„Sürgősen és kimerítően...”

Kende Tamás [1]

A hazai történetírás bevett toposzai szerint a nyilas mozgalom a lecsúszott középosztály és/vagy a náci Németország guruló márkáinak együtthatásából keletkezett demagóg politikai métely volt. Ezek a toposzok a harmincas évek második fele bal- és jobboldali nyilasellenes politikai propagandájának termékei, amelyek máig nem képesek megmagyarázni néhány megkérdőjelezhetetlen tényt: hogy a nyilasok jelentős társadalmi támogatást élveztek, s hogy az 1939-es, az addig legszabadabb és legtitkosabb parlamenti választásokon hatalmas sikert arattak, olyannyira, hogy más nemzetiszocialista pártocskákkal együtt tízszer több mandátumot szereztek, mint a szociáldemokraták.1 Ezt a ’39-es áttörést és a folytatólagos társadalmi támogatottságot a lecsúszott Mittelstanddal és/vagy a guruló német márkákkal nem lehet magyarázni. Ám magyarázatokban a szakirodalom nem bővelkedik. Pedig megkerülhetetlen a kérdés: kik voltak a nyilasok Magyarországon, vagy épp csak egy szűkebb régióban, és miként tűnhettek a harmincas évek végén a leghatékonyabb rendszerkritikai erőnek?

Elszivárgó tagság

A Pest megyei és Budapest környéki szélsőjobboldali, nyilas mozgalmak kialakulásáról, megerősödéséről, e folyamatok helyi társadalmi és politikai hátteréről nyújt érdekes adalékokat a Szociáldemokrata Párt helyi szervezeteinek és a pártközpontnak a levelezése, iratanyaga a harmincas évek végétől a negyvenes évek legelejéig. A magyarországi szociáldemokraták ebben az időben komoly vereségeket és vérveszteségeket szenvedtek. A defenzívába szorult párt vezetői már a számukra katasztrofális eredményeket – és a nyilasok számára országos szintű áttörést – hozó 1939-es választások előtt is érzékelték a bajt, ami a párt bázisának gyengüléséből és a fasiszta, nyilas mozgalmak erősödéséből állt.

A szociáldemokrata pártközpont először 1937 tavaszán szólította fel körlevélben a helyi pártszervezeteket jelentéstételre a helyi nyilas mozgalmak állásáról. A megválaszolandó kérdések között szerepelt olyan is, ami arra vonatkozott, hogy az esetlegesen működő helyi nyilas szervezetekben vannak-e egykori szociáldmokraták és az 1918–19-es forradalmak exponáltjai.2 Ez is jelezte, a szociáldemokrata pártvezetés érzékelte – konkrét példák alapján –, hogy az erősödő nyilas mozgalom gyakran az egykori szocdem káderekből és a lehetséges szocdem bázisból is építkezik. Ugyanakkor ezt a leépítést a korabeli – azaz a bethleni (peyeri) időszakban konszolidálódott – szociáldemokrácia fősodrától idegen, radikális elemek munkájának szerették volna betudni. Az 1937-es me­gyei összesítő jelentés elveszett, ám a következő évben készült „kimerítő és sürgős” helyi jelentésekből készített megyei összefoglaló fennmaradt. Ez a nyilas mozgalom szembetűnő Pest megyei erősödése okairól meglehetősen leegyszerűsített képet festett. A szociáldemokrata párt megyei vezetői szerint a nyilas mozgalom sikere két, egymással szorosan összefüggő eredőre vezethető vissza. Az egyik az antiszemitizmus, míg a másik a közigazgatás részrehajlása a nyilasok irányában. A megyei jelentés megfogalmazása szerint „…kivéve a környéket [Budapest közvetlen agglomerációját – K. T.], általában erős antiszemita hangulat uralkodik… A közigazgatási hatóságok teljesen, kevés kivétellel rendelkezésre állnak ilyen vonatkozásban a nyilasoknak.” A jelentés azt is tudatta a központi pártvezetőséggel, hogy a nyilas mozgalom erősödése nem teljesen általános Pest megyében. A megye déli, alföldi részén nem tudtak számottevő nyilas szervezetekről be­számolni, ezzel szemben Észak-Pest megyében és kü­lönösen a svábok lakta községekben erős nyilas szervezetekről tudósítottak.3 A szociáldemokraták vonatkozó jelentéseiben visszatérő toposz, hogy a svábok – a jelentésekben inkább németekként említik őket – a szélsőjobboldali, nyilas mozgalmak legfőbb ágensei. Nem megalapozatlan az a feltevés, hogy a sváb-nyilas (vagy egyéb nemzetiszocialista, szélsőjobboldali) megfeleltetés a baloldali diskur­zusban hasonló szerepet játszott, mint a zsidó-kommunista (vagy szocialista) megfeleltetés a (szélső-) jobboldali közbeszédben.4 A baj, a negatív jelenség idegenként, idegen testként történő megszemélyesítése általános politikai gyakorlat, nem csak az általunk tárgyalt rövid időszakban. A megye, és mint az 1939-es választások után kiderült, az ország legerősebb nyilas bázisával rendelkező „kistérség”5 jobbratolódása kapcsán már az idézett 1938-as jelentés előtt is felbukkan a németség mint magyarázó elem. Így 1937. április 27-én Budakalászról, a helyi nyilasokról – pontosabban, mint az a későbbi dokumentumokból kitűnik: az átmeneti hiányukról – tudósító szociáldemokrata jelentés megfogalmazása szerint a helyi németek 1933-ban kezdték a náci típusú szervez­kedésüket, ami a helyi szocdemek szerint 1937-re elhalt, ahogy Pomázon is – legalábbis a jelentés szerzője szerint. Kovács Gábor, a budakalászi szociáldemokraták elnöke úgy fogalmazott, hogy az évekkel korábbi próbálkozás ellenére nyilas mozgalom „jelenleg a községünkben nincs, hanem a szomszéd községben, Csillaghegyen van, amelyet azonban mi ellenőrizni nem tudunk”.6 Csillaghegyen, a másik nyilas bástyának tartott Szentendréhez hasonlóan ekkor nem volt szociáldemokrata pártszervezet, így arról nem érkezett külön jelentés a pártközpontba. Csillaghegyen majd csak 1939. június 5-én alakult meg a szociáldemokrata pártszervezet, Szentendrén majd csak az új rendszerben, 1945-ben.7 Budakalászon és Pomázon a párt betiltását hozták fel a nyilas mozgalom – átmeneti – eljelentéktelenedése okaként. A nyilasok eljelentéktelenedésének előjelét vélték felfedezni abban is, hogy az 1936-os rendkívüli választáson a térségben indult Szálassy (sic!) Ferenc Budakalászon csak 14 szavazatot kapott. Ez a választás azt is jelezhette volna a szociáldemokratáknak, hogy a svábság – amely meglehetős jelenléttel bírt „kistérségünkben” – megléte és a nyilas mozgalom ereje között nem feltétlen a korreláció.8 Az 1938-as, a nyilasokról szóló csobánkai jelentés például így fogalmazott: a „nyilasmozgalom erősödik, mert a többség németajkú, akiket könnyen félre lehet vezetni Hitlerrel… ezek azok, akik az egész falut félrevezették a nyilasmozgalommal”.9 Itt érdemes közbevetőleg megjegyezni, hogy épp a helyi szociáldemokrata pártszervezetek képviselői által írt helyi értékű jelentésekből az is kitűnhetett volna, hogy a nyilasokra, ahogy általában az európai fasisztákra, nácikra vonatkozó, jellemző módon antifasiszta eredetű politikai, politikatörténeti toposzok sem feltétlenül helytállóak, különösen a „középosztályi” bázisról szólóak.10 A „középosztályi” fasizmushoz kap­csolódik az az 1938-as nagykátai szociáldemokrata jelentés a nyilas mozgalomról, ami a mozgalom meglétének leszögezése után így fogalmaz annak tagjairól: „Minden rongyos és koplaló ember benne van. Mozgalmuk abban nyilvánul meg, hogy a zsidók házaira ocsmány feliratokat írnak.”11

