkor és le nem borulni az országutak portól fakó feszülete előtt, elrebegve Juhász Gyula zsoltárát, a tápéi Krisztus lábánál?”[32]
A domaszéki aratóünnepségen az is elhangzott, hogy még mindig vannak olyan egyének, akik egyenetlenséget akarnak közöttünk szítani, de ezeket, mint a salakot, mint a szemetet, ki kell magunkból vetni. ők azok, akik az 1918 utáni éveket sírják vissza, s ha ez valóban így van, akkor ki kell őket irtani, hogy írmagjuk se maradjon.[33] Csatlakozott ehhez a véleményhez az alsóvárosi aratóünnepen dr. Széchenyi István országmozgósítási kormánybiztos is, aki arról beszélt, hogy: mint ahogy a búzának van konkolya, a bornak seprője, úgy van a népnek is sepredéke – ne engedjük, mondotta a szónok, hogy a sepredék még egyszer felülkerekedjen, mert akkor vége lesz jövőnk boldogulásának is.[34]
Az 1944-ben megtartott királyhalmi aratóünnepen dr. Tóth Béla helyettes polgármester pedig arra buzdította az itthon maradt helybélieket, hogy „ezért a földért szálljatok harcba, ontsátok véreteket is, ha kell”.[35] Ami a vérontást illette, erre ekkor már valóban volt alkalom, hiszen szeptemberben a Vörös Hadsereg alakulatai Dombegyháza, Battonya térségében átlépték a határt, december elején pedig elfoglalták Vácot. Paulini pedig, aki ebben az évben a szokásos Szent István-napi Gyöngyösbokréta-előadást már nem rendezte meg, visszavonult a Tata melletti Baj községbe, ahol gyönyörű hímzésekkel, népi bútorokkal és egyéb népművészeti tárgyakkal szépen feldíszített családi házában szerette volna a háború pusztítása elől meghúzni magát. De nem így történt. Azután, hogy a községet elfoglaló szovjet alakulat katonái feleségén erőszakot követtek el, őt magát pedig súlyosan bántalmazták, mindketten úgy döntöttek, hogy búcsúlevelet hagyva hátra – önkezükkel vetnek véget életüknek.[36]
E tragikus esemény azonban nem jelentette azt, hogy, amint a következőkben látni fogjuk, akár a Gyöngyösbokréta, akár a magyar kenyér ünnepe ne élt volna tovább szerzője, megálmodója halála után, még évtizedekkel később is.
Ha velünk leszel, ilyent eszel!
Alig néhány héttel az után, hogy Magyarország egész területén megszűntek a második világháborús harci események és a Dél-Alföldön megkezdődött az aratás, a Csongrád megyei Torontál járáshoz tartozó Kiszomborból küldöttség érkezett Ladány községbe. A küldöttség, élén a község bírójával azt tudatta a ladányiakkal, hogy a következő vasárnap nagygyűlés lesz Szegeden, ezt követően pedig népünnepélyt rendez a Magyar Kommunista Párt. A gyűlésen, mondotta a kiszombori bíró, Rákosi Mátyás, az MKP vezére is részt vesz, sőt beszédet is fog mondani. A Torontál járási újgazdák (a Rónai-féle birtok egykori cselédei) pedig úgy határoztak, hogy ebből az alkalomból új búzából sütött kenyérrel ajándékozzák meg Rákosi elvtársat, ezért arra kérik a kiszomboriakat, hogy legyenek szívesek és őröljék meg frissen csépelt búzájukat.
Miután a küldöttség kérése meghallgatásra talált, a lisztet Balázs József kiszombori pékhez vitték, mondván: akkora kenyeret süssön nekik, amekkora csak kifér a kemence száján. Július 29-én hajnalban aztán el is indult a kiszomboriak nemzetiszínű zászlókkal és „A torontáljárási újgazdák első terméséből sütött kenyere”, illetve „Népünk nagy vezérének, Rákosi Mátyásnak” feliratokkal díszített szekere az Alföld fővárosába, amelyen természetesen rajta volt a frissen sült tízkilós kenyér is.[37] Amikor a szekér a Széchenyi térre érkezett, a városházát már vörös drapéria borította, tornyán pedig a nemzetiszínű zászló mellett Szeged város lobogóját lengette a szél. A torony alatt a sarló-kalapácsos szovjet, tőle jobbra a csillagos-sávos amerikai, balra pedig a brit keresztes kék-fehér zászló volt – ebben a zászlórendben ekkor utoljára – kitűzve.[38]
Miután az MKP vezére ünnepi beszédében többek között elmondta, hogy az angol választások után kialakult igen kedvező politikai helyzet következtében a világreakció rövidesen éppúgy vereséget fog szenvedni, mint a hazai, a lapok tudósításai szerint a díszemelvényről lelépő Rákosi elvtárs simogató szemmel azonnal a Torontál járásiak ajándékát tekintette meg. A járási elvtársak az alábbi szövegű okmányt kötötték nemzetiszínű zsineggel a kenyérhez:
A SZABADSÁG ELSŐ KENYERE.
A torontáljárási újgazdák első termésükből sütött első kenyerét, szeretett Rákosi Mátyásnak ajánlják. A búzát a ladányi major új birtokosai, Tóth István elvtárs és 12 társa aratták le. Megőrölte Kéri Imre malma, megsütötte Balázs József torontál járási kiszombori pék.[39]
Ha összehasonlítjuk ezt az MKP által rendezett, hivatalosan a magyar búza, illetve az első szabad aratás ünnepének nevezett kenyérünnepet azzal, amelyet – hol aratóünnep, hol magyar kenyér ünnep néven – szintén Szegeden, de a Kisgazdapárt rendezett 1946-ban, jelentős különbséget észlelünk. Mindenekelőtt abban, hogy a Tildy Zoltán köztársasági elnök és a Szovjetunió által adományozott pompás luxusautóján érkező Nagy Ferenc miniszterelnök részvételével megtartott magyar kenyér ünnepe, kivált annak második része, az MKP rendezvényénél jóval látványosabb volt. Amikor ugyanis a köztársasági elnök a hálaadó istentisztelet és a Himnusz elhangzása után ellépett az előtte felsorakozott díszszázad sorfala előtt, a Kárász utca felől azonnal megindult az első lovasbandérium, azt pedig, magyar nótákat húzva, a cigányzenészek színes csoportja követte, majd mögöttük a kerékpáros gazdaifjak, a lovascserkészek és a köztársasági elnököt éltető felsőközponti legények tűntek fel, de fellobogózott kocsijaikkal ott voltak a szatymaziak, a klárafalviak, a dorozsmaiak, a domaszékiek, a lengyelkápolnaiak, a Tápéi Gyöngyösbokréta, a Kisgazdapárt szegedi szervezetének női csoportja; Farkas Imre elnökletével pedig képviseltették magukat a kalaposok és az asztalosok, a bognárok és a szabók, a cipészek és a papucsosok, a bőrösök és a cukrászok, a sütő- és húsiparosok stb. is.[40]
A mintegy kétórás felvonulást élőképes jelenet zárta, ahol bemutatták a magyar kenyér legfontosabb termelő eszközeit: az ekét, a boronát, a vetőgépet, a malomkövet, míg a legutolsó kocsin aranysárga kalászok, egy üveg vörösbor és vaskos imakönyv mellett természetesen ott mosolygott egy új lisztből frissen sütött cipó is. Amikor az élőképet bemutató lovas kocsi megállt, dr. Hamvas Endre megyéspüspök a kocsisor elé lépett és megáldotta a kenyeret, amit nem sokkal ezután a köztársasági elnök megszegett, majd nagy üdvrivalgás után elmondta ünnepi beszédét.[41] Utána Nagy Ferenc miniszterelnök lépett a mikrofon elé, aki hatalmas szónoklatában[42] a magyar kormányküldöttség washingtoni, londoni és párizsi útjáról tájékoztatta a népgyűlést.
A két ünnep azonban elsősorban nem a látványosságban különbözött egymástól. Hanem abban, hogy amíg az MKP kenyérünnepén Szeged egész társadalma képviselhette magát, addig a Kisgazdapárt magyar kenyér ünnepéről igen jelentős rétegek távolmaradtak. Mindenekelőtt azért, mert a Kisgazdapárt helyi szervezete a Szegeden hagyományosnak számító kenyérünnepet – a szociáldemokraták szerint szándékosan – június 29-én, szombaton, azaz munkanapon rendezte meg, s így arra sem a munkások, sem az értelmiségiek nem tudtak elmenni.[43] Kiderült az is, hogy a Kisgazdapárt erről a város életében igen fontos szerepet betöltő eseményéről s annak programjáról, néhány pártvezető kivételével, sem Szeged város főispánját, sem a többi demokratikus pártot (Szociáldemokrata Párt, Kommunista Párt, Parasztpárt, Polgári Demokrata Párt) nem értesítette.[44]
Nyilván nem véletlenül, hiszen, mint azt a párt helyi szervezetének elnöke beszédében is hangsúlyozta: „Amint május elseje hosszú idő óta az ipari munkásság nagy ünnepe, úgy Péter-Pál napja a magyar föld, az aratás és az új kenyér hagyományos ünnepe. Ez a mi ünnepünk, a gazdák, a földmunkások ünnepe, mert egész életünk, jövendő sorsunk, minden örömünk, féltő aggodalmunk: a magyar föld és egész évi munkánk legszebb gyümölcse: a magyar kenyér. Még sohasem éreztük ezt ily erősen, mint most, amikor félrevezetve, legyőzötten, ezer sebből vérezve és elhagyatva térdre roskadunk a magyar földön.”[45]
Természetesen a Kisgazdapártnak ezt az intézkedését a többi párt, közülük is elsősorban a szegedi szociáldemokraták, keményen bírálta. Ugyanis megengedhetetlennek tartották, hogy a magyar köztársasági elnök minden kétséget kizáróan pártokon felül álló személyét a Kisgazdapárt a maga direkt pártpolitikai céljaira használja fel. Szerintük éppen ennek a rendkívül visszatetsző intézkedésnek volt köszönhető, hogy a köztársasági elnököt nem Szeged város dolgozó népe, hanem a párt által kirendelt iskolai ifjúság üdvözölte az utak mentén. Az igaz ugyan, hogy a színes népviseletben felvonuló földműves-társadalom nagyban emelte az ünnepi esemény fényét, ám a város igazi, valós képét a köztársasági elnök csak akkor ismerhette volna meg, ha a felvonulók között ott láthatta volna a magyar demokráciáért oly sokat áldozó munkás és értelmiségi dolgozókat is.
Egyébként is, érveltek tovább a szociáldemokraták, a magyar kenyér ünnepe nem csak a falusi, a földműves társadalomé, hanem, mint arra beszédében Tildy Zoltán köztársasági elnök is rámutatott, a városi dolgozóké is, hiszen a gyárak, üzemek, bányák munkája nélkül a földműves-társadalom nem tudna aratni, s ezért a szegedi Kisgazdapártnak azt a gesztusát, amellyel a magyar kenyér ünnepéből az ipari munkásokat kizárta, a Szociáldemokrata Párt nem tudja elfogadni.
Mint a fentiekből is kitűnik, a háború befejezése után a pártok között szinte azonnal megkezdődött a harc az új kenyér ünnepének eszmei kisajátításáért. Természetesen ebben nem csak a Kisgazda- és a Szociáldemokrata, hanem a Kommunista Párt is részt vett.[46] Annál is inkább, mivel a pártot, arra való hivatkozással, hogy semmit sem tesz a nemzeti hagyomány ápolásáért, többen a „nemzetközi hazaáruló bitangok pártjának”[47] nevezték.
A kommunisták, akik ezt a vádat természetesen igen határozottan visszautasították, ezzel szemben arra hívták fel a figyelmet, hogy ők nem csak a nemzet érdekeinek védelmében, hanem a nemzeti hagyomány ápolásában is példát mutatnak, s többek között azért sem lehetnek nemzetközi hazaáruló bitangok, mert ugyan „melyik párt nem sajnálja a legnehezebb időkben is a pénzt rajtunk kívül arra, hogy Petőfi, Ady, Táncsics, József Attila, Dózsa, Rákóczi, Kossuth arcképeit kinyomtassa, s ugyan a mi pártszervezeteinken kívül milyen pártok helyiségeiben díszlik még nemzeti nagyjaink tanító és emlékeztető képe?”[48]
Talán ez az egyszerű, de szemléletes példa is bizonyítja, írta a Magyar Kommunista Párt földmíves lapja, hogy a magyar nemzetnek egyáltalán nem kell félnie a nemzet üdvéért aggódó, annak sorsát őszintén szívén viselő Magyar Kommunista Párttól. Attól a Kommunista Párttól, amelyik éppen most határozta el, hogy augusztus 20-át a maga módján szintén meg fogja ünnepelni. Ezért „ne csodálkozzék majd senki, írta a lap, ha augusztus 20-án a mi pártunk is ünnepel. Ünnepli Szent Istvánt, az országalapító forradalmárt.”[49]
Ebből az alkalomból azonban a párt, mintegy az ünnephez való viszonyát tisztázandó, három nappal a forint bevezetése után, az alábbi közleményt adta ki:
AUGUSZTUS 20.: AZ ÚJ KENYÉR ÜNNEPE!
Szerte az országban folyik a cséplés. A gépek szája önti a magot, gabonával telnek a zsákok. A falu népe boldogan veszi számba esztendős munkája gyümölcsét.
Nehéz és küzdelmes volt ez az esztendő. Többet és jobbat (!) kellett dolgozni, mint máskor, a békeévek során, hogy annyi nélkülözés után megint meglegyen a mindennapi kenyere minden dolgozónak.
Hiány volt vetőmagban, szűkölködtünk igaerőben. A tél derekán az egyre jobban elszemtelenedő reakció az új gazdák földjét is megpróbálta visszaperelni. S mindehhez hozzájött még az infláció féktelen tombolása, mely a végsőkig fokozta a dolgozók nyomorúságát falun és városon egyaránt.
S a falu népe mégse csüggedt! A reakció föld elleni támadásait a munkás-paraszt szövetség jegyében a Kommunista Párt vezérletével visszavertük . Leküzdöttük az iga- és vetőmaghiányt, a föld megmunkálásával, minden barázda bevetésével pedig lehetővé tettük, hogy augusztus elsejével napvilágot lásson a dolgozók verejtékéből kovácsolt jó pénz: a forint.
A cséplés bevégeztével tehát minden joga megvan a falu népének hozzá, hogy annyi küzdelem és annyi fáradozás után megpihenjen és augusztus 2.-át, Szent István napját munkája gyümölcsének, az új kenyér ünneplésének szentelje.
Ezen a napon minden faluban, ahol csak kommunista pártszervezet van, számba vesszük az elmúlt esztendő küzdelmeit, levonjuk a tanulságokat s a jól végzett munka örömével népünnepélyt tartunk. Készülődjék hát minden falu és mezőváros! Szervezzünk gyűlést, színpompás felvonulást! A gyűlés után való népünnepélyt tarkítsuk szórakoztató műsorszámokkal. Ha már feledésbe mentek volna: tanuljuk el az öregektől ősi arató-dalaikat, szemet-lelket gyönyörködtető népi táncaikat. Tanuljunk be verseket, rövid jól csattanó jeleneteket. Mutassuk meg, hogy nemcsak a munkában, de az igazi népi kultúra terjesztésében és fölelevenítésében is élen jár a Magyar Kommunista Párt.
Az új kenyér ünnepének középpontja Kecskeméten lesz, ahol a Duna-Tisza közének népe és az ország minden tájékának munkás-paraszt küldöttsége előtt pártunk vezére: Rákosi Mátyás beszél.
Elvtársak!
Minden falu szívvel-lélekkel készülődjék az új kenyér ünneplésére![50]
E közlemény félreérthetetlenül tudatta mindenkivel, hogy az új kenyér ünnepére, a többi párt mellett, az MKP is bejelentette igényét.
Mielőtt rátérnénk arra, hogy ennek az igénybejelentésnek az MKP milyen formában igyekezett érvényt szerezni, fontos előrebocsátanunk, hogy nemzeti ünnepünk történetében ezzel jelentős változás állt be. Ugyanis a párt a magyar kenyér ünnepét Péter-Pál napjáról augusztus 20-ára tette át, Szent Istvánt „országalapító forradalmárként” említette, s az így szekularizált ünnepet saját politikai liturgiájába emelte.
Egyébként az elgondolás, hogy augusztus 20-a Szent István mellett egyben az új kenyér ünnepe is legyen, voltaképpen nem is az MKP-től, hanem, amint arról a korábbiakban már szó esett,[51] az Országos Nemzeti Szövetségtől származott. Ez a szövetség javasolta ugyanis, hogy a túlságosan egyházi színezetű nemzeti ünnepünk világi jellegét erősítendő, a Szent István-napi ünnepségek valahogy az aratóünnepekkel „hozassanak kapcsolatba”. Az MKP tehát az ONSZ-nek ezt az évtizedekkel korábban felvetett javaslatát – a „teszik, de nem tudják” szellemében – most meg is valósította. Méghozzá úgy, hogy a párt földműves hetilapjában Az Új Kenyér Ünnepére címmel megjelent, elvi jelentőségű vezércikke[52] után agitációs munkára mozgósította legjobb erőit, ami többek között azt jelentette, hogy egyedül Nagybudapestről több mint hatvan szónokot küldött az új kenyér ünnepének vidéki rendezvényeire.[53]
Formai szempontból ezek a kenyérünnepek természetesen a háború előtti magyar kenyérünnepekkel mutattak erős rokonságot, hiszen az MKP vezérét és Péter Gábort, a politikai rendőrség főnökét 1945-ben és 1948-ban Kecskeméten éppúgy Porta triumphalisszal fogadták és currus triumphalisszal vitték a városba, mint a Kormányzót 1941-ben Szabadkán; a kenyér apoteózisát éppúgy előadták, mint 1937-ben Szegeden; ugyanakkor a díszfelvonuláson, a molnárok és a pékek után cséplőgépekkel és traktorokkal már azok a munkások is felvonultak, akik, az ünnepségszervezők szerint, sokszor az éhezést és nélkülözést is vállalva csak azért dolgoztak, hogy az aratáshoz nélkülözhetetlen szerszámokat adjanak a dolgozó parasztságnak, s így természetesen nekik is nagy részük volt abban, hogy a „háború után végre nagyobb kenyeret szeg meg a magyar”.[54]
Az MKP fontosnak tartotta azt is, hogy különösen a választási kampány idején a szokásosnál is körültekintőbben rendezzék meg az új kenyér ünnepét. Ezért hívta fel a falusi pártszervezetek figyelmét, s ezért emlékeztette őket arra, hogy a kenyérünnepek legfontosabb feladata az, hogy meggyőzze a helybelieket „pártunk politikájának helyességéről és arról, hogy a szavazásnál szavazatát pártunkra kell adnia”, de azt is az elvtársak lelkére kötötte, hogy az új kenyér ünnepének megrendezésében fontos segítséget nyújtó, központilag kiküldött műsorfüzeteket fölöslegesen ne pazarolják el, hiszen azok elsősorban „azt a célt szolgálják, hogy azzal a pártonkívüliek gyermekeit ajándékozzák meg, kérjük tehát ezt a szempontot a legszigorúbban tartsák szem előtt [sic!]”[55]
Mindezek alapján aligha lehetett kétséges, hogy az új kenyér ünnepének politikai kisajátításáért indított pártok közötti küzdelmet, különösen az után, hogy koholt vádak alapján Tildy Zoltán köztársasági elnököt is lemondatták,[56] az MKP fogja megnyerni. Így is történt.
1948 nyarán a párt – ismert szalámitaktikájának megfelelően – létrehozva a Magyar Dolgozók Pártját bekebelezte a Szociáldemokrata Pártot; a Kisgazdapártot és a Nemzeti Paraszt Pártot az MDP vezetésével a Függetlenségi Frontba „tömörítette”, s így az MKP egykori vezére, az MDP frissen megválasztott, kenyeret szegő főtitkára, a kecskeméti új kenyér ünnepen magabiztosan jelenthette be hatvanezer összesereglett ember előtt, hogy a Függetlenségi Front a „munkás-paraszt szövetséget választotta népünk vezérlő csillagává”.[57] Ami azt jelentette, hogy ennek jegyében Győrben s a megye minden községében a parasztok egy-egy kenyeret ajánlottak fel, az így felajánlott 9000 db. frissen sült kenyeret pedig üzemi ünnepségeken a megye munkásainak adták át; hogy Makón ugyanilyen ünnepségen Dobi István földművelésügyi miniszter arról beszélt, hogy a Kisgazdapárt ugyan nem híve az osztályharcnak, de azt feltétlenül szükségesnek tartja, hogy azt a vékony réteget, amely a dolgozó parasztságot kizsákmányolja, zárják ki a pártból; hogy Esztergomban, az MDP zászlóavató ünnepségén a koalíciós pártok hangos tetszésnyilvánítása mellett Olt Károlyné zászlóanya kijelentette: az MDP lobogója a magyar munkásság és parasztság szövetségének jelképe; hogy Baranya megyében a környékbeli falvak református lelkészei a demokratikus pártok képviselőivel együtt vezették a tömeget a mezőcsáti nagygyűlésre; stb.[58]
Noha az ünnep kisajátításáért folyó küzdelem 1948-ban tulajdonképpen befejeződött, mindez korántsem jelentette azt, hogy az a harc, amelyet a pártok az új kenyér ünnepéért vívtak, ne folytatódott volna az aratóünnepekkel kapcsolatban is.
Míg e küzdelemben az MKP természetesen azt hangsúlyozta, hogy az aratóünnep a régi rendszerben csak kényszerből megtartott ceremónia volt, ma viszont az iparos és a munkásnép önkéntes, közös ünnepe, addig a Parasztszövetség ezzel kapcsolatban arra helyezte a hangsúlyt, hogy „az Isten a földkerekség legszebb, legemberségesebb munkáját bízta a parasztra, Jézus Úr az imádság fényében az istenfiak elsejévé méltatta a parasztot. A paraszti munka el nem nélkülözhető az emberközösség életében, mindenki más dolgozónál elsőbben fontos a paraszt, nála nélkül a többiek munkája soha el se indulhatott volna, s ma is megállana egy nap alatt.”[59]
E küzdelem jegyében a pártok 1948-ban több mint nyolcvan aratóünnepre küldték el központi szónokaikat,[60] akik Balatonfüredtől Szegedig és Szigetvártól Sárospatakig számos nagygyűlésen azért szegték meg a díszemelvényre felvitt új kenyeret, azért agitáltak – olyan transzparensekkel is, mint például a Kisgazdapárt gyöngyösi nagyülésén, miszerint: Ha velünk leszel, ilyent eszel! –, hogy félreérthetetlenül jelezzék: pártjuk igényt tart a Péter-Pál napi ünnepre, kiváltképp pedig az ünnepen megjelent hatalmas tömegre.
