Menekültáradat?
Bár Európában divatos volt „menekültáradatról” beszélni a kilencvenes években, valójában az európai államokba csak a világ összes menekültjének mintegy 10–15 százaléka jutott el,[1] míg kényszervándorok százezrei, milliói a származási országok régióiban, tehát főként a harmadik világban kerestek és találtak menedéket, pl. Pakisztánban, Iránban vagy Tanzániában.[2] Csakhogy a kilencvenes években Európának hosszú évek óta először kellett szembenéznie olyan helyi konfliktusokkal, melyekben az európai államok is közvetlenül érintetté váltak.
A hidegháború korszakában a nagyvonalú európai menekültpolitikát lényegében a kommunista diktatúrák európai áldozataira szabták. A nagyvonalúság leginkább nekik szólt a hidegháborús európai identitás, a bűntudat és a szerencsétlenül járt, szegény európai „rokonok” iránti szolidaritás megnyilvánulásaként. Ez a bűntudat és vele együtt a szolidaritás már a nyolcvanas években erősen megkopott. De nem ez okozta az igazi problémát. A vasfüggöny leomlása után Nyugat-Európában már nem a kommunista rendszer politikai üldöztetése elől menekülő kopogtatott: az elharapózó nemzeti vagy nemzetközi fegyveres konfliktusok, illetve nem-állami tényezők által végrehajtott etnikai tisztogatások áldozatainak nagy létszámú csoportjai kerestek menedéket.
A „menekültprobléma” eredete azonban korántsem a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulójára tehető. Valójában a menekültek számának növekedése már az 1970-es években megkezdődött. Az olajválságok következtében fokozatosan bezárultak Európában a legális bevándorlás csatornái, ami azt is eredményezte, hogy a bevándorolni szándékozók a menekültek számára még nyitva álló kapukon próbáltak „bejutni”, visszaélve az akár hosszabb ideig is eltartó menekültügyi eljárás nyújtotta lehetőségekkel.[3] Ezt tetézte az azilumkérelmek jellegének megváltozása, amihez már a menekültek helyzetére vonatkozó Genfi Egyezményt (1951)[4] kiegészítő New York-i jegyzőkönyv (1967) is hozzájárult, lehetővé téve, hogy ne csak az Európából érkező menekültek szerezhessenek menekültstátust. A menekülés indokai – a nyomor és az üldöztetés – egymással összefonódva jelentek meg. Jól példázza a lezajlott folyamatokat Franciaország, ahová a hetvenes évek elejéig három nagy hullámban érkeztek a menekültek, elsősorban Kelet-Európából: 1953-ban, 1956-ban és 1968-ban. 1972-től 1989-ig azonban az azilumkérelmezők száma 1200-ról 60 ezerre emelkedett, melyben, a New York-i jegyzőkönyv elfogadása és a világszerte fellobbanó konfliktusok mellett, minden bizonnyal szerepet játszott a „határok lezárása” is a munkavállalók elől.
Kétségtelen, hogy Európában az átgondolt bevándorlási politika hiányának és a „zéró bevándorlás” kialakulóban lévő elvének „árát” sok tekintetben a menekültek fizették meg. Megszűnt a menekültek privilegizált helyzete, az azilumkérelmezők beolvadtak az illegális bevándorlók tömegébe. A köztudatba és a politikai diskurzusba olyan, sokszor önmagukban is ellentmondásos kifejezések kerültek be, mint a „nem valódi, csalárd azilumkérelmezők/menekültek”, „gazdasági menekültek”. Minthogy nem létezett elkülönült menekültpolitika, a menekültügy kezelése egybefolyt a bevándorlási politikával, melynek feladata többek között az illegális bevándorlás, a drog- és emberkereskedelem, a terrorizmus terjedése elleni küzdelem volt. Kialakul tehát az azilumkérelmezőkkel szembeni sztereotip, negatív hozzáállás: a valódi azilumkérelmezőnek ettől kezdve bizonyítania kell, hogy nem tartozik az ál-azilumkérelmezők tömegébe. Ez természetszerűen vezetett a menekültjog restriktív szemléletéhez, a Genfi Egyezmény megszorító alkalmazásához, ez pedig a nyolcvanas évektől kezdődően maga után vonta az elfogadott azilumkérelmek arányának zuhanását. Ma Európában az azilumkérelmek mintegy 10%-át bírálják el kevezően, és további 10% nyer valamiféle humanitárius státust.[5] Az elfogadott azilumkérelmek alacsony százalékos aránya azonban további indoklásul szolgál annak alátámasztására, hogy a „menekültáradatban” jórészt Európa „bevándorlási problémája” manifesztálódik „menekültproblémaként”, amit aztán a tagállamok az illegális bevándorlás ellenőrzésének szemszögéből kezeltek. Csakhogy az ún. gazdasági migránsok elkülönítése a menekültektől kényes, nehézkes és sokszor lehetetlen feladat.
Jogharmonizáció vagy restrikció
A menedékjog szabályozása az elmúlt két évtizedben folyamatosan a politikai és társadalmi viták homlokterében állt Európában, és nincs okunk azt feltételezni, hogy ez érdemben megváltozik a közeljövőben. A nyugat-európai államok újabb és újabb korlátozó politikákat vezettek be mind nemzeti, mind pedig kormányközi szinten. Az összehangolt fellépésnek új lendületet adott az európai integráció megerősítését célzó Egységes Európai Akta[6] (1986), mely előirányozta a személyek szabad mozgásának megvalósítását. Ennek feltételeit az Európai Unió keretein belül a bel- és igazságügyi együttműködés („harmadik pillér”) „közös üggyé” tételével a Maastrichti Szerződés (1992)[7] teremtette meg.
A kezdeti jogharmonizációs törekvésekben a menedékért folyamodók jogainak védelme háttérbe szorult az „illegális bevándorlók ellen folytatott küzdelemben”. Ennek szükségszerűsége vitatható,[8] de az kétségtelen, hogy Európában a menekültügy, a vízumpolitika és a bevándorlás kezelésének menthetetlen összefonódása és az egyhangú döntéshozatalra épülő mechanizmus kétes sikerrel járó és vitatható színvonalú harmonizációs kísérleteket eredményezett a menekültpolitika terén, melyek sok tekintetben leginkább csak a status quo fenntartására voltak alkalmasak. Jogosnak tűnnek azok a megállapítások, miszerint az európai jogharmonizációs törekvések nem voltak képesek túllépni a „legkisebb közös nevező” szintjén.
