William Totok

Nyomtatóbarát változat

Az 1945 előtti időkből származó szélsőjobboldali gondolkodás és a nemzeti-kommunista államideológia összefonódása a legszembetűnőbben az 1943-as születésű költő és publicista, Adrian Paunescu által vezetett Flacara-kör[1] nyilvános rendezvényein mutatkozott meg.

A kör az azonos című folyóiratról kapta a nevét, melynek 1973-tól kezdve Paunescu volt a főszerkesztője. Ugyanebben az évben alakította az irodalmi kört is. Egy baleset következtében, melynek során 1984-ben, a kör egyik rendezvényén a pitesti-i stadionban többen is halálukat lelték, elvesztette főszerkesztői posztját. A kör tevékenységét beszüntették. Paunescu a rendszerváltás után megkísérelte reaktiválni a kört. Az általa alapított, nacionalista hetilappal (Totusi iubirea – Mégis a szeretet) párhuzamosan a kört (mely most az új hetilap nevét viselte) új életre keltette, és az idők változásainak dacára, töretlenül folytatta nacionalista agitációs tevékenységét – a televízióban is.

Paunescu 1965-ben az Ultrasentimente (Ultraérzések) című verseskötettel debütált, melyet a kritika különleges dicséretekkel halmozott el. Ezt azután rövid időközökben követte többtucatnyi vers- és prózakötet, továbbá útleírásokat és publicisztikai írásokat tartalmazó könyv. Kétségkívül ő a legtermékenyebb kortárs román szerző, irodalmi művei azonban helyenként megfeneklenek az elviselhetetlenül tételszerű, versbe szedett bőbeszédűségben. Ennek a termékeny csábítóművésznek könnyen megjegyezhető alkalmi versekbe csomagolt politikai üzeneteit a liberális irodalomkritikusok megmosolyogják, ártalmatlannak tekintik, vagy akár ignorálják.

Életműve jó példa a sikeres propaganda kettős utóhatására. E propaganda tartós kései következményei abban a töretlen népszerűségben mutatkoznak meg, melynek Paunescu bizonyos körökben – mint ambiciózus publicista, nyakas politikus és tehetséges tévémoderátor[2] – örvend. Kreatív egocentrikusként és píár-virtuózként Adrian Paunescu egy levantei opportunizmustól duzzadó személyiséget testesít meg, amely villódzó ellentmondásossága révén egyenesen felkínálja magát, hogy a bensőségesen átélt következménynélküliség, szociális és nemzeti kisebbrendűségi komplexusok által felőrölt, sértett és megalázott társadalom identifikációs figurájául szolgáljon.

Ennek az excentrikus csábítónak a rendszerváltás utáni nyilvánosságban való folyamatos jelenléte – beleértve politikusi tevékenységet is, hiszen 1996-ban a Szocialista Munkáspárt (PSM) tagjaként az elnöki posztra pályázott, és 2000-ben a Szociáldemokrata Párt (PSD) szenátoraként vonult be a parlamentbe – további bizonyítéka a posztkommunista Románia sikertelen elit- és paradigmaváltásának. Nem véletlenül kapta meg „érdemei” elismeréseként 60. születésnapja alkalmából éppen a posztkommunista elnöktől, Ion Iliescutól a magas állami kitüntetést, a „Románia Csillagát”.[3] Az elismerés jeleként még egy iskolát is elneveztek róla.[4]

„Éljen Iancu szelleme!”

„Éljen Iancu szelleme!” – énekelték a hisztérikus Paunescu-rajongók a Flacara-kör tömegrendezvényein: „A szabadság mezeje énekel most, mindannyian Avram Iancu vagyunk. Román nép, ne feledd soha, nem ijedős korcsok unokája vagy. A te hazádban örök fények égnek, a hősök dicsőségére. Teérted is égnek a fények. Itt románul susognak a tölgyek. Indulunk, jövünk hozzád Avram Iancu! Örökké a naptárban áll a neved. Éljen szellemed, Avram Iancu, mert Iancu mi vagyunk!”[5]

Az 1848/49-es forradalom idején Avram Iancu (1824–1872) volt a román–erdélyi felkelők emblematikus és karizmatikus vezetője. Mindig is kedvelt identifikációs figura volt, és kiválóan alkalmas volt arra, hogy Ceausescu nemzeti-kommunistái politikailag kisajátítsák. A múlt homályos megjelenítésében Avram Iancu legendás alakjának kiemelt szerepe volt. Tulajdonképpen minden történelmileg adott nacionalista múltértelmezést kiszolgált, melyek történetpolitikai funkciójuk és hatásuk révén a nyilvános emlékezetet és tudatot tartósan meghatározták, erősítették az idegengyűlölő előítéleteket, és a hetvenes és nyolcvanas években legitimálták az egyre agresszívabbá váló magyarellenességet. „Éppen a marxizmus propagandista ködben való elrejtése volt az, ami a marxizmust a szembeötlő nacionalizmussal látszólag összeegyeztethetővé tette”,[6] állapítja meg Richard Wagner találóan egy elemzésben, melyben a Ceausescu úgynevezett „mini kultúrforradalma”[7] (1971) által kiváltott politikai bekeményítéseket vázolja fel.

A tizenkilencedik és a huszadik század fordulóján a teoretikusok és politikusok már mindazokat a toposzokat kiötlötték, melyek aztán tartóoszlopaivá váltak minden fasiszta klubnak, szerveződésnek és pártnak, majd a Ceausescu-érában a nacionalista módon átalakított hivatalos diskurzusban újra feltűntek, és máig hatnak. Éppen ezért egyenesen példaértékű a kommunizmus és nacionalizmus közötti ideológiai összeférhetetlenség határainak átjárhatósága szempontjából az Avram Iancu köré fonódó értelmezési sztereotípiák szinte azonos használata.[8]

A Flacara-kör népszerű tömegrendezvényei mindig egy olyan központi üzenetet közvetítettek, amely Ceausescu szinte liturgikus dicsőítésébe torkollott. Légiesen ábrázolt alakját azonosították az országgal, a néppel és a párttal. Alapjában véve az „Egy birodalom, egy nép, egy vezér!” („Ein Reich, ein Volk, ein Führer!”) náci jelszó román változatáról volt szó.

A rafináltan kieszelt dramaturgia, amely a tomboló fináléba való átmenetet a Iancu-dallal – egy megnyerően hatásos dallal – vezette be, pszichológiailag alapot teremtett azzal a nemzeti-kommunista állam- és pártideológiával való azonosulásra, melyet annak legfelsőbb képviselője, a „vér és talaj kommunista” Ceausescu testesített meg. Az apoteózis a vezér lelkesítő dicshimnuszában érte el tetőpontját.[9] A mamut-rendezvények Paunescu által kialakított és bevezetett szabálykönyvében az önelégült és unalmas Ceausescu-hermeneutika a maga megfeneklett szertartásaival csak feltételesen tükröződött vissza, mivel a Flacara-kör mentora kifejezett esztétikai igényességével és lebilincselő művészi kínálatával képes volt oldottabbá tenni. A kör rendezvényei tehát egyrészt a Ceausescu-rendszer nem kanonizált leképezései, másrészt azonban annak megfeneklett konstrukciói is egyben.

Paunescu feldolgozta a háború előtti nacionalizmus hagyatékát, integrálta a Ceausescu-éra ideológiai-politikai szerkezetébe – és hozzáalakította. Ezek az átfedések elmosták az ideológiák alapvető jellemzőit, és leöntötték azokat egy hetyke, agresszív, nagyképű idegengyűlölettel, amely nem csak Ceausescu népszerűségi indexének növelését szolgálta. Hogy Paunescu Ceausescuban, az államfőben és pártvezetőben valóban a nemzeti függetlenség szimbólumát és a szuverenitás letéteményesét látta, ezt a rendszerváltás után megjelent szövegei bizonyítják, amelyek nem külső nyomásra születtek, hanem legbelsőbb meggyőződését fejezik ki: „Azt hiszem, / Ön virággá változott, Főtitkár Elvtárs / És ellenáll a beton törvényeinek” – olvashatjuk Fellebbezés Nicolae Ceausescuért[10] című konok versében, melyet a kilencvenes években írt.

Másfelől a Flacara-kör számító módon tabukat is szegett, használta az egalitárius idealizmus igazoló érvkészletét, végső soron azonban mégis a rezsim agyondíszített színpadra vitelét szolgálta, jobban, mint bármely másik, a propagandakultúrának elkötelezett intézmény. A Flacara-repertoár fesztávolsága igen nagy volt, és tarka egyveleget fogott át, amely nonkonformista rockzenéből,[11] hazafias háborús indulókból, zokogó, szívfájdalmat kifejező dalokból, popos folklór-számokból (ezeket gyakran magyar hangzású nevet viselő trillázó bárdok énekelték), valamint megzenésített Paunescu-versekből állt, mely utóbbiakat olykor a vidéki névtelenségből a nyilvánosság rivaldafényébe lökött gitározó énekesek adták elő.

A fiatal generáció fogékony volt erre a fülledt, a hivatalos propaganda által korábban tiltott gondolatvilágra. Paunescu Avram Iancut a nemzeti-romantikus mitológia éles vonásokkal megrajzolt fikciójává lényegítette át – amivel a régebbi irodalomban és történelemírásban megszokott értelmezési mintát utánozta. Már ezáltal is egyfajta alig bújtatott restaurációt vitt végbe, ami hálás követőkre talált és nyílt tetszést aratott, még a sztálinista represszió áldozatainak, a régi polgári osztály nacionalista képviselőinek és a törvényen kívül helyezett szélsőséges jobboldaliak (légionáriusok, cuzisták, Antonescu-követők) köreiben is. Paunescunak bárki másnál jobban sikerült a nacionalista vírust sztálinista csipkerózsika-álmából felébreszteni, és politikailag ismét szalonképessé tenni.