Még javában folytak a pártok közötti küzdelmek, amikor az MDP főtitkára a kecskeméti új kenyér ünnepen megtartott híres beszédében bejelentette: augusztus 20. már nem csak Szent Istvánnak, az országalapító forradalmárnak és a magyar dolgozók kenyerének, hanem egyúttal a Magyar Népköztársaság alkotmányának is az ünnepe. E bejelentést utóbb az 1950. évi I. számú törvényerejű rendelet is rögzítette, anélkül azonban, hogy az akár Szent Istvánról, akár a magyar dolgozók kenyeréről és annak ünnepéről csak egyetlen szóval is megemlékezett volna.[61]
A nagy jelentőségű bejelentés után a magyar dolgozók az ország legkülönbözőbb részéből táviratban és kedves ajándékokkal köszöntötték az MDP főtitkárát az új kenyér, illetve most már az új alkotmány ünnepén. A kedves ajándékok között volt az is, amelyik az ország egyik legtávolabbi sarkából, Hajdú-Bihar megyéből érkezett.
A bihari asszonyok ajándéka
A kalászkoszorúkról, kalászfonatokról – összefoglaló nevükön az aratókoszorúkról – átfogó igénnyel csak meglehetősen későn, 1931-ben jelent meg tanulmány. Ebben a máig sokat idézett munkában a szerző megpróbálta a magyarországi aratókoszorúkat rendszerezni, típusaikat bemutatni.[62] Feladata, mint azt tanulmányában maga is megállapította, nem volt egyszerű, hiszen megoldásához jobbára csak gyér, véletlenszerű és adatolatlan anyag állt rendelkezésére. Nevezetesen az a nem egészen húsz darab, a Néprajzi Múzeumban őrzött aratókoszorú, amely nem rendszeres gyűjtés, hanem – különböző időpontokban történt – ajándékozások révén[63] került a múzeum tulajdonába. A koszorúk készítési helyéről, idejéről, módjáról, a hozzájuk fűződő népi hiedelmekről alig lehetett valamit tudni.
A szerző egy előzetes osztályozási kísérlet után[64] az aratókoszorúk nyolc típusát különböztette meg. Tanulmányából annyi kétségtelenül megállapítható, hogy a negyedik csoportba sorolt kalászkoszorúk képezték a gyűjtemény történetileg legarchaikusabb rétegét, amelyeknek templomi szentelményként, mint arra korábban már utaltunk, középkori szakrális-kultikus hagyományuk volt. A másik hét csoportba sorolt kalászfonatok viszont nem csak hogy nem rendelkeztek ilyen hagyománnyal, de szinte semmilyen kiegészítő információ sem volt róluk. Ezért aztán a gyűjtemény feldolgozója bizonyos külső formai jegyek alapján a kalászborona, kalászcsiga, kalászkorona stb. nevekkel különböztette meg egymástól ezeket a hol piros tojásokkal és üveggyöngyökkel, hol pattogatott kukoricával[65] díszített, s valószínűleg a Darányi-rendelet után született, szobadíszként használt aratókoszorúkat, illetve aratókoszorú-típusokat.
Nem volt történeti előzménye a harmadik osztályba sorolt kalászszentségtartónak sem, amelynek elülső oldalán Szűz Mária, hátsó oldalán a szent ostya képe volt látható. A válogatott búzakalászokból készült fonatot, a leírás szerint, száruknál fogva hajlított fűzfavesszőkre csavarták fel. A három fűzfavessző alsó részét pedig úgy törték meg, hogy az így a szentségtartó lábául szolgált, s mivel e szentségtartó felső részére színes szalagokat is kötöttek, a fonatot nem csak az asztalra, hanem falra vagy gerendára kötve is fel lehetett helyezni.
Az már első ránézésre is nyilvánvaló, hogy a napkorongszerű fonatnak egy lunulával (félhold alakú kis ostyatartóval) ellátott szentségtartó (monstrancia) volt az előképe, s hogy az Szűz Mária tiszteletére készült, akit a magyar néphitben Boldogasszonynak, illetve Sarlós Boldogasszonynak neveztek, és az aratás, a termékenység édesanyjának és királynéjának tartottak. A kalászszentségtartó valószínűleg ugyanúgy külső ösztönözésre született, mint ahogy Mahunka Imre horti plébános Búzakalászfeszület és Nagy búzadísz fantázianevet viselő kalászfonatai is. Mindezt alátámasztani látszik, hogy a mindössze egyetlen példányban létezett, időközben elpusztult aratókoszorúnak népies neve sem volt. Nem volt népies neve annak az aratókoszorúnak sem, amelyet – hálából az új alkotmányért – a hajdú-bihari asszonyok készítettek el az MDP főtitkárának, s amelyet a korabeli fényképfelvétel tanúsága szerint az ún. kalászszentségtartó típusú aratókoszorúról másoltak le.[66] Igaz, a fűzfavesszőből készült monstrancia napkorongszerű alakzata helyett most egy ötágú csillag lett az aratókoszorú váza, a lunula és a szent ostya eltűnt, Szűz Mária – Sarlós Boldogasszony ábrázolata helyett pedig az MDP főtitkárának arcképét applikálták az ötágú csillag közepébe.
A kétségkívül igen jelentős transzformáción átesett kalászfonat azonban lényegében megőrizte eredeti funkcióját, hiszen a kalászszentségtartóhoz hasonlóan ez is hálaáldozat volt. Azzal a különbséggel, hogy a hála most nem a magyar nyár csillagképének Arató Szűzét, Sarlós Boldogasszonyt, hanem az MDP főtitkárát illette. A hálaáldozatra utaltak egyébként a termés-betakarító hálaünnepekről és kenyérünnepekről ismert, a (felajánlási) asztalkára helyezett, állandósult relikviák, a (felajánlási) adományok is.
Koszorúk, szempontok, búvárok
Mint a bihari asszonyok példája bizonyítja, Magyarországon 1949-től kezdve már nem az új kenyér, hanem az alkotmányünnep tiszteletére fontak koszorút és sütöttek kenyeret a dolgozók. Bemutatásukkal párhuzamosan pedig az állami ünnepségeken nálunk is, mint általában a többi XX. századi totalitárius rendszerben is (Robual 2001, 15.), ritmikus tömeggyakorlatokat mutattak be.[67] Aztán esti előadásokon a Szovjetunióban igen népszerű, a tömegmunka terjesztésében rendkívül sikeres műfajhoz, a rigmusköltészethez tartozó darabokat (csasztuskákat) adtak elő.
A szovjet Népi Alkotások Háza példájára 1951-ben életre hívott Népművészeti Intézet sokat tett azért, hogy, saját megfogalmazása szerint, a „szocialista népköltészetnek” ezt az új, lényegében[68] népi alkotásként számon tartott ágát a szocialista építés hatásos eszközévé tegye. A feladatnak, hangsúlyozták az Intézet vezetői, azonban csak úgy lehet maradéktalanul eleget tenni, ha a rigmusköltészet művelői, a „nem megnevezhető költő-egyének” legalább olyan magas szinten tudják a művészi igényeket kielégíteni, mint Az Alkotmányünnep köszöntése[69] című vers ismeretlen szerzője.
A Népművészeti Intézet nevének említésekor egy kis kitérőt kell tennünk. A Népművelési („Révai”) Minisztérium ugyanis ezt az intézményt bízta meg azzal, hogy az egykor a Kisgazdapárt és a Parasztpárt jelentős befolyása alatt álló aratóünnepeket az MDP ideológiájának megfelelően átszervezze. 1951 nyarán az ország nyolc különböző településén[70] rendezett ún. minta-aratóünnepek megszervezésével a Népművészeti Intézet hozzá is látott a feladat elvégzéséhez. Ami azt jelentette, hogy az ünnepség rendezőinek nem csak azt írták elő, hogy a reggeli zenés ébresztő hány órakor kezdődjék, hanem azt is, hogy a jó termés- és begyűjtési eredmények szimbólumaként a férfiak a kaszát, mint a tiszti kardot, nyél nélkül vigyék, és hogy a legszebb aratókoszorút rövid beszéd kíséretében a tanácselnök mindig a párttitkárnak adja át; hogy az ünnepségen milyen mozgalmi dalokat kell énekelni; az énekkar tagjait viszont elsősorban a szocialista szektorból és csak másodsorban kell azon kívülről kiválogatni; hogy a feldíszített kocsik ne csak a település központját, hanem a külső részeit is járják be; hogy az aratófelvonulókat mindig feldíszített lovak és lovasok kísérjék; hogy érkezésükről sebesen vágtató lovas hírnök értesítse a Tanács vezetőit; hogy az esti bált, vagy ahogy az eredeti szövegben állt: „bálat”, mindig a pártitkár nyissa meg; stb.
A Népművészeti Intézet tervezete ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy „az aratási ünnepségünkön jó munkánkat és jó eredményeinket ünnepeljük. Azt, hogy ezt az ünnepséget és ezután a többit is magunknak, magunk örömére rendezzük, mert így és ezzel szolgáljuk legjobban a szocialista ember kialakítását és fejlődését [sic!]. A közös éneknél pl. az a döntő, hogy dolgozó társadalmunkat rádöbbentsük arra, hogy saját erejükből is tudnak [a] kultúrában nagyot és szépet alkotni. A közös vacsorában pedig az, hogy új és újabb [sic!], mélyebb emberi közösségi kapcsolatokat teremtünk, amely a szocialista emberformálás egyik elengedhetetlen módja.”[71]
A közös vacsoránál meg a szocialista emberformálásnál mindazonáltal arról sem szabad megfeledkezni, és erre a Szabolcs megyei Porcsalmára kiküldött néprajzi szakember külön is felhívta a Népművészeti Intézet figyelmét, hogy a „kilátásba helyezett 1000 liternyi bormennyiség kiutalásának elintézése egyik döntő feltétele a tervbe vett ünnepség sikeres megrendezésének”.[72]
A minta-aratóünnepségek eredményes megrendezését természetesen az Intézet néprajzi szakemberek bevonásával szigorúan ellenőrizte. Méghozzá úgy, hogy részükre pontos értékelési szempontokat fogalmazott meg. Az előkészületekkel kapcsolatban például azt kellett figyelniük, hogy kik vettek részt a szervezésben, voltak-e rendszeres próbák és kik vezették azokat stb. A reggeli zenés ébresztőről azt kellett jelenteni, hogy hány tagú volt a helyi zenekar és milyen volt annak nem és kor szerinti megoszlása, a zenekar tagjai milyen dalokat játszottak, illetve hogy az ébresztés pontosan 6 órakor kezdődött-e. Fontos szempont volt az is, hogy hányan vettek részt az esti ünnepségen és a közös vacsorán, illetve hogy „összeadták a vacsorát, vagy külön beszerezték, mi volt az ára? Mennyi bor jutott egy főre? Mi a résztvevők véleménye a közös vacsoráról? Mondanak-e köszöntőt az egyes fogások előtt?” De jelenteni kellett a munkatervtől eltérő egyéni kezdeményezéseket is.[73]
Mint az a porcsalmai néprajzi beszámolóból[74] is kitűnik, a Népművészeti Intézet által szervezett minta-aratóünnepek legfőképpen abban különböztek a korábbi Péter-Pál napi ünnepektől, hogy a földesúr és az aratógazda interakciója helyébe, s ezzel mintegy az egész szcénát új eszmei alapra helyezve, a Párt és a Tanács vezetőinek, illetve a helyi téesz dolgozóinak interakciója lépett.
Visszatérve az új kenyér ünnepének alig fél évtized alatt bekövetkezett átalakulására, mi sem jellemezte a változásokat jobban, mint hogy az 1946-ban még az új kenyér ünnepét köszöntő földművelésügyi miniszter, Nagy Imre 1951-ben begyűjtési miniszterként immár azt az alkotmányünnepet köszöntötte, amely: „egyben a terménybeadási kötelezettség teljesítésének első határideje, a haza iránti kötelezettség teljesítésének első határideje, a haza iránti kötelezettségteljesítés számonkérésének napja. (...) Amikor a népköztársaságunk kormánya, amely az egész, a dolgozó nép érdekeinek szószólója és védelmezője, szigorúan megköveteli a terménybeadás teljesítését, amikor megbünteti a kötelességmulasztókat, az egész ország, a dolgozó nép egyetemes érdekeit tartja szem előtt.”[75]
Az új kenyér motívuma legközelebb csak a hatvanas évek elején kapott fontos szerepet, akkor tehát, amikor a forradalom leverése után augusztus 20. jelentősége kezdett felértékelődni. 1962-ben a Bács-Kiskun megyei Hartán a budapesti Ruggyanta Gyár dolgozói például úgy ünnepeltek együtt a községbeliekkel, hogy a gyár főosztályvezetőjét a tanácselnök új lisztből sütött kenyérrel köszöntötte. Ez a hartai meg az 1948. évi győri ünnepség, ahol a Magyar Vagon és Gépgyár Ü. B. elnöke kapott új kenyeret, ugyanazt a politikai üzenetet akarta hordozni, mint amit a Függetlenségi Front pártjai az első, 1946-ban rendezett új kenyér ünnepen is megfogalmaztak, hogy ti. népünk „a munkás-paraszt szövetséget választotta vezérlő csillagául”.
A hatvanas évek közepétől rendezett alkotmány-, illetve most már új kenyér ünnepek koreográfiája ismét változott. A munkás–paraszt szövetséget szimbolizáló kenyér- és kapa-, kasza-, eke- stb. átadások, illetve cserék fokozatosan elmaradtak, s ennek köszönhetően az MSZMP főtitkárát 1965-ben Békéscsabán, 1978-ban Kisújszálláson éppúgy csak az ünnepi kenyérrel köszöntötték, mint a Borsod megyei Csanyik völgyébe látogató KB-titkárt.[76] Ebből a szempontból különös színt jelentett az MSZMP főtitkárának és kíséretének Borsod megyei látogatása. A magas rangú küldöttséget ugyanis, kezében nemzetiszínű szalaggal átkötött kenyérrel, egy díszes féketőt viselő menyecske üdvözölte. Noha az eseményről megjelent kommüniké a szcénával kapcsolatban a helyi, mezőkövesdi népi hagyományra hivatkozott, az azt megörökítő fotóról viszont egyértelműen megállapítható, hogy a jelenet nem a népi hagyomány, hanem sokkal inkább Paulini és a Gyöngyösbokréta szellemét idézte.[77]
Paulinival kapcsolatban mindenképpen meg kell említeni, hogy a Gyöngyösbokréta háború utáni felélesztésére a Független Magyarország című napilap 1946-ban már kísérletet tett. Ez az újság javasolta ugyanis, hogy a Paulini halála után szétesni látszó mozgalmat, ahogy akkor a lap fogalmazott, „az új időknek megfelelő még több őszinteséggel és realizmussal”[78] újra kellene indítani, és a Szent István ünnepségeken újra méltó szerephez kellene juttatni. Mi több azt is közölte, hogy erre a feladatra Kodály Zoltánt és Ortutay Gyulát tartaná a legalkalmasabbnak. Mivel pedig a cikk megjelenése után az érintettek úgy nyilatkoztak, hogy hivatalos felkérés esetén nem zárkóznának el a feladat teljesítése elől, úgy tűnt, hogy Paulini mozgalma a háború után jogfolytonos lesz. (Tegyük azonban hozzá, hogy Ortutay korántsem tartotta a feladatot egyszerűnek, hiszen mint nyilatkozatában leszögezte: „az a véleményem, hogy a Gyöngyösbokrétában sok volt a színpadias elem, tudományos szempontból nem állta meg a helyét”.)[79] Mivel azonban hivatalos felkérést sem Kodály Zoltán, sem Ortutay Gyula nem kapott, a lapnak a Gyöngyösbokréta-mozgalom újraélesztésére tett kezdeményezése ezzel zátonyra is futott. Mindez azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy a Gyöngyösbokréta-előadások bizonyos formai elemei, mint például a többé-kevésbé autentikus népviseletbe öltöztetett lányok és legények különböző állami ünnepségeken való szerepeltetése, ne éltek volna tovább a háború után is.
A Gyöngyösbokréta-mozgalom búvópatak-szerű továbbélése, illetve egyre erőteljesebbé válása a kádári közmegegyezés éveiben mind érezhetőbbé vált, s mint azt az MSZMP főtitkárának mezőkövesdi látogatása is mutatta, az új kenyér átadásának már nem ideológiai, politikai, hanem reprezentatív szerep jutott. Ugyanilyen szerepük volt egyébként az ún. munkás-paraszt találkozók alkalmával az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti emlékparkban ünnepélyesen átadott alkotmánynapi cipóknak is.
A kenyérátadási szcéna tartalmi kiüresedése, immáron kizárólag reprezentatív rendeltetése még szembetűnőbb volt 1987-ben, amikor kivételesen nem népviseletbe öltözött menyecskék, hanem búvárszemüveggel a homlokukon, oxigénpalackokkal a hátukon az MHSZ női könnyűbúvárai (olyan szereplők tehát, akiknek még jelképesen sincs semmi közük szántáshoz, vetéshez, aratáshoz) köszöntötték kenyérrel a kezükben az alkotmány, az államalapítás és az új kenyér ünnepének tiszteletére a Duna-parton felsorakozott magas rangú párt- és állami vezetőket.[80]
Az, hogy az alkotmány- és az új kenyér ünnepségek három évtized múltán ismét változni fognak, 1989-ben, a Kongresszusi Palota mellett elterülő Gesztenyéskertben tartott augusztus 20-ai ünnepségen volt érezhető. Ott, ahol az MDF, a Fidesz, az SZDSZ és a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság a Szent István nap alkalmából közös megemlékezést tartott, s az ünnepi beszédek elhangzása után Raj Tamás főrabbi és Debrecenyi Károly református lelkész ökomenikus kenyérszentelést tartott.[81] Mint az az eseményről megjelent rövid tudósításból is kitűnt, a három párt és a baráti társaság arra a közös elhatározásra jutott, hogy a Szent István-napi ünnepségen az MSZMP-t penitenciára ítéli, azaz onnan ökomenikusan kizárja. Vélhetőleg azért, mert szerintük ez a párt volt az, amely Szent István napját, illetve a hagyományos népi kultúrából származó kenyérünnepet hosszú évtizedeken át saját politikai céljainak szolgálatába állította, ti. a sztálini típusú alkotmány ünnepévé tette. A gesztenyéskerti jelenet, amelyen az emberek láthatóan önfeledt vidámság közepette kapkodták szét a népi szőttesekkel és nemzetiszínű szalagokkal díszített kosárból az ökomenikus istentisztelet alkalmával megszentelt cipókat, félreérthetetlenül azt is jelezte, hogy az alkotmánynapból rövidesen ismét Szent István-nappá változó ünnep is igényt tart az új kenyér átadásának, megszegésének rituáléjára.
Epilógus – amnézia és kánon. A kitalált hagyomány
Az új kenyér ünnepének a Darányi-féle aratóünnepektől kezdődő, nagyjából százéves történetét áttekintve végezetül ki kell térnünk a rendszerváltástól napjainkig tartó időszakra is. Annál is inkább, mert az ünnep befogadás-történetével kapcsolatban éppen ezekben az években sajátos diszkrepancia figyelhető meg. Annyiban, amennyiben a történelmi emlékezet, megfeledkezve még az utóbbi fél évszázados előzményekről is, egyrészt úgy tartja számon, hogy az új kenyér ünnep politikai aktussá emelésére csak a II. világháború után s akkor sem 1946-ban, hanem 1948. augusztus 20-án került sor (Gyarmati 1995, 85-7.), illetve hogy az MDP főtitkára az ugyanekkor tartott kecskeméti beszédében nevezte először az új kenyér ünnepének ezt a napot (Bagossy 1994, III. 703.). Másrészt napvilágot láttak olyan interpretációk is, amelyek szerint az új kenyér ünnepét
„1945 után mesterségesen kreálták”,[82] illetve hogy a kommunisták a kenyértisztelet ősi rítusát kisajátították, „megszállták” (Zelnik 1989, 52-3.), valamint hogy „a magyar Új Kenyér Ünnep bevezetésénél az illetékes pártszervek a szovjet ünnepet vették mintául” (Sinkó 1997, 267.).
Mindezek ellenére az augusztus 20-ai kenyérátadási és kenyérszegési rítusok továbbra is reneszánszukat élték. Ami azt jelentette, hogy a köztársasági elnöktől[83] az MSZMP „utódpártjának” miniszterelnökéig,[84] az Országgyűlés elnökétől[85] az MSZP–SZDSZ-kormány belügyminiszteréig[86] mindenkit új kenyérrel köszöntöttek.
De új kenyérrel köszöntötték a nemzeti ünnep,[87] a falunap[88] alkalmából a településre látogató vendéget is; az új kenyér lett a főszereplője kisiskolások színpadi játékának,[89] a Palócbokréta hagyományőrző ünnepségeinek;[90] a keresztelőknek,[91] a római katolikus,[92] a református[93] és az ökumenikus istentiszteleteknek,[94] az ópusztaszeri pszichiátriai otthon augusztus 20-ai ünnepségének,[95] valamint a Megmaradás Fala ünnepélyes alapkőletételének,[96] a demokratikus pártok egyesülése alkalmából tartott országos nagygyűléseknek,[97] az egészen speciális, egyedül a Baranya megyei Zengővárkonyban megrendezett ún. új kenyér napi ünnepségeknek,[98] a Kereszténydemokrata Néppárt Szent István napi ünnepségeinek,[99] a Független Kisgazdapártnak az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark egyik sátrában megrendezett kenyérszentelési ünnepségének,[100] az Ágasegyházán,[101] Balatonlellén,[102] Kiskunmajsán,[103] Boldogon,[104] Balatonalmádiban[105] megtartott kenyérszenteléseknek (ez utóbbi településen egyébként a megszentelt kenyeret a templomból rögtön az ünnepi megemlékezés színhelyére, a kolostorkertbe vitték), a Biatorbágyon,[106] Dunavecsén[107] stb. megrendezett nemzeti ünnepeknek.