Fontos előrebocsátani, hogy már a kilencvenes évek kezdetleges jogharmonizációs törekvéseit megelőzően a „kiszorító” politikák számos eleme kristályosodott ki a nemzeti jogokban. A közös európai dokumentumok ezeket a nemzeti jogokban szétszórtan megjelenő restriktív politikákat egyrészt összefoglalták, pontosították, szélesítették alkalmazási körüket, másrészt újakkal egészítették ki. Különösen látványos a változás azokban az államokban, ahol a menedékjogot alkotmányos védelemben részesítették. A német alaptörvényben, a Grundgesetzben rögzített menedékjog alkalmazási körét lényegesen szűkítette az 1993-ban elfogadott alkotmánymódosítás, és a német menekültügyre vonatkozó szabályozást is több alkalommal megváltoztatták.[9] A francia alkotmány[10] szintén biztosítja a menedékhez való jogot a szabadságért küzdők számára. Ennek ellenére a nyolcvanas évektől kezdődően egymás után jelentek meg a korlátozó intézkedések, részint „saját kezdeményezésből”, részint az európai folyamatokhoz igazodva.
Az 1999-ben hatályba lépett Amszterdami Szerződés[11] új elméleti és jogi alapokra helyezte a menekültügy kezelését. Egyrészt kiterjesztette az Európai Közösség hatáskörét a vízumokra, menekültügyre, bevándorlásra és a személyek szabad mozgására vonatkozó egyéb politikákra, és ezáltal lehetővé tette közösségi jog alkotását a tárgykörben, másrészt a célok szintjén elmozdulás figyelhető meg a restriktív politikák felől. Az Amszterdami Szerződés által elindított jogharmonizációs folyamat kiváló alkalmat teremtett arra, hogy a tagállamok koherens, megbízható és a menekültek alapvető emberi jogait garantálni képes közös európai menekültvédelmi rendszer felé megtegyék az első, megalapozó lépéseket a minimális standardok elfogadásával és hatékony érvényesítésével. De vajon sikerrel jártak-e?
Mielőtt megkísérelnénk választ adni erre, érdemes tisztázni: mi a jelentősége számunkra, immáron uniós polgárok számára ennek a kérdésnek? Az erre adható számos elvi és jogi megfontolásból érdemes kiemelni párat.[12] A menekültügyre vonatkozó szabályozás szükségszerűen olyan alapvető emberi jogokat is érint, melyek egyaránt nemzetközi jogi és alkotmányos védelemben részesülnek az unió tagállamaiban. Van, ahol maga a „menedékjog” is alkotmányos jogként jelenik meg, és úgy tűnik, az EU is ebbe az irányba halad. Az, hogy mi ennek az „alkotmányos” menedékjognak a valóságos tartalma, persze vitatható, de a jelentőségét nem szabad kisebbíteni. Kirekeszthetjük-e bármilyen indokkal az általunk becsben tartott és meg is követelt jogok gyakorlásából azokat az embertársainkat, akik hazájukból menekülni kényszerültek, és már csak a helyettesítő védelem valamilyen formájának megszerzésében bízhatnak?
Az európai integráció előrehaladtával az EU fokozatos és látványos hatáskör-bővülésének lehettünk tanúi. Az újabb és újabb, közösségi szabályozás alá rendelt ügyek közül egyre több érintett szükségszerűen alapvető emberi jogokat. Egyáltalán nem mindegy, hogy egy ilyen kivételesen érzékeny és ellentmondásos tárgykör szabályozása kapcsán, ahol a fontos gazdasági vagy éppen szociálpolitikai érdekek ütköznek menthetetlenül alapvető emberi jogi értékekkel, az unió hogyan teljesít, milyen bizonyítványt állít ki magáról, és tegyük hozzá, immáron rólunk is.
A kilencvenes évek „krízispolitikája”
A kilencvenes években divat volt a menekültek feltartóztathatatlan áradatáról és ehhez kapcsolódóan a menekültjog „válságáról” beszélni.[13] Az Európán végigsöprő „morális pánikhoz” hasonló jelenség célkeresztjében a gazdasági migránsok álltak, akik menekültnek tettetve magukat kezelhetetlen tömegekben készülnek bevenni a formálódó „Európa-erődöt”. Márpedig a krízishelyzetek sokszor a valóságos problémák részletes elemzése nélkül kialakított, tűzoltásra szorítkozó „krízispolitikákat” eredményeznek. Az Európai Unió tagállamai, válaszul a rendszerre nehezedő nyomásra, a nyolcvanas–kilencvenes években tovább szigorították bevándorlási és, ehhez kapcsolódóan, menekültügyi politikájukat, illetve megkezdték ezek összehangolását. Mik a főbb elemei a szigorításnak?
Az első csoportba sorolhatóak azok az eszközök, melyekkel azt igyekeznek megakadályozni, hogy a menekültek, bevándorlók egyáltalán elérjék a célország határát (non-arrival policies)[14]: a vízumkényszer bevezetése az illegális bevándorlók „kibocsátásában” élen járó országokkal szemben[15] és/vagy ezek bevonása az EU felé áramló illegális migráció elleni küzdelembe: az olaszok Líbiának ezért cserébe az EU által alkalmazott fegyverembargó részleges feloldását helyezték kilátásba.[16] Hasonló hatású az EU-ba megfelelő úti okmányokkal nem rendelkező külföldieket hozó szállítóvállalatok szankcionálása, amennyiben a célország megtagadja a külföldi beléptetését. A szállítóvállalatot ezek a szabályok az úti okmányok fokozott ellenőrzésére és az EU-kritériumoknak rendszerint nem megfelelő menekültek hátrahagyására ösztönzik.
A második csoportba tartoznak a határátlépést megakadályozó eszközök (non-admission or non-entrée policies).[17] Ezek lehetővé teszik az azilumkérelmező elutasítását és visszafordítását már a határon, ha kérelme „nyilvánvalóan alaptalannak” minősül. Ilyennek tekinthető a kérelem például akkor, ha szándékos csaláson vagy a menekültügyi eljárással való visszaélésen alapul. A határon lefolytatott beléptetési eljárásokban előszeretettel használt, jolly jokernek is tekinthető „biztonságos harmadik ország” koncepciójának alkalmazása esetén a kérelmező akár minden vizsgálat nélkül visszafordítható (l. Németország). Biztonságos harmadik ország lehet az a „biztonságos”, EU-n kívüli tranzitország, ahol a menekült áthaladt, védelmet igényelhetett volna, de ezt elmulasztotta. A „biztonságosság” kritériumainak megnyugtató meghatározása európai szinten eddig nem sikerült,[18] viszont annál inkább törekedtek a tagállamok egy ún. cordon sanitaire[19], biztonsági övezet kialakítására, a közép- és kelet-európai államok és Törökország ütközőállammá változtatásával, toloncegyezmények és a fokozott határellenőrzéshez nyújtott szakmai, anyagi segítségnyújtás útján. Ezen „ütközőállamok” egy része azonban aligha volt minden kétséget kizáróan biztonságos harmadik ország. Németország biztonságos harmadik országnak tekint minden olyan államot, mellyel határos. Az alkotmányos menedékjogra azok a menekültek, akik ezeken az országokon át – vagyis szárazföldi úton – érkeznek, nem hivatkozhatnak az 1993. évi alkotmánymódosítás óta. Így, aki a Grundgesetzre kívánja alapozni kérelmét, annak mindenképpen repülővel vagy hajóval kell érkeznie! A német alkotmánybíróság 1996. május 14-ei döntésével szentesítette a „harmadik ország doktrínáját”, és kimondta: a törvényhozás hivatott annak megállapítására, hogy a menekülteket nem fenyegeti üldöztetés bizonyos harmadik országokban.