Az „igazi” rendszerváltók

Budakalászon az 1938-ban megalakult „Szálasi párt-ba” állítólag 200-an iratkoztak be, vezetőjük a volt kisbíró, napszámos Freidl Ferenc – aki egykor szociáldemokrata párttag is volt – „a szocialistákat gyöngének találta, és állandóan a kommunizmusról beszélt a vendéglőkben”. A tudósítás szerint a frissen megalakult nyilasokat a hatóságok és a főjegyző támogatták a szociáldemokrácia ellensúlyozására.12 A szociáldemokraták alig másfél évvel korábban, 1936. november legvégén alakították meg helyi pártszervezetüket. A szociáldemokraták budakalászi alakuló gyűlésén kilencen jelentek meg mint alapító tagok.13

A hivatalosan a szocdemek után két évvel színre lépő budakalászi nyilasok a pilishegyvidéki választókerület átlagát hozva abszolút többséget szereztek az 1939-es választásokon 531 érvényes szavazattal, míg a szociáldemokraták 160 érvényes szavazatot kaptak a községben.14

A budakalászi szociáldemokrata pártszervezet vezetősége 1940-ben a párt helyi visszaesésének okait elemezve a bevett közhelyek mellett fontos jelenségre is rátapintott. Azt kérdezték önmaguktól, hogy miért maradt el a várttól a taglétszámuk szaporodása. Az okok közül – sztereotip módon – első helyen a helyi svábságnak Németország felé történő orientálódását említették. A svábok mint olyanok jelentős száma és a hitleri Németország katonai sikerei után említették a nyilasok hatékony szociáldemokrácia-ellenes agitációját is. Mint a jelentés fogalmazott, a nyilasok a szociáldemokratákat zsidó és kapitalista pártként említették ellenpropagandájukban. Erre a propagandára pedig az irat szerzője szerint a zsidótörvények miatt is fogékony a lakosság hangulata. A nyilasoknak kedvezett a fentiek szerint még Észak-Erdély visszacsatolása mellett az 1939-es választások eredménye is, amelyből a szociáldemokrácia gyengeségét olvasták ki Budakalászon mindazok, akiknek amúgy a szocdem párt felé kellett volna orientálódniuk, legalábbis a szociáldemokraták szerint. Az is kiderült a jelentésből, hogy a kapitalizmusellenes rendszerkritikai potenciál a szociáldemokrácia helyett még véletlenül sem az illegális kommunistáknál csapódott le Budakalászon 1940-ben. A MÉMOSZ és a szocdem párt mellett a kommunisták is jelentéktelennek bizonyultak, ellentétben a nyilasokkal.15 Az 1940 legelején még egy felvidéki és alföldi tapasztalatokat összegző, a pártközpontnak írt úti jelentés szerint általában „a nyilasok nagyon levitézlettek, és ma már vidéken is az a helyzet, hogy nyilasokkal alig lehet találkozni”. Az egykori nyilasok a jelentés szerint „Moszkvát dicsőítik”.16 Ez utóbbi dokumentum inkább vágyteli gondolatokat fogalmazott meg, a szociáldemokrata párt számára gyászos 1939-es év legvégén tett út apropóján.

A nyilasokkal igenis lehetett találkozni, akár épp a szociáldemokrata párt egyszerű tagjainak is. Budapesten esett meg az a nyilas-szociáldemokrata talál­kozó, amiről egy harmadik személy tudósította a pártvezetőséget. A közölt adat a fentebb ismertetett bu­dakalászi jelentés legfontosabb, nem sztereotip elemét erősíthette meg. Eszerint egy – a jelentés szerzője számára hangsúlyozott módon – zsidó származású üvegmunkás az utcán összefutott szálasistává lett egykori elvtár­sával. A nyilassá lett egykori szociáldemokrata a szemrehányásokra azzal felelt, hogy ő „ma is forradalmárnak tartja magát, és a mai társadalmat akarja meg­szüntetni”.17

A nyilassá lett egykori szocialista munkás fenti szavai nem feltétlenül a hamis tudat megnyilvá­nu­lásai voltak. Igaz, a nyilas vezetők szövegeikben ta­gadták forradalmiságukat, a forradalom helyett követ­kezetesen rendszerváltásról beszéltek. Így tett a börtönből frissen kiszabadult Szálasi első hosszabb politikai szövegében is: „A Nyilaskeresztes Párt világnézeti párt. Ennél fogva célja csak egy lehet: a hatalom birtokbavétele… Ellensége vagyok minden szocializmusnak, melyben nincsen nacionalizmus, és ellensége vagyok minden nacionalizmusnak, melyben nincs szocializmus… A forradalmat mindig a bukó rendszer készíti elő és az új rendszer hajtja végre.”18 Még börtönben ült Szálasi, amikor egy hívei által rendezett nagy bu­dapesti pártgyűlésen az egyik szónok, Szuri Gábor debreceni kisgazda arról beszélt, hogy „a(z) M.N.Sz.P fergeteg fogja ezt a mai rendszert elsöpörni”.19 A rendszer elsöprésének ígérete számos nyilas propaganda- és agitációs anyagból visszaköszön. A nyilasok számára hatalmas sikerrel végződött 1939-es választásokat követően, a párt Nemzetségszervezési Osztálya Nemzetnevelési Al­osztályán fogalmazódott meg az a tömegesen terjesztett levél a magyarországi pedagógusoknak – kedves Tanár/Tanító testvér megszólítással –, melyben a rendszer gyors összeomlását ígérték a címzetteknek: „Az Igazság, a legszentebb népi élni akarás tüneményes gyorsasággal, egymásután roppantja össze a kapitalista világérdek legyőzhetetlennek hitt alko­tásait. Az arany hatalma megdőlt. A sok évszázadon át elnyomott ember a föld porából kiemelkedett, és küldetésének tudatában maga vette kezébe a sorsának irányítását… Ezáltal megalapozod valamennyi igaz magyar álmát, a »Független, nagy, magyar, nemzetiszocialista Munkásállamot«.”20