Voltaképpen ugyanezeket a rítusokat idézték meg azok a múzeumok is, amelyek,[108] úgymond, a hagyományápolás jegyében különböző aratóünnepi műsorokat, kiállításokat,[109] különböző alkotótáborokat[110] rendeztek és szerveztek, illetve azzal voltak elfoglalva, hogy a „népi alkotók kiapadhatatlan alkotókedvének és újat teremtő erejének bizonyítékaként”, (Kovács J. 1994, 359.) több mint hét évtizeddel később, újra elkészíttessék a Madarassy-féle aratókoszorú-típusokat,[111] s szalmából újra megfonassák a Magyar Köztársaság koronás állami címerét. Céljuk aligha lehetett más, mint hogy ezekkel a gesztusokkal egyszer és mindenkorra a tudomány berkeibe emeljék, integrálják az aratóünnepeket és a hozzájuk tartozó szokásokat.
Mindez nagyban megegyezett a hagyománymentést szintén a zászlajára tűző, de a zászló alatt több mint kétes értékű eredményt felmutató Gyöngyösbokréta-mozgalom törekvéseivel. Pedig arra a veszélyre, hogy így „mondvacsinált jelenségek néhány évtized múltán esetleg hiteles hagyományok képét öltve honosodnak meg, s ez majd a későbbi kor kutatóit téves következtetésekre fogja vezetni” (Győrffy 1937, 97-8) néhányan már a harmincas évek közepén felhívták a figyelmet.
Nos, hogy ezek a több évtizede megfogalmazott aggodalmak mennyire igazaknak bizonyultak, az akkor derült ki, amikor közvetlenül a rendszerváltás után arra való hivatkozással, hogy „a nacionalizmussal igaztanul megvádolt Gyöngyösbokréta mentette át a hagyományokat a mának”, néhány etnográfus a mozgalom korábbi értékelésének felülbíráltát és a Gyöngyösbokréta újjáélesztését hirdette meg.(Volly 1991, 114.) Mindez a rendszerváltás felfokozott érzelmi és politikai atmoszférájában igen kedvező fogadtatásra talált, s amikor a Bokréták újjászületésének híre eljutott a parlamentbe, több képviselőnek az volt a véleménye, hogy: „Ha valamikor, úgy most csakugyan itt az ideje, hogy a Gyöngyösbokréta feltámadjon halottaiból!”[112] Ennek az elhatározásnak volt köszönhető, hogy az arató-, illetve új kenyér ünnepekhez kapcsolódó rítusok hamis hagyománya kitüntetett szerepet kapott nemzeti/állami ünnepünk szertartásrendjében.
Az új kenyér ünnepeknek pedig, még ha hatással voltak is rájuk, nem a szovjet, nem a „kommunista”, hanem a Darányi-féle aratóünnepek voltak az előképei, kizárólagos rendeltetésük pedig abban állt, hogy az 1890-es évek társadalmi és politikai feszültségeit segítsék levezetni. Mindez teljes összhangban volt azzal a jelenséggel, hogy az 1870-es évektől az első világháborúig saját politikai legitimitásuk biztosítása érdekében Európa számos országában ilyen nyilvános ceremóniákat, évről évre ismétlődő világi szertartásokat, „felülről jött” társadalmi és politikai hagyományokat találtak ki. Olyan hagyományokat, amelyek, az e fogalmat megalkotó Eric Hobsbawm találó megfogalmazása szerint, lebilincselték és fogva tartották e látványos szertartások, ceremóniák iránt fogékony emberek egyre növekvő fogolytáborát (Hobsbawm 1987, 127-82.).
Ennek a kontinens-szerte dívó tömeges hagyománygyártásnak, a kitalált hagyománynak volt sajátos megnyilvánulási formája a Darányi által felújított arató-, majd a belőle kifejlődött új kenyér ünnep is. Mivel pedig nemzeti ünnepünk kanonizálásához (Gyáni 2000) az évről évre ismétlődő látványos rituálékra ezután is szükség lesz, az immár három-négy generáción át tovább élő kitalált hagyomány hitelesként él, s fog a jövőben is élni. Ezért augusztus 20-án nyilván ezután is, mint mindig, a fővárosban és vidéken is nemzeti ünnepünk tiszteletére gyűléseket és színpompás folklórműsorokat, népművészeti kiállításokat fognak rendezni, az ünnepi megemlékezés pedig akkor éri majd el fénypontját, amikor a díszemelvényre lépő szónokok népviseletbe öltözött leányoktól és legényektől „ősi” szokás szerint átveszik, majd megszegik a nemzetiszínű szalaggal átkötött új kenyeret...
Függelék – A dokumentumok jegyzéke
1. Hübner József népművelési titkár tervezete a szegedi mindennapi kenyér ünnepélyének megrendezése tárgyában.
2. Bárdossy László miniszterelnök beszéde a szabadkai magyar kenyér ünnepén.
3. Egykorú újságcikk a szabadkai magyar kenyér ünnepről.
4. Illyés Gyula 1941. évi naplójegyzete.
5. Egykorú újságcikk az 1941. évi szegedi magyar kenyér ünnepről.
6. Tildy Zoltán köztársasági elnök ünnepi beszéde az 1946. június 29-én rendezett szegedi magyar kenyér ünnepén.
7. Nagy Ferenc miniszterelnök ünnepi beszéde az 1946. június 29-én rendezett szegedi magyar kenyér ünnepén.
8. Egykorú újságcikk az új kenyér ünnepéről.
9. Korabeli néprajzi beszámoló egy Szabolcs megyei minta-aratóünnepségről.
1. Hübner József népművelési titkár tervezete a szegedi mindennapi kenyér ünnepélyének megrendezése tárgyában
Szegedi Levéltár, polgármesteri iratok, 9629-936/1936.
Méltóságos Polgármester Úr!
Szeged városa felismervén az idegenforgalom gazdasági előnyeit, ennek fellendítésére újabban mindent elkövet.
Az idegenforgalomnak egyik tényezője a látványosság, amely az idegen részére élményt jelent. (Bizonyítják ezt a külföldi városok helyi ünnepélyei.)
Szegednek ilyen látványos ünnepélye – sajnos – nincs.
Mellékelten átnyújtom Méltóságodnak egy ilyen látványos és évről-évre megismétlődő speciális szegedi ünnepély megrendezésének tervezetét. Elgondolásom szerint Szegeden – a város agrár jellegének kidomborítására – a mindennapi kenyér ünnepélyét kellene rendszeresíteni, és évről évre megrendezni.
A csatolt tervezet csak nyers elgondolás, amely még részletes kidolgozást kíván.
Az ünnepély megrendezése a városnak anyagi áldozatba nem kerül.
Az ünnepély még ebben az esztendőben megrendezhető.
Kérem Méltóságodat, hogy a csatolt tervezetet tanulmányozni méltóztassék s ha elgondolásomat megvalósításra érdemesnek tartja, akkor – felszólításra – részletes javaslataimat is előterjesztem.
őszinte tisztelettel
Szeged, 1936. évi április 16-án
Hübner József
th. népművelési titkár
Szeged szab. kir. város nagy ünnepélye: a mindennapi kenyér ünnepe.
Tervezete:[113]
Hübner József
Szeged város népművelési titkára.
Egyes külföldi városoknak sajátos helyi ünnepélyeik vannak, amelyek a velük járó ünnepélyes külsőségekkel, szokásokkal, felvonulásokkal, látványosságukkal jelentős helyet foglalnak el a város életében. Ezek az ünnepélyek kulturális szempontból is jelentősek, de évről-évre való megrendezésük gazdasági szempontból is indokolt, mert erős és állandó idegenforgalmat biztosítanak.
Budapestnek is megvan a maga sajátos – idegeneket nagyon vonzó – ünnepélye a Szent István nap, a Szent Jobb körmenetével. Ezek az ünnepélyek gazdasági szempontból is jogosultak, de kulturális hatásuk is érezhető, mert a város szeretetére, az összetartás érzésére nevelnek, a vallásos érzés növelésére alkalmasak stb.
Ezeknek az ünnepélyeknek tehát nagy jogosultságuk van.
Szeged élete ebből a szempontból hiányos. Szegeden ilyen idegenvonzó és a szegediekre is hatást gyakorló, évről-évre megismétlődő ünnepély nincs.
Ezt a hiányt Szegeden meg kell szüntetni és legalább egy ilyen ünnepélyt kellene rendszeresíteni, amely városunk különleges helyi ünnepélye lenne.
Szeged agrárjellegéhez legméltóbb volna egy mezőgazdasági hálaadó-arató ünnepély: a MINDENNAPI KENYÉR ÜNNEPÉLYÉNEK megrendezése, rendszeresítése.
A szegedi mindennapi kenyér ünnepének időpontja lehetne:
1./ vagy Péter-Pál napja (június 29.)
2./ vagy a szegedi szabadtéri játékok ideje alatt valamelyik nap.
Az ünnepély lefolyása a következő legyen:
1. Az ünnepély napján a város mezőgazdái (a tanyaiak is!) az Alsóvárosban (a kultúrházban) egyesületek szerint, egyesületük zászlója alatt gyülekeznének.
2. A gyülekezés után a gazdák, egyesületi zászlóik alatt az alsóvárosi templomba vonulnak hálaadó szent mise hallgatására.
Itt a várost a helyettes polgármester képviselné. Képviselve volnának továbbá a városban levő intézmények, hivatalok, iparosok, kereskedők stb. is.
3. A szent mise után a jelenlevők felsorakoznak a belvárosba való felvonuláshoz.
A menet sorrendje:
a./ az élen lovas rendőrök haladnak.
b./ levente zenekar.
c./ Az egyes gazdakörök egyesületük zászlaja alatt. Minden évben más egyesület halad az élen.
d./ négyökrös szekér búzával. Körülötte magyarruhás leányok és legények. A kíséretet minden évben más egyesület adja.
e./ a kenyeretvivők csoportja. Három kenyeret visznek. Minden kenyeret két legény visz, mellettük magyarruhás leányok.
f./ Szeged város helyettes polgármestere négyesfogaton (nem autón!)
g./ a szegedi bokréta tagjai, régi szegedi ruhákban.
h./ a szegedi hivatalok, intézmények, egyesületek képviselői.
i./ levente zenekar.
j./ levente század (vagy egyetemi ifjak).
k./ lovasrendőrség.
A rendfenntartásban a cserkészek segítenek.
4. A felállított menet a Szentháromság utcán, Vitéz utcán, Boldogasszony sugárúton (városkapun át) a Fogadalmi Templom térre vonul.
Felállás a székesegyház előtt. Elöl állnak a kenyeret vivő legények és leányok, valamint a bokréta tagjai.
5. A csanádi Püspök, körülvéve a papságtól, megszenteli a három kenyeret és buzdító beszédet intéz az ünneplőkhöz.
6. Az ünneplők hálaadó éneket énekelnek a szegedi dalárdák bevonásával.
7. A menet a székesegyháztól (Gizella tér, Jókai utca, Dugonics tér, Kárász utca) a városháza elé vonul.
8. Felállás a városháza előtt.
9. A városháza előtt emelvényen ülnek:
a./ a város polgármestere,
b./ a püspök,
c./ a város főispánja,
d./ a város országgyűlési képviselői,
e./ a kormány kiküldöttje.
10. Az egyik gazdaköri elnök (minden esztendőben más egyesülettől) üdvözli a város fejét, a polgármestert s a város iránti ragaszkodásának jeléül felajánlja a gazdatársadalom munkájának eredményét, a mindennapi kenyeret (az egyik kenyeret).
A második kenyeret a püspöknek ajánlja fel, az egyházhoz való ragaszkodás és a jótékonyság jeléül. (Amennyiben ez nem valósulhatna meg, akkor a püspök az 5. pont alatt veszi át a kenyeret.)
A harmadik kenyeret az ifjúságnak, a jövő nemzedékének ajánlja fel s átnyújtja a város egyik országgyűlési képviselőjének. (A polgármester a szegényháznak, a püspök a kórháznak, a város országgyűlési képviselője valamelyik iskolának adja ott helyben át a kenyeret.)
11. A város polgármestere megköszöni a felajánlott kenyereket s kitartásra, szorgalomra s a város iránti hűségre buzdítja az ünneplőket.
12. A város polgármestere kiosztja a gazdálkodásban haladást mutató gazdáknak a jutalmakat és dicsérő okleveleket.
13. A jelenlévők eléneklik a Himnuszt a zenekarok kíséretével.
14. A város polgármestere fél órás táncot engedélyez a fiatalságnak és a városháza előtt az ifjúság cigányzenére magyar táncokat jár. (Esetleg csoportonként, tanyarészenként más-más táncot mutatnak be.)
15. A tánc után a menet ismét megalakul és elindul az Alsóvárosba. A menetben most már részt vesz: a polgármester, a püspök, a főispán, a város országgyűlési képviselői. (Kocsin vagy gyalog.)
16. Az Alsóvárosban ünnepi, közös ebéd. Az ebéden a főispán a Kormányzóra mond felköszöntőt. Beszél még Szeged város egyik országgyűlési képviselője. Más senki.
17. Ebéd után népünnepély és táncmulatság. A zenét a város adja.
A fenti ünnepély megrendezésének várható hasznai:
a./ a vallásos érzés növelése,
b./ a város iránti hűség megerősítése,
c./ a város és a tanyavilág közeledése egymáshoz,
d./ az összetartás érzésének ápolása,
e./ a szegedi öntudat kialakulásának elősegítése.
f./ a gazdák szorgalmának, haladásvágyának növelése (lásd a 12. pontot),
g./ élmény az idegenek részére,
h./ növekedő idegenforgalom.
A javasolt ünnepélyt illetőleg számíthatunk arra, hogy akadályok, gáncsoskodók, aggodalmaskodók s talán irigyek is lesznek, de mindezeket le kell győznünk annak tudatában, hogy más városok ünnepélyeit is valamikor lelkes emberek kezdték és szervezték meg s ezek az ünnepélyek később tradícióvá váltak.
Végül: maga az ünnepély megrendezése a városnak anyagi megterhelésbe nem kerül.
Budapest, 1936. évi április 16-án.
Hübner József
sk
Szeged város népművelési titkára.
2. Bárdossy László miniszterelnök beszéde a szabadkai magyar kenyér ünnepén
Szegedi Napló, 1941. július 29.
Főméltóságú Kormányzó Úr!
Magyar Testvéreink!
Hódolattal köszöntöm Főméltóságodat, és Főméltóságú hitvesét a felszabadított magyar Délvidék földjén. Magyar ez a föld! Nemzedékek vére, nemzedékek munkája, a kard és eke acéljának erejével szentelte soha meg nem másítható valóságként magyarrá.
Huszonkét évi rabság keservei után az első magyar ünnep ezen a földön az új kenyér ünnepe, amelyen örvendező lélekkel vesz részt a felszabadult országrész minden lakója.
Nehéz időben üljük meg ezt az ünnepet. Amíg messze északon a nemzet szemefénye, a dicsőséges magyar honvédség vér és élet latbavetésével harcol hazánk biztonságáért és egy új igazságos európai rendért, amelyet ármány és felforgatás nem fenyeget többé, mi itt meghatott lélekkel álljuk körül a felszabadított Délvidék földjén az istenáldotta kenyeret.
Ez a kenyér szent bizonyítéka annak, hogy Délvidék népe méltóan állta meg azt a próbát, amelyet neki a Gondviselés kijelölt.
Délvidék népének ezért a hűségéért, ezért a rendíthetetlen hitéért itt a Főméltóságú Kormányzó Úr magas jelenlétében (szűnni nem akaró éljenzés és ütemes Horthy! Horthy-kiáltás) tolmácsolom az egész nemzet el nem múló hálás megbecsülését. Ugyanaz a hálás és büszke megbecsülés illeti meg a nagyszerű magyar honvédséget (megújuló éljenzés), amely itt a Délvidéken érvényt szerzett a meggyalázott magyar igazságnak.
Magyar Testvéreim! Ezer esztendeje, mint harcos lovasnép jöttünk ide, de ez az áldott föld magához ölelt bennünket és a harcos vitéz unokája dolgos földmívelővé lett.
Ezt példázza ezen a címerpajzson itt előttünk az acélmarokkal összefogott három búzaszál. Katona és földművelő: - ez a magyar hitvallás.
A föld népe vagyunk. Jogunkért, igazunkért bátran helytállók. De békések és jóakaratúak, ha nem bánt bennünket senki. A történelem során szeretettel fogadtunk magunk közé mindenkit, aki jószívvel közeledett hozzánk. Az elmúlt húsz év keserű tapasztalatai meggyőzhették az idegen ajkú testvéreinket, hogy számukra is egy egészséges, erős Magyarország adja meg a boldogulás legbiztosabb feltételeit.
Egy erős Magyarország Európának ebben a részében a békének, a rendnek, a becsületes munkának legigazibb őre és legnagyobb biztosítéka.
Mi nem akarjuk a másét, nem futunk álmok után, nem csábítanak nagy lehetőségek, de nem rettenünk vissza a legnagyobb kockázattól sem, ha őseink vérével és verejtékével öntözött örökségünket, édes hazánk földjét kell megvédenünk. (Úgy van! Nagy taps.) Ennek a hivatásnak a teljesítése jelöli ki helyünket az új igazságos európai rendet megteremtő hatalmas és baráti német és olasz nemzetek oldalán. (Nagy éljenzés és taps.)
A háborúban is az életet, az élet védelmét akarjuk. Ezért örülünk az előttünk levő új magyar kenyérnek, mert a háború viharzásában a kenyér az életről beszél nekünk. Hála és köszönet a magyar földművelő magyar népnek, amely megművelte a földet s most a nemzet asztalára teszi az új kenyeret.
A kenyér jelkép. A mindennapi munka csendes észrevétlen áldozatának jelképe. Szimbóluma a felelősségnek, mert az testestől meg benne, amit és ahogyan vetettünk.
A természet törvénye szerint csak életből lehet élet. Ha azt akarjuk, hogy bőséges legyen az életadó új kenyér, ehhez mindegyikünknek életével, munkájával és igyekezetével kell hozzájárulnia. Mindent el kell követnünk, hogy az időjárás viszontagságai között természeti csapásokkal, árvízzel vagy szárazsággal szemben biztosítsuk a magyar föld termését.
Korunk társadalmi berendezésében minden hivatási ágnak egyenlő a fontossága. Akármelyik termelési ág elakadása, megbénulása visszahat a többire is. A bányász munkája a kenyér termelésével éppen olyan szorosan összefügg, mint az orvosé vagy a kereskedőé. Ma mindenkinek éreznie kell azt, hogy mindnyájan felelősek vagyunk a magyar kenyérért. Kövessünk el minden tőlünk telhetőt, hogy minél nagyobb, minél ízesebb kenyér jusson minden család asztalára, hogy ne legyen nélkülöző ember ebben az országban, hogy ne akadjanak árulói és mérgezői a nemzet munkájának.
A bajok, szenvedések, nélkülözések viharában, amely odakünn a nagyvilágban ma annyi népre rázúdul, legyen mindnyájunkban fegyelem, belátás és türelem. S ha nekünk is le kell mondanunk sok mindenről, gondoljunk azokra a megpróbáltatásokra, amelyektől bennünket megvédett a Gondviselés.
És most, az új kenyér mai ünnepén elsősorban is adjunk mélységes hálát a Mindenhatónak, hogy megáldotta az ország népének munkáját.
Azután hódolattal és szeretettel forduljunk nemzetünk legfőbb vezetője, a Főméltóságú Kormányzó Úr felé. A nemzet sorsának intézésében, gyarapodásának biztosításában a legnagyobb gond és felelősség a nemzet vezetőjét terheli. Főméltóságod huszonkét évvel ezelőtt egy szétrombolt ország, egy letiport nemzet, egy nyomorúságba döntött nép vezetésének roppant gondját vette vállaira. Fogadja ezért Főméltóságod mindnyájunk háláját és köszönetét.
Arra kérjük a Mindenhatót, hogy adjon erőt és egészséget Főméltóságú Kormányzó Urunknak az ország vezetésének fáradságos munkájához! Áldja meg és oltalmazza Főméltóságú Hitvesét és családját! (Percekig tartó lelkes éljenzés és taps.)
3. Egykorú újságcikk a szabadkai magyar kenyér ünnepről
Képes Családi Lapok, 1941. augusztus 3.
A mi mindennapi kenyerünket...
Évezredekkel ezelőtt földműves és pásztornép voltunk. Lelkünk mélyén nemzedékről-nemzedékre ott szunnyadnak apáról-fiúra öröklődött szokások és hagyományok. Ezeknek öröklétűségét hitünk számos megnyilvánulási formája: szertartásaink, ünnepeink jelentősége és imádságaink bizonyítják.
A napokban boldog melegség járta át szívünket és ajkunkra tolult Bölcs Salamon szava: (Példabeszédek 30.8.) Hatriféni lechem chuki... (A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk...)
Ez a fohász tört fel belőlünk, amint olvastuk, hogy Horthy Miklós kormányzónk részt vett Szabadkán a kenyérszegés ünnepén.
Imádságos szavak csendültek Államfőnk ajkáról, amikor messzirehangzó, érces hangon hirdette a hála szavát az új kenyérért, melyből – így mondotta – kicsinynek, nagynak, szegénynek, tehetősnek, mindig egyformán jusson bőségesen...
Hogy így legyen, mindenkinek meg kell szívlelnie, amit a miniszterelnök ugyanezen ünnepen mondott: „Becsüljük meg minden munkát és minden embert, aki feladatát egész emberként, becsülettel végzi.”
Mi, akik közül sok ezren ma más munkát végeznek, mint amelyet élethivatásuknak kiválasztottak – vagy férfikoruk delén még végezhettek – becsüljük meg az új munkát is, mert ezzel szerzünk magunknak is becsülést és kenyeret. Kenyeret, melyért Salamon szavaival esedezvén, gondoljunk rá, hogy ő a Bölcs, azt kérte az Úrtól: ne adjon neki sem gazdagságot, sem szegénységet, hanem táplálja őt hozzá illő eleséggel...
Ezek a gondolatok töltenek el bennünket magyarzsidókat, amikor átérezzük az új kenyér ünnepének nagyszerűségét.
4. Illyés Gyula 1941. évi naplójegyzete
(Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986. 186-9.)