A következő csoportba tartoznak azok a „megoldások”, melyek a menekültügyi eljáráshoz vagy a teljes értékű menekültügyi eljáráshoz való hozzáférést korlátozzák, gyorsított, kevesebb garanciával rendelkező eljárásokra tartozó ügycsoportok kialakítását teszik lehetővé, és mintegy előzetesen megszűrik a kérelmezőket. Fontos célként jelent meg az egységes európai térségben immáron szabadon mozgó menekültek által elindított, egyszerre több tagállamban folyó párhuzamos vagy egymást követő kérelmek megakadályozása, az azylum shopping és a kérelmezők másodlagos vándorlásának megfékezése is. Ennek kereteit végül a Dublini Egyezmény szentesítette,[20] a menekültügyi eljárás lefolytatására illetékes és köteles állam kijelölésével.
A Genfi Egyezmény menekültfogalmának megszorító értelmezése[21] a védelemre jogosultak körét szűri meg. Az azilumkérelem például csak akkor fogadható el, ha a kérelmező bizonyítja: közvetlenül állami vagy kvázi állami (de facto) szervektől, hatóságoktól szenvedett üldöztetést vagy azt az állami szervek toleranciája, bátorító magatartása, vagyis közreműködése[22] tette lehetővé, segítette elő. Ez kizárja például a nem-állami csoportok által végrehajtott etnikai tisztogatás áldozatait vagy azokat, akik olyan országból menekülnek az ott dúló erőszak elől, ahol gyakorlatilag már nem is beszélhetünk államról. Szűkíti a Genfi Egyezmény értelmezését a „belső menekülési alternatíva koncepciójának” alkalmazása, ami kizárja azok elismerését, akik hazájuk valamely régiójában biztonságos menedékre lelhetnek – akár nemzetközi erők vagy szervezetek oltalma alatt. Felmerült például az afgán menekültek „visszatelepítésének” lehetősége a „biztonságosnak” tekintett Kabul környéki területekre.[23]
A bevándorlási és menekülttpolitika szigorítását célzó intézkedések mellett az 1990-es években elterjedtek a prevenciós célú eszközök, melyek lényege, hogy a származási országban vagy annak környékén kell olyan körülményeket teremteni, hogy ne kerüljön sor arra, hogy menekülők tömegesen hagyjanak el egy adott országot, régiót. Csak remélhetjük, hogy nem ennek a koncepciónak szomorú reinkarnációja a német belügyminiszter, Schily által felelevenített és nemrégiben ismét nagy vihart kavart brit javaslat, miszerint az unió területén kívül, például Afrikában vagy a határok mentén (Ukrajnában) menekültközpontokat (menekülttáborokat) hoznának létre, és ezekben tartanák a menekülteket, amíg döntés nem születik kérelmükről.[24]
Az illegális bevándorlás ellenőrzése és megfékezése az államok legitim célja. Bár az állami szuverenitás doktrínája hanyatlásnak indult a XX. század második felében, a külföldiek államterületre történő belépésének és ott tartózkodásának ellenőrzése továbbra is annak központi magvát képezi. A menedék nyújtása is alapvetően az állami akarattól függő szuverén aktus, és nem a kérelmező személyes joga. A nemzetközi jog szintjén minden próbálkozás kudarcba fulladt, amely az individuális menedékjog biztosítását szolgálta volna.[25] A nemzeti jogok sem ismerik el a „menedékjogot” mint az állammal szemben kikényszeríthető, „a menekültstátus elnyeréséhez fűződő jogot”, még azokban az országokban sem, melyek a menedékjogot alkotmányos védelemben részesítik.[26] Olyan alkotmányos alapjogról van tehát szó, amelynek alkalmazása az adott állam „diszkrecionális” mérlegelési jogkörétől függ.[27] A fenti eszközök együttes alkalmazásával a menekültek és bevándorlók számára Európa, közhelyszerű kifejezéssel élve, bevehetetlen „erőddé” vált. Ám egyúttal az is kétséges, vajon az európai együttműködés és jogharmonizáció eszközei megfelelnek-e a nemzetközi jogi normáknak. A nemzetközi jog, mindenekelőtt az 1951-ben elfogadott Genfi Egyezmény és az abban foglalt non-refoulement-elv (senki nem fordítható vissza olyan területek határára, ahol élete vagy szabadsága az egyezményben felsorolt [vallási-, nemzeti hovatartozása stb.] okokból veszélynek lenne kitéve) fontos következményekkel jár. A non-refoulement elvéből ugyanis további „implicit” alapelvek is levezethetőek, például a menekültügyi eljáráshoz való hozzáférés joga, aminek sok esetben előfeltétele az államterülethez való hozzáférés jól körülhatárolt joga. Bár az államok szabadon korlátozhatják a külföldiek államterületre történő belépését, a non-refoulement elve az állami szuverenitás explicit korlátozását hordozza magában.[28]
Ez a kiemelt példa is azt bizonyítja tehát, hogy létezik a nemzetközi jogban a normák egy olyan hipotetikus „kemény magja”, ami korlátozza a menekültügyi eljárások kialakítása, a ’menekült’ definíciójának értelmezése és a menekültek fogadása terén az államok szuverenitását. Ezeket a normákat a jogharmonizáció és a menekültügy „közösségiesítése” során is figyelembe kellett (volna) venni.
A jogharmonizáció indokai
Eredendően, a nemzeti menekültpolitikák harmonizálása azért vált fontossá, mert a Genfi Egyezmény biztosította tág kereteken belül a részes államok változatos nemzeti menekültügyi eljárásokat alakítottak ki, és sokszor eltérően értelmezték az egyezmény egyes kulcsfontosságú elemeit is, pl. a menekült fogalmának meghatározását. Ez a liberálisabbnak tekintett országokra mindig is nagyobb terhet rótt.[29] A kilencvenes években kitörő „krízis” – a menekültek számának rohamos növekedése – és a belső határok lebontására tett lépések csak kihangsúlyozták az egyes nemzeti eljárások közti éles ellentéteket.