1940. június végén kelt az a nyilas röplaplevél, Üzenet, tiszt a tisztnek címmel, melynek katona szerzője a szélsőjobbal a pedagógusoknál jóval fertőzöttebb hivatásos tisztekhez szólva még radikálisabban fogalmazott. „Ennek a rendszernek minden tartozékával együtt el kell tűnnie a magyar életből, és még nyomát is ki kell irtani, nehogy megfertőzze az épülő új Magyarországot.”21 A nyilas vezetők és ideológusok rendszerváltó radikalizmusa egyeseknek kevés volt. 1941 márciusában a párt munkásság széktar­tója, a parasztság széktartója és a szervezési főnöke fordult közösen írt nyílt levélben szembe Szálasival, annak nem kellően erélyes politikája miatt. Az ügyészség által engedélyezett módon sokszorosított és terjesztett nyílt levél szerzői szerint mozgalmukban Szálasi (csak) a szerep – a vezérszerep –, míg ők maguk és elvbarátaik a tartalom lettek volna. Ebből a felállásból próbálták a maguk elképzelte egykori Szálasival szembesíteni a ’41-es Szálasit: „Az akkori munkatársaid által elindított és kristálytiszta magyar szocializmussal telített mozgalom alkotó és céltudatos munkánk következtében lavinaként lendült előre… (azt a ) a dolgozó tömegek nagy része kellően értékelte.” Ez a lendület és a mozgalom radikális irányzata éltette és mozgatta a pártot, ám annak Hubay-féle vezetése elidegenedett, és Szálasit is elidegenítette a bázistól – a levél szerzői szerint. Ennek következtében a pártnak 1941 tavaszán nem volt föld- és parasztpolitikája, se munkáspolitikája, a pártszervezés is leállt. Befejezésül így fogalmaztak: „Ha a magyar jövőnek kívánsz még szolgálatot tenni, úgy vedd tudomásul, hogy a kor, amelyben élünk, a társadalmi fejlődés történetének legnagyszerűbb fejezete… [E]gy összeomló világrend robaja és egy születőben lévő új világrend dübörgése az egész földet betöltő szinfóniája [sic!] érzékelhető… bömbölve, millió halált okozva hirdetik az új társadalom születését. A rivaldák fényében a kulisszák mögül előlép az új főszereplő, a munka népe, hogy először ját­sszon egy világraszóló drámát, a szocializmus szín­já­tékát.”22 A túlzó radikálisok a nyilasok között Pest megyében jelentékeny bázissal rendelkeztek. Ezt tanúsítja a Pestkörnyéki Főkerület vezetésétől a községvezetőknek címzett körlevél is 1939 októberéből. Természetes módon ez a körlevél is idegen elemekben testesítette meg a tagadhatatlan negatív jelen­ségeket: „A kommunista-bolsevista agitáció ismét felütötte a fejét… [a] pestkörnyéki városokban… [E]gyes kommunisták zöld ingben próbálják sorainkat megbontani.”23

A nyilasok Szakmaszervezési Osztályának 1. számú, 1940. május 15-i körlevele arról értesítette a tagságot, hogy a „nemzetiszocializmus nem egy rövid, átmeneti időre, hanem egy egész korszakra akar új államrendet építeni… Államrendszerében kizárólag a munkát értékeli. Azt társadalmi kötelességgé teszi, és a munka, valamint annak eredménye ezen a címen nyer védelmet az államtól.” A munkahelyi pártszervezést előmozdítani szándékozó körlevél szerzője Lill János nyilaskeresztes országgyűlési képviselő volt.24 Az osztály 1940-ből származó 10. körlevele arra szólította fel az érintetteket, hogy a nyilasokra szavazó 55 000-et be kell szervezni a pártba a Pestkörnyéki Főkerületben.25

A radikális rendszerváltás szükségességét a párt propagandája egyszerű, közérthető módon vezette le – a ’39-es választásokból is kitűnő módon jelentős mértékben fogékony, potenciálisan a radikális rendszerváltásban érdekelt – közvélemény számára. A lecserélendő, megdöntendő rendszert egyszerűen plutokráciaként jellemezték: „Mi a plutokrácia? A magyarországi plutokrata-feudál-kapitalista uralom alkotmányjogi szervezete. A parlamentarizmus a plutokrata tenyészet melegágya… Parlamentáris látszat szabadsággal leplezett feudálkapitalista diktatúra…”26 A nyilasok radikális, rendszerkritikus agitációja nem taktikai, szavazatmaximalizáló gesztus volt, hanem ideológiai alapokon nyugvó politikai program. Ugyan­akkor – részben a Horthy-rendszer baloldali ellenzékétől való távolságtartás miatt, részben a Horthy-rendszer belügyi, igazságügyi apparátusától való tartás miatt is – arra nagyon ügyeltek, hogy forradalmi ambíciókkal ne vádolhassák őket. Az 1939-es választási kampányra kiadott, a nyilas képviselőjelölteket segítő, szigorúan elmondandó központi beszédvázlatban sajátosan cáfolták a pártra vetülő forradalmiság vádját: „Igen: tagadjuk a mai választási és parlamenti rendszert, és törvényes úton teljes rendszerváltást követelünk… [A] mi küzdelmünk nem forradalom, hanem legtisztább szabadságharc.”27 Ebben a törvényes ke­retek közé szorított, „nem forradalmi szabadság­harcban” a nyilas párt szervezőit, képviselőjelöltjeit – legalábbis a falvakban kampányolóknak készített központi beszédvázlat tanúsága szerint – kinyilatkoztató apostolokként képzelték el a nyilaskeresztes párt vezetői.28 A magyar nemzetiszocializmus „apostolai” egyszerre támadták a meghaladni kívánt, plutokrata rendszert és az e rendszer szerves alkotórészeként azonosított szociáldemokráciát. A szociáldemokrata-ellenes nyilas támadásoknak legfeljebb a formája volt az antiszemitizmus, tartalmát illetően a hangsúly a rendszerkritikán volt. A „független, nagy, magyar, nemzetiszocialista Munkásállamot” vizionáló nyilasok legtermészetesebb ellensége az egyszerre a plutokrácia részeként azonosított és nem nemzeti módon szocialista szociáldemokrata párt kellett legyen. Mindez érthető, ha tudjuk, hogy a városokban és főként Budapest környékén a potenciális (választó-) közönségeik közötti átfedés meglehetősen nagy volt.29 És az is tény, hogy a nyilasok legkövetkezetesebb és leghangosabb, legerősebb politikai ellenfelei a szociáldemokraták voltak.