„Iancu, a prófétaság szimbóluma”[12]

Nagy-Románia 1918-as létrejötte után Avram Iancu alakja a történelmi figyelem középpontjába került – számos cikkben és monográfiában tisztelegtek előtte, a magyar kizsákmányolás és a románok erdélyi nemzeti jogfosztottsága elleni harc hőse előtt.

A nemzeti hős aurájával körülvett figura számos irodalmárt és politikust is bűvkörébe vont. Az antiszemita Vasgárda alapítója Iancuban saját légiójának előfutárát és a mócok hősét látta (a mócok a nyugati Kárpátokban élő románok, akik közül Iancu is származott). Röviddel a Légió 1927-es alapítása után Codreanu leírja egy gyalogtúráját, amely a mócok által lakott területen keresztül Iancu Tebeában található sírjához is elvezette őt: „Dobogó szívvel másztam meg a nyugati hegység hegyoldalait, ahol a halál tucatnyi harcban táncolt, és ahol Horea és Iancu szelleme időzik.” A mócok azért éneklik meg dalaikban Iancu alakját, írja Codreanu, mert meg akarta óvni őket „a zsidó hordától”.[13]

Még az ismert román költő-filozófus, Lucian Blaga (1895–1961) sem tudta magát kivonni a Iancu-mítosz hatása alól, és 1934-ben egy színdarabot szentelt neki, az Avram Iancut.[14]

Bár tiltakozott az ellen, hogy darabját hazafias drámaként félreértelmezzék, s ezáltal leegyszerűsítsék, a szöveg jó példája egy politikai töltettel rendelkező figura irodalmi felmagasztosításának és e figura azáltal való dehistorizálásának, hogy a metafizikai és mitikus térben helyezzük el.

„Tragikus figurát akartam csinálni Avram Iancuból. Elsősorban a tragédia érdekelt, és semmiképpen sem hazafias ösztöneink”[15] – jegyezte meg Blaga színpadi művével kapcsolatban, melyet egy Ceausescu idején megjelent írói lexikon más drámákkal – Zamolxe (1921), Mesterul Manole (1927), Arca lui Noe (1944) – együtt a „nemzeti ellenállás”[16] színdarabjaiként aposztrofált.

Iancu Blaga által létrehozott irodalmi alakja bele van ágyazva Blaga filozófiai rendszerébe, mely a mérsékelt és a radikális nacionalistákat egyáltalán megszólítja, s mely által igazolva érzik magukat.

A helyenként erősen Nietzsche, H. St. Chamberlain és Oswald Spengler által befolyásolt spekulatív etnikai-filozófiai elgondolásainak (mindenekelőtt lásd Cenzura transcendenta [Transzcendentális cenzúra, 1934] és Trilogia culturii [A kultúra trilógiája, 1936–37] című műveit) középpontjában a különös „stilisztikai mátrixba” ágyazott román lélek áll, melyet az úgynevezett „mioritikus tér” formált. A „szellemi románság” tipikusan román művészi kifejezőeszközeit véleménye szerint ez a mioritikus tér határozza meg. Ezeknek a művészi kifejezőeszközöknek összetéveszthetetlen, egyedi stílusa van, mely állítólag a román nemzet kollektív tudatalattijában gyökerezik. A román lélek fatalizmus, passzivitás és transzcendencia közötti ingadozásait a folklórból vett példákkal illusztrálja.

A „mioritikus” fogalma a Miorita (A kisbárány) című román népballadából ered. Ezt a balladát, melynek állítólag több ezer változata létezik, a román mentalitás archetípusának tekintik. A Mioritában egy pásztor ellen elkövetett rablógyilkosságról van szó. Jellemző módon a gyilkos egy „magyar-ivadék”. Ez arról tanúskodik, milyen mélyen vésődött be a románok kollektív tudatába az a gondolat, hogy a magyarok ősi ellenségeik. De a ballada nemcsak ezt a megkövesedett sztereotípiát tartalmazza, hanem bizonyos specifikus viselkedési formákat, melyekre Blaga a „mioritikus tér”-ről alkotott, vitatott tézisét alapozta. E tézis szerint a román nép egy dombokból és síkságokból álló harmonikus tájon született, melyből következik szinte mitikus lelki kiegyensúlyozottsága. Mindez az ősi ellenségnek tekintett magyarokkal szemben van megfogalmazva, akik lelki élete – abból adódóan, hogy többségükben a sík pusztán élnek – egyhangú és „lapos”. A két világháború közötti időszakban ilyesfajta kétséges, filozófiába burkolt spekulációk szolgáltatták a politikai harcok gyújtóanyagát, hogy azután Ceausescu idején és az 1989-es rendszerváltás után ismét felszítsák a kedélyeket.

Iancu személyébe időnként ezeket a filozófiai-etnikai elgondolásokat költik bele. Élete és halála annak következménye, hogy a történelmi kényszerek mintegy elkerülhetetlenül ütköznek össze az individuumnak a balszerencsés kortörténések általi fatalista gyámság alá helyezésével. Iancu alakját Blaga egészen a felismerhetetlenségig tágítja, hogy megfeleljen egy világnézeti sablonnak. Ezzel a művészi fogással kettős hatást szeretne elérni. Egyrészt Iancu megfelel filozófiai elképzeléseinek, másrészt az agresszívnak és arrogánsnak ábrázolt magyarság elleni harcos idealizált képmása. Ki kell emelnie a történelem keretéből, szinte kozmikus jelenséggé kell őt változtatnia, amely a természettel való halálvágyó összeolvadásban teljesedik ki. A dráma nem hagy teret semmiféle kritikai reflexió számára – a hős elkerülhetetlen, tragikus sorsát konzekvens történetfilozófiai fátumként posztulálja. A történelmi valóság terhétől megszabadítva Iancu a fennkölt, ám kielégületlen szabadságvágy és a nemzeti víziók megvalósításába vetett hit küldetéstudattal rendelkező hordozójának stilisztikai lenyomatává zsugorodik.

Blaga az Avram Iancu-dráma történelmi anyagát Silviu Dragomir 1924-ben megjelent monográfiájából kölcsönözte, aki 1938-ban II. Károly király uralkodásának idején kisebbségi miniszter volt. A hatvanas évek elején Dragomir, aki évekig sztálinista börtönökben ült, könyvét a marxista–leninista történelemszemléletnek megfelelően átdolgozta. Az új, koreseményekhez idomított kiadás 1968-ban Ceausescu alatt jelenhetett meg. Dragomir könyvében Iancut tribunusnak nevezi, ezt a titulust a rendszerváltás után Corneliu Vadim Tudor is felvette, miután már Ceausescu is szívesen használta ezt a címet, hogy a néphez közeli hősként dicsőíttesse magát.

Lírai riportjában egy udvari költő leírja, milyen nagy hatással volt rá egy bányász szobája, ahol három portré függött a falon. Avram Iancué, Vitéz Mihályé és Ceausescué: „Avram Iancu ismert képe volt, fiatal, sapkája hetykén a fél fülére húzva, parasztkabátja alól fenyegetően kandikálnak ki a pisztolyok, melyeken rajta tartja a kezét”,[17] hangzik az egyszerű leírás.

Az új, a hódolat bemutatásának bizánci hagyományához kapcsolódó személyi kultuszra – e hagyomány középpontjában állt II. Károlytól kezdve Ceausescuig minden tekintélyuralmi román állami vezető – jellemző ebben az összefüggésben Tribun Vadim balladája. Ebben a Nagy-Románia Párt vezérét dicsőítő, ízléstelen dicshimnuszban Tudort Avram Iancuhoz és más történelmi személyekhez hasonlítják, akik életüket áldozták a nép ügyéért. Továbbá a mű felfogása szerint Tudor legitim módon folytatja a nemzeti felszabadító küzdelmet, mely Románia dicsőséges feltámadásában kulminál az 1939-es országhatárokkal, s az ország élén a győzedelmes, a bukaresti elnöki palotába bevonuló „tribunus” áll: „Mert ez a nagy férfi / Testesíti meg fényes elődeink / Nagyszerű dicsőségét / Az ükapákét és ősapákét / Iancu dicsőségét / A hegyek királyfijáét.”[18]

A nacionalista román mitológia Avram Iancut egy sugárzó királyfi (craisor) emberfeletti tulajdonságaival ruházza fel, aki a népmesékben mindig a jó ügy győzedelmeskedő képviselőjeként jelenik meg: „Iancut csak egy ezüstgolyó találhatja el. Ólomgolyó nem találja el őt, az ólomlövedéket elkapja és visszadobja.”[19]

Iancu Blaga darabjában capitannak (kapitány) szólíttatja magát, egy lány pedig arkangyalhoz hasonlítja őt.[20] A Codreanu Légió vezetője szintén a kapitány címmel ruházta fel magát, és szervezetének Mihály arkangyal volt az őrangyala.