Az egyik első harmonizációs lépés az azilumkérelmek elbírálására egyedül illetékes és köteles állam kijelölésére vonatkozó „kapcsoló” szabályok elfogadása volt (Dublini Egyezmény[30]), csakhogy éppen ennek kapcsán erősödtek fel a menekültügyi eljárás minimális standardjainak hiányából szükségszerűen fakadó jogi problémák. A „kapcsoló szabályok” gyakorlati alkalmazásának egyik alapfeltétele ugyanis az az előfeltevés volt, miszerint a részes államok nemzeti menekültügyi eljárásai lényegüket tekintve ekvivalensnek tekinthetőek, és a tagállamok a menekültek számára kivétel nélkül „biztonságos” államnak számítanak. Ez azonban távolról sem volt így.
Példaként álljon itt az Adan és társai eset.[31] Lul Adan az életét fenyegető, Szomáliában dúló általános erőszak és anarchia miatt menekült először Németországba, ahol a Genfi Egyezmény megszorító értelmezése miatt azilumkérelmét elutasították, mivel Szomáliában gyakorlatilag összeomlott az államszervezet, nincs többé állam, így nem is lehet valaki politikai, „állami üldözés” áldozata. A német joggyakorlat alapján: „Az a hatalom, ami lehetővé teszi a védelem nyújtását, foglalja magában az üldözést lehetővé tevő hatalmat is.”[32] Ha a szomáliai nő önként nem hagyja el Németországot, a német hatóságok visszatoloncolják hazájába. Adan az Egyesült Királyságban keresett menedéket. Az angol hatóságok a Dublini Egyezmény alapján kezdeményezték a kérelmező visszafordítását Németországba, ez ellen Adan fellebbezett, mondván: az ő esetében Németország nem tekinthető „biztonságos” országnak. A Lordok Háza úgy döntött: Adan visszaküldése Németországba, ha a Genfi Egyezmény restriktív értelmezése miatt onnan a kérelmezőt további kitoloncolás veszélye fenyegeti, megvalósítja a refoulement közvetett formáját. Tehát a Dublini Egyezmény kapcsoló szabályainak alkalmazásával az Egyesült Királyság megszegné a Genfi Egyezményben vállalt nemzetközi jogi kötelezettségeit.
A tagállamok menekültügyi eljárásainak harmonizálására tett kísérletek nem hoztak számottevő áttörést. A „nyilvánvalóan alaptalan kérelem”, a „biztonságos származási ország” és a „biztonságos harmadik ország” fogalmának pontosítására szánt ún. londoni határozatok (1992),[33] is csak amolyan ötletbörzeként funkcionáltak: a tagállamok azokat a szabályokat és gyakorlatilag úgy vették át, ahogyan azt jónak látták. Így Franciaországban is sorra megjelentek törvényi szinten a londoni határozatok egyes elemei, esetenként egymást felváltva, jórészt a hozzájuk kapcsolódó fogalom-meghatározások és a koherens szabályozás kialakításának igénye nélkül. Az ellen, hogy az idegenrendészeti, közigazgatási szervek kiterjesztő értelmezése a végtelenbe táguljon, csak a bírói joggyakorlat emelt szerény, de így is jelentős gátakat. Példa erre a Rogers-eset. A francia belügyminiszter, a londoni határozatokra hivatkozva, annak alapján tagadta meg a libériai származású Rogers belépését Franciaországba, hogy áthaladt a Genfi Egyezmény részes államán, Kamerunon, ahol igényelhetett volna védelmet, de ezt elmulasztotta. A francia Államtanács azonban világossá tette, hogy a „londoni határozatokra, amelyek nélkülöznek mindenféle normatív értéket, eredményesen hivatkozni nem lehet”,[34] és egyúttal megvonta a biztonságos harmadik ország alkalmazásának korlátait.
Sikeres jogharmonizáció nélkül azonban nemcsak a jogi természetű aggályok maradtak fenn, hanem a menekültek másodlagos vándorlása sem volt érdemben kiküszöbölhető, hiszen nem szüntette meg ennek okát: az azonos tényállás mellett is várhatóan eltérő eredményre vezető nemzeti eljárásokat. Szükségszerű volt tehát a kérdéskör közösségi jogi újraszabályozása.[35]
A jogharmonizációs folyamat eredményei
A Miniszterek Tanácsa – a parlamenttel folytatott konzultáció után – az Amszterdami Szerződés hatályba lépését követő 5 éven át, tehát 2004. május 1-je előtt, egyhangúlag fogadta el a menedékjog szabályozásának minimális standardjait meghatározó közösségi jogszabályokat, köztük az azilumkérelem elbírálására illetékes állam meghatározásának feltételrendszerét tartalmazó Dublin II. rendeletet.[36] Az új szabályozás összessége a menekültügy számos alapvető fontosságú elemének átfogó rendezésére tesz kísérletet, és ez a célkitűzés az elmúlt két évtized nem szűnő reformjainak következtében széttöredezetté váló nemzeti szabályozások átgondolására késztetheti a tagállamokat.[37] Ugyanakkor külön-külön az elfogadott jogszabályok egyes rendelkezéseinek valóságos tartalma nehezen értelmezhető. Példának felhozhatóak a „fogva tartásra” vonatkozó passzusok. Csak a definíciós és eljárási irányelv szabályainak együttes vizsgálata után dönthető el, milyen – sajnos a korábbi javaslatokhoz mérten csekélyebb – mértékben szűkül a tagállamok mozgástere.[38] Bár a menekült nem tartható fogságban csak azért, mert azilumkérelmet nyújtott be, és a „gyors” bírói felülvizsgálat kötelező, a „fogva tartás” időtartama nem korlátozott, fogalma nincs pontosan rögzítve. Érdemes lett volna világosan kimondani: vonatkoznak-e ezek a garanciák a tranzitzónákra vagy a „befogadó központokra”, ahol a kérelmezők heteket vagy akár hónapokat is eltölthetnek…
Ezek a „pontatlanságok” súlyosan veszélyeztethetik a kérelmezők jogainak védelmét, különösen a tranzitzónákban, ahol a beléptetési eljárások folyamán a határon jelentkező kérelmezőket tarthatják fogva. Az Amuur-ügyben a strasbourgi bíróság kimondta, hogy a külföldiek (menekültek) mozgásszabadság-korlátozásának elhúzódó és súlyosabb esetei a szabadsághoz és biztonsághoz való jog sérelmét is megvalósíthatják.[39] Az Amuur-család Szomáliából, az életüket fenyegető veszély elől menekülve érkezett Franciaországba, az Orly repülőtérre. A határrendészet azonban belépésüket – útlevelük meghamisítására hivatkozva – megtagadta, és egy 1990. évi miniszteri körlevél által létesített ún. nemzetközi (tranzit-) zónába kerültek. Itt húsz napot töltöttek el úgy, hogy mozgásszabadságukat súlyosan korlátozták, nem volt lehetőségük gyors bírói felülvizsgálatra, szabályozatlan volt az eljárás, a tranzitzónában tartás határideje, és a kérelmezők mintegy két hétig nem vehettek igénybe jogsegélyt vagy más támogatást – vagyis a hatályos francia szabályozás nem tartalmazta a kérelmezők jogainak védelméhez szükséges megfelelő garanciákat.