A kiábrándulás reménye

Ezt bizonyítja a két párt hivatalos kiadványaiban rendszeresen felbukkanó párbeszéd. A nyilasok ennek során a szociáldemokraták pártját a plutokrata rendszer bástyájaként, a pénzuralom elleplezőjeként mutatták be, ugyanakkor a szociáldemokrata párttagságot igyekeztek magukhoz csalogatni. Az egyszerű szociáldemokrata párttagokat arra szólították fel, hogy menjenek a nyilasokkal együtt.30 Ezt az 1939-es vá­lasztásokat követően felerősödő ajánlatsorozatot a meggyengült szociáldemokrata propaganda inkább kevesebb, mint több meggyőző erővel igyekezett vissza­utasítani. Kijelentették, hogy „nem megyünk együtt”, ám ezt a kijelentést igen kevés érvvel támogatták meg. Tagadták a nyilas mozgalom szocializmusát, azt egyszerűen a bárgyúság járványának, politikai pestisnek nevezték. Ugyanakkor tudatták, hogy a nyilasokkal szemben a szociáldemokraták és főként pártjuk a megtestesült történelmi szükségszerűség. A nyilasoknak az 1930 szeptembere után megszervezett legtömegesebb sztrájkjait – a bányászsztrájkokat – határozottan károsnak és bűnösnek tartották. Ebbéli érvelésük roppant tanulságos: „[B]űnös módon kockára teszik a munkásság emberséges életszínvonalának emelését, munkaviszonyainak tisztességes rendezését, a nagyobb munkabér elérését csak azért, hogy a munkásság figyelmét magukra irányíthassák: íme, mi is sztrájkolunk és mi is harcolunk a munkásság érdekéért. Nos, nézzük meg közelebbről, mit hoztak ezek a sztrájkok a munkásság számára. Egyetlen szó a felelet: semmit.”31 A nyilasok tömegsztrájkjait és radikalizmusát elutasító szociáldemokrata propaganda a tagadás mellett azért állításokat is megfogalmazott. Ezekből kitűnik a korabeli nyilas- és radikalizmusellenes magyar szociáldemokrácia taktikája: A nyilas radikalizmussal szemben a szocialista (szociáldemokrata) realizmust, a korábbi másfél évtized realizmusát ajánlották: „Nem reformígéretekre, hanem a reformok megvalósítására van szükség… (A szociáldemokraták) közel száz esztendővel ezelőtt elindították a harcot a javak igazságos elosztásáért, az élet föltételeinek egyenlő biztosításáért, a fizikai és szellemi munkások szenvedéseinek megszüntetéséért. Mi nem ma és nem tegnap, hanem évtizedek óta követeljük azokat a reformokat, amelyeket ha idejekorán megvalósítottak volna, ma a magyar nép virágzó korszakát jelentenék.”32 A nyilas radikalizmussal szemben ajánlott fontolva reformálás évtizedes (sőt: évszázados) szociáldemokrata politikája a bethleni (és peyeri) rendszert leváltani akarók számára nem lehetett elégséges. A törvényes keretek közötti fontolva reformálás szociáldemokrata politikája az 1939-es választásokat követően nem volt más, mint a törvényes keretek védelme, megőrzése. Ezen belül is elsősorban a szakszervezeteket védték, mint a nyilasoknak leginkább kitett szociáldemokrata munkásbázist. A defenzív, nyilasellenes szociáldemokrata kánon szerint a nyilasok idegen hatalmi érdekek kiszolgálói, céljuk a munkásság megtévesztése. „Miután nyílt kapitalista jelszavakkal már a munkásság egyetlen rétegét sem lehet megnyerni, a nyilas kufárok nagy harci harsonával támadják az átkos liberális-zsidó kapitalizmust, s maguk is »szocializmust« hirdetnek.”33 A nyilas kapitalizmuskritikát azzal vélték cáfolni a szociáldemokraták, hogy helytelennek nevezték a zsidó és nem zsidó kapitalizmus közötti különbségtételt, majd kijelentették: „A nyilasok nemzeti szocializmusa sem nem szocialista, sem nem nemzeti mozgalom. Velük szemben az igaz érdekeiért síkra szálló magyar nép és magyar munkásság egységes frontját kell állítani, s ez a munkásosztálynak első és legközvetlenebb feladata.”34 1941-ben a rendszervédő egységfrontba (népfrontba) az idézett szocdem brosúra a revíziók után megszaporodott nemzetiségeket várta a rendszerkritikusabbnak tűnő nyilasokkal szemben.

Hogy a szociáldemokrata párt Magyarországon nem forradalmi, nem radikálisan rendszerkritikus, hanem virtigli kapitalista párt, az része volt a nyilas propagandának, ám a vonatkozó agitáció – mint bármely sztereotípia – csak akkor lehetett hatékony, ha a megcélzott közönség valamely tapasztalata alapján rezonált az üzenetre. A nyilasoknak a szociáldemokraták kárára végrehajtott szervezeti fejlődése még a legsztereotípabb szociáldemokrata jelentések szerint sem volt kizárólag az ellenagitációnak, megtévesztésnek és a szociáldemokrata-ellenes aknamunkának betudható. Pest megyéből, ahogy az ország számos más pontjáról is érkeztek jelentések kisebb-nagyobb csoportos átlépésekről a szociáldemokrata pártból a nyilasokhoz. Budakalászról már 1938 májusában azt jelentették lehangoltan, hogy két vezetőségi tag mellett harmincan léptek át a nyilasokhoz, mert „Hubai nyilasai erősen dolgoznak az építőmunkásoknál”. Igaz, másfél hónap múlva ugyanonnan arról értesítették a pártközpontot, hogy a nyilasok csendesebbek lettek.35

A budakalászi szociáldemokrata pártszervezet elnöke 1965-ben, a felszabadulás 20. évforduló­jára készített – az országban ekkoriban ezerszám készültekhez hasonló, sematikus és sztereotípiákkal teli – visszaemlékezésében36  a nyilasok helyi megerő­sö­dését és a szociáldemokraták eljelentéktelenedését egymással szorosan összefüggő jelenségként értékelte utólag is. Az okokat elsősorban a hatóságok tevékenységében látta: „A másik ténykedése a helyi és járási hatóságoknak az volt, hogy elősegítette a lumpen-polgárság fajvédő alapon való szervezkedését, akik bevonva egy-két tucat félrevezetett teljesen nincstelen dolgozót, megalakították a Nyilas-pártot, hisz 1938-at írtunk. Ugyanakkor megindult a hitlerista agitáció is, és az építőmunkásoknak – akik inkább sváb ajkúak voltak – a 80%-a beiratkozott a Volksbundba, és feloszlatták a MÉMOSZ helyi csoportját, mivel az nem fajvédő alapon működik. 1939. júniusi országgyűlési választásokon három párt küzdött a mandátumért, a Kormánypárt, a Nyilaskeresztes Párt és a Szoc. Dem. Párt. […] Titkos volt a szavazás, de 1939 tavaszán már olyan volt a politikai légkör, hogy nem osztálytudatos dolgozók, kétkezi munkások is szélsőjobboldali jel­szavakat hangoztattak. A választások eredménye, elvérzett a Kormánypárt és a Szociáldemokratapárt (bár már akkor 45 párttagunk volt, mégis 350 szavazatot kaptunk), és Csia Sándor lett a képviselő. A szélsőjobboldal előretörése minőségi változást hozott a pártunkban, a megmaradt tagjaink balra tolódtak, radikálisabbak lettek, és így mindig többször jöttek ki az illegális kommunisták előadást tartani. […] A hatóság illegális mozgalomnak tekintette a mi munkánkat, ezért úgy is viselkedett velünk szemben, mert a járásban egyedül csak a községünkben volt munkásmozgalom.”37