Avram Iancu Blaga által megteremtett irodalmi alakja Codreanu kenetteljes ductusában beszél: „Senki sem választott engem a hegyekben kapitánnyá. Én magam választottam meg magamat a tölgyek szavazatával” – mondja egy helyütt Iancu. „A halál birodalmában élünk (…), ahol nem a jólneveltség számít, hanem a vér parancsa, mely magát védelmezi.”[21] Egy osztrák tisztnek, aki a román felkelőket le akarja fegyverezni, Iancu a következő lángoló szavakkal válaszol: „A rebellió a feltörekvés, fel, a fénybe, a halál étvágya és a magaslatok parazsa.”[22]

Iancu halála a hazai természettel való szimbolikus összeolvadásként jelenik meg. Csalódottan és fájdalomtól megtörve vonul keresztül Iancu az erdőn, mely a hajdúk szabad otthonának szimbóluma: „Most madárrá változom, madár leszek.” Röviddel a patetikus búcsú előtt még megfogalmazza prófétai hangzású politikai végrendeletét: „Jönnek majd mások, tíz év múlva, húsz vagy száz év múlva, ezrével, sok-ezrével jönnek majd, hogy birodalmunkat felépítsék!”[23]

A légionáriusok Blaga drámájában nem csak mozgalmuk iránti irodalmi rokonszenv-nyilvánítást éreztek, hanem jóval többet annál. Erre alapulnak későbbi kísérleteik is, hogy Blagát kisajátítsák. Egyértelmű bizonyítékok nélkül és mélyreható világnézeti ellentétek ellenére a légionáriusok etnikai színezetű filozófiai és irodalmi művei alapján Lucian Blagát szimpatizánsaik közé sorolják. Blaga, aki a Goga–Cuza (1937. 12. 19. – 1938. 02. 10.)[24] nacionalista kormány alatt helyettes államtitkárként dolgozott a külügyminisztériumban, és később továbbra is diplomáciai szolgálatban volt, 1934-ben megjelent drámáját állítólag Codreanunak ajánlotta.[25] Egy az interneten közzétett könyv szerint (În birlogul fiarei – A vadállat barlangjában) a neo-légionárius Nicolae Nita azt állítja:

„A költő és filozófus Lucian Blaga már 1937-ben tagja lett »A Légió barátai« egyesületnek, és 1940-ben belépett a Légióba, hogy a hermannstadti Savu ezredes által vezetett támaszponton dolgozzon, melynek az ügyvéd Nistor Chioreanu (a II. légiós régió vezére – 1940–1941 – mely régió az Erdély megcsonkítása utáni mind a hét erdélyi kerületet magába foglalta), Dr. Mihai Velici (az »Albina«-Bank igazgatója), Dr. Traian Ivan ügyvéd, valamint egy mérnök is tagja volt. (Lásd Nistor Chioreanu Morminte vii [Élő sírok] című könyvét, Institutul European Iasi, 1992, 310–1). Lucian Blaga a Légió iránti szimpátiáját már az 1933–34-es években kimutatta, amikor Avram Iancu című drámáját megjelentette, melyet a Légió kapitányának, Corneliu Z. Codreanunak ajánlott.”

Történelmi háttér

Az erdélyi románokra a Habsburg Birodalomban kettős nyomás nehezedett: nemzeti és szociális nyomás. Ez volt a táptalaja az 1848-ban Iancu által szervezett felkelésnek, mely elsősorban a magyar nemesség és a katolikus papság által forszírozott egyre intenzívebb magyarosítás ellen irányult. A román el nem ismert nemzet volt, ami szociális hátrányokhoz vezetett. A felkelőkre hatással voltak ugyan az 1848-as európai forradalmak, ám elképzeléseik lényeges pontokban különböztek is. Követeléseik elsősorban az erdélyi románság autonóm nemzeti struktúráinak megteremtésére irányultak, és csak másodsorban a parasztok jobbágysorból való felszabadítására. A polgári-demokratikus forradalom ideáljai, a „szabadság, egyenlőség, testvériség”, bizonyára a román felkelők ideológiai elveibe is beletartoztak, de merész vállalkozásuk fő célja a nemzeti önállóság volt. Iancu felkelése tehát inkább ellenreakció volt Kossuth Lajos és a magyar ’48-as forradalmárok egyoldalúnak és igazságtalannak tekintett törekvésére, akik Erdélyt, annak ellenére, hogy a többségi lakosság román volt, Magyarországhoz akarták csatolni. Iancu ezért a bécsi császárra számított. „A románok csak szabad népek szabad unióját akarják, Ausztria uralkodásával”, állt Iancu 1848. szeptember 25-én, az osztrák parlamentnek címzett memorandumában.[26]

A ’48-as havasalföldi forradalmár, Nicolae Balcescu, aki közvetítőként lépett fel Kossuth és Iancu között, egy Bécs által irányított konföderáció mellett tette le a voksát. Egy olyan konföderáció megteremtésében, amelybe a két román dunai fejedelemségnek, Moldáviának és az Oláh fejedelemségnek is be kellett volna lépnie, Balcescu és Kossuth egyetértett, Avram Iancu azonban elutasította azt. A románok más magas rangú képviselői, mindenekelőtt a papság, a népeknek a dunai monarchia keretei közötti autonómiájáért szálltak síkra,[27] és ezzel olyan későbbi megfontolások számára szolgáltak kiindulópontul, amelyek elméletileg a századforduló antiszemita és szélsőségesen nacionalista írásaiban csapódtak le.[28] Végül Iancu abban a reményben támogatta az oroszok és osztrákok ellenforradalmi katonai beavatkozását, hogy ily módon elérheti a románok jogi státusának javulását egy megnyugvó Ausztriában.

A magyar forradalmárok ellenezték a románok nemzeti emancipációját, ez románellenes előítéletekben és elképzelésekben jutott kifejeződésre, melyeket aztán 1918 után fordított előjellel a románok is „leutánoztak”. A megkövesedett etnikai frontok a mai napig nem törtek meg, és a kölcsönös előítéletek messzemenően megmaradtak, amit egy jellemző példa segítségével lehet bemutatni: „Az idegeim rendben vannak, de ha meglátok egy románt, érzem, ahogyan hideg borzongás fut végig a hátamon; aztán a koszos kezére nézek, vagy a kabátjára, hogy lássam, nem ragadt-e rá egy meggyilkolt magyar vére.” Ezeket a szavakat állítólag egy magyar mondta az 1848-as forradalmi zavargások idején.[29] Az 1989-es rendszerváltás után a román szélsőséges nacionalisták ugyanezt a gyűlölködő diskurzust használták, mellyel kifejezték mélyen gyökerező ellenszenvüket a magyarokkal szemben. A Nagy-Románia Párt a kilencvenes évek elején hadat üzent a képzeletbeli „magyar terrorizmusnak”, míg a Vatra Romaneasca egy funkcionáriusa egy interjúban szabadjára engedte beteges fantáziáját, és teljes komolysággal azt nyilatkozta, minden magyar egy kötelet hord a nadrágzsebében, hogy azzal megfojthasson egy románt.[30]

A máig sem elsimított magyar–román konfliktusok jellemző példája a tizenhárom ’48-as tábornok emlékműve körüli évek óta parázsló vita. A magyar polgári-demokratikus forradalom leverése után foglyul ejtett forradalmi tábornokokat a ma Romániához tartozó Aradon végezték ki. A magyarok kollektív tudatában ők nemzeti mártírok. 1880-ban Aradon emlékművet emeltek számukra. Az első világháború után a város Nagy-Romániához került. Azzal az indoklással, hogy a tábornokok is részt vettek a román felkelők elleni véres megtorlásokban, 1924-ben az emlékművet eltávolították a helyéről, és egy a nyilvánosság előtt zárt kaszárnya udvarában helyezték el. 1989 után a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége követelte, hogy az emlékművet ismét állítsák fel eredeti helyén. Az a körülmény, hogy a román kormányok vonakodtak a kívánságot teljesíteni, ismételten diplomáciai elhidegüléshez vezetett Bukarest és Budapest között. Az olyan román nacionalisták szerint, mint amilyen Adrian Paunescu, a tábornokok Avram Iancu követőinek gyilkosai voltak, ezért hevesen ellenezték az RMDSZ követeléseinek teljesítését.[31]

Avram Iancu csapatának széthullása után inni kezdett, és utolsó éveiben elméje elborult. Tebeában temették el, a történelemkönyvekben Iancu elődjeként ábrázolt forradalmár, Horea szimbólumterhes kőtölgye mellett.[32] Iancu alkoholfüggősége utólag mitikus aurát kapott, s az irodalomban az őseinek földjével való egybeolvadás utolsó előtti stádiumaként ábrázolják. Silviu Dragomir Iancut életének ebben a szakaszában magába forduló, visszahúzódó emberként ábrázolja, aki alig beszél valakivel, és nagy ritkán egy cseresznyefából faragott pásztorfurulyán játszik szívszorító dalokat.

Művészet és ideológia propagandaszimbiózisa


A melankolikus forradalmár és a nemzeti igazságosság fanatikusának képe gyökeret eresztett a románok kollektív nemzeti tudatában. Ez a magyarázat arra is, miért lett Iancu számos népdal és ballada kedvelt hőse, amelyekben a nemzeti felszabadító harcot azonosítják a magyarság elleni harccal. A Vatra Romaneasca internetes oldalán közzétett egy gyűjteményt ezekből a válogatott, harcias népi költeményekből, melyek középpontjában Iancu nemzeti szimbólummá formálódott megdicsőült figurája áll. Megtalálható közöttük A Maros partján című vers is. „A Maros partján / Legel Iancu lova / Ő alszik és álmodik / De mit ér ez az álom / Ha nem sikerül neki / Elkapni és megölni a magyarokat / Ne éljenek tovább / Mert kizsákmányolják a románokat / Éltek már eleget / Ördögi nép az / Mely elnyomja a románokat / Átkozott nép.” A Iancu menetelése,[33] amit a légionáriusok énekeltek, a következő szöveget tartalmazza: „Mind készek rá, hogy lejöjjenek / A völgyekbe / Hogy a nép kirablóit és hóhérait elűzzék / Iancu lovagol az élükön egy forróvérű lovon / És ruhája felett medvebőrt visel.”


A militáns irodalom a románok és magyarok közötti metafizikaivá fokozott gyűlölet hangszekrényévé lett. Avram Iancu ezzel kedvelt szimbolikus alakká és magyarellenes üzenetek hordozójává nőtte ki magát. Avram Iancu egyfajta román Andreas Hoferré[34] való átalakulása számos író, történész, újságíró és politikus írásainak eredménye. Sírhelye később nemzeti emlékhellyé vált. A rendszerváltás után is kedvelt zarándokhelye maradt egyes íróknak és politikusoknak, akik üzeneteiket szimbólumokkal terhelt gesztusokkal kísérve minden évben innen intézik a néphez.