A dublini mechanizmus működőképessé tétele
A Dublin II. rendelet nem változtat lényegesen a rendszer alaplogikáján, bár a család egységének védelme érdekében beiktattak néhány kiegészítő garanciális szabályt. A cél továbbra is a tagállamokban folyó párhuzamos vagy egymást követő menekültügyi eljárások kiküszöbölése, ami legelőször is a menekült fogalmának egységes értelmezését követeli meg. A definíciós irányelv szerencsére elvetette a Genfi Egyezmény szűkítő értelmezését, így nem kell az állami szervek aktív vagy passzív támogatása ahhoz, hogy a nem-állami csoportok által üldözött személyek védelemben részesüljenek.[40] Ez a megoldás lényegében kiküszöböli a Dublini Egyezmény alkalmazása kapcsán, az Adan-ügyben is felvetődött „értelmezési” problémákat. A kiegészítő védelem nemcsak azok számára nyújt védelmet, akik kínzás vagy embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés elől menekülnek, hanem a nemzeti vagy nemzetközi konfliktusok által gerjesztett fékezhetetlen erőszak áldozatainak is. A konvenciós menekültstátus és a kiegészítő védelem kategóriáinak értelmezése feletti örömöt némiképp beárnyékolja azonban a „belső menekülési alternatíva” fogalmának intézményesítése.
A leghevesebb vitákat a „leggyengébb láncszem”, az eljárási irányelv javaslata váltotta ki, annak ellenére, hogy „csak” a konvenciós menekültstátus elbírálásához kapcsolódó eljárások harmonizálását tűzte ki célul. Nem is fogadták el – minden igyekezet ellenére – az előírt ötéves határidőn belül és az új tagállamok csatlakozása, vagyis 2004. május 1. előtt.[41] Ráadásul a 2004. április 19-ei politikai megállapodás a Bizottság korábbi javaslataihoz képest olymértékű visszalépést jelentett, hogy a „végleges” változat már szinte csak a menekültügyi eljárás „ultra-minimális” normáit tartalmazza.[42] Ez elsősorban az irányelv kivételes, kulcsfontosságú szerepe miatt hordoz magában olyan kockázatokat, melyek az egész jogharmonizációs folyamat eredményességét sodorhatják veszélybe. Érdemes kiemelni néhányat az irányelvtervezet legkritikusabb pontjaiból.
Az irányelvtervezet elvileg kiterjed a határokon lefolytatott „beléptetési” eljárásokra, melyek valójában a menekültügyi eljárás első, előzetes szűrőjeként funkcionálnak, és alkalmasak a menekültek rövid úton történő visszafordítására, így a (teljes értékű) menekültügyi eljáráshoz való hozzáférésük megakadályozására. Valójában az irányelvjavaslat ezeknek az eljárásoknak a harmonizálását nemigen vállalja magára.[43] A tagállamok fenntarthatják a tárgykörben már meglévő szabályozásukat úgy, hogy az irányelvjavaslat által egyébként rögzített minimális standardok jó részét figyelmen kívül hagyhatják, leszámítva néhány taxatíve felsorolt garanciát, melyek nem tartalmazzák például a „fogva tartáshoz” kapcsolódó szabályokat – gondoljunk az Amuur-ügy kapcsán a tranzitzónákra!
Az irányelvtervezet más módon is korlátozza a teljes értékű menekültügyi eljáráshoz való hozzáférés jogát, amennyiben a „különleges” és „gyorsított” eljárások minden eddiginél átfogóbb és bonyolultabb rendszerét szabályozza.[44] A menekült érdeke az lenne, hogy a számára minél több garanciát biztosító, „általános” eljárásban vehessen részt. A tervezet alapján a kérelmező ettől több mint 15 esetben eleshet. Nehéz elképzelni, hogy létezik olyan tagállam, amelyik jelenleg ezen eljárások összességét alkalmazza. Ez a kimerítőnek tűnő lista inkább arra enged következtetni, hogy az irányelvjavaslatba igyekeztek becsempészni a lehető legtöbb, jelenleg az unió tagállamaiban alkalmazott, az általánostól eltérő eljárástípust, amelyekről az érintett államok nem kívántak (egyelőre) lemondani. Természetesen a javaslat nem kötelezi a tagállamokat újabb és újabb, az általánostól eltérő eljárástípusok bevezetésére, de a lehetőség adott, csak élni kell vele.
Milyen garanciális hátrányokat szenved a kérelmező, ha nem általános eljárásban bírálják el kérelmét? Az államterületen maradás jogának biztosítását a javaslat még az „általános eljárások” esetében is csak az első döntés meghozataláig teszi kötelezővé, a fellebbviteli eljárások tartamára nem, mint azt a korábbi verziók javasolták.[45] Számos tagállam, amelyik egyébként az általános eljárásokban egyelőre elismeri a jogorvoslati szakasz időtartamára az államterületen maradás jogát, kizárja azt az általánostól eltérő eljárástípusok esetén (vagyis az azilumkérelem elutasítása után a kérelmező eltávolítható az adott állam területéről). Az államterületen maradás jogának megvonása adott esetben a menekültet az üldöztetés veszélyének teheti ki, és kérdésessé teszi a hatékony jogorvoslat jogának gyakorlati megvalósulását is. Példaértékű ebből a szempontból a strasbourgi bíróság döntése a Conka-ügyben.[46] A Szlovákiából Belgiumba menekülő roma család azilumkérelmét mint „elfogadhatatlant” első fokon elutasították, és öt napot kaptak az ország elhagyására. A család kérelmezte, hogy az eltávolító határozatot egészen addig függesszék fel, amíg a fellebbezésről nem születik döntés. A kitoloncolásuk azért volt különösen sérelmes, mert még az eltávolító határozat végrehajtásának felfüggesztését kérő beadványukról sem született döntés, amikor már kitoloncolták őket! Így lehetetlenné vált, hogy a fellebbezés felfüggesztő hatályát elérjék, hiába nyújthattak be ez iránt formális kérelmet. A belga hatóságok azzal az ürüggyel hívták őket „meghallgatásra”, hogy kérelmük kiegészítésre szorul. Valójában ezt az alkalmat arra használták fel, hogy megfosszák őket személyes szabadságuktól, annak érdekében, hogy megszervezzék kollektív kiutasításukat. Pár nappal később, 70 roma társukkal együtt el kellett hagyniuk Belgiumot egy Szlovákiába tartó repülőgépen. A bíróság mindenekelőtt kifogásolta az eljárás „önkényes” és „kollektív” jellegét. Másrészt megállapította, hogy az Európai Emberi Jogi Egyezmény nem illuzórikus, a gyakorlatban nem létező jogok biztosítását követeli meg a részes államoktól, hanem az egyezményben foglalt jogok tényleges és hatékony gyakorlásának lehetőségét. Márpedig, ha a kérelmező a fellebbezés elbírálása előtt hazájában találja magát, ez a feltétel értelemszerűen nem valósulhat meg.