Kovács Gábor budakalászi szociáldemokrata pártszervező és pártelnök visszaemlékezései a bevett toposzok – Volksbund, svábok, lumpenpolgárok, megtévesztett, nem osztálytudatos dolgozók, nyilasbarát hatóságok, hitlerista agitáció – mellett nagyon fontos mozzanatra is halvány fényt vetnek. Az 1939-es, a szociáldemokraták számára, különösen a nemzetiszocialistákhoz mérhetően – katasztrofális eredménnyel végződött választásokat követően a helyi szinten ösztönös radikalizálódás ment végbe a maradék szocdem pártban. Ez is arra adalék, hogy a párt válságának nem kizárólag – és nem is elsősorban – a kétségtelen hatósági nyomás, a nyilas ellenpropaganda és agitáció volt az oka. A nyilvánvaló jelenségre egyébként maga a szociáldemokrata pártközpont is kereste a lehetséges válaszokat. Körlevélben szólították fel a helyi pártszervezeteket, hogy foglalják írásba a párt 1939-es kudarcának és a nyilasok előretörésének okait. A körlevélre adott válaszok közül a hódmezővásárhelyi szervezet titkáéra, Karácsonyi Ferencé fennmaradt. Ebben a nyilas térhódítás lehetséges hazai faktorait sorolva elsőként említette a tengelyhatalmak befolyásának növekedését, a második zsidótörvényt, valamint azt, hogy az évek óta tartó politikai-gazdasági bizonytalanság kedvez a szélsőjobbnak. Ebben a bizonytalanságban – így Karácsonyi – a munkásság éretlenebb elemei szükségszerűen csapódtak a nyilasokhoz. Fontosnak tartotta azt is megjegyezni, hogy „itt [mármint a nyilasoknál – K. T.] élik ki magukat a bolsevista hajlandóságú egyének is”. A nyilasok mellett a kormánypárt, a MÉP is várat­lanul sikeresen szerepelt. A kormánypárt sikerét a felvidék és Kárpátalja visszacsatolásának tudta be a hódmezővásárhelyi szociáldemokrata párttitkár, ugyanakkor hozzátette, hogy „a MÉP és a nyilasok között minden kétséget kizáróan volt valami megállapodás…” Egyáltalán nem meglepő, hogy a szociáldemokraták ’39-es vereségének kizárólag külső konkrét okait ismerte az idézett jelentés szerzője. Annál inkább meglepő, hogy a szociáldemokrata pártvezetőkre ekkoriban jellemző sztereotípiák sorolását követően így fogalmazott: „Összegezve… megállapíthatjuk, hogy a tanyákon a MÉP, a városban pedig a nyilasok vitték el szavazó­inkat. Az esés általános és sokkal mélyebben járó okokra vezethető vissza, mint múló személyes vo­natko­zások.”38 Annak megállapításán túl, hogy mind a kormánypárt, mind a nyilasok szociáldemokrata szava­zatokat vettek el – ezzel téve nyilvánvalóvá a magyarországi szociáldemokraták „általános esését” –, az idézett helyi szocdem ve­zető nem foglalkozott a párt kudarcának lehetséges belső politikai és ideológiai okaival. Az ismertetett jelentés megírását követő nyolcadik napon, 1939. június 10-én kelt az MSZDP Titkárságának az a körlevele, amelyben a pártaktíva számára igyekezett a pártvezetés segíteni a súlyos kudarccal végződött választások tanulságainak levonásában. A Witteg Miklós által aláírt aktuális pártkánon egyfelől a párttól idegen jelenségekben vélte felfedezni a kudarc okait, másrészt a nyilvánvalóan meggyengült pártak­tívát igyekezett meggyőzni az „általános esés” ellenére változatlan pártvonal helyességéről. A kétségtelen kormányzati nyomás, ahogy Witteg fogalmazott, a brutális jogfosztás mellett más, a párttól idegen, nem kormányzati erőknek az egyébként szocialista tömegeket megtévesztő tevékenységét emelte ki: „A divatos áramlatok elsodortak tőlünk olyanokat, akik a választások alkalmával velünk jöttek más alkalommal, de pártba beszervezett tömegeink érintetlenül megállták a helyüket.” Witteg az ígérte a pártaktívának, hogy semmi sem fog változni, nem inganak meg, mivel, mint fogalmazott, a keservesen felépített alap sziklaszilárd. A wittegi szociáldemokrácia az 1939-es kudarc után a törzsgárdára hivatkozó, befelé forduló szervezet, amely a befelé fordulás következtében fog majd szárnyalni, hisz a szerző meggyőződéssel hangoztatta, hogy a szélsőjobbra sodródott tömegek idővel kiábrándulnak majd.39 Witteg szövege beszédes példája annak a hivatásos szocialista szemléletnek, amely ebben az időszakban a magyar szocdem vezetők sajátja volt. A párt kudarcának számos, egyébként kétségtelenül létező külső oka volt. De nem volt olyan vezető szocdem politikus, aki képes lett volna megnevezni azokat a lehetséges belső okokat, amelyek a párt „általános esését” eredményezték 1939-ben. A radi­kális rendszerkritikáról való lemondás pedig természetszerűleg vezetett el a fokozatosan megnövekedett rendszerkritikai potenciálnak a szélsőjobboldalon való lecsapódásához. Erről is hallgatott a korabeli szociáldemokrata diskurzus. A katasztrofális tényekkel való szembesülés helyett a szociáldemokrata pártvezetés és a pártsajtó kifelé mutogatott. Mindeközben önmagukról az adott körülmények között a legpozitívabban nyilatkoztak, míg a nyilasokról csak az unalomig is­mételt szólamokat szajkózták a választások után is. A választások eredményét lesújtónak nevezték, ám a kudarc okát a választási rendszerben vélték fölfedezni.40 A nyilasok sikerét manipulá­ciónak, tudatos megtévesztésnek tudták be, mondván „(a) nyilasok azzal agitáltak, hogy egyet akarnak velünk… ők a rendszer igazi ellenségei”. Ebből akár az is levezethető, hogy minden egyes – vagy majdnem minden – nyilas szavazat valójában potenciális szo­ciáldemokrata szavazat. A nyilasok választási sikerét pünkösdi királyságnak nevezték, s rendíthetetlen opti­mizmussal várták, hogy a félrevezetettek majd ki­ábrándulnak belőlük.41 Ebben a meglehetősen alaptalan reményben íródott az a három, illetve négy nappal későbbi vezércikk, amely szerint az új helyzetben egyrészt „most már minden felelősség a jobboldalt ter­heli”, másrészt pedig a kö­zeljövőt szociáldemokra­tának képzelték. Ha a korábban megígért42 szervezeti megújulást maga mögött tudja a Szociáldemokrata Párt, akkor a „következő választások után… a legközelebbi parlament, ellentétben a mostanival, végre képes lesz megoldani a magyar nép régen húzódó sorskérdé­seit”.43

Ennek az alaptalan optimizmusnak az egyik pillére a nyilas mozgalom tökéletes félreértésén alapult. Azt egyértelműen a lecsúszott középosztály mozgalmaként azonosították. Olyanként, amely politikai pestis, métely, mely álnok romantikát hirdet. Velük szemben a realitások pártjaként – az azokat őrző és védő pártként! – a Népszaván keresztül tudatta a pártvezetés, hogy „mi nem versenyzünk a demagó­giával”.44 A választási vereséget követő szociáldemokrata politikai reakció lényege a fenn­ma­ra­­dásért való küzdelem (a lángőrzés) mellett az 1939 előtti status quo vissza­állítása volt, amit úgy fogalmaztak meg, hogy a köz­szabadságok visszaszerzéséért, a kenyérért és a szociál­politikáért fognak harcolni.45 A magyarországi szociáldemokrácia semmit sem akart megérteni abból a politikai leckéből, amit a nyilasok látványos térnyerése jelentett. A kudarc legfőbb okát a kormányzati politikában, a szociáldemokraták ellen irányuló intézkedésekben látták. Pedig a választási kampány során a Népszavával ellentétben a nyilasok országos politikai lapjait elnémította a kormányzat. Az elnémított nyilasok mégis átütő győzelmet arattak.46 Épp a nyilasok sikere cáfolja – ha csak közvetetten is – a szociáldemokraták korabeli befelé forduló, önámító világmagyarázatát. Nem tudták vagy csak nem akarták megérteni, hogy – egy választási győzelmüket ünneplő nyilas lap parlamentbe bejutott szerzőjének kifeje­zésével élve – „a szociális olajcseppek politikája” 1939-ben Magyarországon múlt idő lett. Kóródy Tibor nyilaskeresztes képviselő szerint azt a „végre igazi nemzeti érdekű szocializmus” követelése váltotta fel.47 A választási sikereket követően a nyilasok úgy érezték, a magyarországi szociáldemokrácia már végképp múlt idő. Az elmúlást siettetni kívánták, melynek során igyekeztek megkülönböztetni a (zsidó) ortodox marxistákat a nemzeti alapú szocialistáktól, szociáldemokratáktól, és támadták a szocdem párt egyetlen hatékony, megmaradt bázisát, a szakszervezeteket. 48