Románia első kommunista miniszterelnöke, Dr. Petre Groza arról számol be emlékirataiban, hogy az illegális kommunista párt képviselői az általa vezetett parasztszövetséggel 1935-ben Iancu sírjánál egy titkos megállapodást írtak alá, mely a két csoportosulás együttműködését pecsételte meg. Az úgynevezett „Tebeai paktummal” elhatározták azt is, hogy megalakítják a parasztfrontot (Frontul plugarilor), egy kommunista szatellit-szervezetet, amelyet Groza irányított.[35] Ceausescu Iancu emlékére egy fát ültetett ezen a helyen. A rendszerváltás után Iancu halálának évfordulóján minden évben megemlékezést rendeztek Tebeában, aminek az volt a célja, hogy a részt vevő pártok és politikusok nemzeti-hazafias arculatát erősítse. A Iancu halálának 124. évfordulóján rendezett megemlékezések alkalmából 1996-ban – igaz ugyan, hogy politikai hovatartozásuk szerint külön-külön – az olyan ismert nacionalista szervezetek, mint a „Vatra Romaneasca” és a hozzá közel álló kulturális-hazafias „Avram Iancu társaság”[36] mellett az akkori államelnök, Ion Iliescu, az ellenzék vezére, a későbbi államfő, Emil Constantinescu és jövendő miniszterelnöke, Victor Ciorbea[37] is részt vettek. Hogy hazafiságukat kimutassák, az első polgári–liberális rendszerváltás utáni kormány (1996–2000) képviselői, a miniszterelnök Victor Ciorbea (Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt, PNTCD) és Emil Constantinescu elnök is demonstratív módon elzarándokoltak Iancu sírjához.[38]

Corneliu Vadim Tudor[39] és Adrian Paunescu a rendszerváltás után hazafias népgyűléseket rendeztek itt, melyek az általuk kiadott publikációkban nagy propagandisztikus visszhangra találtak.

„Ma éjjel Iancu ismét keresztülvonult Erdélyen / És felébresztette a várandós asszonyokat álmukból. // (…) az asszonyok fényt szültek / És az égen növekedett a lódobogás / Bizonyítékául annak, hogy Avram Iancu szelleme / örökké visszatér Erdélybe”[40] – írta Paunescu 1974-ben. Huszonegy évvel később ugyanebben a verkliszerű, nemzeti-hazafias, rendszerváltás előtti hangnemben dicsérte Iancut, egy könnyes-giccses „levélben”, amelyben népi érzelmeit és az ellenségek iránti gyűlöletét fejezi ki. „Évek óta eljövök a sírodhoz / És imádkozom; miközben egy könnycseppet hullatok / Látom, milyen nagy nyughelyed / Ehhez a kis, szomorú országhoz képest. // Szeretem a mócokat és a Nyugati Hegységet, / Ha megérintem sírodat, jól érzem magam, / Most egyszerűen csak újra köszönteni szeretnélek / És tudatni veled, hogy az országnak rosszul megy sora. // Eladtak minket és nevetségessé tesznek; / A politika szégyentelen, mint még soha, / Ezért egy kéréssel jövök hozzád: / Végy engem ide, magad mellé.”[41]

Tudor semmivel sem marad el Paunescu mögött. 1983-ban betiltott verseskötete, a Saturnalii (Szaturnáliák), amelyben lírába burkolt antiszemita támadást indított az akkori bukaresti főrabbi ellen, tartalmazza az „Avram Iancu imája” című verset, amelyben liturgikus képekben idézi meg a mócok vezérének mioritikus térbe való beleolvadását és Iancu bosszúállóként való feltámadását.[42]

Az Antonescu-per egykori vádlója, Alexandru Voitinovici (1915–1986), akit a két háború közötti kevés autentikus román baloldali egyike egy szarkasztikus jellemzésben „alávaló gazembernek” nevez,[43] 1970-ben Al. Voitin írói álnevén Avram Iancu sau Calvarul biruintei (Avram Iancu, avagy a győzelem keresztútja) címen színdarabot jelentetett meg, melyben bizonyos aktualizáló analógiák segítségével politikai és hazafias szempontból példaképpé tette meg az erdélyi felkelő alakját – méghozzá a nemzeti-kommunista Ceausescu-doktrína értelmében.

Avram Iancu a hadsereg és a Securitate számára is nacionalista ikonként szolgált. Egy temesvári Securitate-tiszt, aki verseket is írt, példaképe iránti hódolatát rajongó költeményekben fejezte ki, melyeket 1985-ben, a helyi pártújságban (Drapelul rosu – A vörös zászló)[44] tett közzé. Ebben a „költeményben” is főleg az aktualizálások feltűnőek, melyek arra hivatottak, hogy az olvasót rémülettel töltsék el: „A tölgyek alá, Tebeába, a román nemzet eme napoltárához, / Nemzedékek zarándokoltak, hogy imádkozzanak; / Esküsznek az örök földre, az elődök sírjára, / Hogy minden gyalázatot megbosszulnak.”[45]

A Romániából származó történész, Radu Ioanid, aki ma a washingtoni Holokauszt Múzeum román részlegének igazgatója, a Securitate által róla készített aktában olyan titkosszolgálati feljegyzéseket talált, melyekből kiderül, hogy a fasiszta Légióról folytatott levéltári kutatásait románellenes agitációs tevékenységre tett kísérletként sorolták be. 1981-ben védte meg doktori disszertációját, melynek témája A fasiszta ideológia Romániában volt. Abban az időben, állapítja meg a történész egy cikkben, a Román Kommunista Párt (PCR) nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy ezt a tematikát törölje a nyilvánosságból. Ceausescu idején az autochton fasizmus legradikálisabb formáját – a légionarizmust – úgy próbálták beállítani, mint a nácik által finanszírozott és importált doktrínát.[46]

Ez az értelmezés újabb bizonyítéka „a Ceausescu-rezsim nemzeti-szocialista (fasiszta) tendenciáinak” – vonja le a következtetést Ioanid. Jellemző erre az irányultságra az a jelentés, amelyben Ioanid doktori disszertációját az akkoriban gyakorolt történelemhamisítással teljes összhangban értékelik. „A doktori disszertáció, amelyet nyilvánosságra szándékozik hozni, olyan állításokat tartalmaz, amelyek ellentmondanak más tudományos publikációknak; azt próbálja bebizonyítani, hogy Romániában már létezett fasiszta gondolkodás, még mielőtt más országokban fasiszta mozgalmak jöttek volna létre; hangsúlyozza azokat a belső tényezőket, amelyek Romániában a fasiszta gondolkodás és a légiós mozgalom létrejöttét elősegítették; kiemeli néhány román értelmiségi, mint pl. Vasile Alecsandri, M. Eminescu, O. Goga, N. Iorga, C. Noica stb. antiszemita vagy fasiszta nézeteit; hangsúlyozza a romániai fasizmus jellemzően nemzeti jellegét; [hivatkozik] a zsidók helyzetére a két világháború közötti Romániában.” Az akta olyan jelentéseket is tartalmaz, melyek Radu Ioanid 1989-es emigrációja után keletkeztek, és melyekben például az áll, hogy „ellenséges tevékenységét tovább folytatja, és szándékában áll megjelentetni egy könyvet, melynek tartalma tendenciózusan románellenes”.[47]

Azok a jelentések, amelyeket ez a Securitate-akta tartalmaz, ijesztő bizonyítékai annak, hogy „a Securitaténak az a szándéka, hogy az antifasizmusból politikai deliktumot csináljon”. Mivel Ioanid nyilvánvalóan bizonyítja „a román fasizmus endogén keletkezését”, jegyzi meg Vladimir Tismaneanu amerikai politológus, románellenességgel vádolták meg.[48] A Ceausescu-rezsim radikálisan nacionalista és egyre inkább fasisztoid beállítottsága jóindulatú visszhangra talált az egykori légionáriusok és a polgári nacionalisták körében, akik a sztálinizmus idején üldöztetéseknek voltak kitéve.[49] A Securitate archívumainak részleges megnyitása meggyőző bizonyítékokkal szolgált erre vonatkozóan: ez derül ki sok prominens értelmiségi aktájából, akik a posztkommunista Románia nyilvánosságát véleményükkel és náci színezetű nézeteikkel[50] mérvadó mértékben befolyásolták. Dan Amedeu Lazarescu, a magát nyíltan szabadkőművesnek valló liberális parlamenti képviselő és Antonescu rehabilitálásának szorgalmazója[51] azzal indokolta a Securitate számára folytatott tevékenységét, hogy ő csak a revizionista magyarok elleni hazafias harcában támogatta a titkosrendőrséget, s ennek érdekében látta el őket a magyarkérdésre vonatkozó objektív történelmi szakvéleményekkel.[52]

A rezsim nacionalista irányultsága magyarellenes kampányokban nyilvánult meg, amelyek a román közvéleményben pozitív visszhangra leltek. Az idegengyűlölő propagandaharcban készséges segítők vállaltak részt, akik a nacionalizmust ideológiailag konszenzusképessé tették. Ennek az egyetértésből fakadó gleichschaltolásnak a valódi motorja a Securitate volt. 1989 után sok titkosszolgálati tiszt lépett be az újonnan alakult pártokba, és ott folytatta nacionalista agitációját. Ezen aktivitás fő célja a nemzeti kisebbségek voltak, mindenekelőtt a romák, a zsidók és a magyarok. A szüntelen támadások a magyar kisebbség körében hasonlóan radikális reakciókhoz vezettek, mint a két világháború között is, amikor sok romániai magyar reményei kapcsolódtak a budapesti Horthy-rezsim bújtatottan fasiszta, hivatalos, állami irredentizmusához.

Kitérő: Magyar rehabilitációs láz

Budapest, 2003 júliusa. Egy mozgó könyvárus a belvárosban állította fel a pultját. Körülbelül tíz színes kötet fekszik különösen jól láthatóan a sebtében felállított könyvasztalon. A borítókon Wass Albert neve virít. „Egy nagy magyar hazafi Erdélyből!” – biztosít az árus, aki mellesleg ezen az információn kívül úgy tűnik, nem különösen sokat tud a szerzőről, akinek könyveit kínálja. Hogy Wass Albert nagy hazafi, talán egy magyar talk show-ban hallotta, vagy egy magyar szélsőjobbos internetes oldalon, esetleg a szélsőjobboldali Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) lapjában olvasta.