Magyar nyár
Péter-Pál napján megcsendül a kasza, illetve Péter-Pál másnapján, hogy pontosak legyünk, mert hisz Péter-Pál maga ünnep. De az ünnepet követő hajnalon évszázadok óta valóban percnyi pontossággal megcsendül, hibátlanul, úgy ahogy a költemények mondják. A gazda megáll a harmatos fűben, a zizegő sárga kalásztenger előtt, melyben riadt fürj pitypalattyol; a lányok a bokor alá rakják mezei cókmókjukat, földbe ássák a csecsszájú korsót, zsúpkötelet csavarnak, aztán kézbe veszik a sarlót... Az aratók a bal lábukat előre helyezve jobbfelé hirtelen lendületet vesznek, majd felső testüket félkörben hirtelen előredobják, miközben jobb lábukkal is lépnek egyet. Pontosan most csendül meg a kasza a rozs kiszáradt szárán, most kezdődik a díszes előadás, a nagy ünnep, az aratás, az élet boldog versenye, mely nap mint nap, látástól vakulásig két hónapon át fog tartani. Erre fölkel a nap is, természetesen bíborban és a láthatár szélén. Vidám nevetés tölti be a határt, a szárnyaló dana, pajzán incselkedés...
Merengve gondolok, bevallom, kicsit meghatottan is a tündéri napokra, a gyönyörű képre. Míg egyszerre lelkemben feszélyező, kínos hasadást észlelek. Emlékeim hegy-völgyein különös harc indul meg az irodalom s néhány konok, kipusztíthatatlan élmény között. A zengő róna, melyet elsősorban népszínművek, novellák, regényrészletek és hangulatos vezércikkek zengtek oly vidám zajjal fülembe, kelletlenül engedik át a teret valami sötét szorongásnak. Ó az aratás! – idézem rajongva és lecsukom a szemem. És elhűl bennem a vér a gondolatra: ha kaszát nyomnának a kezembe, ha például a most kezdődő nyarat aratással kellene töltenem! Tudniillik volt már módom benne.
Oldalpillantással, lopva még egyszer az irodalom hatalmára gondolok, ámulnom kell és szorongás úrhódik el rajtam, vaj' szembeszállhatok-e vele, követhetek-é el egy kis árulást, a valóság javára?
A sors különös kedvezése folytán, mint sejtettem, alkalmam nyílt hosszú éveken át, már legzsengébb gyermekkoromtól fogva közvetlenül tapasztalatokat gyűjteni a nép életéről. De mit ér a tapasztalás, mit ér akár a származás is? Ha a földmívesek életére gondolok, először, mondjuk, a „családi kör” gyönyörű életképe merül föl bennem s nem ifjúkoromé, mely kevésbé volt gyönyörű. Látom és szaglom is a paprikás csirke finom páráját; gyermekei közt ott ül a gazda s egy-egy szárnyat, combot nyújt a kicsinyeknek. A kicsinyek már előzően megvacsoráltak. Ha tehát még most is jut nekik egy-egy comb és szárny, az röviden azt jelenti, hogy az a paprikás legalábbis három-négy csirkéből készült. Nem megvetendő vacsora. Arany János bizonyára a vágyát írta le, olyat kívánt a földmíveseknek, mikor mesteri kézzel ezt a szép jelenetet festegette. Legtöbb ember képzeletében ma is így él a földmívesek sorsa.
Sajnos, a földmívesek nem így élnek. A magyar nyár nem dínomdánom, nem csapongó hejehuja, nem is ünnep. Aratókat aratás közben énekelni csak hangosfilmen hallottam; igaz akkor oly hatást tett rám, hogy hű nőm, akinek nem volt még része aratásban, csak türelmes csitításokkal érte el, ha már kimegyünk is a teremből, lehetőleg érzelmeink hangos kifejezése nélkül tegyük azt. Az aratás kemény hétköznap, verejtékes harc. Két hónapra kinyúló egyetlen megfeszített dolognap, a legmegerőltetőbb testi munka, amelyre az embert a természet kényszeríti.
Hajnali kettőtől este kilencig egy-két órai pihenéssel hajlongani, öt-hat kilónyi nyalábokat egyetlen suhintással földre dönteni, aztán azokat tíz-tizenkét kilónként emelgetni, összekötni a rekkenő kánikulában, porban és fakíroknak való szögén a tarlónak – nem, ez nem vigalom. Nem is egészséges. Megszokni sem lehet, ezzel se vigasztaljuk magunkat. A tüske az aratók lábába is behatol, a túlságba vitt hajlongás a tizenhat éves marokszedő lányoknak is megárt, a napszúrás a gereblyézőkre is érvényes. Mégis boldogan aratnak.
Boldogok, hogy ők vághatják le a termést, és nem azok, akiknek ennyi sem jutott ki és főleg nem az aratógépek, melyek éppoly jól levágnák. Boldog és valóban vidáman állnak sorba Péter-Pál másodnapján a dűlők végében. Ami előttük hullámzik és finom pengést hallat a nyári szellőben, az valóban maga az élet, amelyből most nekik is kerül. Egész évben erre vártak. S az aratás után az egész télen újra csak erről fognak ábrándozni. Az egész esztendő értelme nyílik meg most előttük. És hajnaltól estig valóban lankadatlan kedvvel dolgoznak; tűrik a hőséget, a legyek és szúnyogok dandárjait, a környékező ájulást, azután a cséplés sűrű polyvafelhőit és a törek gáztámadását; még vidámmá is teszi őket a remény, a fizetség, amit kapni fognak. A Dunántúlon a hónapos vagy sommás, azaz egész idényre szerződő munkás kap havonta átlag két pengő készpénzt, száz kiló búzát, és százhuszonöt kiló rozsot, aminek értéke bolettával együtt körülbelül húsz pengő. Az aratók a gabona tíz-tizenegyed részét kapják. Egy nyár alatt néha megkeresnek hetven pengő értékű gabonát is. Vannak persze, akik a magukét aratják, de az igazi aratók nem a magukét aratják. Az ország lakóinak körülbelül egyharmadát teszik ők, a magyar nyár hősei.
Akik a valóságban nagyobb hősök, mint a regényekben.
A munka dicsőségéről már eleget összeírtak. Írtak a szépségéről, írtak a lenyűgöző látványról is, melyet nyújt. Erre a munkára minden dicséret, minden jelző kevés. Akik végzik, emberfeletti dolgot végeznek. Megérdemlik a szemlélő meghatottságát, egy kortynyi lelkifurdalást is. Mert még egy balhiedelmet kell eloszlatnunk, ha már belekezdtünk, hogy a népszínművek tulipános-muskátlis díszletei helyett az új tárgyilagosság fényképeivel próbáljunk ízelítőt adni életükről.
Ezek az aratók ugyanis nem vasgyúrók. Napbarnítottnak eléggé napbarnítottak, de csak elenyésző kis számban olyan tőrőlmetszett, pirospozsgás, romlatlan daliás őserők, aminőknek a romantikus népiesség vágyálmában ábrázolta őket s aminőknek valóban lenniök kellene, hogy ezt a munkát úgy végezhessék, ahogy munkát végezni kell, vagyis könnyen. A petrencerudat nem tartják ki fél karral. Szóval Toldi Mikós kevés akad köztük. A Duna-parti homokon több az izmos kar, a tág mellkas, a hibátlan szív, mint az ő soraikban. Húsz-huszonöt éves korukig még valóban vállasak vagy sudár termetűek, de aztán... Belenéztek már közelről egy harmincéves aratómunkás arcába?
Nekem ezek az arcok jutnak eszembe, ha már magamba mélyedve a magyar nyárra gondolok. Ezekből a behúzódó tekintetekből sugárzik felém a nyár értelme; az erőfeszítés nagysága és hősiessége. Bennük látom a természettel harcoló ember világát, bennük a kenyérért való küzdelmet, az akarat szívósságát, az emberfeletti erőt és azt is, hogy bízni kell a földben. Hogy a nyár nem vigalom; sokkal több ennél.
A szénbányászok munkáját nem glorifikálta az irodalom, nem emelte oly eszményi magaslatra, hogy már-már irigységgel nézzék azok, akiket a sors elütött attól, hogy kalapáccsal és csákánnyal a föld mélyébe szálljanak. Az aratók munkája sem veszít nagyságából és jelentőségéből, ha a maga valóságában ismerjük meg, ha lehántjuk egyszer róla az ósdi sallangokat. Ha egyszer nem abban a pillanatban világítjuk meg, mikor a marokszedő lányok átadják a fölpántlikázott kalászkoszorút a földbirtokosnak, hogy utána boldog táncot ropjanak. Ez is hozzátartozik az aratáshoz; ez a vége.
Nézzük egyszer, hogy mi van addig. Lépjünk egyszer rá a szúró tarlóra, álljunk az asztag alá, melyen villás férfi dobálja a kévét, próbáljuk ki forró nyárban a cséplőgép külön forróságát. Így értjük meg igazán a magyar nyarat, a magyar népet, a magyar munkát. Így ismerjük meg mindennek igazi szépségét. S ha a hőségben levesszük kalapunkat, legyen abban egy kis tiszteletadás is. Megilletődött tisztelgés Szisziphosz előtt.
5. Egykorú újságcikk a szegedi magyar kenyér ünnepről
Szegedi Kis Újság, 1946. július 2.
Százötvenezer ember tett hitet
a kisgazdapárti gondolat mellett
a szegedi magyar kenyér ünnepén
A Független Kisgazdapárt eddigi ünnepségei közt a június 29-i magyar kenyér ünnepe különös jelentőséggel bír, mert ebből az alkalomból 150 ezer ember jött el Szegedre gyalog, kerékpáron, kocsin és vonaton, hogy hitet tegyen a Kisgazdapárt által képviselt politikai eszme mellet.
A magyar kenyér napja pirosbetűs ünnep. Minden dolgozó ünnepe. Szegeden azonban a szellemi és fizikai munkások nagy részét a munkahelyhez kényszerítette a féltékenység, hogy ne vehessenek részt a kenyér ünnepén, az államelnök ünnepén és a miniszterelnök beszámolóján.
Ennek ellenére gyűlt össze az az impozáns 150 ezres tömeg, az a tízkilométeres kocsisor, amely élesen rávilágít a magyar nép lelkivilágára s félreérthetetlenül megmutatja az uralkodó erőviszonyokat.
Gyönyörű nyári napra ébredt Szeged népe június 29-én, a magyar kenyér ünnepén. Reggel 6 órakor a katonazenekar zenés ébresztője vezette be az ünnepségek sorozatát, amelyeket a köztársasági elnök jelenléte, a miniszterelnök külföldi útjáról szóló beszámolója, valamint a magyar termelőtársadalom impozáns felvonulása történelmi jelentőségű eseménnyé emelt. Az ünnepség színhelye a Széchenyi-tér árnyas parkja ebből az alkalomból ünnepi díszt öltött. A tér közepén emelkedett az elnöki emelvény, mellette a külföldi és helyi előkelőségek számára fenntartott helyek. A környező házak zászlódíszben pompáztak. Nemzetiszínű és városi lobogókat lengetett a reggeli szél...
Már a kora reggeli órákban elfoglalták helyüket a rendőrség rendfenntartó osztagai s a rendőrség tagjai a téren, de hamarosan megkezdődött az ünneplő közönség felvonulása és kevéssel kilenc óra előtt érkezett a helyszínre az iskolák ifjúsága s négyes sorokban helyezkedik el az emelvény körül, valamint a Kárász-utca két oldalán, az elnök érkezésének útvonalán.
A köztársasági elnök kíséretének tagjaival ez alatt a Fogadalmi templomban hálaadó istentiszteleten vett részt, amely nyolc órakor kezdődött.
Megjelent a szentmisén Nagy Ferenc miniszterelnök is, aki a Szovjetunió által adományozott pompás luxusautóján érkezett Szegedre szombaton reggel.
A hálaadó szentmisét Hamvas Endre csanádi püspök mutatta be fényes papi segédlettel. (A csanádi püspök szentbeszédét lapunkban holnap közöljük.) A templom énekkara és a színházi zenekar kiváló művészi teljesítményt nyújtott.
Bemutatták: Király-Kőnig: Ecce sacerdos, Rheinberger C-dúr miséjét, Szólisták: Badacsonyi Ferenc, Kertész Lajos, Deák Pálma, Littomericzkyné. Balogh István államtitkár melegen gratulált Csomák Elemér karnagynak a pompás művészi teljesítményért.
A mise alatt állandóan özönlött a városi nép a Széchenyi-térre. Kilenc órakor foglalta el a helyét az emelvénnyel szemben a katonai és a rendőri díszszázad. Mellettük a katonazenekar helyezkedett el, míg szemközt a cigányzenészek népes csoportja foglalt helyet. Közben egymás után érkeztek a vendégek és fél tízkor már a kíséret tagjain kívül mindenki elfoglalta a helyét s az emelvény körül sűrű sorokban szorongott a hallgatóság.
A téren kívül a Kárász-utca elején a Dugonics-téren és a Tisza Lajos körúton sűrűn sorakoznak fel a Kisgazdapárt vidéki és szegedi szervezetének küldöttségei. Elöl lovas bandérium. A táncoló lovakon feszes, magyarruhás legények. Mögöttük végeláthatatlan sorokban magyarruhás lányok s hosszú kocsisorokon a környező falvak és tanyák népe foglal helyet. Mindenütt lelkes magyar arcok, a szemekben ég az öntudat: a nagyszerű ősi erő. Komoly fiatalemberek, könnyesszemű, ősz magyar gazdák, a falvak és tanyák tiszta lányai és asszonyai méltóságteljes nyugalommal várják, hogy felvonulhassanak a köztársasági elnök előtt és megmutassák azt a hatalmas erőt, amely bennük rejlik.
Kevéssel féltíz után ért véget a hálaadó istentisztelet s az elnök a miniszterelnökkel a tömeg lelkes ünneplése közben érkezett meg a Széchenyi-térre, a történelmi jelentőségű ünnep színhelyére. Az érkezés pillanatában a katonazenekar a Himnuszt játszotta s a kocsijából kiszálló elnök kíséretével ellépett a díszszázadok sorfala előtt, majd az egybegyűltek lelkes tapsától kísérve, elfoglalta helyét a miniszterelnök és kíséretének, valamint a város részéről megjelent előkelőségek társaságában.
A főemelvényen ül Tildy Zoltán elnök. Jobbján Nagy Ferenc miniszterelnök, balján Hamvas Endre csanádi püspök. Kétoldalt Jékely László miniszter és neje, Gyöngyössi János külügyminiszter, Keresztury Dezső kultuszminiszter, Dobi István földmívelésügyi miniszter, Tombor Jenő honvédelmi miniszter, Balogh István miniszterelnökségi államtitkár, Pálfy György főispán és neje, Török Ferenc a Kisgazdapárt szegedi elnöke, Diczfalussy Ferenc vezérőrnagy, a szegedi rendőrség főkapitánya és neje, őrley Zoltán vezérőrnagy, kerületi parancsnok, Dénes Leó polgármester és neje. A budapesti vendégek között láttuk Pfeiffer Zoltán, Meixner Ernő, Takáts Ferenc, S. Szabó Ferenc, Donáth Ferenc, Szobek András államtitkárokat, Bartha Albert ny. vezérezredest, Parragi György nemzetgyűlési képviselőt. Fodor Istvánné és Török Ili figyelmes háziasszonyokként tevékenykedtek Tildy elnök körül.
A külföldi sajtót Lapagonov szovjet újságíró, a Tass [sic!] tudósítója, Estermaz, dán újságíró, E. Kellner a New-York Times szerkesztője, Robert Fauré francia követségi titkár, Göbetz, holland újságíró képviselték, de jelen volt valamennyi külföldi hírszolgálati iroda szerkesztője is. A budapesti újságírók a főemelvény mellett helyezkedtek el, mellettük a rádió riporterei dolgoztak, akik az egész napi ünnepséget közvetítették.
A főtribün mellett az orosz parancsnokság képviseletében megjelent Kartyenov gárdaalezredes, később Szentesről megérkezett Panov ezredes, az ellenőrző bizottság tagjai is.
Az ünnepségről bel és külföldi filmfelvétel történt.
Ezután megindult a Dugonics-tér felől a felejthetetlen felvonulás. Háromnegyed tizet ütött az óra, amikor a Kárász-utcán keresztül az elnöki szék elé érkezett Dobó Ignác alelnök vezetésével az első lovasbandérium. A katonazenekar pattogó indulói után a cigányzenészek magyar nótákat húztak, amint a felsőközponti legények magyar zászlókkal felvonultak és lelkesen éltették a köztársasági elnököt és a miniszterelnököt. Utánuk Felsőközpont népe vonult el az emelvény előtt feldíszített, virágos kocsisora ősi magyar zászlókat lengetve dr. Szűcs István vezetésével. A kocsikon ülők helyükről felállva éltették az elnököt s a kormány vezetőjét. A több száz felsőközponti kocsi elvonulása után Makra Ferenc a szatymaziak kocsisorának élén vonult el fegyelmezett rendben az emelvény előtt. A szatymaziak után a tápéi kocsisorok következtek, majd Fehértó, Deszk, Klárafalva, Kübekháza, Dorozsma, Kistemplomtanya népe haladt el az emelvény előtt búzakalászokkal díszített kocsikon. Ezeket követte Alsóközpont népe Dobó Gyula nemzetgyűlési képviselő vezetésével. A kocsikon ülő férfiak levett kalappal, az asszonyok pedig virágokat és zsebkendőket lengetve ünnepelték az elnököt.
Tomboló lelkesedés fogadta az utánuk jövő feketeszéli és domaszéki kocsisorokat. A kocsin ülők a nemzetiszínű lobogók mellett ősi Máriás-zászlókat lengettek s búzakalászból készült koszorúkat vittek az emelvény előtt. Utánuk Röszke és Szentmihálytelek népe vonult el. A tízkilométeres hatalmas menetet a zákányi és lengyelkápolnai kocsisorok zárták be.
Közvetlen a kocsisorok után kerékpáros és motorkerékpáros küldöttségek következtek. Rövid szünet után a cserkészek feszes díszmenetben léptek el az emelvény előtt a közönség tomboló lelkesedése közben. Ezután a messzi vidékekről különvonatokkal érkező gazdaküldöttségek gyalogos felvonulása következett. A zászlókat és táblákat vivő küldöttségek sorait a makóiak vezették be. Szőnyi Imre nemzetgyűlési képviselővel az élen, majd Kunágota, Földeák, Szőreg, Medgyesbodzás, Batonya, Ószentiván, Dombegyháza, Csanádpalota, Kövegy, Sándorfalva, Várostanya és Mezőkovácsháza lakossága vonult fel hosszú tömött sorokban. A táblákon a magyar gazdatársadalom ősi jelszavát olvashattuk: Bort, búzát, békességet.
Ezután jött a tápéi Gyöngyösbokréta s a Kisgazdapárt szegedi szervezetének női csoportja festői díszmagyarban Nagy Ferencné elnöknő vezetésével, majd dr. Tóth Ákos vezetésével a közalkalmazotti csoport s végül Zalányi István délkerületi ifjúsági főtitkár vezetésével a Független Ifjúság hatalmas tábora. A közönség lelkes ünneplése közben vonult el az Ipartestület vezetősége Farkas Imre elnökkel az élen, utána a kalaposok, asztalosok, faiparosok, festőiparosok, bognárok, szabók, kovácsok, fémiparosok, cipészek, papucsosok, bőrösök, cukrászok sütő- és húsiparosok népes csoportja haladt ősi céhládákkal.
A mintegy kétórás felvonulást a hódmezővásárhelyi és szentesi küldöttség Tárkányi Szűcs Ferenc nemzetgyűlési képviselő vezetésével, valamint a postások, a vasutasok és a konzervgyári munkások küldöttsége zárta be.
Fél 12 óra elmúlt, amikor a hatalmas felvonulás véget ért s a kocsik a Kossuth Lajos-sugárúton keresztül a Marx-térre és a Valéria-térre hajtattak, s ott letelepedtek. A kocsikon ülők azonban sűrű sorokban tértek vissza az ünnepség színhelyére. Mintegy százötvenezer ember volt együtt, mikor az elnöki emelvény előtt megjelentek jelképes kocsikon a magyar kenyér termelő eszközei: az eke, a borona, a vetőgép, majd a malomkő, amely mellett helyet foglalt a gazda, a gazdaasszony és a molnár.
Az utolsó jelképes kocsi, amelyet sárga kalászok és virágok díszítettek, s festői népviseletbe öltözött leányok kísértek, hozta a magyar gazda verejtékének gyümölcsét, a frissen sült fehér cipót. A cipó mellett egy üveg vörösbor és egy vaskos imakönyv volt látható. A kocsi, melyet a Kisgazdapárt alsóvárosi szervezete díszített fel, megállt az emelvény előtt, s az egyházi énekkar által előadott ének hangjai mellett dr. Hamvas Endre megyéspüspök lépett a kocsisor elé s a neki átadott kenyeret megáldotta. Utána Tildy Zoltán elnök megszegte a megszentelt kenyeret. Közben Mayer Antal vezényletével az egyházi énekkar hálaadó éneket énekelt.
6. Tildy Zoltán köztársasági elnök ünnepi beszéde a szegedi magyar kenyér ünnepén
Szegedi Kis Újság, 1946. július 2.
Magyarok, testvéreim!
Néhány szóval meg akarom köszönni nektek ezt a mai szép bizonyságtételt. Úgy érzem, hogy ez a nagyon szép felvonulás bizonyságtétel elsősorban a munka és a munkás megbecsülése mellett. Amikor ránézek erre a megáldott és megszentelt kenyérre, én, aki magam is dolgoztam eleget fiatal koromban kint a földeken, tudom, hogy mennyi munka, mennyi verejték, mennyi gond és mennyi aggodalom van ebben a kenyérben.
Látom az őszi eső hullását, látlak benneteket kinn törni a rögöt, viaskodni a földdel nehéz időkben. Amikor eszközeitek megfogyatkoztak, az eszközöket pótoltátok az emberi erő elszánt latbavetésével. Látom, hogy hányszor borult el homlokotok gondban, amikor tavasz időn nem jött az eső, a munkátok már hiábavalónak látszott. Láttam felderülni arcotokat, amikor a kasza alatt mégis meghajlott a kalász, amikor meg lehetett őrölni az első piros búzaszemeket, s meg lehet sütni az új kenyeret az első terítékre.
Bőséges időkben kevesen gondoltak a szántó-vető ember munkájára. Amikor nem volt probléma és nem volt kérdés a kenyér, ki mennyit vehet, és mennyit ehetik belőle. Ma városi ember gondja is kinn volt veletek együtt a földeken, az ipari üzemekben, a bányák mélyén lesték munkátok eredményét. Most becsüljük meg ezt a kenyeret igazán, amikor kevés van belőle, amikor nagyon meg kellett fontolni azt, hogy osszuk szét a nemzet és az ország kevés kenyerét. De ebben a mai demonstrációban én hadd lássam testvéreim, a magyar ember ősi hitét az élő Istenben. Emberé a munka, Istené az áldás.