Fasizmusmagyarázatok

A magyarországi szociáldemokratákat, amint ez a Mónus Illés szerkesztette elméleti orgánumukból, a Szocializmusból kiderül, sem a nácik hatalomra jutása kapcsán, sem a nyilasok erősödése okán sem hagyta érintetlenül a fasizmus témája. A Szocializmus lapjain megjelenő fasizmus- és nácizmusértelmezés nagyon is jellemzőnek tekinthető a hazai reformbaloldalra. Érdemes külön kitérni annak a kérdésnek a körbejárására, hogy mit, mikor és miért érzékelt a honi szociáldemokrácia szellemi elitje a náci és fasiszta jellegű mozgalmak megerősödéséből? Az sem elhanyagolható kérdés, hogy mindebből milyen politikai következtetéseket vontak le, milyen politikai ellenstratégiát láttak célravezetőnek a magyarországi baloldal vezető ereje számára?

A náci hatalomátvételre az MSZDP elméleti orgánuma 1933 legvégén reflektált másodszor. Ekkor – könyvismertetés formájában – vetette fel azt a kérdést Ascher László, a lapnál a német belpolitika specialistája, hogy mi lesz Németországgal? Azzal az országgal, amelyik valamikor „a világ agyveleje volt”. A szociáldemokrata megfigyelő feladata nem volt épp könnyű, azt kellett racionalizálnia, miként juthattak a nácik hatalomra épp a „világ agyvelejében”? Mint fogalmazott, 1933-ban „ez az agyvelő megbomlott, a központi idegrendszer fölmondta a szolgálatot. A világ mégis megvan. A német szociáldemokrácia, az emberiség jövendőjének ez a nagy reménysége romba dőlt.” E kérdés megválaszolásához hívta segítségül Georg Bernhard és Konrad Heyden könyveit. Ascher nem elégedett meg a német szociáldemokrácia és a weimari köztársaság közelmúltja hibáinak sorolásával, amiket Bernhard részletesen számba vett. Voltak hibák, nem is kevés, de a túl sok hiba önmagában nem elégséges magyarázat „az emberiség jövendője nagy reménységének” csődjére, ahogy a kapitalizmus válságáról szólókat is önmagukban csekély magyarázó erővel bíróknak tartotta: „Valami nagyobb erőnek kellett lennie a vezérek képességein és hibáin túl… Kényelmes dolog lenne elintézni a német katasztrófát a kapitalizmus válságával.” Ascher ezért (is) felfedezni vélte a versailles-i békét, azt, hogy a győztes hatalmak folyamatosan megalázták Németországot. Innen eredeztette az 1933-ra mindent elöntő nacionalista dühöt. A másik meghatározó faktort pedig a pusztító kommunista agitációban látta Ascher: „A gondolkodó Németország mögött ott volt mindig a filiszterek, vicclapokban ezerszer kigúnyolt sörcsarnoki német, a kugli-egyesületek Németországa. Ez a sörházi lelkiség, ez a kugli-politika, a porosz kaszárnyagőg, ez szabadult el egyre féktelenebbül, és legázolta azt a másik Németországot, amelyet mindig is irigyelt és gyűlölt. A munkanélküli tömegeket a konok és pusztító kommunista agitáció, a felelőtlen jelszavak politikája készítette elő a nemzeti szocialista mérgezésre.”49

Aschert megelőzte Buchinger Manó gyorselemzése ugyanerről a kérdésről. Buchinger a német munkásmozgalom tragédiáját nem 1933-hoz, de nem is 1914-hez kötötte, hanem 1918–1919-hez, s ha kevésbé élesen, de ő is a kommunisták létében és tevékenységében látta a németországi szociáldemokrácia totális csődjének okait. Azét a szociáldemokráciáét, amelynek – végső soron a teljes csődhöz vezető – politikáját „gigantikus (reformista, forradalomellenes) napi munkának” nevezte. Buchinger szerint a németországi szociáldemokraták „gigantikus napi munkája” folyamatos és következetes volt 1914 előtt éppúgy, mint 1919-ben és azt követően. Az 1914-es, a háborút támogató politikát nem tartotta tragédiának Buchinger, mondván, az angol és francia szocialisták is a háború pártján álltak akkor. A német munkásosztály és annak vezetésére hivatott pártja tragédiáját abban látta, hogy a háborút követő forradalmi helyzetben „a német proletariátus frakciókra szakadt, és a háború végén kitört forradalomban az osztály már nem tudott egységes táborban fölvonulni”. Buchingernek a német szociáldemokraták sírja felett nem gyászbeszéd jutott az eszébe, hanem védőbeszéd, mely arra lyukadt ki, hogy „amihez a német munkásságnak már 1919-ben sem volt ereje, azt 1933-ban még kevésbé várhattuk tőle”. Az 1933-as csőd ugyanakkor annak az enyhe – persze nem a német pártot érintő – kritikának a megfogalmazására sarkallta, mely szerint szemmel láthatóan a szocializmus ideológiája még csak a tömegek perifériáját érte utol.50

A lap főszerkesztője és a magyar szociáldemokraták vezető ideológusa ugyanakkor Friedrich Stampfer nyomán, és a Schutzbund leverését követően már azt a kérdést is megfogalmazta, hogy miért is nem harcolt a német szociáldemokrácia a nácik ellen? Mónus Illés szerint egy ilyen, a Schutzbundhoz hasonló önvédelmi harc esélytelen, de fontos gesztus lehetett volna, ám a német munkásosztályt a kommunisták és a nácik annyira megzavarták 1933-ra, hogy „elvesztette ön­magában és a szabadságjogokban való hitét”.51

Látható, hogy az első magyarországi reakciókból teljesen hiányzott a (német) szociáldemokrácia bármily enyhe kritikája a nácik hatalomra jutását illetően. Ahhoz közük volt az első világháború győztes nagyhatalmainak, a náciknak, a kommunistáknak és a megtéveszthető tömegeknek, de „az emberiség jövendője nagy reménységének”, azaz a németországi szociáldemokraták pártjának nem. A csődöt sem látták egyértelműen totálisnak és visszavonhatatlannak. Mónus Illés például 1934 közepén, vezércikkében már új – a náci és a bolsevik diktatúrák elleni – szabadságharcot vizionált. A közeli sikerrel ő sem tudta a magyarországi szociáldemokrata olvasót hitegetni, de a (hazai) szociáldemokrácia sikerében egészen biztos volt, mondván „a dolgok csak előbbre mehetnek”.52