Garanciális kérdéseket vethet fel maga az eljárás gyorsasága is. A javaslat maga nem szab határidőt. Franciaországban a gyorsított eljárásokat két nap alatt kell lefolytatni, kérdéses, hogy ennyi idő alatt meg lehet-e vizsgálni érdemben a kérelmet? Az emberi jogok francia tanácsadó bizottsága úgy vélte, a kérelmek alapos és egyéni vizsgálata „nyilvánvalóan lehetetlen”, amikor a külföldit például Párizstól messze, „közigazgatási őrizetben” (rétention administrative) tartják fogva.[47]
Tanulságos lenne végigkövetni azt is, hogyan alakult a biztonságos harmadik ország koncepciója az egymást követő bizottsági javaslatok során. A kezdeti javaslatok a koncepció meggyőzőbb definícióját tartalmazták, mint a jelenlegi változat.[48] Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága által megkívánt, a tranzitországok jogrendszerét, menekültügyi védelmi rendszerét és joggyakorlatát is értékelő objektív és szigorú kritériumok többsége többnyire hiányzik a javaslat szövegéből, és kulcsfontosságú elemeket (valóságos kapcsolat, biztonságos harmadik országok kijelölésének módja) hagy a tagállamokra.[49] Ennél is súlyosabb gondokat vethet fel a szuperbiztonságos harmadik ország koncepciója. A tagállamok megtehetik, hogy akár egyáltalán nem vizsgálják meg az azilumkérelmet vagy a kérelmező személyes helyzetét, ha az egy „szuperbiztonságosnak” tekinthető országból illegálisan lépte át vagy kísérelte meg átlépni a fogadó állam határát.[50] Valójában nem létezik olyan ország, ami minden menekült számára egyaránt szuperbiztonságosnak tekinthető lenne, tehát semmiképpen nem lenne szabad vizsgálat nélkül visszafordítani ezekbe az országokba a menekülteket. A Genfi Egyezmény „jóhiszemű” értelmezése is inkább azt sugallná: az illegális határátlépés miatt nem sújtható szankciókkal a menekült – gondoljunk csak az illegális határátlépés büntetőjogi szankcionálásának tilalmára. Kérdéses az is, mely országokat tekintik majd szuperbiztonságosnak? A javaslat megköveteli, hogy a szuperbiztos állam részese legyen a Genfi Egyezménynek, illetve az Emberi Jogok Európai Egyezményének. Csakhogy ezeknek a kritériumoknak nemcsak Svájc, hanem elméletileg Szerbia-Montenegró is megfelel!
A jogharmonizáció hatása a tagállamok jogalkotására
Bizonyítandó, hogy a Menekültügyi Főbiztosságot nem rémképzetek gyötrik, hanem nagyon is valóságos aggodalmak, nem kell messzire mennünk. Hazánkban a menekültügyi eljárás reformja során 2004. május 1-jével megszüntettek két jogorvoslati lehetőséget. A megmaradó egyfokú bírói felülvizsgálat keretében a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal elutasító döntése csak az eljárási szabályok megsértése esetén támadható meg, így a felülvizsgálat a ténybeli kérdések vizsgálatára nem terjed ki (ez az irányelvjavaslat korábbi változatai alapján nem lenne lehetséges). Példaként felhozható Franciaország is, ahol a definíciós és eljárási irányelv elfogadásával párhuzamosan, „preventív módon” zajlott a menekültügyi eljárás legújabb átfogó reformja.[51] Már az európai javaslatok elfogadása előtt, a jogharmonizáció és az általa támasztott elvárások mint hivatkozási alap, rendre megjelentek a parlamenti, szenátusi vitákban, az újítások miniszteri indoklásában. Franciaország, mint más tagállamok is, amelyek eddig még elzárkóztak bizonyos megszorító intézkedések alkalmazásától (bár másokat az elmúlt tíz-tizenöt év során fokozatosan bevezettek), ismét válaszút előtt állt. Vagy tovább idomul az immár elfogadott európai normákhoz, és bevezet legalább egy-két újabb megszorító intézkedést, vagy megkockáztatja, hogy Európa gyengébb és sebezhetőbb pontjává válik. Azt, hogy erre a kényszerpályára ki, kit állított: nehéz eldönteni, de a folyamat mostanra kétségtelenül önmozgóvá vált.
Franciaország igyekezett számára elfogadható kompromisszumokat kötni. Hevesen ellenezte a „biztonságos harmadik országokat” kijelölő közös európai listát, viszont belement egy közös európai, „biztonságos származási országokról” szóló lista elfogadásába, minthogy ilyen vagy ehhez hasonló listát Franciaország már alkalmaz. Hajlandó volt megváltoztatni a konvenciós menekült definícióját, és elfogadni a Genfi Egyezmény szélesebb értelmezését, de ezt kompenzálandó, egyúttal bevezette – heves viták után – a belső menekülési alternatíva alkalmazását, amit a francia joggyakorlat eddig elutasított. Gyengítették a kérelmezők pozícióját a „várakozási zónákban” is, felkészülve arra, hogy az eljárási irányelv javaslata lehetővé teszi majd a beléptetési eljárásokban a már meglévő nemzeti szabályozás fenntartását. Az új menekültdefiníció bevezetésének jelentőségét nem elvitatva is úgy tűnik, a francia szabályozás – ismét – kiszorítóbbá vált.