Ti tudjátok azt, hogy megtehettek mindent, és verejték bőven hullhat a barázdán, elvégezhettek minden munkát, de magasabb erő dönti el, hogy ennek a munkának mi legyen az eredménye.
Most eljöttetek hálás szívvel, az első kenyérre ráhullott az áldás, a megszentelő kegyelem. Testvéreim! Ezt a hitet őrizzétek meg a magyar népnek és az egész magyarságnak. Erre a hitre mondhatatlanul szükség van súlyos, nehéz, történelmi megpróbáltatásaink idején. De hadd lássam ebben a demonstrációban a ti bizonyságtételeteket a magyar köztársaság és a magyar demokrácia mellett. Ma a dolgozó embereké ez az ország. Az új magyar világ meg fogja becsülni azokat, akik dolgoznak felépítésén kinn a földeken napsütés alatt, a műhelyekben vagy bányák mélyén vagy a szellem munkaterületein. Meg fogja becsülni a dolgozókat és csak a dolgozókat fogja megbecsülni, mert olyan országot akarunk, amelyben a munkásnak s a munkának egyformán meg van a tisztessége, a becsülete, a bére és a jutalma. A henyélőket, akik kerülik a munkát vagy könnyen akarnak élni, ezeket ki akarjuk rekeszteni a kenyér áldásából.
Isten megadta az első kenyérnek az áldását nekünk, és mi sóvárgunk, hogy ezután minden magyarnak, minden időben becsületes munkája után legyen meg a mindennapi kenyere és legyen békessége hozzá. Az egész teremtett világ minden népe, amely belefáradt a hosszú háborúba, amely nem szereti már látni a gyűlöletnek fellobbanó tüzeit, amely jó egészséget akar a becsületes emberek között, az egész világ sóvárogja a békét és mi, magyarok, testvéreim, kiáltjuk a többi néppel együtt, a többi szabad néppel együtt: soha többé háborút ezen a földön. Békességet a népek és a nemzetek között és békességet ebben az országban.
Kirekesztjük ennek a belső békésségnek, a dolgozó magyarok egyetértésének és békéjének bujtogató ellenségeit. Békét akarunk teremteni, új és szabad világot, amelybe a régi letűnt bűnös világ semmiféle sötét szelleme még egyszer visszajönni ne tudjon. Békét azért is akarunk idebenn, hogy a jó munkának ne legyen akadálya sehol, hogy minden ember bízva dolgozhassék abban a tudatban, munkájának meg lesz az eredménye.
Ezekkel a szavakkal testvérek, még egyszer forró szeretettel és megbecsüléssel köszöntelek benneteket, magyar föld népe, ti többi dolgozók, akik testvéri egyetértésben jöttetek a föld dolgozóival együtt. Minden dolgozó fia ennek a hazának, legyen hitetek abban, hogy megvan a mi biztos jövendőnk, csak dolgozni kell érte, lemondani kell tudni érte még egy rövid ideig, áldozatot kell vállalni érte, építünk (egy olyan) országot, amely a tiétek lesz, boldog, szabad és független Magyarországot!
7. Nagy Ferenc beszéde a szegedi magyar kenyér ünnepén
(Miniszterelnöki beszámoló a magyar kormányküldöttség washingtoni, londoni és párisi útjáról)
Szegedi Kis újság, 1946. július 2.
Mélyen tisztelt nagygyűlés, kedves magyar testvéreim!
Magam is meghatottan néztem végig ezt a hatalmas felvonulást, a szegediek(nek) és a környékbelieknek ezt a nagy ünnepét. Meghatottan néztem végig, mennyi szeretettel fogadja ennek a nagy városnak a lakossága azt a magyar parasztot, aki, íme Péter és Pál napjára elhozta az új kenyeret Magyarország minden dolgozójának. Nagy jelentősége van éppen most ennek az ünnepnek és az ünnepre felhozott új kenyérnek. Mint a köztársasági elnök úr mondotta, békésebb időkben ennek az új kenyérnek a jelentősége kisebb volt. Most azonban ínségben él a magyar nép. Ínségben él, mert egyrészt a háború dúlási, másrészt a rossz időjárás az elmúlt esztendőben rossz aratást adott. Normális esztendőkben 17 millió métermázsa gabonát fogyasztott el kenyér formájában Magyarország dolgozó népe. Az elmúlt esztendőben ennek alig fele termett meg. Ebből kiadásaink is voltak. Nagyon kevés jutott kenyérre és így nemcsak a városok népe élt nagyon keservesen nélkülözve a kenyeret, hanem ma már a vidék népe, a földművestársadalom is szinte kenyér nélkül kezdett hozzá az aratás munkájához. Igen nagy jelentősége van tehát az új kenyérnek. A magyar kormánynak mérhetetlen gondot okozott, hogy az elmúlt év szűk terméséből szerény mértékben a társadalom minden rétegét valamiképpen kielégítsük. Amikor most is (itt) van az új kenyér és a magyar kormány nevében igaz hálával, szeretettel, testvéri megértéssel köszönöm meg a földműves népnek az áldott új kenyeret, egyben megígérem itt Magyarország dolgozó társadalmának, hogy ebből az új kenyérből igazságosabban, egyenlőbben és nagyobb mértékben fog részesedni Magyarország minden dolgozója.
A magyar földmíves nép megtette kötelességét
Amikor az európai államokban statisztikák készülnek arról, hogy a győztes és vesztes államokban egyaránt hány százalékát tudta a földműves nép bevetni a földnek és kihoznak egy olyan 80-85 százalékos európai átlagot, akkor mi, magyar földművesek igazán büszkék lehetünk arra, hogy most aratás előtt a magyar földnek 93 százaléka van bevetve. A magyar föld népe mérhetetlen nehézségekkel végezte el feladatát. Az elmúlt év tavaszán, amikor még ásóval, kapával állott neki a mezei munkának igavonók és gépek hiányában, már kiérdemelte a társadalom minden rétegének megbecsülését. De nem sokkal volt jobb a helyzet az őszi vetés idején sem, és mégis itt van elegendő mennyiségben és elegendő mértékben az új kenyér. A magyar föld népében, a magyar parasztságban még nem csalódott soha, senki és ez az új kenyér bizonysága annak, hogy a jövőben sem fog csalódni senki, aki tisztességes feladatok elvégzését várja a magyar parasztságtól. Nyugodtan állíthatom itt, az új kenyér ünnepén azt is, hogy magyar célú és magyar irányú demokráciának lelki és valóságos középpontja a magyar parasztság, az a magyar parasztság, amely (...) teljesíti kötelességét, hiányos felszerelés mellett, nehezebb feltételek mellett, mint a múltban, amely azonban kötelességének ilyen nehéz teljesítése mellett is egyet lát, azt látja, hogy meg kell tartani, meg kell menteni, fel kell emelni és boldoggá kell tenni ezt az országot.
Eleget kell tenni a beszolgáltatás kötelezettségének
Az új kenyérnek a megteremtése után még egy nagy feladat vár a magyar föld népére és ez a nagy feladat az, hogy az új kenyeret vonakodás nélkül, szeretettel, megértéssel és nagy áldozattal ajánlja fel a társadalom minden dolgozó rétegének és végezze azt a kötelességét, amelyet a beszolgáltatás ró reá.
Kedves magyar testvéreim, paraszttestvéreim!
Nem szabad elfelejteni azt, hogy Magyarország háborús sebei még nyitottak. Gazdasági összeomlásunk romjait még nem takarítottuk el. Új világot, jó világot, egészséges világot akarunk teremteni ebben az országban. Ehhez az kell, hogy mindent, amire a dolgozó társadalom különböző rétegeinek szüksége van, számba vehessünk, kézben tarthassunk, igazságosan és egyenlően oszthassunk el. Ezért van szükség arra, hogy ebben az esztendőben még feltétlenül pontosan és lelkiismeretesen tegyen eleget a magyar parasztság a beszolgáltatási kötelezettségnek. Viszont kijelenthetem itt a magyar kormány nevében, hogy a beszolgáltatás ma már nem olyan feltételek mellett történik, mint a múltban. Az új kenyérrel együtt megjelenik az új pénz is. Megjelenik az értékálló új pénz, a forint. Augusztus elsejével megszűnik az a szörnyű bizonytalanság, amelyben eddig a társadalom minden rétege élt, az állandó és fokozódó pénzromlás miatt, amikor senki sem tudta, hogy mit ér a kezében levő pénz a holnapi napon, amikor senki sem tudott számításokat végezni, senki sem tudott terveket készíteni, amikor az élet lüktetése állt meg a közgazdasági világban azért, mert napról napra veszített értékéből a pénz és itt lesz augusztus elsején a társadalom minden dolgozója számára az új pénz, amelyre már terveket építhet, amelynek alapján számításokat végezhet és amellyel fogjuk kifizetni a magyar föld népének is azt, amit a társadalom többi rétegei számára a beszolgáltatásban felajánl. A kormánynak az az elhatározása, hogy a beszolgáltatott terményeknek azt a részét, amely adó szükségletre kell, adóban fogja elszámolni, a többit pedig értékálló pénzben, az új forintban fogja kifizetni a magyar gazdaközönségnek.
Eredmények a magyar kormányküldöttség nyugati útján
Tisztelt nagygyűlés!
Itt fogok beszámolni a magyar kormánydelegációnak a nyugati hatalmaknál végzett látogatásáról és annak eredményeiről. Lehet, hogy ismét fogok találkozni azzal a kifogással, amellyel találkoztam a moszkvai utazás után, amikor ugyancsak egy vidéki város népgyűlésén mondottam el először utazásunk történetét és eredményeit, hogy miért nem a nemzetgyűlésnek számoltam be először. Azt feleltem erre annak a képviselőnek, aki ezt a kérdést felvetette, hogy ha neki módjában állana akkora népgyűléseken megjelenni, mint nekem, akkor bizonyára nem becsülné alá a népgyűlés jelentőségét s nem becsülné alá azt a soktízezer főnyi dolgozó embert, aki ezeken a népgyűléseken meg szokott jelenni. Ennek a népgyűlésnek a demokráciában igenis nagy jelentőséget tulajdonítok és nagyon örülök annak, Szegeden talán százezer főnyi nép előtt mondhatom el nyugati utazásom történetét.
Legelőször talán arra a kérdésre kellene felelni, miért mentünk el a nyugati hatalmak fővárosaiba, mi volt a célunk ezzel az utazással.
Magyarország elveszítette a háborút. A háború végének borzalmas napjaiban nemcsak arra nem volt reményünk, hogy mi a győztes hatalmakkal a közeljövőben baráti kapcsolatokat építhetünk ki, de arra is alig volt reményünk, hogy független és szabad nép életét élhessük még egyszer. Úgy éreztük, hogy az elmúlt idők államvezetésének szörnyű bűnei maga alá fogják temetni magát a magyar társadalmat is. De amikor a győztes nagyhatalmak, elsősorban a Szovjetunió jóvoltából önálló és független magyar állami élet megkezdődhetett, még akkor is kérdéses volt, hogy eljuthatunk-e a közeljövőben odáig, külpolitikai munkánk végzése és építése során, hogy a győztes nagyhatalmak bennünket országaik fővárosában fogadjanak, és vendégül lássanak. A moszkvai út volt az első, amelyet a magyar kormánydelegáció megtett. Ez természetes volt. Végül is nekünk a győztes nagyhatalmak közül a legközvetlenebb kapcsolatunk a Szovjetunióval van, mert kizárólag a Szovjetunió hadserege űzte ki Magyarországon a német és a magyar fasisztákat.
Természetes, hogy első utunknak a Szovjetunó fővárosába kellett vezetnie. De annak bebizonyítására, hogy Magyarország külpolitikáját úgy kívánjuk irányítani, hogy baráti kapcsolatot teremthessünk a többi győztes nagyhatalommal is és a szomszédos államokkal is, már akkor tervbe vettük a nyugati látogatást. Tervbe vettük azt, hogy felvesszük a kapcsolatot, ha ez lehetséges lesz, az angolszász nagyhatalmakkal. Ennek a nyugati látogatásnak jelentőségét különképpen [!] az adta meg, hogy május 7-én Párisban a külügyminiszterek értekezlete olyan döntést hozott, amely a magyar népnek – érzésünk szerint – roppant sok keserűséget és nyugtalanságot okozott, amikor előzetes döntésében kimondotta, hogy visszaállítja a trianoni határt és egész Erdélyt Romániának adja oda. Úgy éreztük, hogy ez után a döntés után már nem elég a rendes szorgalmas diplomáciai tájékoztatás és felvilágosítás, amely addig is állandóan folyt, hanem nagyobb súllyal kell fellépni a magyar békecélok, a magyar nép békevágyainak legalább részben való kielégítése érdekében. Úgy éreztük, hogy a magyar kérdéseket, a magyar békecélokat személyesen kell felvetnünk a nagyhatalmak kormányai előtt.
Utazásunk célja tehát egy részről az volt, hogy személyes kapcsolatokat teremtsünk az angolszász nagyhatalmak vezetőivel is, másrészről pedig élőszóval, de hivatalos formában világítsunk rá a magyar békeproblémákra és azokra a sérelmekre, amelyek a mi felfogásunk szerint érnék a magyar népet, ha a párisi döntés végképp érvényben maradna.
Igazságos békét kell kötni
Első utunk az Észak Amerikai Egyesült Államokba vezetett. A szabad, új világnak, az Egyesült Államok demokráciájának vezetői előtt vetettük fel kérdéseinket. Rámutattunk arra, hogy a magyar nép a maga reménységeit nem önmagából merítette, a magyar nép reménységeinek tápot adtak bizonyos megnyilatkozások, amelyek elhangzottak több ízben a nagyhatalmak vezetőinek részéről, s tápot adtak azok az alapokmányok és charták, amely az igazságnak és az igazi demokráciának a szellemében jöttek létre. Azok a kijelentések, amelyek úgy hangzottak el, hogy igazságos békét kell kötni, olyan békét kell kötni, amely a népek lelkében nem hagy keserűséget, a békekötés alapja nem lehet a bosszúállás, hogy a népek önrendelkezési jogát figyelembe kell venni, a trianoni tévedéseknek a beismerése, mind úgy hangzottak el, hogy az igazságra vágyó és az igazságra törekvő magyar nép azokból reménységet merített, mert mintha a világnak szólt volna ez, de a magyar népről vettek volna példát. Elmondottuk ennek az útnak és tárgyalásaink során, hogy minket magyarokat nem fűtenek olyan vágyak, hogy a mi igényeink kielégítése árán ellenségeinkké tegyük a szomszéd népeket. Mi békét akarunk, örökké való békét, mert talán a világnak egyetlen népe sincs, amelynek a béke áldására akkora szüksége lenne, mint a magyar népnek. Nekünk dolgoznunk kell, alkotnunk kell, meg kell teremtenünk a magyar nép emelkedett és megelégedést nyújtó életszínvonalát, ehhez pedig béke kell. Ha tehát mi ennyire vágyakozunk a békére, akkor nem léphetünk fel olyan igényekkel, amelyek mellett más nép lelkében támadna fel a béke elleni lázadás. De úgy érezzük, hogy van mód és lehetőség a békének olyan formában való megteremtésére is, hogy a békekötésnek az áldása egyformán áradjon szét mindenkire és a békekötésnek esetleges terhét egyformán viseljük el mindannyian itt a Duna völgyében. Elmondottuk tárgyalásaink során azt, hogy szégyene lesz Európának, ha fennmaradhatna továbbra is az az állapot, hogy Európa kellős közepén 650 ezer Csehszlovákiában élő magyar az örökös rettegésnek és az örökös félelemnek az állapotában élne. Rámutattunk arra, hogy 650 ezer magyarnak most a demokrácia újjászületésének idején nincsen iskolája, megtiltják anyanyelvét még a templomában is. Rámutattunk arra, hogy nincsen állampolgári joga, mert a legutóbb lezajlott állampolgári választásokon 650 ezer magyar nem szavazhatott, és hogy folyik a vagyonelkobzás. Elveszik a magyaroktól a koncessziókat, az iparengedélyeket, kereskedői jogosítványokat, hogy így nem élhet 650 ezer magyar, és nem költözhet békeérzet az egész magyar nemzet szívébe, ha kénytelen látni a csehszlovákiai magyarok sorsát. Tárgyalásaink során elmondottuk azt is, hogy nincs a világnak még egy olyan országa, amelyet akkora háborús veszteség ért volna közgazdasági téren, mint Magyarországot. Magyarország egész gazdasági élete összeomlott. Ez kezdődött azzal, hogy felőrölte gazdasági erőinket a háború, azután, mivel a magyar nép kiprovokálta a német megszállást, még a háborús országok közül is szerencsétlenebb volt, mint azok az országok, amelyeket nem voltak kénytelenek megszállni a németek. Mert ez alatt a megszállás alatt módszeresen rabolták ki Magyarországot. Elmondottuk azt, hogy elhurcolták Magyarországról a Nemzeti Bank egész aranykészletét. Elhurcoltak 260 komplett gyárat, elhurcolták továbbá 200 gyárnak a legértékesebb gépeit. Elhurcolták a magyar vasútfelszerelést, mozdonyokat, vagonjainkat, elvitték az összes magyar hajót, a magyar mezőgazdaság legértékesebb állatállományát, de elvitték még múzeumaink kincseit és városaink tűzoltó- és mentőfelszereléseit is. Elvitték élelmünket, nyersanyagunkat, készleteinket, mindent, amit elmozdíthattak ebben az országban, aminek elvitelére idejük és alkalmuk volt. Ami megmaradt, annak jórészét elpusztította a háború. A háborúvesztés következtében újabb nemzetközi kötelezettségeink is támadtak, amelyek szintén csak súlyosbítják a magyar gazdasági életet. Ennél fogva mérhetetlenül fontos lenne a magyar gazdasági élet számára, hogy a németek és a nyilasok által nyugatra hurcolt értékeinket adják vissza, hogy azokat beállíthassuk a magyar közgazdasági életbe, a termelőmunkába. Utunknak célja tárgyalásainknak ez a vonatkozása teljes eredménnyel járt.
Az Egyesült Államok kormánya nemcsak szóban, de írásban is közölte velünk, hogy a Nemzeti Bank egész aranykészletét minden megkötés nélkül azonnal visszaadja. Közölte velünk azt is, hogy 1945. január 20-ika után elhurcolt és elvben már magyar tulajdonnak elismert magyar értékek átadására nézve azonnal utasítást ad a megszálló hatóságoknak, míg az 1944. október 15-ike után elhurcolt értékek visszaadására nézve pedig siet minél előbb kedvező kormánydöntést hozni. Közölte velünk az Egyesült Államok kormánya azt is, hogy tárgyalásokat kezd a bécsi megszálló haderők, elsősorban a szovjet megszálló erők főparancsnokságával, s amennyiben ennek hozzájárulását elnyeri, magyar zászlók alatt és magyar vezetés alatt forgalomba helyezi 540, tehát valamennyi hajónkat a Dunán. Tudomásunkra hozták azt is, hogy meg fogják vizsgáltatni sürgősen, van-e még olyan hadseregfelesleg, amely eladó és amelyet mi használhatunk. Ebben az esetben a hadsereg felszerelési feleslegek vásárlására adott 10 millió dolláros hitelt fel fogják emelni számunkra.
A békekonferencia dönt
Utoljára felelek politikai eredményeinkre. Meg kell mondanom, hogy egészen pozitív eredményt ettől az úttól abban a vonatkozásban nem is várhattunk. Végső döntés, így Magyarország külpolitikai kérdéseinek eldöntése is a békekonferenciára tartozik, e politikai kérdéseink felvetését is megértéssel hallgatták meg az Egyesült Államokban, később pedig Angliában, Londonban is. Megértéssel hallgatták meg, de a békekonferencia előtt való kedvező döntésnek akadályai vannak. A külügyminiszterek most tárgyalják végig az egész világ békéjét és minden problémáját. A külügyminiszterek tárgyalásán amint azt látjuk a sajtóból, halljuk a rádióból, gyakran vannak nehézségek. [!] A kérdéseket nagyon alaposan tárgyalják meg és úgy látszik, nehezen születnek meg döntéseik. Az egyszer már megtörtént döntést nem szívesen veszik újra elő. Ha a magyar ügy ma kerülne a külügyminiszterek értekezlete elé, egészen bizonyosak vagyunk benne, hogy nagyobb megfontolást szentelnek a kérdés magyar vonatkozásainak is. Mi azt ajánlottuk és már tárgyalásaink során felkerestük a Szovjetunió külügyminiszterét, Molotov urat is, hogy járuljon hozzá a külügyminiszterek értekezlete, hogy mi magunk lehessünk a magyar békecélok újra kezdeményezői a külügyminiszterek értekezlete előtt s így nem kell vállalnia egyetlen nagyhatalomnak sem a kezdeményezés nehézségeit, hanem egyszerűen az állásfoglalásra szorítkozhatnak. Ezt a beadványunkat és szóbeli előterjesztésünket a nagyhatalmak külügyminisztereinek ígérete szerint megfontolás tárgyává fogják tenni együttlétük idején.
A magyar külpolitika sikere
De vannak a látogatásnak ezen túl még egyéb jelentőségei és eredményei is. Nem mi vagyunk az egyetlen háborút viselt, sőt nem mi vagyunk az egyetlen legyőzött ország sem Délkelet-Európában. De mi vagyunk azok, aki először tudtuk megteremteni a személyes kapcsolatot a világ sorsát intéző nagyhatalmak vezetőivel. Nem akarom én magam, mint a kormány vezetője és a delegáció vezetője külön sikernek könyvelni ezt el, de bármilyen tárgyilagosan nézzük is ennek az utazásnak ezt a vonatkozását, kétségtelen, hogy a magyar külpolitika hallatlan nagy sikerét jelenti. Másfél esztendővel, vagy alig egy esztendővel a háború befejezése után a magyar külpolitikának olyan mértékű felfejlődését jelenti ez a két utazás, amelyre alig lehetett reményünk akkor, amikor a háború utolsó napjait éltük itt Magyarországon.