A dolgok állása másfél évvel később nem tűnt reménytelibbnek. Ezért a fasizmus és nácizmus kérdésének 1935 végén külön összeállítást szentelt a Szocializmus. Roppant tanulságos, honnan, milyen kérdésekkel és előfeltevésekkel közelítettek a hazai szociáldemokrácia vezető ideológusai a fasizmus jelenségéhez, amelyről egyre kevésbé lehetett hinni, hogy távol esik Magyarországtól és a magyarországi szociáldemokratáktól is. Ekkorra már a nácik és/vagy a kommunisták zavart keltő agitációjáról és a kapitalizmus válságáról szóló reformszocialista közhelyek sorolása éppúgy vérszegény magyarázatnak tűnt, mint az éretlen tömegek korholása. Ám még ekkor, a náci hatalomátvételt követő második esztendő végén sem merült fel a nácik (és fasiszták) sikere társadalmi, politikai gyökereinek a kérdése a magyar baloldal vezetői között. Mindezek helyett új elemként fölfedezték a pszichologizálást, a reakciós tömegmozgalmak lélektanának ortodox szociáldemokrata értelmezését53, a tradicionális Mittelstand-magyarázatokat a fasizmusról mint olyanról54, illetve az államot és az erőszakot, az egyszerűen demagógiaként leírt fasiszta elméletet és gyakorlatot55. Valójában ezek között az újonnan bevezetett felfedezések között semmi újdonságot nem olvashatott a lap figyelmes, korabeli olvasója, s a ma­gyarországi viszonyokra és szociáldemokráciára nézve semmilyen új, aktuális politikai következtetést és állásfoglalást nem olvashatott ki. Braun Soma a fasizmus jelenségét próbálta pszichologizálva leírni. Ennek során arra jutott, hogy Németországban – a nyilvánvalóan a szociáldemokrácia által képviselt – értelem helyét átvették az érzelmek. Ezeket a pusztító ér­zelmeket a vesztes háborúból vezette le, s legfőbb megnyilvánulási formájuknak a messiásvárást és az önkínzást nevezte. Tisztességes, ortodox szociál­de­mokrataként azért azt nem mulasztotta el megjegyezni, hogy elkerülhetetlenül (azaz: történelmileg szükségszerűen) bekövetkezik majd a pozitív fordulat, „a tények kijózanító hatása”, bár e fordulat politikájáról és lehetséges irányultságáról nem mondott semmit. Politikai útmutatásként csak azt a megjegyzését lehet értékelni, mely szerint „az érzelmekkel szemben az érzelmek síkján is föl kell vennünk és meg kell vívnunk a harcot”.56

Mónus Illés vezércikke a fasizmusról azért még nem kívánt az érzelmek síkjára lépni, miközben az antifasiszta harc lehetséges – igaz, roppant szűk – útját vázolta azt követően, hogy ortodox szocialista szempontból leírta a fasizmus természetét és eredetét. Kulcsfogalmai az állam és erőszak, a demagógia, a tömeglélektan és az elkápráztatás, a középosztály, valamint a kapitalizmus válsága voltak. A fasizmus elleni ideológiai harc legfőbb feladata, hogy kimutassa, a fasizmus valójában nem új társadalmi rendszer, hanem a magántulajdon kapitalista jellegű rendszere. E rendszer meghaladási módját egyetlen módon vélte elképzelhetőnek 1935 végén. Úgy fogalmazott, hogy egy járható útja van az antifasizmusnak, a szellem forradalmának útja. „A szellem, az önérzet és az öntudat lázadása a mi utunk.”57

A horogkereszt árnyéka

1935 végéig a fasizmus és a nácizmus kérdése a magyarországi szociáldemokrácia számára egy távoli, bár kétségtelenül tragikus eseménysorozatnak tűnt, amelynek hazai magyarázata alapvetően külpolitikai tájékozottság és fordítási készségek függvényének tűnt. Először 1936 nyarán tűnt fel a Szocializmus szerkesztőinek a horogkereszt árnyéka Magyaror­szágon. Góra Lajos [Faragó László használta ezt az álnevet. K. T.], aki a lapban ezt követően a fasizmus és szociáldemokrácia viszonyrendszere kérdésének válik a szakértőjévé, azzal a kérdéssel kezdte a magyarországi náci és fasiszta mozgalmak számbavételét és kissé lekezelő leírását, hogy miért nem lett fasizmus Magyarországon. Ennek elsősorban a magyarországi ellenforradalmi rendszer sajátosságaiban vélte felfedezni az okait, mondván az 1918–1919-es forradalmakat követően kialakult és folyamatossá – mondhatni: történelmi adottsággá – vált szélsőjobboldali kormányzat tette diszfunkcionálissá és jelentéktelenné a hazai fasizmust. Ez a szociáldemokráciára nézve negatív adottság az antifasizmus szempontjából Góra szerint komoly pozitív hozadékkal is bírt. Ennek az adottságnak a következtében sem a nagytőkének, sem a nagybirtoknak nem kellett – így Góra – a lecsúszó középosztály fasizmusa. Ugyanakkor azt is fontosnak tartotta megjegyezni, hogy a magyarországi horog­keresztesek számíthatnak a kormányzat „passzív jó­indulatára”, arra, hogy agitációjuk szabad teret kap. Góra az általa jelentéktelennek és nem generikusnak tartott hazai fasizmusnak két válfaját különböztette meg. Mindkettőről tudni vélte, hogy nemcsak jelentéktelen és a magyar társadalomtól alapvetően idegen jelenség, de csak és kizárólag külföldről támogatott és/vagy inspirált mozgalmak. Az első változatot a nemzeti fasizmusban vélte felfedezni Góra, míg a másodikat a német nácizmus „itteni expozitúrájának” tartotta. Az első, a hazai, de jelentéktelenebb fasizmus Góra szerint a Meskó, Festetics, Pálffy, Böszörményi fémjelezte mozgalmacskáké. Ezek összessége „szűk körre korlátozódik. Elkapott néhány országszögletet, igen kevés intellektuelt és még kevesebb középosztálybelit. Jelentéktelen mozgalom… A kárbecslők, fűzfapoéták és hitbizományosok magyar hitlerizmusa egyszerű vetülete a fasizmus külföldi hódításának, nincs magyar gyökere, nincsenek magyar adottságai, és úgy múlik el, ahogy a külföldön a mozgalom hanyatlik, és úgy zsugorodik össze vagy tágul ki, ahogy ezt a közigazgatás akarja.” A német nácizmus magyarországi „expozitúráját” ezeknél komolyabb veszélynek tartotta. A nácizmus magyar ügynökei között megkülönböztette a hazai németség nácizmus felé orientálódó mozgalmát és Szálasi mozgalmát, bár alapvető tulajdonsága mindkettőnek az idegen eredet és az idegen érdekek szolgálata volt. Az idegenséget Németország céltudatos munkájával, az ügynökök meglétével jelezte szerzőnk. Ugyanakkor azt kénytelen volt leszögezni, hogy a hazai „nácik” és „náci ügynökök” ügyesebbek a hazai fasisztáknál, mert szemmel láthatóan a sajtójuk segítségével a köztisztviselői réteget is sikerült nem kis mértékben nácizálniuk.58