E párt vezetője, a nacionalista lázító és író, Csurka István, aki a második világháború befejezését „magyar szempontból tragikus” vereségnek érzi,[53] egy ideje síkra szállt „félreértett” írókollégája, Wass Albert (1908–1998) rehabilitálása mellett. Wass Albertet 1946-ban, távollétében egy román népbíróság Kolozsvárott háborús bűnösként halálra ítélte.[54] Jelenkori csodálói a rendszerváltás után több erdélyi helységben emlékszobrot állítottak neki, és iskolákat neveztek el róla.[55] Egy 2002 márciusában közzétett kormányrendelet alapján Romániában törvényileg megtiltották, hogy utcákat nevezzenek el háborús bűnösökről vagy fasisztákról, szobrot állítsanak vagy emléktáblát helyezzenek el olyan személyek emlékére, akik emberiség- vagy békeellenes bűntetteket vittek véghez. A rendelet célja elsősorban az volt, hogy a román fasiszta katonai diktátor, Ion Antonescu posztumusz kultuszának gátat vessen, és egyengesse Románia útját az euro-atlanti integrációba.

Időközben a Wass-szobrokat eltávolították, és az iskolák, melyek a nevét viselték, új nevet kaptak.[56]

„Ki a magyar?”

Wass Albert dagályos irodalmi műveinek egyik központi témája a magyarság identitása. Etnikai rögeszméjére majdnem hatvan évvel ezelőtt népi színezetű, pátosszal teli költeményének egyikében (Ki a magyar?) a következő választ adta: „Ki a magyar hát, cimbora? / Te, vagy én? Vagy a harmadik? / Nosza döntsük el szaporán, / Míg el nem süllyed a ladik! / Ragadjunk hát lapátot, csákányt, / Evezőt! Ebura fakó! / Így csináljuk már ezer éve, / Ez hát nekünk való! / Aztán, ha majd holt tetemünket / Kiveti a víz a partra: / Magyar leszel Te is, én is, / A harmadik is, mind, mind, kit halva, / Bevert fejjel, némán, gyászban / Fektethetünk a ravatalra.”[57]

Wass Albert rehabilitációját sok erdélyi magyar is támogatja. Erdélyben nagyszámú magyar kisebbség él, amely nemcsak politikai érdekképviselettel rendelkezik a bukaresti parlamentben, hanem 1996 és 2000 között több miniszterrel és államtitkárral a kormányban is részt vett.

Erdély Romániához való csatolását a magyar nacionalisták mindig is gyalázatként élték meg, és annak érzik ma is. A történelmi területi igények körüli vita az Osztrák–Magyar Monarchia 1920-as felosztásáig nyúlik vissza. Magyarország államterületének kétharmadát és lakosságának körülbelül felét elvesztette. Ezt követően etnocentrikus magyar politikusok és értelmiségiek újra és újra követelték, hogy vizsgálják fölül a „trianoni gyalázatot”.

Wass Albert, az erdélyi gróf és költő ezt a követelést fogalmazta meg egyik könyvében, melynek címe manapság a magyar neonácik egyik kedvenc harci jelszava: „Adjátok viszsza a hegyeimet!”[58] Erdély ugyanazt a mitikus szerepet tölti be mind a magyarok, mind a románok kollektív tudatában: mindkét nemzet történelmi otthonának tekinti. A náci Németország és a fasiszta Olaszország által diktált bécsi döntés értelmében Észak-Erdélyt 1940-ben leválasztották Romániáról, és ismét Magyarországhoz csatolták.

Amikor 1940 őszén Észak-Erdélyt megszállták a magyar csapatok, az ottani románok számára legújabb kori történelmük egyik legfájdalmasabb korszaka kezdődött el. A nacionalista erdélyi magyarok románok elleni bosszúakcióin túl a hadsereg számtalan túlkapása, az újonnan felállított rendőrség terrorintézkedései, önkényes letartóztatások, tömeges kivégzések és egy korrupt hivatalnoki apparátus hatalmi visszaélései sújtották őket. Célzottan kutattak román nacionalisták után, leginkább az ortodox papokat és román tanárokat üldözték, akiket a hisztérikus csőcselék és a fosztogató félkatonai bandák megaláztak, megvertek és gyakran meglincseltek.

1940 szeptembere és 1943 decembere között 218 000 személyt utasítottak ki, üldöztek el, illetve kényszerítettek menekülésre Észak-Erdélyből a szomszédos Romániába.[59] Egy a Romániai Nemzetiségek Államtitkársága által összeállított statisztikai jelentésben, mely az 1940. augusztus 30. és 1941. november 1. közötti időszakban bekövetkezett Észak-Erdélyi incidensekről számolt be, 919 gyilkosságról, 1126 kínzásról, 4126 megvert személyről, 15 893 letartóztatásról, 124 templom- és temetőgyalázásról, 78 kollektíven és 447 egyénileg véghezvitt rongálásról esik szó.[60]

Ezen rémtettek egyikébe állítólag a finom lelkű, irodalmárkodó magyar gróf, Wass Albert is belekeveredett, aki 1940-ben az észak-erdélyi Vasasszentgotthárd (Sucutard) helységben található udvarházában székelt.

Az ítélet revíziója

A washingtoni Holokauszt Múzeumban őrzött iratok szerint Wass Albert[61] és apja, Andrei, 1940. szeptember 23-án magyar katonákat bujtott fel arra, hogy gyilkoljanak meg négy vasasszentgotthárdi lakost. Két románt és két zsidót.

Az eset a második világháború után, miután Észak-Erdélyt visszaadták Romániának, egy népbíróság elé került. Jacob Rozenbergnek a Kolozsvárott ülésező bíróság előtt tett tanúvallomása[62] szerint két sógornőjét, Rozalia (24) és Estera Mihalyt (18) a magyar megszálló erők őrizetbe vették, és egy éjszakán át Wass gróf birtokán tartották őket fogva. A következő reggelen két román férfival együtt a szomszédos faluba vitték, a falu határában lelőtték, és egy gödörben elásták őket. Az 1942-ben egy magyar kényszermunkatáborba[63] internált Jacob Rozenberg (akinek feleségét és három gyermekét 1944 májusában Auschwitzba hurcolták, ahol elpusztultak), más tanúkkal egybehangzóan a következő szavakkal jellemezte a grófi családot: brutális, indulatos és bosszúvágyó. Állítólag elsősorban a grófi családfő viselkedett a falu román lakóival „lekezelően”, és verte meg a parasztokat és a cselédeket csekély súlyú kihágásokért. A tanúnak a népbíróság előtt jegyzőkönyvbe mondott vallomása szerint Észak-Erdély Magyarországhoz való csatolása után a grófi család köszöntötte a bevonuló magyar megszálló csapatokat. Röviddel azután a gróf megvádolta Rozenberget, hogy spekulációs üzleteket folytat, és elrendelte kis vegyesboltjának bezárását. Rozenberg két sógornőjét kommunista tevékenységgel vádolta.[64]

Az 1940. szeptember 21-ei, Vasasszentgotthárd–Cegében történt bűntett rekonstruált, naptárilag korrigált lefolyása a tanúvallomások alapján:

1940. VIII. 30.
Bécsi döntés. Néhány nappal később: a magyar csapatok bevonulása.

1940. IX. 18. péntek.
Jacob Rozenberg boltjának bezáratása.

1940. IX. 19.
szombat. Közbenjárás Wass grófnál a bezárás miatt.

Este Rozenberg és sógornőinek letartóztatása, Estera és Rozalia Mihaly, továbbá az ex-polgármester, Petru Margineanu és fogadott lánya, Marioara Muresan letartóztatása.

Rozenberg sógornőit a grófi kastélyba viszik, később az iskolába. Fogság az iskolában, kihallgatások, verések. A letartóztatottak között van Iosif Moldovan és Ioan Cat is. Minden letartóztatott – Rozenberget kivéve – a grófi kastély egyik csűrjében tölti az éjszakát.

1940. IX. 20. vasárnap.
Kora reggel Rozenberget szabadon engedik. Később az ex-polgármestert és fogadott lányát is szabadon engedik. A 4 további foglyot katonai őrizet mellett a szomszéd községbe, Cegére viszik. Kudarcot vall két további intervenció a grófnál a Mihaly nővérek érdekében.

1940. IX. 21. hétfő.
Kora reggel Cege szélén kivégzik Estera és Rozalia Mihalyt, Ioan Catot és Iosif Moldovant. A hullákat egy gödörben ássák el.

Wass Albertet 1946-ban további 62 vádlottal együtt a népbíróság bűnösnek mondta ki.[65] Az ellene hozott halálos ítélet elől Wass még időben megszökött: az 1944 őszén Romániából kivonuló magyar és német csapatokhoz csatlakozott, majd a hátországban levált róluk. A II. világháború végét mindenesetre Németországban érte meg, ahonnan 1952-ben az Egyesült Államokba emigrált. Egyik fia, Wass Huba karriert futott be az amerikai hadseregben, és 1991-ben egyike volt az első öbölháborúban „Sivatagi vihar” néven ismertté vált iraki hadművelet stratégiai tervezőinek.

Wass Albert háborítatlanul élt az USA-ban, egészen 1998-as öngyilkosságáig.

„Vasakarat”

A gróf leszármazottai megbízták Frunda Györgyöt, Románia egyik legismertebb ügyvédjét, parlamenti képviselőt és az RMDSZ (Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége) vezetőségi tagját, hogy érje el a Legfelsőbb Bíróságon az ítélet revízióját. Egy sajtónyilatkozatában Frunda azokra a formai jogi hibákra hivatkozott, amelyeket az 1946-os perben elkövettek, s egyben, mint tarthatatlant, visszautasított mindenféle összehasonlítást Antonescu perével, akit 1946-ban kormányának több tagjával együtt szintén halálra ítéltek, miután egy népbíróság Bukarestben háborús bűnösként elítélte.[66]

Egy bizalmas történelmi-jogi szakvélemény felhívja a figyelmet arra, hogy a második világháború után a háborús bűnösök ellen Európa-szerte megrendezett perekben tulajdonképpen a győztesek ítélkeztek a legyőzöttek felett. Ugyanakkor a szakvélemény megállapítja, hogy a vádlottak kollektív elítélése sérti a jogállami normákat. Ugyanígy a háború után meghozott törvények visszamenő hatállyal való alkalmazása is. E törvények alapján bizonyos cselekmények – mint például az emberiesség elleni bűntettek – büntetendővé váltak, noha 1945 előtt egyetlen törvénykönyvben sem voltak megtalálhatóak.