Egyet elmondhatok még tisztelt népgyűlés, hogy mindent megtettünk azért, hogy a magyar kérdéseket megvilágítsuk és a magyar kérdések iránt a megértést megteremtsük. Mindent megtettünk ennek érdekében s nemcsak a közvélemény előtt ismert nagy külpolitikusokkal tárgyaltunk, hanem felkerestük az egyes országokban azokat a társadalmi és gazdasági vezetőket is, azokat a szellemi vezetőket is, akikről tudtuk, hogy a közvélemény irányítására befolyásuk van, és úgy érezzük, hogy e téren is igen nagy eredményeket értünk el. Mind az Egyesült Államoknak, mind Angliának és Franciaországnak a közvéleményét sikerült érdeklődésre bírni a magyar problémák iránt és nem csak a vezetők fogadtak bennünket meleg rokonszenvvel és megértéssel, hanem a közvélemény minden rétegében nagyon kellemes visszhangja volt a mi látogatásunknak. Meg vagyunk róla győződve, hogy azok a kapcsolatok, amelyeket most a háború befejezése után alig valamivel több, mint egy esztendővel teremtettünk meg, nem csak most, de messze kiható időre eredményeket fognak jelenteni a magyar nemzet számára. Meg vagyunk róla győződve, hogy az a szimpátia, amely látogatásunk során a világ nagy népeiben eziránt a hősi erőfeszítéssel dolgozó, becsületes nép iránt feltámadt, fokozódik, úgy hogy ez a magyar nép a maga eredményeit fel is tudja mutatni itt az országban.
Meggyőztük a világ vezetőit arról, hogy békét akarunk és nagyon örülök annak, hogy nem párt ember, hanem a köztársasági elnök úr mondotta el itt azt, ami minden magyar ember lelkében ott él, hogy nekünk elég volt a háború, elég volt a szenvedés, a bizonytalanság, elég volt véreink hullásából, házaink összeomlásából, értékeink elpusztulásából. Nekünk béke kell, ahol azokat az erőket, amelyek bennünk vannak, a magunk javára fejthetjük ki és a magyar nép boldogulására használhatjuk fel. Szeretném, hogy ha ilyen elevenen élne a világ népében a békevágy és úgy jutna kifejezésre az, (a)hogy itt kifejezésre jutott ma a köztársasági elnök úr szavain keresztül, hogy azok, akik a világ sorsáról ma tárgyalnak, mindenek felett és mindenek előtt valóban arra törekedjenek, hogy békét teremtsenek, amelyben a világ minden népe testvéri közösségben, egymás iránti szeretetben, az ellenségeskedés teljes kiküszöbölése mellett él.
Szakítsunk a múlttal
Tisztelt népgyűlés! Ahhoz, hogy a mi külpolitikánk eredményeket hozzon, bizonyos belpolitikai magatartás meghatározására is szükség van. Elsősorban szükség van arra, hogy az a politikai életforma, amelyet mi vállaltunk a háború befejezése után, valóban a demokrácia legyen és a magyar nép minden rétege elfogadja, mint a magyarság örökkévaló politikai életformáját. Ehhez szükséges az, hogy a magyarság minden közéleti megnyilvánulása a tiszta demokrácia szellemében és a demokrácia szempontjainak megfelelően történjék meg. Szükséges, hogy leszámoljunk végképp a magyarság politikai múltjával, leszámoljunk azzal a múlttal, amely bennünket ebben a háborúban az összeomlásba sodort bele. Ezt a múltat sokan más színben hozzák a magyar nép elé. Felemlítik ennek a múltnak azokat a jelenségeit, amelyek nyugalmat, békességet, jelentettek a nép számára s könnyen jelentettek, mert nem volt háború. Igyekszenek szembeállítani a jelennek minden nehézségével, minden szenvedésével, és hibáival is a múltnak az előnyeit. Nem azért, mintha azt szeretnék, akik ezt teszik, hogy a demokrácia mindent átvegyen a múltból, ami jó és így építse tovább a maga országát, hanem azért, hogy a demokráciával szemben tegyék elégedetlenné a társadalmat. Megpróbálom néhány szóval felvázolni, mit jelentett ez a múlt. Jelentette a békességet, mert hiszen nem kezdhettünk háborút senkivel saját elhatározásunkból. Bármilyen könnyelmű, a magyar nép lelkétől idegen és távol álló kormányzat is vezette az országot, kénytelen volt békében élni. Jelentette a nyugalmat, de jelentette a temetőnek a nyugalmát. Jelentette a kenyeret, de azt a kenyeret, nagyon keservesen kellett megkeresni azokkal szemben, aki az ország gazdasági életét a kezükben tartották. A múlt azt jelentette valójában, hogy politikailag elnyomták a magyar népet. Elnyomták a magyar népet, mert ha ez a nép nem élt volna a politikai elnyomottság állapotában, akkor soha se engedte volna odafejlődni a magyar politikát, hogy belemenjen ebbe a szörnyű háborúba, ennek minden szenvedésébe és gyötrelmében [!]. Ha a magyar népnek politikai szabadsága lett volna, akkor irányítani tudta volna, az országvezetőre hatni tudott volna, érvényesíteni tudta volna a maga befolyását s akkor egészséges irányban fejlődött volna a magyar élet és nem mentünk volna a katasztrófa felé. Nyugalom volt Magyarországon. Persze, hogy nyugalom volt, mert azok a milliók, akik elégedetlenek voltak a magyar berendezkedéssel, nem szólalhattak meg. Nem szólalhattak meg, mert a csendőr a szolgabíró, a főispán, a polgármester, a segédjegyző és mindenki egyetlen feladatot ismert, hogy az államot megvédje a néppel szemben, hogy a kormányt kiszolgálja a nép ellenében. Egy feladatot ismert, hogy a magyar nép igazi akaratát érvényre jutni ne engedje. Tizenöt esztendős küzdelmünk alatt megtanultuk, hogy mit jelentett ez a nyugalom Magyarországon. Jelentette a nyílt szavazás elnyomatását, jelentette a hamisításokat, a tüntetéseket, az üldöztetéseket és reménye sem lehetett a magyar népnek arra, hogy alkotmányos jogainak gyakorlása által fogja megváltoztatni az államvezetést és a maga befolyását biztosítani az állam irányításában. Jelentette a kenyeret, de jelentett emellett mást is. Azt, hogy Magyarország nemzeti jövedelmének nagyobb része néhány ezer embernek a kezében összpontosult és a magyar nép éppen csak a kenyeret tudta megteremteni a maga számára. Ha a magyar közgazdasági életre a magyar népnek befolyása lett volna, ha lett volna gazdasági demokrácia, akkor a magyar nép életszínvonala olyan magasra emelkedhetett volna, mint amilyen én most láttam az Egyesült Államokban, ahol becsületes bérért becsületes életlehetőséget kap a dolgozó ember. Jelentette a múlt, kedves barátaim azt, hogy folyamatosan elhanyagolták a magyar népet. Amíg a nemzet egyes rétegei a szociális biztosítás előnyeit élvezték, vagy nyugdíj formájában, vagy egyéb szociális gondoskodás formájában, addig milliók és milliók, főleg pedig a magyar föld népe az élet bizonytalanságával volt kénytelen küszködni egész életén keresztül, mert a világon semmiféle esetre, szerencsétlenségre, nyomorúságra nem védte őt senki a bizonytalansággal szemben. Jelentette kulturális elhanyagoltságunkat. A magyar nép nem tudott arra a kultúrszínvonalra emelkedni, amelyre Európa egyes kis népei emelkedtek, azok a népek, amelyeknek a vezetése szerette a népet, bízott a népben. A magyar államvezetésnek nem volt érdeke, hogy felvilágosult nép adja szavazatát a választásokon az egyes pártokra, mert tartott tőle, hogy egy felvilágosult nép le fogja dönteni helyéről és a maga rendszerét ülteti helyébe. A múlt jelentett egy alacsony színvonalon való megélhetést, lassú haladást, kullogást a többi népek után.
A demokrácia, amelynek ma még minden nehézségét kénytelenek vagyunk viselni, mert ma még a háborús összeomlásért és annak nehézségeiért a demokráciát teszik egyesek felelőssé. A demokrácia azt fogja jelenteni, hogy ez a nép magának építi fel az országot. Magának építi fel, nem csak jelszavakra és politikai szólamokra, hanem tulajdonjogaira is. Amilyen mértékben emelkedik ez az ország, olyan mértékben kell emelkednie a társadalom minden dolgozó rétege jólétének és megelégedésének. Az ország a népé. A politikai vezetés a népé, a népnek módja és lehetősége van arra, hogy ellenőrizze a maga vezetését, vigyázzon arra, hogy amit ez a nemzet keserves, verejtékes munkával és a demokrácia elején óriási erőfeszítésekkel elérhet, az ne legyen másé, mint valóban a magyar népé, az ne boldogítson másokat, mint a magyar népet, azt ne vehesse tőle el senki és a magyar nép ne kerülhessen még egyszer a kizsákmányoltság állapotába.
Magunk alakíthatjuk a magunk jövőjét
Ezzel a felfogással kell nekünk szakítani a múlttal és tudnunk kell még azt is, hogy más téren is magunk alakítjuk a magunk jövőjét a demokráciában. Lehetünk kultúrnép, magas színvonalon álló kultúrnép, ha azok akarunk lenni. Lehetünk Délkelet-Európa Dániája, ha az akarunk lenni. Lehetünk Európának egyik legszociálisabb országa, mert rajtunk áll a magyar népen, hogy erőinknek gyümölcsét, a magyar termelésnek az eredményeit mire fogjuk felhasználni. De azért, hogy ezt elérjük, el kell viselnünk a demokrácia kezdeti nehézségeit és bármilyen nehéz az életünk és a sorsunk, mégis el kell utasítanunk magunktól minden összehasonlítást a múlttal, mert a múlt a mi számunkra a letűnt nap, a demokrácia pedig a kelő nap. A kelő nap, amelynek irányában meg fogja ez a nép találni boldogulását. A magam részéről meg kell vallanom, sokszor keserűséggel látom, mennyi akadálya van a demokrácia igazi kibontakozásának. Mennyi akadály van, amit egyrészről azok támasztanak, akik a demokráciának az ellenségei, másrészről pedig támadnak azért, mert senki sem kívánja vagy vállalja ma még, hogy helyzetét erői arányában ismerje el itt a demokráciában. Minél előbb szükség van ezeknek a kérdéseknek tisztázására, mert nem azért teremtettük meg mi a koalíciós kormányzást, mintha nem jutott volna eszünkbe, hogy a kormányzásnak egyéb formái is vannak, hanem azért vállalkoztunk a koalíciós kormányzásra, mert éreztük, hogy a nemzetnek nagyon sok a baja, szörnyű sok a nehézsége. Nemcsak egyes pártoknak, de a társadalom minden dolgozó rétegének és tagjának az összefogására szükség van azért, hogy ezeket a bajokat eltüntessük és a magyar nép számára a demokráciát a boldog megelégedettség hazájává tegyük. Ezért vállalkoztunk a koalíciós kormányzásra. De talán megszűntek a bajaink, talán már nincsenek nehézségeink? Amint fejlődik az életünk és amint a háború utáni megmaradási politikáról fokozatosan térünk át a fejlődésnek és az emelkedésnek a politikájára, ugyanolyan mértékben tornyosulnak elénk újabb és újabb nehézségek, amelyeket leküzdeni ezután is csak a nemzet egész erejének az összefogásával lesz lehetséges.
Tisztelt népgyűlés! Éppen ezért vigyázzon minden magyar ember, de vigyázzon különösen minden párt és minden olyan ember, aki a pártok nevében jár el, cselekszik és beszél, hogy ne sodorja válságba a magyar demokráciát, a koalíciót, mert olyan mértékű visszaesést jelentene ez politikai, gazdasági és társadalmi téren egyaránt, amelyet ma még sokan nem képzelnek el, de amelynek a szenvedését és felelősségét akkor majd szeretnék maguktól elhárítani.
Küzdeni kell minden erőnkkel a reakció ellen
Küzdeni kell az ellen, hogy demokráciaellenes szándékok megbonthassák a magyar nép egészséges fejlődésének útját. Küzdeni kell minden olyan csökevény ellen, amely a fasizmus maradványaként itt-ott még kiütközik. Ez a feladat azonban nemcsak a kormányra, de a társadalomra is vár. A társadalomnak is mindent el kell követnie, hogy azokat a jelenségeket és próbálkozásokat, amelyek a demokráciát most fejlődésének idején, Magyarország nagy problémáinak kellős közepében a magyar kérdéseket veszélyeztetik, amelyek felbukkannak és megpróbálnak némi zavarkeltés után a tagadás álláspontjára helyezkedni, hogy ezeket időben fojtsa el a magyar társadalom. Nem tudja felmérni a társadalom minden tagja s főleg nem tudják felmérni azok, akik a mai rendszernek, a demokráciának ellenségei, hogy milyen irtózatos kár származik minden magyar dolgozó emberre abból, amikor Budapesten az Oktogon-téren agyonlőnek a felszabadító Vörös Hadsereg katonái közül két tisztet. Nem tudják elképzelni, hogy mit jelent ez. Jelenti ez külpolitikai helyzetünk megnehezítését, jelenti gazdasági életünk kibontakozásának nehézségét. Jelenti a demokrácia nehézségeinek fokozódását minden olyan cselekmény, amelyről pillanatnyilag talán nem is veszünk tudomást, de amelyről tudnunk kell azt, hogy a magyar demokrácia útjában nagyon súlyos köveket és akadályokat jelent. El kell követnie a magyar társadalomnak mindent, hogy a demokrácia útja sima és egyenletes legyen, hogy a jövő esztendőre már ne kilencvenhárom százalék, hanem száz százalék legyen a vetésünk, gyáraink pedig ne 40-50-60 százalékot produkáljanak, hanem száz százalékot, vagy többet, mint békében. Jelenti azt, hogy törekednünk kell arra, hogy a föld a jövőben ne csak vetésterületében, de terméshozamában is többet adjon, hogy emelkedjen, fejlődjék a magyar gazdasági élet. Törekednünk kell arra, hogy belső békesség kísérje ezt a nagy erőfeszítést és éppen ezért itt, ezen a nagygyűlésen, ahonnan messze hangzik a szó, mert messze tájakról összejött emberek távoli vidékekre viszik el, hadd mondjam meg, hogy a magyar demokráciának békességre, belső nyugalomra van szüksége és árulást követ el a magyar fejlődéssel szemben az, aki ezt a belső békességet és nyugalmat veszélyezteti.
A belpolitikai helyzetben ott tartunk, hogy szeretnénk tisztázni egymás között a még tisztázatlan kérdéseket. Szeretnénk kiküszöbölni minden ütközési pontot, hogy – amint a köztársasági elnök úr mondotta, minden dolgozó magyar minden energiáját a termelő munkának szentelhesse és a nemzet fejlődésére fordíthassa. Erre törekszünk. A közel jövőben tanácskozások fognak megindulni a pártok vezetői között, amelyeknek az lesz a feladata, hogy az ellentéteket megszüntettük [!], megteremtsük a munka elvégzéséhez feltétlenül szükséges belső politikai békét. Addig, amíg ezek a tárgyalások nem folynak le, nem kívánok a belpolitikai helyzetről többet mondani, de amidőn ezek befejeződnek majd, a magyar társadalom és a közvélemény tudomására fogjuk hozni ezeknek a tanácskozásoknak eredményeit.
A mi utunk az emelkedéshez vezet
Én csak azt kérem Szeged népétől és az itt összegyűlt magyar néptől, feszítse meg továbbra is minden erejét azért, hogy a magyar emelkedés útja egy pillanatra se lankadjon meg, feszítse meg minden erejét, mert a fejlődés emelkedésének épp úgy meg van a sebességfokozódása, mint a hanyatlásnak. Ha egyszer a fejlődésnek az alapjait az élet minden területén le tudtuk rakni, akkor fokozatosan és gyorsan jutunk el az emelkedés útjára és egészen bizonyos, hogy a mi utunk az emelkedéshez vezet. Meg kell mondanom, hogy én elevenebb életet, nagyobb szorgalmat, keményebb kitartást, utazásaim során a világ egyetlen országában sem láttam, mint itt és ha ez a szorgalom és kitartás megmarad és fokozódik, akkor egészen bizonyos, hogy el fogjuk érni a jólétnek azt a maximumát is, amit most láttunk egyes országokban s azt is el fogjuk érni, hogy kevesebb munkával, kevesebb erőfeszítéssel is megelégedettebb, kielégítőbb életet és boldogabb életet fog élni a magyar.
Péter-Pál napján legyen meg nekem is egy pillanatra a jogom, hogy magyar parasztnak tarthassam magam. Eddigi életemnek nagyobbik felét én is a mezőn töltöttem el. Éppen ezért, hadd mondjam meg, hogy nem csak hálaérzet van bennem a magyar föld népe iránt, a jól végzett munkáért, hanem nagy büszkeség is a szívemben. Büszke vagyok arra a népre, amely soraiba tartozónak érzem ma is magamat. Büszke vagyok a magyar parasztnak kötelességteljesítésére és tudom, mert a magam lelkiségéből indulok ki akkor, amikor el akarom bírálni a fajtámnak az érzéseit és felfogását, hogy az itt most ebben az esztendőben az aratáskor megállapítja: a magyar társadalom nem csalódott a magyar parasztságban, nem fog csalódni a jövőben sem. A magyar paraszt teljesíteni fogja kötelességét, és kérem, teljesítse is. Teljesítse és mutassa meg, hogy igazam volt akkor, amikor bevezető szavaimban azt mondottam, hogy valóban magyar célú és magyar irányú magyar talajon nőtt igazi magyar demokráciának a legszilárdabb és legingathatatlanabb alapja a magyar paraszt. A magyar paraszt, aki végzi a maga munkáját, de gondoskodni kell arról, hogy tudomást szerezzen az egész nemzet róla, hogy elvégezte a maga munkáját. Tudomást szerzünk róla és tekintsék őt, mint a legkötelességteljesítőbb és legnagyobb magyar dolgozó réteget olyan rétegnek, amely nemcsak érzéseiben, nemcsak felvilágosodottságában, demokratikus felfogásában, hanem verejtékes munkájának eredményeiben is büszkén állhat oda a magyar munkásság mellé, a demokrácia másik nagy rétege mellé és büszkén állíthatja, hogy mindenkivel legalább egyenlő mértékben elvégezte a maga kötelességét a demokráciával szemben. Adja Isten, hogy a magyar parasztságnak ez a szorgalma, ez az eredménye tovább fejlődjék. A magyar parasztság, a magyar munkásság és a haladó értelmiség együtt valóban meg tudják teremteni azt a boldog, minden dolgozó ember számára kielégítő életet, azt a boldog és szabad Magyarországot, amelyet a magyar paraszt szántott-vetett, amelyért a magyar munkás és a magyar értelmiségi ember dolgozik, és amelynek most a magyar parasztember felajánlotta az új kenyeret.
A zárószavak után népi táncokat mutattak be a köztársasági elnök tiszteletére az alsóvárosi óvoda növendékei, majd a tápéi Gyöngyösbokréta és a makói tánccsoport. Az utóbbiak hatalmas hagymakoszorút adtak az elnöknek az egybegyűltek tomboló lelkesedése közben.
8. Egykorú újságcikk
AZ ÚJ KENYÉR ÜNNEPÉRE
Szabad Föld, 1946. augusztus 13.
Írta: Nagy Imre
A Magyar Kommunista Párt nemcsak a város, hanem a falu, nemcsak a fizikai és szellemi munkásság, hanem a dolgozó parasztság pártja is. Pártunkban valóban testet öltött a dolgozók ügyének záloga – a munkás-paraszt szövetség. A Szent István napi országos seregszemle, az új kenyér ünnepe – a dolgozó parasztság újabb hitvallása a Kommunista Párt és annak célkitűzései mellett.
Az augusztus 20-iki parasztnapon országszerte ünnepel a falu népe. Van mit ünnepelnie. Munkája eredményeképpen új kenyér kerül a terített asztalokra. Talán kevesebb, mint szeretnénk, de több, mint egy esztendővel ezelőtt. Vannak, akikkel a sors mostohábban bánt, akiknél aszály, fagykár, jégverés és más elemi csapások elpusztították termésük egy részét, vagy minden törekvésük ellenére sem tudták munkával előteremteni mindennapi kenyerüket. Róluk gondoskodni nemzeti kötelesség. Nekik is joguk van az ünnepléshez, ők is kivették részüket a munkából. Kenyerüket, ha szűkösen is, biztosítani kell. Nem lehet ínséget szenvedő dolgos ember ebben az országban.
Az új kenyér ünnepén, visszapillantva a munka hétköznapjaira, elmondhatjuk, hogy nem volt hiába a küszködés, a verejték. Sokszor emberfeletti nehézségeket kellett leküzdeni, majd nehéz harcokat kellett vívni, de Pártunk és körötte a falvak-tanyák dolgozó népe keményen helytállt.
Nem egyszer fenyegető veszélyek tornyosultak. A nép ellenségei, a letűnt reakciós-fasiszta rendszer urai nem akarták tudomásul venni a történelem ítéletét, azt, hogy a földreform megmásíthatatlanul és véglegesen azok kezére adta a földet, akik megművelik. Újra és újra föllángolt a harc a földreform körül. De a Kommunista Párt hívó szavára egy emberként állt talpra Dózsa ivadéka és megvédtük a földet. Nyomában megindult a termelőmunka és a parasztság szorgalma csodát művelt: igaerő, felszerelés és vetőmag hiánnyal küszködve is, példásan elvégezte a mezőgazdasági munkát. És fagykár, aszály, jégverés dacára itt van munkájuk gyümölcse – az új termés. Egy esztendőre kenyeret adtak az ország dolgozó népének. A Kommunista Párt kezdeményezése, szívós, kitartó munkája pedig meghozta nekik is az értékálló jó pénzt – a forintot. A parasztság termékeiért most már nem értéktelen papirost kap, amiért semmit sem vásárolhat, hanem jó pénzt, amelynek vásárlóereje napról napra növekszik. Ezzel megszűnt a termelőmunka legnagyobb kerékkötője, a holnap bizonytalansága.