Összességében elmondható, hogy a jogharmonizációnak sok tekintetben nem sikerült egyértelmű garanciális szabályokat felállítani, amellett hogy a definíciós vagy a menekültek fogadásáról szóló irányelv és még az eljárási irányelv is jelentős előrelépés a korábbiakhoz képest. Különösen nyugtalanítóak az eljárási irányelv körül kialakult polémiák, a menekültügyi eljárások szabályozásának tényleges közelítése nélkül ugyanis nehezen elképzelhető a jogharmonizáció céljainak: a másodlagos vándorlások ellen ható, „biztonságosnak” tekinthető európai nemzeti eljárások rendszerének kialakítása. Leginkább ezen a tervezeten érhetőek tetten az egyhangú döntéshozatal káros hatásai. A jelenlegi változat oly sok derogációs lehetőséget, annyi kivételt tartalmaz, hogy kérdéses, létezik-e olyan tagállam, melynek a legérzékenyebb pontok esetében enyhítenie kellene szabályozásán vagy joggyakorlatán, hogy a nemzeti szabályozás nyújtotta védelem szintjét a felállított európai mércékhez közelíthesse. Ezzel szemben félő, hogy a tagállamok élnek majd az irányelv biztosította lehetőségekkel, és az eddig még nem alkalmazott megszorító intézkedések bevezetésével tovább szigorítják szabályozásukat.
Nem véletlen, hogy a civil szervezetek a tamperei következtetésekben megfogalmazott célokhoz képest „megszegett ígéretekről” beszélnek,[52] és egyenesen a tervezet visszavonására szólították fel a Bizottságot.[53] Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága is „sajnálatát fejezte ki” az irányelvtervezet kapcsán, amiért a tagállamok elmulasztották a lehetőséget magas szintű európai standardok elfogadására. A Főbiztosság úgy fogalmazott: aggodalomra ad okot, hogy az eddig elszigetelten, csak egyes tagállamok által alkalmazott és különösen megszorítónak tartott intézkedések mostantól elterjedhetnek más tagállamokban.[54] Nehéz vitatni ezeket a kritikákat, és különösen az eljárási irányelv legkényesebb rendelkezéseinek vonatkozásában tűnik úgy, hogy nem történt más, mint a status quo fenntartása. A jelenlegi tervezet színvonala fokozatosan és drámaian romlott a tárgyalások utolsó hónapjaiban, és jelenleg a menekültek „elhárítását” célzó politikák, a gyorsított és különleges eljárások legkimerítőbb listáját tartalmazza. De a javaslatot még nem fogadták el, és immár az új tagállamoknak is lesz beleszólásuk a folyamat alakulásába. Kérdés persze élnek-e – élünk-e – ezzel a joggal?
Jegyzetek
[1] Wihtol de Wenden, Catherine: La crise d’asile, In Les frontičres du droit d’asile, Hommes et migrations, n° 1238, juillet-aout 2002, pp. 6–8 (extrait). In Problemes politiques et sociaux n° 880. La documentation Francaise, 2002.
[2] Landgren, Karin: The Future of Refugee Protection: Four Challenges. Journal of Refugee Studies Vol. 11, No. 4, 1998.
[3] „Asylum under Threat”, III-1995, Refugees, UNHCR, 6.
[4] A menekültek helyzetére vonatkozó 1951. július 28-án elfogadott Genfi Egyezmény és az azt kiegészítő 1967. január 31-i jegyzőkönyv. 189 U.N.T.S., 137.
[5] „Asylum under Threat”, III-1995, Refugees, UNHCR, 7.
[6] Single European Act (28 February 1986), OJ L 169, 29/06/1987, 0015.
[7] Treaty on European Union (7 February 1992 Maastricht), OJ C 191, 29/07/1992, 0063 – Európai Unióról szóló Szerződés.
[8] L. Gregor Noll et Jean Vedsted Hansen: Non-communautaures: Politiques relatives aux réfugiés et ŕ l’asile. In L’ Union européenne et les droits de l’homme / Académie de droit européen, Institut universitaire europeen; sous la dir. de Philip Alston – Bruxelles, Bruylant, 2001 (Noll; Vedsted-Hansen 2001). 381.
[9] Grundgesetz (GG) für die Bundesrepublik Deutschland vom 23. Mai 1949, 16 a cikk.
[10] Préambule de la Constitution du 27 octobre 1946, aliéna 4.
[11] Treaty of Amsterdam amending the Treaty on European Union, the Treaties establishing the European Communities and certain related acts. OJ C 340, 10/11/1997, 0145.
[12] L. még Nagy Boldizsár: A lélekmentő lélekvesztő, avagy tele van-e az európai csónak.
[13] Ségur, Philippe: La crise du droit d’asile. Presses Universitaires de France, coll. Politique d’aujourd’hui, 1998.
[14] Hathaway, James C.: ”The Emerging Policies of Non-Entrée”. Refugees, 1992/91. 40.
[15] Ide sorolható az elmaradott afrikai és ázsiai országok többsége, Kelet-Európában pedig például Belorusszia vagy Bosznia-Hercegovina.
[16] L. még Statement of President Prodi on Lybia, IP/04/1028 – Brussels, 11 August 2004.
[17] Hathaway, James C.: ”The Emerging Policies of Non-Entrée”, Refugees, 1992/91. 40.
[18] Resolution on Manifestly Unfounded Applications for Asylum; Conclusions on Countries in which there is Generally No Serious Risk of Persecution; Resolution on a Harmonised Approach to Questions Concerning Host Third Countries (Council of Ministers responsible for immigration, London, 30 November and 1 December 1992) /SN 2836/93 (WGI 1505)/.
[19] Buuren, Jelle van: Refouler les migrants vers des pays tiers surs. Quand l’Union européenne s’entoure d’un cordon sanitaire. Le Monde Diplomatique, 6 Janvier 1999, 6–7.
[20] A Dublini Egyezmény valójában csak felváltotta az Egyezmény 1985. június 14-én a Benelux Gazdasági Unió, a Német Szövetségi Köztársaság és a Francia Köztársaság között a közös határokon gyakorolt ellenőrzés fokozatos megszüntetéséről megkötött Megállapodás alkalmazásáról, 30 International Legal Materials 84–147. vonatkozó rendelkezéseit.
[21] L. Joint Position of 4 March 1996 by the Council on the Basis of Article K.3 of the Treaty on European Union on the Harmonized Application of the Term „Refugee” in Article 1 of the Genova Concention (96/196/JHA of 4 March 1996, Official Journal L 63, 13.3.1996), mely kizárja a védelem köréből a nem-állami szervek vagy nem de facto igazgatási hatalmat gyakorló szervek által üldözötteket.
[22] CRR, 22 July 1994, n°. 237.939, AJDA, 1995, 52.o.; CE, 19 June 1996, n° 165.276, 6 Dalloz, 1997, 43.