Végül a szakvélemény azt javasolja, hogy a Wass Albertnek állított emlékműveket egy jelentős író előtti késői tiszteletadás jeleiként kell látni, akinek élettörténete joggal hasonlítható a norvég irodalmi Nobel-díjas és Hitler-szimpatizáns Knut Hamsunéhoz. Ezért nem Wass Albert rehabilitálását kell indítványozni, hanem az ítélet megsemmisítését.[67]

A gróf rehabilitálása másrészt Tőkés László református püspök nacionalista követői számára is „politikai prioritássá” vált, akik a (fiatal demokrata) „reformtömörülés”[68] megtévesztő elnevezéssel illetik magukat. Székelyudvarhely magyar polgármestere, Szász Jenő a „reformtömörülés” egyik összejövetelén kijelentette, hogy Wass Albert jó hírnevének visszaállítása érdekében „kitartó kampányt” kell indítani. A kampány „Vasakarat” mottóval 2003 júniusában indult meg.[69]

Fordította: Sárossi Bogáta

Jegyzetek

[1] Flacara – magyarul „láng”.

[2] Például a nacionalista „Harc Romániáért” – „Lupta pentru Romania” – című talk show moderátoraként, melyet a magán televízióadó, a Realitatea TV 2003 eleje óta sugároz.

[3] Iulia Vaida, L-a slavit pe Ceausescu si l-a decorat Iliescu... „Cavalerul Paunescu” isi sarbatoreste ziua de nastere la Cotroceni. In Romania libera, 2003. 07. 18.; Cristian Oprea, Bardul lui Ceausescu, decorat de Iliescu. In Evenimentul zilei, 2003. 07. 19.

[4] Ion Neacsu, aki a saját Securitate-aktájába való betekintés után Paunescut nyilvánosan megvádolta azzal, hogy a titkosszolgálatnál feljelentette őt, egy, a miniszterelnök Adrian Nastasénak és az államelnök Iliescunak címzett nyílt levélben követelte, hogy az iskolának adjanak másik nevet, és ne „gyalázzák” azt meg az egykori udvari költő nevével. Neacsut 1981-ben letartóztatták, miután Paunescunak és a PSD által a bukaresti Nemzeti Színház intendánsául kinevezett protokronista írónak, Dinu Sararunak (a rendszerváltás után a rövid életű „Vallások Bankja” magánbank igazgatója) egy, a rezsimet kritizáló pamfletet küldött. Paunescu kijelentette, hogy a vádak nem helytállóak, visszautasította azokat, továbbá megpróbálta magát a Securitate áldozataként beállítani, amennyiben különböző, a titkosrendőrség által készített, megfigyelői és lehallgatási jegyzőkönyvet mutatott be bizonyítékként. – Hasonló érvekkel, melyeket részben az 1996-ban a Román Hírszolgálat (SRI) által kiadott, a Securitate úgynevezett Fehér Könyve – Cartea Alba a Securitatii. Istorii literare si artistice 1969–1989 – is tartalmaz, kísérelte meg Corneliu Vadim Tudor is a Ceausescu-rezsim áldozatának auráját maga köré vonni. Lásd Christian Levant: Paunescu si Sararu m-au turnat la Securitate. In Evenimentul zilei, 2002. 12. 10.; uő: Spalati scolile de numele lui Adrian Paunescu! In Evenimentul zilei, 2003. 09. 22.

[5] A Iancu la Tebea című dalt Vasile Seicaru és a Flacara-kör más tagjai is énekelték. Itt egy magán-hangszalagfelvétel alapján idézzük, mely a hetvenes évek végén, Temesváron készült egy rendezvényen.

[6] Richard Wagner: Der leere Himmel. Reise in das Innere des Balkan (Az üres égbolt. Utazás a Balkán belsejébe). Berlin, 2003. 155.

[7] A „mini kultúrforradalom” fogalmát a száműzött román irodalomkritikus, Monica Lovinescu vezette be a Radio Free Europe által sugárzott adásaiban – lásd leginkább Anneli Ute Gabanyi fejtegetéseit: Partei und Literatur in Rumänien seit 1945 (Párt és irodalom Romániában 1945 óta). München, 1975. 176. ff. Lásd még: Monica Lovinescu: Unde scurte. Jurnal indirect (Rövidhullámok. Indirekt Napló). Bukarest, 1990. 510–3. A román posztsztálinizmus és hagyományos nacionalizmus közötti összefonódások megértése szempontjából tanulságos Katherine Verdery: Compromis si rezistenta. Cultura romana sub Ceausescu (Kompromisszum és ellenállás. A román kultúra Ceausescu alatt). Bukarest, 1994. (Angolul 1991.)

[8] Iancu különböző csoportosulások általi politikai kisajátításának kísérleteiről az elmúlt évszázadban lásd: Lucian Boia: Istorie si mit in constiinta romaneasca (Történelem és mítosz a román tudatban). Bukarest, 1997. 243–4., 256., 258., 261., 271., 278. (Német kiadás: Történelem és mítosz. A múlt jelenvalóságáról a román társadalomban. Köln–Weimar–Bécs, 2003.)

[9] Traiasca Romania! Szöveg: Adrian Paunescu, zene és ének: Nicu Alifantis. In Cenaclul Flacara in concert. Bukarest, Electrecord, 1982.

[10] Paunescu: Recurs pentru Nicolae Ceausescu. Az idézet a következő helyről származik: Alex Stefanescu: La o noua lectura. Adrian Paunescu. In Romania literara, Nr. 49 / 02. 11–2. További verseket Ceausescuról és a korszakról, melyet róla neveztek el Paunescu: Front fara invingatori. Poezii noi (Vesztesek nélküli háború. Új versek. Bukarest, 1995.) kötete tartalmaz, pl. „Dirijorul” (96–7.) vagy „Istorica stafie” (94–5.), melyben azt olvashatjuk: „Hibáidat megbocsátjuk neked, / Mert az ország iránti szeretetből követted el őket.”

[11] Még a legismertebb román rockegyüttes, a temesvári Phoenix sem érezte kínosnak, hogy fellépjen a Flacara-körben, és ezzel az önként vállalt együttműködéssel indirekt módon hódoljon a rezsimnek. A rendszerváltás után megjelent visszaemlékezéseiben a zenekar vezetője, Nicolae Covaci könnyedén elsiklik e fölött az epizód fölött, és megpróbálja azt a benyomást kelteni, hogy a román folklór feldolgozása az ellenállás kreatív és forradalmi zenei aktusa volt, amelynek nem volt semmi köze a művészetben, irodalomban és filozófiában a Ceausescu-rezsim által kedvelt nemzeti stílusirányzathoz (a protokronizmushoz). Lásd: Nicolae Covaci: Phoenix insa eu. Bukarest, 1994. Lásd még Victor Neumann egyfajta lokálpatriotizmus által színezett, túlságosan készséges megjegyzéseit: Ideologie si fantasmagorie. Perspective comparative asupra istoriei gindirii politice in Europa Est-Centrala (Ideológia és Fantazmagória. Összehasonlító perspektíva a politikai gondolkodás kelet- és közép-európai történetére vonatkozóan). Iasi, 2001. 162–5.; uő: A polgári kultúra Erdélyben és a Bánátban. Temesvár város szerepe az 1989. decemberi politikai átalakulási folyamatokban. In HJS, 11. évf., Nr. 1/1999, 38–51.

[12] Az kifejezést Pompiliu Constantinescu használta 1935-ben egy, a Vremea nacionalista folyóiratban közzétett cikkében. Lásd Lucian Blaga: Opere (szerk. George Gana). 4. kötet. Bukarest, 1991. 667.

[13] Corneliu Codreanu: Pentru legionari (A légionáriusoknak). Sibiu, Editura Totul pentru tara, 1936. 356. és 357. (Reprint: Temeswar, Editura Gordian, 1993.)

[14] Blaga, a megadott helyen, 197–303.

[15] Ugyanott, 558.

[16] Mircea Zaciu (szerk.): Scriitori romani (Román írók). Bukarest, 1978. 78.

[17] Ion Ariesanu: Un om, un portret, o personalitate. In Eroul, Din inimile tarii, fierbinte omagiu tovarasului Nicolae Ceausescu (A hős. Az ország szívéből sugárzó hommage á Nicolae Ceausescu elvtárs). Bukarest, 1989. 73–5.

[18] Lucretia Dulama: Din folclorul nou: Balada Tribunului Vadim. In Politica, IX. évf., Nr. 419 / 2000. 04. 08.

[19] Silviu Dragomir, a megadott helyen, 236.

[20] Blaga, a megadott helyen, 206. és 208.

[21] Uo., 230.

[22] Uo., 243.

[23] Uo., 303.

[24] Stelian Neagoe: Istoria guvernelor Romaniei de la inceputuri – 1859 pana in zilele noastre – 1999 (A román kormányok története az 1859-es kezdetektől máig – 1999). Bukarest, 1999. 122. ff.