A Kommunista Párt a jó pénzzel nagyot lendített a parasztság helyzetén. De még mindig sok a baj és a jogos panasz, amit orvosolni kell. Pártunk érdeme az, hogy a kormány részben már kiküszöbölte a beszolgáltatás egyes sérelmeit. Elértük, hogy 5 kat. holdon alul a gazdák csak földadót fizetnek. Aszály, vagy más elemi kár által sújtott vidékeken, ahol a holdankénti átlagtermés 4 q-án alul maradt, arányosan csökkentik a beszolgáltatást. De rendezni kell a dézsmakérdést is. Igazságtalan, hogy részes aratók keresetük után dézsmát fizessenek. Azután le kell szállítani legalább a felére az indokolatlanul magas 10 forintos őrlési díjat. Meg kell védeni a kisparasztságot a malmok garázdálkodásától, aminek egyetlen célravezető eszköze – a malmok községi vagy szövetkezeti kezelésbe vétele. Le kell szállítani a parasztság személyes és gazdasági szükségleteire szolgáló iparcikkek árát, hogy ilyen módon szűkíteni lehessen az agrárolló nyílását. A fogyasztói árakat felhajtó közvetítő kereskedelem haszonrészesedét is le kell szállítani. Ezek és a parasztság egyéb jogos követelései a legmesszebbmenő támogatásra találnak a Kommunista Párt részéről. Minél többen segítenek a pártnak, annál többet és hamarabb tudunk magvalósítani a parasztság jogos követeléseiből.
A Szent István napi újkenyér-ünnep nemcsak egy év munkájának, tapasztalatainak és eredményeinek összegzése, hanem elindulás egy újabb esztendő küzdelmes útjára. A Magyar Kommunista Párt programot dolgozott ki, amellyel új utat rak le a dolgozó parasztság jövendője, boldogulása számára. Olyan utat, amelyen haladva a parasztság nem lesz a nagytőke rabszolgája, amelyen haladva a mezőgazdaságot is kiemeli a gyarmati állapotából és a jólét forrásává teszi. A népi demokrácia feladata az ország gazdasági felvirágoztatása, ennek pedig előfeltétele a kisbirtokostermelés fellendítése, korszerű reformja és ezúttal a parasztság helyzetének megjavítása. Hogy ez megvalósuljon, és ha a dolgozó parasztság el akarja kerülni, hogy újabb háborús katasztrófába sodorják, ha meg akar szabadulni a gazdasági bizonytalanságtól és a holnap gondjaitól, ha nem akar újra a nagytőke, a bankok, iparmágnások és kartellvezérek hatalma alá kerülni, akkor a munkásosztállyal kell együtt haladnia.
A Magyar Kommunista Párt a tettek Pártja. Beváltatlan ígéretek nem nyomják a lelkiismeretét. A földreform befejezése, a jó pénz megteremtése után most a mezőgazdaság fellendítését és a parasztság helyzetének megjavítását tűzte célul maga elé. És mint a múltban mindig, ezúttal is beváltja ígéretét. Addig azonban megfeszített erővel nagy munkát kell végezni. Amikor a Magyar Kommunista Párt elsőnek az országban programot ad a mezőgazdasági termelés reformjának és megkezdi a küzdelmet a programban kitűzött célok megvalósításáért, tudatában van annak, hogy a reakció elleni harc legnehezebb szakaszán, a gazdasági fronton kell győzelemre vinni a népi demokrácia ügyét. Éppen ezért a Magyar Kommunista Párt zászlaja alá szólítja az egész dolgozó parasztságot, saját maguk és az ország jobb sorsáért, boldogabb jövendőiért [!] meginduló küzdelemben. Szent meggyőződésünk, hogy a dolgozó parasztság körében a párt parasztprogramjában célkitűzései osztatlan helyeslésére és egyöntetű támogatására találnak. Így lesz az új kenyér ünnepe bíztató elindulás a parasztság jobb jövendője felé.
9. Korabeli néprajzi beszámoló a Szabolcs megyei Porcsalmán rendezett 1951. évi minta-aratóünnepségről.
(Néprajzi Múzeum, Ethnológiai Adattár 14819)
I.
1. Előkészítés:
Az oroszlánrész ebben Révész Ferenc helybeli tanító, népművelési ügyvezetőnek jutott, akire nem csak a műsor-összeállítás gondja, hanem az egész előkészítés kézbentartása, valamint a mások által el nem végzett feladatok ellátása is hárult. Révész munkáját megnehezítette, hogy a helyi Tanácstól nem kapta meg idejében a szükséges támogatást, hogy nem volt elég szervezési gyakorlata (maga végzett el olyan feladatot, amelyeket másokkal kellett volna elvégeztetnie, s nem szervezett be segítő aktívákat, akik munkáját megkönnyítették volna), s hogy intézkedéseit mások keresztezték. (Lásd alább a koszorúátadásnál.)
Az előkészítésben részt vettek még: Virág Endre párttitkár (szabadtéri színpad felállítása), Molnár József helyi vb. titkár (bor és hús beszerzése), Bélteki Menyhértné MNDSZ titkár (kézimunka-kiállítás, vacsora, énekescsoport), Sőrés Sándor (lovas) és Kósa Gyula villanyszerelő (világítás).
A lakosság érdeklődéssel tekintett a készülő ünnepség elé. Az érdeklődés felkeltésében nagy része volt az előkészítő néprajzi gyűjtésnek, valamint az ünnepséget közvetlenül megelőző tánc- és zenei (film + magnetophon) felvételnek.
A színjátszó csoport tagjai Révész Ferenc vezetésével rendszeresen próbáltak. Fáradtságos aratómunkájuk befejezése után este 9-től éjféli 12-1 óráig tartották a próbákat. Munkájukat nagymértékben megnehezítette, hogy a műsorfüzetet, ígéret ellenére, későn kapták meg.
2. Ébresztő:
A zenés ébresztőt egy társzekéren 6 tagú cigányzenekar (elsőhegedű, másodhegedű, kontrás, brácsás, klarinét, bőgő), az MNDSZ, tizenkét tagú daloscsoportja és húsztagú úttörő csoport végezte. Mozgalmi dalokat és helyi népdalokat énekeltek (ugyanazokat, amelyeket korábban magnetophonba is). Nem álltak meg sehol, menet közben ébresztettek. Az ébresztők hangulata lelkes volt. Az ébresztés 6 órakor kezdődött, de későinek mutatkozott. Nyári időben falun ez „cigányhajnal”, amikor már el is felejtették a felkelést.
3. Felvonulás:
A felvonulók három oszlopba tömörülve érkeztek a falu különböző részeiből. Előttük lovaslegények haladtak. Zsinóros fekete mellénybe, lobogós ujjú ingbe, fekete csizmanadrágba, árvalányhajas kalapba öltözve. A lovak kantárja szíjsallangokkal, papírszalagokkal volt díszítve. A lovaslegények alkalmazása futárként és menetnyitóként egyaránt bevált. A felvonulás színessé tételét nagyban szolgálta. A lovasok örömmel vállalták ezt a szolgálatot s a nézők részéről is szíves fogadtatásra találtak.
A búzakoszorúkat a csoportok elején magasra tartott rúdon egy-egy legény, vagy keresztbe fektetett rúdon egy legény és egy leány (férfi és asszony) vitte. A résztvevők ünneplőruhában voltak. A kaszák, gereblyék fel voltak virágozva. A férfiak kalapjuk mellé kalászt tűztek. A három oszlop közül kettőt cigányzenekar kísért. Menetközben mozgalmi dalokat és helyi aratódalokat daloltak. Tánc menet közben nem volt.
A felvonulásban a helység mind a tíz szövetkezeti csoportja részt vett, de koszorút csak két csoport hozott közülük. (Egy I. sz. és egy III. sz. Tszcs.) Csoportot alkottak és koszorút is hoztak a helyi kendergyár és a helyi gépállomás dolgozói is. A III. sz. Tszcs. csoportja előtt búzakoszorúval, virággal feldíszített vontató haladt. Részt vett a menetben két feldíszített szekér is, amely most csépelt búzát hozott.
A koszorúk hagyományos formájúak voltak („korona” és „lámpa” formájúak), de volt közöttük koszorúba kötött csillagforma is, középen Rákosi képével. A koszorúkat ahhoz értő helybeli asszonyok és fiatalok készítették.
4. Koszorúátadás:
A koszorúk átadása a kultúrház árnyas udvarán felállított dobogó előtt ment végbe. Nem volt jól megrendezve a csoportok fokozatos beérkezése. Az egész menet egyszerre érkezett, megtorlódott, s így az egyes csoportok beérkezésére, koszorú átadására nem terelődhetett rá eléggé a figyelem.
A koszorúk átadása műsor keretében történt. A műsorszámok között elvesztette hangsúlyát a koszorúátadás mozzanata. (Az átadóknak egyébként is feleslegesen várakozniok kellett, s nehezen tudtak feljutni a dobogóra.) Egyes műsorszámok nem illettek a műsor gondolatmenetébe. (Így pl. a három szavalat egyike, Farkas Bélának A Vörös Hadsereg c. verse). A megyei párttitkárnak a műsortervben nem szerepel túlméretezett felszólalása politikai gyűlés jelleget adott az ünnepségnek.
Jó volt az a prológszerű aratórigmus, melyet egy helybeli fiatal parasztember mondott el. Ezen kívül még egy rigmus hangzott el koszorúátadás közben, a többi koszorút néhány rögtönzött szó kíséretében adták át. A kendergyár és a gépállomás dolgozói a megyei, illetve járási pártkiküldöttnek adták át koszorúikat. A koszorúátadók között volt asszony, legény és leány. Koszorúvisszaadás nyilvánosan nem történt.
Az egyes csoportok koszorúátadását követő, általam ajánlott rövid párostánc elmaradt, pedig ez elevenebbé, mozgalmasabbá tette volna az ünnepséget.
Sikeres helyi kezdeményezés volt a koszorúátadást követő ünnepélyes terménybeadás. Két feldíszített szekér frissen csépelt búzát hozott, melyet nyomban el is helyeztek az udvaron levő terményraktárban.
5. Kiváló dolgozó megajándékozása:
Ez is a koszorúátadó ünnepség keretében történt. A dobogó előtt felsorakozott hét dolgozónak a helyi Tanácselnök nyújtotta át a koszorúkat, illetve fonott díszeket. A megjutalmazottaknak saját csoportjuk készítette a kisebb-nagyobb ajándékot. Ezek aránytalansága (egyesek nagy koszorút, mások kis „fügefészket” kaptak) a megajándékozottak munkásságának hamis értékelését keltette a nézőkben, s az egész mozzanat ünnepélyességét kockára tette. Sokkal helyesebb lett volna – ajánlatom szerint – ha nagyjából egyforma koszorúkat az ébresztővel kapcsolatban az illetők házához vinni. Így jobban érvényesült volna a megajándékozás megtisztelő jellege s egyúttal a falu különböző részeiben végbement mozzanat az egész ünnepség számára hírverésül szolgált volna. A koszorúátadás ünnepségén kb. 400 gyermek és felnőtt vett részt. Áldomás nem volt.
6. Kézimunka- és könyvkiállítás:
Az ünnepségek színhelyén – a kultúrház egy nagy helyiségben – az MNDSZ kézimunka- és könyvkiállítást is rendezett, melyet sokan megtekintettek. A helybeli rendezőség egy, illetve két nappal a kiállítás megnyitása előtt kapott utasítást a kiállítás megrendezésére. A lelkes rendezők vasárnap hajnalban szedték össze a kézimunka anyagot (könyvek az iskola könyvtárából kerültek ki), s a koszorúátadás idejére már ki is állították. A kiállított anyag így is látványos volt, bár a gazdag helyi hímző- és szőttes anyagból (az utóbbi hiányzott a kiállításról) valóban értékes kiállítást lehetett volna megrendezni. Érdemes lenne ezt a kiállítást más alkalommal, gondosabb előkészítés után megismételni.
7. Délutáni kultúrműsor:
A műsor nagy késéssel kezdődött meg a délutáni football [sic!] mérkőzés után. (A mérkőzés közönségét a szomszédos Tyukod község fúvószenekara szórakoztatta.)
A műsor számai közül helybeliek voltak a színjátszó csoport által a műsorfüzetből előadott két egyfelvonásos (Édesanyám, Sándor bácsi meghajlik), egy szavalat, az MNDSZ csoportjának helyi népdalszámai és az öregek tánca.
A daloscsoport maga sem tudta, hogy szerepelni fog, azonban, hála az előzetes zenei felvételeknek, jó helyi népdalanyagot adott elő egy szólamban, csak természetesen gyakorlatlanul, s nem elég jól összeválogatott anyagot. (A víg dalok hiányoztak)
Az öregek táncában három jó táncospár szerepelt páros- és szólótánccal. Ez volt a műsor nyitószáma s nagy sikert aratott.
Két más helységbeli tánccsoport is szerepelt a műsorban. A cégénydányádiak két mozgalmi úton hozzájuk került táncszámmal, az ököritóiak saját zenekaruk által kísért, közismert, kitűnő műsorukkal.
(A dányádiak jó stílusban és fejlett tánckészséggel mozognak. Kívánatos lenne a helyi táncanyagra irányítani a figyelmüket. Az ököritói csoport kitűnően táncol, bár az utóbbi időben sok új tagot állítottak be. A csoport munkájában nagyon örvendetes új lendület figyelhető meg. Magatartásuk is rendkívül megnyerő. Minden támogatást megérdemelnek. További fejlődésük és [a] táncmozgalom érdekében komoly pesti és vidéki városi szerepléshez kellene juttatni őket.)
A helybeli cigányság neheztelt, hogy [a] terv ellenére kihagyták őket a műsorból. Páros botolótáncuk valóban értékes műsorszám lett volna. Zenei anyagukban is volt előadásra alkalmas értékes darab. A kultúrműsornak legalább 1500 nézője volt.
8. Közös vacsora:
A vacsora sertéspörkölt volt burgonyával és uborkával. 5 Ft-ba került. Rendkívül népszerű volt, csaknem az összes résztvevők éltek vele. A vacsora körül szervezési zavarok mutatkoztak. Talán a nem megfelelő propagandával összefüggő tányérhiány lehetett az oka, hogy igen sokáig kellett a kiszolgálásra várni és hogy a vacsora nagyon elhúzódott. Az említett zavarok miatt a tervezett köszöntőmondás is elmaradt. 600 liter bor volt, tehát átlagosan fél liter juthatott fejenként. Sörből kb. 1 pohárnyi.
9. Esti mulatság:
Esti ünnepség nem volt. A mulatság minden megnyitó nélkül kezdődött el, pedig akár az öregek, akár a fiatalok (többször szerepelt alkalmi tánccsoport) táncát jól lehetett volna erre a célra alkalmazni. A rendezőség nem aknázta ki eléggé az öregek táncának hatását a helyi kultúrélet fejlesztésére.
A zenét a helybeli cigányzenekar s a vendég pátyodi, tyukodi fúvószenekara szolgáltatta. Leginkább csárdásokat játszottak, de keringőt, foxot, tangót is.
A mulatságon kb. 2000 ember vett részt. Több szomszédos faluból is eljöttek. A mulatság hangulata igen jó volt. Élénkítően hatott a nagyszámú cigányság tánckedve és virtuóz tánctudása.
10. Tudományos gyűjtés:
Az ünnepség eredményes gyűjtőmunkára nyújtott lehetőséget, s – mint említettem – a felkutatott zenei és táncanyag az ünnepség folyamán is érvényesült. A gyűjtés révén a helyi kultúrtényezők figyelme ráterelődött a rendezés által eléggé ki nem aknázott helyi anyagra. R. Kovács László szakszerű irányítása alatt, Erdős Lajos odaadó munkájával magnetophon felvétel készült, idősek és fiatalok, magyarok és cigányok értékes zenei anyagáról. Szombat este egy kis rögtönzött táncalkalmon mód adódott az öregek táncának megfigyelésére. Ezen az alkalmon jótáncos fiatalok is résztvettek. Vasárnap este filmen (Lugossy Emma) és magnetophonnal megörökítettük az öregek táncát és a hozzájuk tartozó tánczenét. Délután két cigány botostánc is filmre került. Az ököritói tánccsoport vendégszereplését felhasználtuk a teljes zenei műsoranyag valamint az előkészítő néprajzi gyűjtés során filmre vett két ököritói cigánytánc dallamának megörökítésére.
II.
Általános megjegyzések:
A porcsalmai minta aratóünnepség sikeres megrendezésének, amint ez előzetes kiszállásom beszámolójából is kiviláglik – minden tárgyi feltétele meg volt. Általánosságban sikerült az ünnepség, de korántsem olyan mértékben, amennyire erre számítani lehetett volna. Ennek oka egyrészt abban keresendő, hogy nem volt elég rugalmasság az ünnepség időpontjának megállapításában, s így a még éppen csak befejezett aratás fáradtsága meglátszott a közönségen és a szereplőkön egyaránt: másrészt a szervezés körüli hibák és mulasztások gátolták meg a lehetőségek teljes kiaknázását.
Hasonló természetű rendezéseknél a Népművészeti Intézet kiküldöttjének egy héttel az ünnepség időpontja előtt meg kellene győződnie arról, hogy a legfontosabb előkészítő intézkedéseket elvégezték-e, figyelembe vették-e a néprajzi kutatás alapján tett javaslatokat, s a szervezés, tömegmozgatás kellő módszerességgel történik-e.
A Népművészeti Intézetnek az ünnepségre megelőző napokra is célszerű lenne tanácsadót kiküldenie, aki segítségére lenne a helyi rendezőségnek, bírálatot gyakorolna az ekkorra már véglegesen kialakult műsor felett, s általában biztosítaná, hogy az ünnepség minden részlete a kitűzött célnak megfelelően menjen végbe.
Bebizonyosodott, hogy az elmélyedő előzetes néprajzi kutatás, a felhasználható hagyományanyag minél szélesebb körű alkalmazása, az ünnepséggel s a közvetlen előkészületekkel párhuzamos gyűjtőmunka az ünnepség sikerének és a helyi kultúréletre való hatásának döntő tényezői.
Az ünnepség társadalmi hatása érdekében nagyobb gondot kellene fordítani az ünnepségnek azokra a mozzanataira, amelyek alkalmasak a szélesebbkörű érdeklődés felkeltésére. (Felvonulás, ébresztő, koszorúátadás a kiváló dolgozók házainál.)
Budapest, 1951. július 20.
Dr. Morvay Péter
Jegyzetek
[1] Szegedi Friss Újság, 1936. április 26.
[2] A memorandum szövegét lásd az 1. függelékben.
[3] Szegedi Új Nemzedék, 1936. október 31.
[4] Uo.
[5] Szegedi Friss Újság, 1936. április 26.
[6] Szegedi Új Nemzedék, 1937. július 1.
[7] Uo.
[8] Uo.
[9] A Bokrétások Lapja 1937. évi június havi száma hol Magyar Újkenyér Ünnepének, hol a Magyar Kenyér Ünnepének nevezi az eseményt.
[10] Kis Újság, 1937. június 29.
[11] Budapesti Hírlap, 1937. július 1.
[12] Szegedi Új Nemzedék, 1937. július 29.
[13] Szegedi Új Nemzedék, 1937. június 29.
[14] Szegedi Napló, 1938. július 1.
[15] Szegedi Friss Újság, 1938. július 13.
[16] Uo.
[17] Szegedi Friss Újság, 1936. július 15.
[18] Pesti Hírlap, 1941. július 29.
[19] A beszéd teljes szövegét lásd a 2. függelékben.
[20] Szegedi Napló, 1941. július 29.
[21] Pesti Hírlap, 1941. július 29.
[22] Pesti Hírlap, 1941. július 26.
[23] Az állomáson megjelent többek között vitéz Silley Antal altábornagy, hadtestparancsnok, Novakovits Béla ny. altábornagy, a visszatért Délvidék katonai és közigazgatási parancsnoka, gróf Stomm Marcell tábornok, dandárparancsnok, Bittó Dezső tábornok, Szabadka város katonai parancsnoka, vitéz Deák László ezredes, ezredparancsnok. Közvetlenül a Kormányzó kíséretéhez tartozott Keresztes-Fischer Lajos tüzérségi tábornok, főparancsnok, főhadsegéd. Pesti Hírlap, 1941. július 29.
[24] Pesti Hírlap, 1941. július 26.
[25] A lapok szerint elutazása előtt a Kormányzó a pályaudvaron személyesen nyújtotta át a kitüntetést az egyik honvéd gyalogezred néhány tisztjének, altisztjének és közlegényének, akik a délvidéki harcokban kiváló vitézséggel harcoltak. Somlay ezredes a magyar érdemrend tisztikeresztjét, Erényi őrnagy, Szomolányi százados, Bátky főhadnagy, Mályi és Farkas hadnagyok, valamint Lakatos zászlós a legfőbb dicsérő elismerést a hadiszalagon a kardokkal, Magyar őrvezető a nagy ezüstérmet, Józsa hadapród őrmester és Imre szakaszvezető a kis ezüstérmet, Veres őrmester, Lengyel, Papp és Kovács szakaszvezetők, valamint Lévai őrvezető és Szabó gyalogos a bronzérmet kapták. A kitüntetettek között két hősi halott is volt. Géczy szakaszvezető, aki helyett a felesége és Imre szakaszvezető, aki helyett édesanyja vette át a kitüntetést. Lásd Magyarság, 1941. július 29.
[26] „Az egyik magyar katonai kimutatás szerint Bácskában és Baranyában a bevonulást követő napokban 2142 személyt öltek meg. A dokumentum nem titkolja, hogy az áldozatok között voltak idősek, nők, gyermekek is, valamint hivatalos személyek, elsősorban az addigi jugoszláv rendőrséghez tartozók.” Mészáros 1995, 9-10.
[27] A másik társrendező, a Délvidék Földmívelő Népe nevű szervezet volt. Lásd: A Hagyomány Szava, 1941. VII. hó.
[28] Ezekről az ellenőrzésekről írta az előző jegyzetben idézett folyóirat, hogy „sajnos, az ellenőrzés anyagiak hiányában egészen 1936-ig abban merült ki, hogy a szakemberek a szentistváni ünnepségek alatt rendezett előadások bemutatóin, a főelőadás előtt pár órával megjelentek, de ha már betanított számokon nem tudtak jóformán semmit sem változtatni, így csaknem minden előadás a betanítók egyéni elgondolását tükrözte vissza. Maga a főrendező, Paulini Béla sem tudott a legjobb akarata mellett sem lényeges változtatásokat végezni a kész számokon.” Győrffy I. 1937, 98.
[29] Ettől a rendelettől aligha függetlenül az „új magyar kenyér nagyszerűségéről” vezércikkben emlékezett meg a zsidó magyarok társadalmi és szépirodalmi hetilapja. A cikket lásd a 6. függelékben.