[23] ECRE Country report: Germany 2003.
http://www.ecre.org/country03/09.%20Germany.pdf [2]
[24] L. még Commission Communication on ”Improving access to durable solutions”, COM (2004) 410, 4 June 2004; Statewatch Analysis Killing me softly? ”Improving access to durable solutions”: doublespeak and the dismantling of refugee protection in the EU; Schily: Refugees Have No Basic Right to Asylum, 02.
http://www.dw-world.de/dw/article/0,1564,1284478,00.html [3]..08.20
[25] Hailbronner, Kay: Immigration and Asyilum Law and Policy of the European Union. The Hague/London/Boston, Kluwer Law International, 2000. 438. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata is csak a „menedék keresésének jogát” rögzíti, a Genfi Egyezmény pedig jórészt a részes államokra bízza, milyen eljárás keretében határoznak a menekültstátus iránti kérelem elbírálásáról.
[26] Franciaországban az „alkotmányos” menedékjogot teljes értékű alapjogként csak az Alkománytanács 1993. évi döntése ismerte el. Ez azonban hamar alkotmánymódosításhoz vezetett, ami „semlegesítve” a menedékhez való jogot és így kiüresítve magát az alkotmánytanácsi döntést is kimondta, hogy a hatóságok rendelkeznek a menedék nyújtásának jogával, amennyiben a kérelmező megfelel az előírt feltételeknek. (13 aout 1993 – Décision n° 93–325 DC Recueil, p. 224; RJC, p. I-539 – J.O. du 18 aout 1993, p. 11722.)
[27] Cresal: L’aide aux demandeurs d’asile, sous la direction de Spyros Franguiadakis, Édith Jaillardon, Dominique Belkis et Sylvie Bernigaud. 2002. 20.
[28] Kjaerum, Morten: The Concept of Country of First Asylum 4. International Journal of Refugee Law, 1992. 514–5.
[29] Az első harmonizációs kísérletek még az Európai Tanácshoz köthetőek. L. pl.: Parliamentary Assembly of the Council of Europe, Recommendation 787 (1976) on the Harmonisation of eligibility practice under the 1951 Geneva Convention on the Status of Refugees and the 1967 Protocol.
[30] L. 22. lábjegyzet.
[31] Regina v Secretary of State for the Home Department, Ex parte Adan, Regina v Same, Ex parte Aitseguer 19 December 2000,
http://www.lawreports.co.uk/hlpc_dec1.5.htm [4], letöltés: 2001. december 1.; l. még: Andrew Nicol: Between Immigration and Policing: Cross recognition. European Law Journal, March 2004.
[32] BVerfG of 10 July 1989, idézi: Hubert Heinhold: Legal Handbook for Refugees A Practical Guide Through German Asylum and Alien Law. 2000.
[33] L. 18. lábjegyzet.
[34] CE, ass., 18 décembre 1996, 160856, Ministre de l’Interieur c./ Rogers – Leb., p. 509, idézi: Tiberghien (2000), 323.
[35] L. még: Joly, Daniele: A new asylum regime in Europe. In Nicholson, Frances – Twomey, Patrick. (eds.): Refugee Rights and Realities. Evolving International Concepts and regimes. Cambridge University Press, 1999. 347–9.
[36] A Tanács (EC) 343/2003 EK számú rendelete a valamely tagállamban harmadik állam polgára által benyújtott azilumkérelem megvizsgálására köteles állam kijelölésének kritériumairól és mechanizmusáról (OJ L 50/1, 2003. 02. 25.); a Bizottság 1560/2003 EK számú rendelete (OJ L 222/1, 2003.09. 05.).
A rendelkezést számos más irányelv és döntés elfogadása egészítette ki, melyek részletes ismertetésére itt nincs mód.
[37] Commission nationale consultative des droits de l’homme: Avis sur le projet de loi modifiant la loi n° 52-893 relative au droit d’asile, le 24 avril 2003.
[38] 7. cikk, Council Directive 2004/83/EC of 29 April 2004, 17. cikk, Doc. 8771/04 (Asile 33).
[39] L. még Cour eur. dr. h., Amuur vs. France, req. n° 19776/92, 25/06/1996.
[40] 6. cikk, 2004/83/EC of 29 April 2004.
[41] Így nemcsak újból kell konzultálni az Európai Parlamenttel, de biztosítani kell immár 24 – Dánia kivételével az összes – tagállam egyhangú támogatását is.
[42] Tomas Ferenczi: L’Union adopte une législation commune sur le droit d’asile. Le Monde, 5 mai 2004, p. 7.
[43] 35. cikk, Doc. 8771/04 (Asile 33).
[44] Gyorsított eljárások: a kérelmező pl. „biztonságos származási ország honosa”; érkezési útvonala egy „biztonságos harmadik országon” át haladt; késedelmesen terjesztette elő kérelmét; nem elég együttműködő stb. A „különleges eljárások” vonatkozhatnak pl. a határon lefolytatott „beléptetési” eljárásokra vagy a „szuperbiztonságos” ország koncepciójának alkalmazására.
[45] Vö. 6. cikk, 39 (1) cikk Proposition de directive sur les procédures d’asile COM (2002) 326 final / 2, 6. cikk és 38 (3) a cikk Doc. 8771/ 04, Asile 33, 30 April 2004.
[46] Cour eur. dr. h., déc, Conka c Belgique, 05/02/2002. Req. no 00051564/99.
[47] Commission nationale consultative des droits de l’homme: Avis sur le projet de décret relatif ŕ l’Office francais de protection des réfugiés et apatrides et ŕ la Commission de recours.
[48] Vö. Annexe I, 27–28 cikk, Proposition de directive sur les procédures d’asile COM (2002) 326 final / 2, 27. cikk Doc. 8771/ 04, Asile 33, 30 April 2004.
[49] HCR: Mise en garde du HCR lors des négociations de l’Union Européenne sur les concepts du « pays sur », le 1 octobre 2003, p. 1. (HCR, 01/09/2003).
[50] 35 A (1), Doc. 8771/ 04, Asile 33, 30 April 2004.
[51] Loi n° 2003-1119 du 26 novembre 2003 relative á la maitrise de l’immigration, au séjour des étrangers en France et á la nationalité, JO n° 247 27 novembre 2003; Loi n° 2003-1176 du 10 décembre 2003 modifiant la loi n° 52-893 du 25 juillet 1952 relative au droit d’asile.
[52] Broken promises – forgatten principles: an ECRE evaluation of the developement of EU minimum standards for refugee protection Tampere 1999 – Brussels 2004 June 2004.
[53] Refugee and human rights organisations across Europe call on EU to scrap key asylum proposal, Press Release, Brussels, 29 March 2004.
[54] UNHCR: UNHCR regrets missed opportunity to adopt high EU asylum standards, 30 april 200
- Játéktér [9]