[25] Grigore Traian Pop: Miscarea legionara. Idealul izbavirii si realitatile dezastrului (A légionárius mozgalom. A győzelmi ideál és a katasztrófa realitása). Bukarest, 1999. 51. A Nicolae Nita által szerkesztett légionáriusi internetes oldal, a Pagina Romaniei Nationaliste ezen kívül reprodukálja a Gand romanesc folyóirat II. évf., Nr. 11/1934-es borítóját, melyben Blaga kivonatosan megjelentette Avram Iancu színdarabját, s amelyet a Codreanu-ajánlás miatt az akkori hatóságok állítólag cenzúráztak. Lásd még: Razvan Codrescu: Lucian Blaga si crestinismul (Lucian Blaga és a kereszténység). In uő: De la Eminescu la Petre Tutea. Pentru un model paideic al Dreptei Romanesti (Eminescutól Petre Tuteáig. A román jobboldal szellemi és fizikai egységének modelljéért). Colectia ’Dreapta Europeana’ („Európai Jobboldal” sorozat), Bukarest, 2000. 144.

[26] Silviu Dragomir: Avram Iancu. 1968. 89.

[27] Dragomir, a megadott helyen, 275.

[28] Pl. egy bizonyos Aurel C. Popovici írásaiban, aki azt a javaslatot fogalmazta meg, hogy hozzanak létre etnikailag elkülönülő, autonóm területegységeket a Habsburg Birodalmon belül. Lásd: Aurel C. Popovici: Stat si Natiune. Statele Unite ale Austriei Mari (Állam és nemzet. A Nagy-ausztriai Egyesült Államok). Bukarest, kiadó: Constantin Schifirnet, 1997. (Eredeti német kiadás: Leipzig, 1906; román fordítás: 1939.)

[29] Ladislau Csány. Lásd Dragomir, a megadott helyen, 122–3.

[30] Liviu Valenas – Adina Anghelescu: Fiecare ungur poarta in buzunar o fringhie. Discutie cu dl. senator Radu Ceontea. In Independent, I. évf., Nr. 33 / December 1990 [Deva]; és in Baricada, Nr. 51/1990.

[31] Lásd ehhez a jelentéseket: in Adevarul, 2003. 09. 16.; 2003. 09. 24.; Cotidianul, 2003. 08. 21., 2003. 09. 15., 2003. 10. 02.; Ziua, 2003. 09. 13., 2003. 10. 10. Evenimentul zilei, 2003. 08. 21.

[32] A sztálinista történettudományban Horea nevét „i”-vel írták: Horia. Mihail Roller, egy, a sztálinista ideológiának megfelelő román történelemkönyv szerzője a Horea, Closca és Crisan által vezetett, antifeudális parasztfelkelést (1784) magasabb szociális helyértékűnek tekinti, mint Avram Iancu nemzeti irányultságú felkelését. Ez az értelmezés megfelelt az ötvenes években ideológiailag kialakított gondolatnak, mely egy román–magyar kiegyezést célzott meg, és egy történelmi barátság látszatát próbálták kelteni, hogy a marxizmus–leninizmus–sztálinizmus előjele mellett megvalósítsa a történelmi megbékélést. Ezt a megbízást teljesítette Mihail Roller „standard művében”. Lásd a Horia- és a Iancu-felkelésről szóló fejezeteket: Mihail Roller: Istoria R.P.R. Manual pentru invatamintul mediu (Az RPR története. Tankönyv a középiskolák számára). Bukarest, 1956 (az 1952-es tankönyv kissé módosított új kiadása). 287–305. és 366–75. A nacionalista történetírásban Horea alakját átértelmezték, „Rex Daciae”-vá lett, akinek állítólag egy az antik Dácia határain belül létrehozandó egységes román nemzetállam lebegett a szeme előtt. Lásd még Mihai Manea – Adrian Pascu – Bogdan Teodorescu: Istoria Romanilor. Din cele mai vechi timpuri pana la Revolutia din 1821. Manual pentru clasa a XI-a (A románok történelme. A kezdetektől az 1821-es forradalomig. Tankönyv a XI. osztály számára). Bukarest, 1993. 377–81. Az 1958-ban Gheorghiu-Dej által véghezvitt „tisztogatás” a kormány élén jelzi a román nemzeti kommunizmus megszületését és a szovjet hegemón hatalomtól való óvatos leválásra irányuló kurzusváltást. A Júniusi Plénum után, mely egyben a pártvezér hatalmának megerősödését is szolgálta, Mihail Roller öngyilkosságot követett el. Ehhez lásd: Alina Tudor – Dan Catunas: Amurgul ilegalistilor. Plenara PMR din 9-13 iunie 1958 (Az illegalisták bukása. Az 1958. június 9–13-án megrendezett PMR-plénum). Florin Constantiniu utószavával, Bukarest, 2000. 10. Az antiszemita intenciójú, nemzeti kommunista, neofasiszta és posztkommunista történetírás Rollert egy „fajidegen” történelemideológia ügynökeként, illetve a „románellenes judeo-bolsevizmus tipikus képviselőjeként ábrázolja.

[33] Marsul lui Iancu. In Traian Puiu (kiadó): Carticica de cantece legionare (A légionáriusok daloskönyve). Salzburg, 1951. Egy Nicolae Nita által szerkesztett internetes verzió szerint idézve.

[34] Andreas Hofer (1767–1810) 1809-ben és 1810-ben a franciák elleni tiroli felkelés vezetője volt, Mantovában lelőtték.

[35] Petru Groza: Adio lumii vechi! Memorii (A régi világ búcsúja! Memoárok). Bukarest, 2003. 298. és 464.

[36] A Societatea cultural-patriotica „Avram Iancu” alelnöke 1996-ban, Ion Rus (lásd még Ziua, 1997. 04. 09.) a 2000-es választások után Adrian Nastase miniszterelnök szociáldemokrata kabinetjének belügyminisztere lett.

[37] Festivitatile de la Tebea s-au desfasurat fara incidente. In Ziua, 1996. 09. 17.

[38] Octavian Paler: Cateva explicatii. In Romania libera, 1999. 05. 25.

[39] Vadim s-a dat in stamba la Tebea. In Evenimentul zilei, 1999. 09. 03.

[40] Adrian Paunescu: A trecut azi noapte. In uő: Repetabila povara (Megismételhető teher). Craiova, Editura Scrisul romanesc, 1974. 13–4.

[41] Adrian Paunescu: Scrisoare catre Avram Iancu (Levél Avram Iancuhoz). In uő: Front fara invingatori. Poezii noi (Vesztesek nélküli háború. Új versek). Bukarest, 1995. 108–9.

[42] Corneliu Vadim Tudor: Rugaciunea lui Avram Iancu. Itt verseinek egy, a rendszerváltás után megjelent gyűjteményes kötete szerint idézve, mely verseket a protokronizmus szóvivője, Edgar Papu előszavában egy „bizánci” „pompás barokk” megnyilvánulásainak nevez, mert azokban a szerző patriotizmusa újfajta módon nyilvánul meg. E líra diskurzusát Papu, aki haláláig az idegengyűlölő Romania Mare munkatársa volt, a következőképpen jellemzi: „Gazdag, frissítő, állhatatos és egyenes.” Lásd még Corneliu Vadim Tudor: Cartea romaneasca de invatatura (A román tankönyv). Előszó: Edgar Papu. Bukarest, 1992. 4. és 81–2.

[43] Petre Pandrea, az 1954-ben kivégzett kommunista csúcsfunkcionárius Lucretiu Patrascanu barátja, a háború előtt a kommunisták védőügyvédjeként tűnt fel. A kommunista hatalomátvétel után börtönbe került. Visszaemlékezéseiben részletesen beszámol Voitinovici, a Román Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának Elnöke karrierjéről Antonescu idején, és leírja, hogy Voitinovici a háború után köpönyegforgatóként hogyan dörgölődzött az új rezsimhez, és bíróként hogyan juttatott börtönbe több ezer embert. Lásd még Petre Pandrea: Memoriile mandarinului valah (Az oláh mandarin memoárjai). Bukarest, 2000. 286.

[44] A forradalom után a hírhedt Antonescu-apologéta, Iosif Constantin Dragan vette meg a lapot, és új nevet adott neki: Renasterea banateana (Bánáti újjászületés).

[45] Andrei Indrei: Metopa la Tebea. In Drapelul rosu, 1985. 12. 15., 5.

[46] Lásd még: Mihai Fatu – Ion Spalatelu: A vasgárda. Fasiszta típusú terrorszervezet. Bukarest, 1975. 91. ff.

[47] Lásd még: Radu Ioanid, Anatomia delatiunii. Istoria unui caz de politie politica in anii ’80. In Observator cultural, Nr. 139 / 2002. 10. 22–8.

[48] Lásd még: Vladimir Tismaneanu: Perversa sinteza. Despre fascism si stalinism in Romania lui Ceausescu. In Observator cultural, Nr. 139 / 2002. 10. 22–8.

[49] Lásd ehhez Ion Ianosi összegyűjtött esszéit: Moralitati. Idei inoportune (Morál. Nemkívánatos gondolatok). Bukarest, 1995.

[50] Így a történész Dan Berindei, aki a légionáriusok ifjúsági szervezetének tagja volt és később a Securitaténak dolgozott. Lásd még: Seful istoricilor, fost legionar si colaborator al Securitatii. In Evenimentul zilei, 2003. 08. 04.; Cazul Berindei. In Evenimentul zilei, 2003. 08. 10.

[51] Lásd még: William Totok: Der revisionistische Diskurs (A revizionista diskurzus). Konstanz, 2000. 104.

[52] Ferocele anticomunist Dan Amedeu Lazarescu – identificat de catre CNSAS turnator la Securitate. In Adevarul, 2001. 04. 25.; Lucian Gheorghiu: Dan Amedeu Lazarescu pe lista CNSAS. In Cotidianul, 2001. 04. 25.

[53] Lásd: Eörsi István: Überraschte Ungarn (Meglepett magyarok). In taz, 2000. 03. 31.

[54] A háború alatt elkövetet politikai és morális bűntettekért felelős személyek elleni eljárásokat Romániában két, 1945-ben kibocsátott dekrétum alapján folytatták le. Lásd: Decret-lege pentru urmarirea si sanctionarea celor vinovati de dezastrul tarii. In Monitorul oficial, Nr. 17 / 1945. 01. 27., 418–9.; és Decret-lege pentru urmarirea si sanctionarea celor vinovati de dezastrul tarii sau crime de razboi. In Monitorul oficial, Nr. 94 / 1945. 04. 24., 3362–4. A dekrétumok szövegét lásd még: Ioan Scurtu és mások (szerk.): Romania – Viata politica in documente. 1945 (Románia – A politikai élet dokumentumokban. 1945). Bukarest, Arhivele Statutului din Romania, 1994. 67–9. és 238–42.