[30] A Pesti Hírlap szerint „[a] Magyar Kenyér Ünnepét 1937-ben Szeged falai között rendezték meg először. Akkor csak egy nagyobb szabású aratóünnepségről volt szó. Abból az aratóünnepségből évenként megismétlődő színpompás magyar ünnep lett, amelyet minden évben az ország más és más vidékén rendeznek meg.” P. H. 1941. július 27.
[31] Illyés Gyula Magyar nyár című 1941. évi naplójegyzetét lásd a 4. függelékben.
[32] Szegedi Napló, 1942. június 26.
[33] Szegedi Napló, 1943. július 1.
[34] Szegedi Napló, 1943. június 13.
[35] Szegedi Új Nemzedék, 1944. július 1.
[36] Kenyéri Kornélia szíves szóbeli közlése, lásd még: Néprajzi Hírek, 1991. 112-5.
[37] Lásd „A szabadság első kenyere” című képriportot. Szabad Nép képes melléklete, 1945. augusztus 5.
[38] Kossuth Népe, 1945. július 31.
[39] Szabad Nép képes melléklete, 1945. augusztus 5.
[40] Lásd az 5. függeléket.
[41] Lásd a 6. függeléket.
[42] Lásd a 7. függeléket.
[43] Szegedi Népszava, 1946. július 2.
[44] Uo.
[45] Szegedi Kis Újság, 1946. július 2.
[46] Szőcs Áron, az első kommunista polgármester Rákospalotán már 1945. augusztus 20-án új kenyér ünnepet rendezett. Lásd az ünnepségről készült fényképet, MNM.
[47] Szabad Föld, 1946. augusztus 13.
[48] Uo.
[49] Uo.
[50] Szabad Föld, 1946. augusztus 4.
[51] Lásd: Balás 1903, 54.
[52] Lásd a 8. függeléket.
[53] Nagy Imre Újfehértón és Tiszalökön; Farkas Mihály Dunaszekcsőn, Németbolyban, Szederkényen és Csányoszrón beszélt. Itt „népviseletbe öltözött lányok, ünnepi ruhás újgazdák és régi gazdák, a község vezetői, a demokratikus pártok képviselői mind felvonultak, hogy meghallgassák Farkas Mihály elvtársat. Szavait állandóan fokozódó érdeklődéssel hallgatták, az iparcikk árának leszállítása, a részes aratók dézsmája – megannyi, a magyar parasztokat közelről érintő kérdés. (...)
Baján mintegy 5000 magyar és bunyevác földműves előtt ismertette pártunk célkitűzéseit Horváth Márton elvtárs. A gyűlésen megjelent a jugoszláv partizánok küldöttsége is. Az új kenyér ünnepe itt a magyar és jugoszláv nép barátságának ünnepe is volt. Kalocsán és Fajszon Donáth Ferenc elvtárs, földművelésügyi államtitkár beszédét hallgatták nagy tömegek.
Katona János elvtárs, Budapest alpolgármestere Tiszanánán beszélt mintegy 1800 főnyi tömeg előtt. Piros László elvtárs a Szakszervezeti Tanács helyettes főtitkára Tolnába utazott. Nagyszokolyon, ahol csak 70 MKP tag van, 600-an jöttek össze gyűlésére. 20-án Zombán beszélt, ahol nemcsak a helyi lakosság, de a környékbeli falvak is díszes küldöttséggel képviseltették magukat. Minden küldöttség magával hozta a telepesek első terméséből font koszorúit is, cáfolatául annak, hogy a telepesek nem művelik a földjeiket.
A három nap után elmondhatjuk: hatalmas lépéssel vittük előbbre a munkás-paraszt szövetség ügyét és világosabban látja az ország parasztsága a felemelkedés útját.” Szabad Nép, 1946. augusztus 22.
[54] Aratóünnep műsoranyag. Összeállította: a Népi énekek- és táncegyüttese és a MADISZ Kulturális Munkaközössége. Szikra, Munkás Kultúrszövetség kiadása, 1946. 2.
[55] Az új kenyér ünnepe Augusztus 20-iki parasztnap műsora. Szikra, 1947. 2.
[56] Tildy Zoltán veje, Csornoky Viktor, volt kairói nagykövet ellen indított koncepciós pere miatt 1948. július 30-án benyújtotta lemondását, amit a parlament augusztus 3-án el is fogadott. Csornokyt a Népbíróság halálra ítélte, és november 15-én kivégezte.
[57] Dolgozók Világlapja, 1948. augusztus.
[58] Szabad Nép, 1948. augusztus 22.
[59] Útmutatás az aratóünnepség megrendezéséhez. H. n., 1946. 8.
[60] A koalíciós pártok (Független Kisgazda Párt, Magyar Dolgozók Pártja, Nemzeti Parasztpárt), az alábbi községekbe küldtek központi szónokokat: Gönc: Ács Lajos; Hajdúszoboszló (27-én): Baráti József; Balatonfüred: Baráti József; Mezőkövesd: Barcs Sándor és Dögei Imre; Marcail: Bencsik István; Abaújszántó: Bihari Nagy Lajos; Jászapáti: Bóka László; Ibrány: Czeczey György; Bácsalmás: Csala István; Tiszaföldvár: Császár Balázs; Szeghalom: Csizmadia Lajos; Nagykanizsa: Dancs József és Markovits Pál; Székesfehérvár: Donáth Ferenc; Körmend: Döbrentei Károlyné; Ónod: Drótos Lajos; Biharkeresztes: E. Nagy Sándor; Békéscsaba: Erdei Ferenc és Horváth Jánosné; Kiskundorozsma: Fábián László; Kisbér: Fodor Gyula; Püspökladány (27-én): Földes László; Kapuvár: Földes Mihály; Biharnagybajom: Futó József; Gyoma (27-én): Gém Ferenc; Kiskunfélegyháza: Gyáni Imre; Balassagyarmat: Gyöngyösi János; Békés (27-én): Györgyi Lajos; Pécsvárad: Hajdu Gyula; Edelény: Halas Lajos; Baja: Harustyák József; Derecske: Hegedűs András; Mindszent: Hont János; Szigetvár: Huszti Dénes; Nagykálló: Illiás Ferenc; Szekszárd: Jóború Magda; Kisvárda: Jócsik Lajos és Garai Vera; Kecskemét-tanya: Katona János; Szécsény: Kerek Gábor; Bonyhád: Keresztes Mihály; Mezőcsát: Kerékgyártó Elemér; Orosháza (27:-én): Kiss Károly; Kiskunhalas: Komócsin Zoltán; Kistelek: Kondor Imre; Dombóvár: Kószér Nándor és Egyekai Sándor; Tótkomlós: Kovács István; Mór: Kovács István; Heves: Kovács Máté és Sütő Margit; Gáva: Lupkovics György; Sárospatak: Majláth Jolán és Béres Sándor; Csepreg: Máté György; Baktalórándháza: Mocsány József; Kaposvár: Nagy Imre; Hódmezővásárhely: Nánási László és Boros Gergely; Adony: Non György; Kőszeg: Olt Károly; Mándok: Ónodi Miklós; Eger: Orbán László; Vásárosnamény (július 4-én): Otta István; Nagyléta: Pál József; Kalocsa: Patana Elek; Sátoraljaújhely: Pesta László és Hunya István; Nyíradony: Pulai István; Szarvas: Rácz Lajos; Szentes: Bognár József és Révai József; Tiszalök: Réti János; Makó: Ries István; Nyírbátor: Rostás István; Fehérgyarmat (július 4-én): Sárfi Rózsi; Battonya: Simó Tibor; Jászberény: Sólyom László; Csurgó: Szalvaim Mihály; Mátészalka (július 4-én): Székely Béla; Lőrinci: Szikra Sándor; Keszthely: Szirmai István; Gyöngyös: Szőnyi Tibor; Tiszafüred: Szurdi István; Szikszó: Szűcs Ferenc; Tokaj: Tausz János; Sárvár: Tóth Endre; Kiszombor: Tóth László és Csankó József; Mezőkovácsháza: Urbán Ernő; Celldömölk: Vajda Imre; Polgár: Valahi Gyula; Nagyvázsony: Vass Károly; Berettyóújfalu: Veres Péter és Török Gábor; Csongrád: Végh Béla; Törökszentmiklós: Z. Nagy Ferenc és Rácz Gyula; stb. Kis Újság, 1946. június 27.
[61] „Az 1950. évi I. számú törvényerejű rendelet augusztus 20. napjának a Népköztársaság ünnepévé nyilvánításáról.
A Magyar Népköztársaság Alkotmánya az 1949. évi augusztus 20. napján lép hatályba.
Az Alkotmány fejezi ki és rögzíti le azoknak az alapvető gazdasági és társadalmi változásoknak eredményeit, amelyeket országunk a nagy Szovjetunió fegyveres ereje által történt felszabadítása óta elért és az Alkotmány jelöli ki továbbfejlődésünk irányát is a szocializmus felé vezető úton. Augusztus 20. napja tehát a dolgozó magyar nép életében történelmi jelentőségű fordulópont. Ezért a Népköztársaság Elnöki Tanácsa elrendeli:
[1] .§
Augusztus 20. napja nemzeti ünnep: a Magyar Népköztársaság Alkotmányának ünnepe.”
Törvények és rendeletek hivatalos gyűjteménye. Budapest, 1951. 43.
[62] Madarassy 1931, 161–7.
[63] Ilyen ajándékozás révén került 1928-ban a Néprajzi Múzeum tulajdonába az a tíz aratókoszorú is, amelyeket a Vigadóban rendezett Szent István napi mezőgazdasági kiállításon mutattak be. A tíz aratókoszorúból később csak kilenc lett, mert a soroksári svábok a múzeumtól egyet, a magukét visszakérték. Madarassy 1931, 162.
[64] Madarassy először egy rádióelőadásában próbálta meg tipologizálni az aratókoszorúkat. A rádióelőadás szövegét lásd: Új Barázda, 1930. július 11.
[65] Az Esztergom megyei Bényről származó adatot Madarassy 1931, 164. említi először.
[66] A Bihari asszonyok ajándéka című 8339/1-7 sz. képriport 1949-ben készült. Ezúton köszönöm Sándor Tibor muzeológusnak, hogy a tulajdonában lévő két felvétel publikálásához hozzájárult.
[67] Ritmikus tömeggyakorlatok megrendezését ajánlotta az 1946-ban kiadott Útmutatás az „Új kenyér ünnepe” délutáni programjának megrendezéséhez című műsorfüzet is.
[68] A Népművészeti Intézet véleménye szerint ti. „[a] közölt köszöntők ugyanis személytelen művek, nem kapcsolódnak megnevezhető költő-egyénhez. Lényegében [kiemelés az eredetiben!] a nép alkotásai ezek.” Köszöntőkönyv. Művelt Nép Könyvkiadó, 1952. 6.
[69] L. Köszöntőkönyv. Rigmusok, serkentőversek, köszöntők. Művelt Nép Könyvkiadó, 1952. 32-3.
Alkotmányunk fényes napja van ma,
Ünnepeljünk diadalmasan.
Szabadítónk hozta el nekünk,
Hogy magunknak dolgozhat kezünk.
Az út mellett épül a sok ház,
Ablakokban villanyfény vigyáz.
Traktor szánt a széles földeken,
Jó köves út visz egyenesen.
Erdő mellett robog a vasút,
Döng a vashíd, zúg az alagút.
Fenn a légben száll a gépmadár,
Szárnyán csillog üde napsugár.
Itt is, ott is épül a sok gyár,
A kék égre bodor füstje száll.
Zengve zúgva zakatol a gép,
Büszkén épít új hazát a nép.
[70] Baracskán (Fejér megye), Karcagon (Szolnok megye), Tatán (Pest megye), Nagyivánon (Szolnok megye), Nádudvaron (Hajdú-Bihar megye), Porcsalmán (Szabolcs-Szatmár megye), Rábahídvégen (Vas megye), Zalaváron (Veszprém megye).
[71] EA 14819. (1951. július 5.)
[72] EA 14819. 4.
[73] EA 14819. 3-4.
[74] Az 1951. július 20-ai beszámolót lásd a 9. függelékben.
[75] Szabad Nép, 1952. augusztus 17.
[76] A Miskolci ünnepségen Győri Imre, az MSZMP KB titkára kapott új kenyeret. MNM.
[77] Kádár János Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe tett látogatásakor június 30-án érkezett Mezőkövesdre. A vendéget és kíséretét Grósz Károly, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a Megyei Pártbizottság első titkára, Ladányi József, a Megyei Tanács elnöke, valamint a mezőkövesdi párt- és tanácsi vezetők fogadták. MTI.
[78] Független Magyarország, 1946. augusztus 19.
[79] Független Magyarország, 1946. augusztus 21.
[80] MTI.
[81] MTI.
[82] Magyar Hírlap, 1991. augusztus 18. Lásd a Katona Tamással készült interjút.
[83] 1993-ban Pécsvárad Szent István napi városavatóján Göncz Árpádot köszöntötték új kenyérrel. MTI.
[84] 1994-ben a Fejér megyei Iváncsán Horn Gyulát köszöntötték új kenyérrel. MTI.
[85] 1996-ban Ópusztaszeren Gál Zoltánt köszöntötték új kenyérrel. MTI.
[86] 1996-ban Budapesten, a Budai Várban Kuncze Gábort köszöntötték új kenyérrel. MTI.
[87] 2000. augusztus 20-án a Budai Várban új kenyérrel köszöntötték a nemzeti ünnepre érkező vendégeket. L. Magyarország egy napja. Budapest, 2001. 16. A millennium tiszteletére kiadott könyvvel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy az nem „felülről szervezett”, hanem spontán módon kialakult eseményeket mutat be.
[88] Falunap Iváncsán. L. uo.
[89] Hegyeshalmi iskolások színpadi játéka. L. uo., 47.
[90] Recsken 2000. augusztus 20-án rendezték meg az ünnepséget. L. uo., 87.
[91] A máriabesnyői keresztelőt l. uo., 75.
[92] A bereti kenyérszentelést l. uo., 12.
[93] Az eleki kenyérszentelést l. uo., 33.
[94] Hajdúböszörményben 2000. augusztus 20-án rendezték meg az istentiszteletet. L. uo., 45.
[95] Délmagyarország, 2002. augusztus 17.
[96] 1995. augusztus 20-ai esemény. MTI.
[97] Az FKgP és a Szabadság Párt 1989. november 28-ai, az Építők Székházában megrendezett nagygyűléséről van szó. MTI.
[98] 1998. augusztus 18-án Bögyös István és Dzsongov Zsanett, a helyi hagyományőrző együttes tagjai közösen szegték meg az új kenyeret. MTI.
[99] Pusztamérgesen 1990. augusztus 19-én, a KDNP ünnepségén Gábor Imre bordányi esperes szentelte meg az új kenyeret. MTI.
[100] 1998. augusztus 20-án az FKgP sátránál Gyulay Endre áldotta meg a kenyeret. MTI.
[101] A településen Vég Gizella református lelkész áldotta meg a kenyeret. L. Magyarország egy napja. 4.
[102] A településen Kovács Imre plébános áldotta meg az új kenyeret. L. uo., 11.
[103] A településen Hajagos Gyula áldotta meg az új kenyeret. L. uo., 62.
[104] 1989. augusztus 19-én Bányai László plébános, címzetes esperes áldotta meg Samu Alfonz herédi pékmester új lisztből sütött kenyerét. MTI.
[105] L. Magyarország egy napja. 9.
[106] L. uo., 13.
[107] L. uo., 32.
[108] Itt elsősorban a Magyar Mezőgazdasági Múzeum, a Szentendrei Skanzen, a Kecskeméti Katona József Múzeum, a Tápéi Helytörténeti Gyűjtemény és más, főleg vidéki múzeumok kiállításaira gondolunk.
[109] Lásd a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Aratóünnep, illetve Arass rózsám, arass című kiállításait.
[110] A törökszentmiklósi Városi Művelődési Központban, 1991-ben alakult meg az I. Országos Kalászfonó Pályázat, amelynek anyagát többek között Mezőtúron, Szolnokon, Egerben is bemutatták.
[111] A korábban tárgyalt, Madarassy által kalász-szentségtartónak nevezett aratókoszorú-típust Andrékó Pálné (Kardoskút) népi alkotó 1992-ben „keltette életre”. A három lábon álló szentségtartó kör alakú, drótvázra erősített kalászos búzaszálakból áll, koszorúformára kötve. Közepén egy kisebb kör, melyet kitölt a ceruzával papírra rajzolt Mária alak, túloldalán pedig az áldozóostya rajza látható. Magyar Mezőgazdasági Múzeum gyűjteményében. Leltári szám: 92. 65. 16.
[112] Darvas Iván képviselő véleményét idézi: Volly 1991, 114.
[113] A tervezethez csatolt előadási íven az alábbi szöveg olvasható: Iskolán kívüli népművelési bizottság előterjesztése: szegedi ünnepélyek rendezése tban.
Javaslattételre átteszem az idegenforgalmi hivatalhoz
Szeged, 1936. április 23-án.
tb. fogalmazó.
Alatta:
attól függetlenül, hogy Paulini Béla, a Magyar Bokréta Szövetség ügyvezető elnöke hajlandónak nyilatkozott a Magyar Kenyér ünnepét a Szövetségbe tömörült számos vidéki Bokrétával együtt már az idén megrendezni ezt az ünnepséget és annak színhelyét a jövőben is állandóan és kizárólag Szegedre tenni, az Iskolánkívüli Népművelési Bizottság titkárának a benti elgondolását érdekesnek, eredetinek és - tekintve, hogy az a városra nézve anyagi megterheléssel nem jár - támogatásra mindenképpen érdemesnek tartom.
Szeged, 1936. május 1.
SZEGED SZ: KIR VÁROS
IDEGENFORGALMI HIVATALA
Az Előadási ív hátoldalán: a f. évben nem kívánnám a javasolt ünnepélyt megrendezni, az iratokat 1937. márc. 1-ig levéltárba tenni rendelem.
Pálfy polgármester sk.
Irodalom
Bagossy László (főszerk.): Encyclopaedia Hungarica. Budapest, 1994.
Balás Árpád: A Szent István napjának ünneplése. Az Országos Nemzeti Szövetség mozgalma Szent István napjának nemzeti ünneppé avatása érdekében. Budapest, 1903.
Balassa Iván: Az aratómunkások Magyarországon 1848-1944. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1985.
Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. I. rész. Szeged, a Móra Ferenc Múzeum évkönyve, 1974/75-2, 1976.
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. Szeged, Mandola Kiadó, 1988.
Bátky Zsigmond: „Gyöngyösbokréta”. Ethnographia, 1933.
Fehér György (szerk.): Darányi Ignác emlékkonferencia. Budapest, Magyar Mezőgazdasági Múzeum, 2000.
Fehér György: Darányi Ignác, a Bánffy-kormány földművelésügyi minisztere. Agrártörténeti Szemle, 1997.
Fejős Zoltán: Budapest, Matyóország fővárosa. Budapest, Cul/tours Népművelési Intézet, 1982.
Fenyvessy Adolf (szerk.): Az 1891. évi január 30-ára, péntekre hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója XXIV. Pest, 1891.
Frazer, James: Az Aranyág. Budapest, Századvég Kiadó, 1993.
Gönyei Sándor: Az 1938-iki Gyöngyösbokrétáról. Ethnographia, 1938.
Gyáni Gábor: Kánon és emlékezet. Élet és Irodalom, 2000. I. 4.; Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Napvilág Kiadó, 2000.
Gyarmati György: A nemzettudat-hasadás ünnepi koreográfiája. Augusztus 20. fél évszázada. Mozgó Világ, 1995.
Győrffy István: A „Gyöngyös Bokréta” műsorának hitelesítése. Ethnographia, 1937.
Hagymási Sándor: Mezőtúri aratók. Mezőtúr, 1983.
Hobsbawm, Eric: Tömeges hagyomány-teremtés: Európa: 1870-1914. In Hofer Tamás - Niedermüller Péter (szerk.): Hagyomány és hagyományalkotás. Budapest, 1987.
Jászi Oszkár: A Habsburg Monarchia felbomlása. Budapest, Gondolat Kiadó, 1982.
Kincses Károly: Mítosz vagy siker? A magyaros stílus. Magyar Fotográfiai Múzeum, 2001.
Kovács Judit: Kalászfonatok a Magyar Mezőgazdasági Múzeum gyűjteményében. Egy hagyomány újjászületése. Különlenyomat a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1992-1994. évi kötetéből. 1994.
Kovács Ákos: Játék a tűzzel. Fejezetek a magyarországi tűzijátékok és díszkivilágítások XV-XX. századi történetéből. Helikon Kiadó, 2001.
Madarassy László: Magyar aratószokások. Ethnographia, 1928.; Az aratókoszorú. Ethnographia, 1931.
Mahunka Imre: „Te Deum laudamus!” Az aratási-termésbetakarítási hálaájtatosság eszméiről és rendelkezéseiről zsoltárok, alkalmi énekek és költemények gyűjteményeivel. Hort, 1936.
Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva. Délvidéki magyar fátum 1944-1945. Budapest, 1995.
Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1977.
Papp Árpád: Folkorizmus és hatalom. A szabadkai aratóünnepség történeti leírása. Artes Populares 18. Budapest, ELTE-BTK Folklór Tanszék, 2001.
Paulini Béla: A Gyöngyösbokréta története. Budapest, 1937.
Pór Anna: Balog János és a 19. század elejének népies színjátéka. Budapest, 1974.
Robual, Petr: Testformációk (Tömegjelenetek a kommunizmusból). Bodies in Formation (Mass Gymnatics under Communism). Budapest, Centrális Galéria, 2001.
Sági Károly: Magyar néphagyomány a második világháború katonáinak tudatában. Veszprém megyei Múzeumok Közleményei IX., 1970.
Sinkó Katalin: Az Új Kenyér Ünnepe. In Szabó Márton (szerk.): Szövegvalóság. Írások a szimbolikus és diszkurzív politikáról. Scientia Humana, 1997.
Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság. Akadémiai Kiadó, Kossuth Kiadó, Magvető Kiadó, 1986.
Szendrey Zsigmond: A Bokréta-mozgalom és a néprajztudomány. A Hagyomány Szava VII., 1941.
Ujváry Zoltán: Agrárkultusz. Debrecen, Folklór és Etnográfia, 1981.
Volly István: A Gyöngyösbokréta múltja és jövője. Néprajzi Hírek I., 1991.
Zelnik József: Az ünnep megszállása. Magvető Kiadó, 1989.