[55] Lásd még ehhez többek között a román sajtóközleményeket: Alin Cordos: Scandalul Wass Albert face valuri si in Bistrita-Nasaud. In Evenimentul zilei, 2003. 04. 15.; Denes Gyula: Wass Albert ramine criminal de razboi. In Evenimentul zilei, 2003. 06. 24. A Wass Albert műveit megjelentető magyar Kráter könyvkiadó és azonos nevű egyesület vezetője, Turcsány Péter volt a kezdeményezője egy, az RMDSZ kongresszusához címzett levélnek (2003. 01. 29-ei dátummal), mely azt a felszólítást tartalmazza, hogy emeljenek szót a szerző rehabilitálása érdekében: A Kráter Műhely Egyesület üdvözlőlevele és felkérése az RMDSZ IV. Kongresszusának elnökségéhez, résztvevőihez és meghívott vendégeihez.

[56] A Nagy-Románia Párt természetesen lelkesen üdvözölte az intézkedést mint a magyar irredentizmus elleni győzelmet. Lásd még többek között: Ioan Aurel Rus: Statuia ucigasului de romani si evrei Wass Albert a fost demolata. In Romania Mare, XIV. évf., Nr. 678 / 2003. 07. 11. A cikk szerzője pap, és a Bistrita–Nasaud körzet nagy-romániai szenátora. Több román nacionalista publikáció és szervezet kapva kapott a Wass-ügyön, hogy soviniszta uszításukat intenzívebbé tegyék. A Vatra Romaneasca szatmári fiókszervezete meghirdette „A holokauszt Észak-Erdélyben 1940–1945” elnevezésű társaság megalapítását (Asociatia „Holocaustul din Ardealul de Nord 1940–1945”). A publicisztikai offenzíva példájaként lásd ebben az összefüggésben Raoul Sorban a marosvásárhelyi helyi újságban megjelent cikkét: Ardealul – pamant romanesc si lacrima lui curata (II) Albert Wass – fenomenul antiromanesc si antiuman. In Cuvantul liber, Nr. 70 / 2003. 04. 10., lásd továbbá egy, a Gheorghe Calciu Dumitreasa pap égisze alatt 2003 elején alapított új lap bújtatottan légionárius írását Mircea Dogarutól: Un criminal de razboi transformat in erou transilvan. In Rost (kísérleti kiadás), 2003. Lásd továbbá: George Ardelean, Cearceaful de pe bustul lui Antonescu si placuta comemorativa pentru Albert Vass. In Lumea magazin, Nr. 11 / 2002.

A Wass tollából származó trilógia A funtinelli boszorkány román nyelvű fordításának (Scaunul Domnului) megjelenése alkalmából a román ultra Ion Coja egy cikksorozatban fejezte ki a magyar író iránti csodálatát, és megkérdőjelezte a népbíróság által kiszabott ítélet jogszerűségét. Lásd: Ion Coja: Care adevar? (1–3.) In Romania Mare, XII. évf., Nr. 566 / 2001. 05. 18.; Nr. 567 / 2001. 05. 25.; Nr. 568 / 2001. 06. 01. A nacionalista történész Petre Turlea, aki 1991-ben az akkor kormányzó Front képviselőjeként a parlamentben egy Antonescu-emlékpercet kezdeményezett, éles hangú állásfoglalásban mondott ellent elvtársának, Cojának, amit szintén a Nagy-Románia Párt legfőbb orgánumában jelentetett meg. Lásd: Petre Turlea: Nationalistul roman Ion Coja in apararea criminalului maghiar Wass Albert. In Romania Mare, XII. évf., Nr. 570 / 2001. 06. 15. Turlea 1992-ben elhagyta a Frontot, a Románok Nemzeti Egységpártjának tagja lett (PUNR) azután pedig csatlakozott a Nagy-Románia Párt (PRM) támogatóinak köréhez.

[57] A vers megtalálható a http://www.nemnemsoha.hu internetes oldalon.

[58] Ennek a regénynek az előszavában, melynek kezdő részlete a Kráter kiadó honlapján olvasható (német és angol fordításban is), többek között ez olvasható: „Urak, akik a világ dolgait igazítjátok: adjátok vissza a hegyeimet! Bevallom őszintén: nem érdekel sem a politikátok, sem a világnézeti kérdéseitek, sem nagyszabású elgondolásaitok, melyekkel az embermilliók sorsát rendezni kívánjátok. Nem érdekelnek az embermilliók sem. Egy érdekel csupán: adjátok vissza a hegyeimet! Mert bármit is mondjanak a tudósok, a fiskálisok és a katonák: azok a hegyek az enyimek. Mint ahogy én is hozzájok tartozom attól a perctől kezdve, hogy megszülettem a lábok alatt, abban a kis házban, s ők benéztek hozzám az ablakon. Nem a telekkönyv szerint voltak az enyimek, az igaz. De enyimek voltak Isten rendelése szerint, azáltal, hogy ott születtem s ott lettem emberré. Adjátok vissza a hegyeimet!” A könyv a Kráter könyvkiadó közlése szerint 1948-ban jelent meg magyar, 1949-ben német, 1953-ban spanyol, 1972-ben angol nyelven.

[59] Lásd még a Ceausescu idejében propagandisztikus szándékkal kiadott köteteket: Mihai Fatu – Mircea Musat: Teroarea horthysto-fascista in nord-vestul Romaniei. Septembrie 1940 – octombrie 1944 (A horthy–fasiszta terror Északnyugat-Romániában 1940. szeptember – 1944. október). Bukarest, 1985. 143. Mitropolitul Banatului Dr. Nicolae Corneanu: Biserica romaneasca din nord-vestul tarii in timpul prigoanei horthyste (A román egyház az ország északnyugati részében a horthysta üldöztetés idején). [Temesvár], 1986. Dél-Erdélyből 100 ezer és 150 ezer közötti számban menekültek magyarok az immár magyar Észak-Erdélybe. Körülbelül 500 ezer magyar maradt Dél-Erdélyben. Lásd még: Köpeczi Béla (szerk.): Erdély rövid története. Budapest, 1990. 680., 683.

[60] Fatu, a megadott helyen, 85–91.

[61] Wass Albertet a peranyagban mint „felbujtót” további 11 személy meggyilkolásával kapcsolatban is említik, közöttük volt pl. a Muresenii de Campie-i görög-katolikus pap, Bujor. Lásd még: United States Holocaust Memorial Museum Archives [a továbbiakban: USHMMA], reel 2 (Arhivele Nationale Directia Judettana Cluj, Fond 1295, Tribunalul Poporului Cluj, Anii extremi 1945–1946, Nr. inv. 962), 24–5.

[62] USHMMA, RG 25004M, reel. 81 (Arhiva SRI, Dosar 40022, Vol. 9), 27–31. [Proces-verbal. De depozitia martorului Rozenberg Jacob.]

[63] Észak-Erdélyből 1944-ben körülbelül 131 641 zsidót deportáltak a német megsemmisítő táborokba. Csak néhányan élték túl a deportálásokat, akik helyi kényszermunkatáborokba voltak internálva, és azok „a kevesek, akiket felmentettek a deportálás alól”. Lásd még: Israel Gutman (szerk.): Enzyklopädie des Holocaust. Die Verfolgung und Ermordung der europäischen Juden (A holokauszt enciklopédiája. Az európai zsidók üldözése és meggyilkolása). III. kötet. München–Zürich, évszám nélkül. 1310. Magyar adatok szerint körülbelül 90–100 ezer zsidót gyilkoltak meg a koncentrációs táborokban. Lásd: Köpeczi, a megadott helyen, 684.

[64] USHMMA, reel 2 (Arhivele Nationale Directia Judeteana Cluj, Fond 1295, Tribunalul Poporului Cluj, Anii extremi 1945–1946, Nr. inv. 962), 23–4.

[65] Az eljárás és az ítélethirdetés ideje alatt összesen 25 vádlott volt jelen, akik vizsgálati fogságban voltak. Lásd még: USHMMA, reel 2 (Arhivele Nationale Directia Judeteana Cluj, Fond 1295, Tribunalul Poporului Cluj, Anii extremi 1945–1946, Nr. inv. 962), 28 és 33.

[66] Lásd ezzel kapcsolatban az elektronikus magyar vitafórum, a Hunsor internetre feltöltött 2003. május 2-ai információit.

[67] Román sajtóhírek szerint Frunda György 2003. 04. 05-én Románia főügyészének átadta az ítélet megsemmisítésére vonatkozó keresetet. Lásd: Busturile lui Vass Albert vor putea fi reamplasate daca va fi reabilitat. Mediafax, 2003. 04. 13.

[68] A Tőkés körülötti csoport időközben megalakította a Magyarok Szövetsége (RMDSZ) ellenzékét, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot, amely bejelentette, hogy a 2004-es választásokon saját jelölteket fog állítani. Lásd még: Consiliul Secuiesc, alternativa la UDMR. In Ziua, 2003. 08. 08.; Tökes et comp. lucreaza sistematizat. Radicalii si-au facut calendar pentru obtinerea autonomiei. In Curentul, 2003. 08. 08.

A romániai magyarok egy másik szélsőségesen nacionalista szervezete az 1992-ben Katona Ádám által alapított Erdélyi Magyar Kezdeményezés. Katona a magyar székelyek által lakott területek független státusáért emelt szót, és a román államról való leválást is lehetségesnek tartaná. Lásd saját interjúmat Katona Ádámmal, 1997. 07. 24.

[69] Lásd még: Extremistii lui Tökes vor sa gaureasca harta Romaniei cu o enclava maghiara. In Adevarul, 2003. 06. 02.

• Játéktér