A magyarországi szociáldemokraták hazai fasizmus- és nácizmusszakértője szerint az általa lesajnálva leírt szélsőjobboldali mozgalmak gyenge intellektuális és társadalmi bázissal rendelkeztek, valójában nem hazai érdekek képviselői és/vagy idegen példák tehetségtelen utánzói voltak. Ráadásul a kormányzat mint adottság ezeket több tekintetben is szűk mozgástérre korlátozta. Mindezek fényében nem meg­lepő, hogy a magyarországi szociáldemokraták pártja nem igyekezett sem a hazai fasiszta mozgalmak lehetséges társadalmi hátterével, társadalmi – adott esetben rendszerkritikainak tűnő – politikájával foglalkozni, és magát az antifasizmust sem tette meg politikája központi elemévé. Az a tétel, hogy Ma­gyar­országon a harmincas években a leghatékonyabb antifasiszta erő maga a rendszer és kormányzata, olyan kánonná vált a hazai szociál­demokráciában, amely a nyilasok felemelkedésével párhuzamosan az ellenforradalmi rendszerrel való kényszerű együttműködés imperatívuszának megfogal­mazásához vezetett. A szélsőjobboldali kormányzati rendszer mint adottság egyre több pozitív oldalát volt képes a sajátos antifasizmusban érdekelt magyar szociáldemokrata ideológia felfedezni. Erre példa Góra Lajos kortörténeti jelentőségen túlmutató fentebb idézett tanulmánya 1937 végéről. A Szociáldemokrácia és alkotmány címmel a Szocializmusban megjelent írás célja annak a szükségszerűségnek a megalapozása volt, hogy az MSZDP miért állt ekkor is a korabeli közjogi viszonyok védelme mellett. Alaptétele, hogy a megváltozott időkben a korparancs is változott: „Volt idő, amikor a szociáldemokráciát azzal vádolták, hogy minden erejével az alkotmány felforgatására, megsemmisítésére törekszik. Ez a vád talán nem is érte egészen méltánytalanul, hiszen a szociáldemokrácia programjává vett gazdasági átalakulásnak szükségképpeni közjogi átalakulással is kell járnia. Az idők azonban megváltoztak, és ma azt látjuk, hogy olyan országokban, ahol a fasiszta veszély nagy, vagy naggyá lehet, a szociáldemokrácia a konzerváló, a konzervatív erőkhöz áll, ahogy részben elismerően, részben gúnyosan mondják, »védi az alkotmányt«. Sokak számára – párton kívül és párton belül is – szokatlan ez a jelenség.”

Góra a harmincas évek végének hazai szociáldemokráciája előtti utakat igyekezett sajátosan leszűkíteni. Ezért hangsúlyozta, hogy a baloldali diktatúra csak politikai kitérő, ami visszavezet a tőkés termelési rendhez, a jobboldali diktatúra pedig még csak az sem. A kapitalista társadalom alapkövetelményeit tagadja a diktatúrák alkotmánya, tagadja és megsemmisíti a kapitalizmus elleni, a kapitalizmuson belül folytatott harcot. „Parasztira fordítva a szót: demokratikus, félig vagy negyedig demokratikus államok alkotmánya egy bizonyos védettséget és jogot ad a munkásosztálynak, védettséget és jogot nem a demokratikus forma, hanem a kapitalista tartalom elleni harcra; a diktatúrás államok alkotmánya ezt a jogot megtagadja, az osztályt atomizálja, politikai vetületét megfojtja, és a kapitalizmusra nehezedő természetellenes védelmével magát ezt a kapitalizmust mérgezi súlyosan. Ha tehát a munkásosztály és pártja, a szociáldemokrácia itt, Magyarországon, csakúgy, mint mindenütt, ahol még nincs fasiszta diktatúra, a jelenlegi közjogi alaptörvények mellé áll, akkor ez nem történelmi naivitás vagy az önmaga megtagadása, hanem szigorúan a történelmi elhivatottság következménye.” A kapitalista rend alkotmányának védelme – így Góra – a reformokra való igény jogát teszi eltagadhatatlanul hatályosabbá. A dinamikus értelmű alkotmány fogalmának bevezetésével azt igyekezett a szocialista szerző elfogadtatni szocialista olvasóival, hogy ugyan a kapitalista rend alkotmánya „nem a mi osztályunk óhajait fejezi ki”, nem is demokratikus, de reformokkal kecsegtető, és mint ilyen, védendő, például az MSZDP által is.59 A fasizmus ellen az MSZDP vezetői és ideológusai számára kizárólag az általa szélsőjobboldalinak és nem demokratikusnak tartott rendszer kormányzatával együttműködve tűnt lehetségesnek a harc. Ennek a „harci” formának lett a neve az alkotmányvédelem. Ám ezt az új „harci” formát nem volt könnyű a párttagság számára elmagyarázni. A nyilaskeresztes mozgalom fellendülése idején a – főleg a saját bázisuk fo­gyá­sával, gyakran a nyilasokhoz való átállásával szembesülő – helyi, vidéki pártszervezetekben felmerült a harcosabb antifasizmus igénye. Ennek az igénynek a megalapozatlanságát kívánta megértetni a Szocializmus másik cikke 1937 legvégén, azt hangoztatva, hogy „nem szabad az ellenséget a saját módszereivel visszaverni, még ha sok szocialistában ez fel is vetődik”. Ez már csak azért is lehetetlennek tűnt a szerző, Lipcsei Sándor számára, mert a nyilasok pártja nem egy párt volt a sok közül, hanem olyan, amelyet „bizonyos erőtényezők” védenek „A nyilaskereszt nem egyéb – és ezt tudomásul kell venni –, mint az öregedő magyar ellenforradalmi rendszer természetes fia, akivel ugyan nem megy az uccára együtt sétálni, de akit mégis védelmébe vesz, ha bántják. Ezért Magyarországon sem lehet a fasizmus elleni küzdelmet kiszakítani a pártnak az ellenforradalommal szemben folytatott egész politikájából... Magyaror­szágon nem az a feladata a munkásosztálynak, hogy a nyilaskeresztet a saját módszereivel győzze le. Nekünk az egész mostani rendszert kell lelepleznünk a maga nyílt választójogával, maga »liberalizmusával«: meg kell maradnunk azokon az utakon, amelyeket mostanáig jártunk. A szociáldemokrácia feladata, hogy rámutasson a kapitalizmus csődjére és arra, hogy ezt a csődöt ő mutatta ki, és hogy a marxizmus tanította meg a világot a kapitalizmus bírálatára. De meg kell maradnunk továbbra is a béke és a társadalmi egyenlőség pártjának. Ez a fasizmus elhárításának a módja is.”60 A rendszer leleplezése és a (választójogi) rendszer reformja – hangsúlyozottan az adott rendszeren belül – ez volt az MSZDP antifasiszta és nyilasellenes programja 1937 végén. A fasiszta hőskultusz ellen nem javasolt szocialista hőskultuszt, hanem a kötelességüket teljesítő szocialisták példáját javasolta ezzel a hőskultusszal szembeállítani. És különben is, mint Lipcsei megjegyezte, a fasizmus a szabad­elvűség elleni ádáz agitáció. A magyar történelem sokban hasonlít az olaszra. Mussolini feketeingesei analfabéta és politikailag tájékozatlan népességgel győzhettek csak. Szabadelvűség, felvilágosult és képzett szervezett munkásság lehettek a hatalmi anti­fasizmus mellett a szociáldemokrata antifasizmus sikerének zálogai. A siker pedig a reformokban ölthetett csak testet.

1938 elejére a „szélsőjobboldali kormányzat” a magyarországi szociáldemokraták legrégibb követelését ígérte, igaz, csak részben, megvalósítani. A választójog reformját, titkos választásokat javasolt Darányi miniszterelnök. Mónus Illés, a Szocializmus főszerkesztője úgy vélte, hogy a titkosság majdani bevezetése „fordulópontot jelent az ország politikai fejlődésének történetében”. Ám ez a fordulópont csak taktikai jellegűnek tűnt Mónus számára. Kiderült számára, hogy a titkos választás nem lehet a szocialista mozgalom végcélja: „Mégis, ha a javaslatokból törvény lesz, a titkosság bevezetése új korszak kezdetét, az ország politikai fejlődésének új szakaszát jelenti. Az ezután feltörő új politikai erőknek lesz feladatuk, hogy ennek a reakciós javaslatnak, már törvényre emelkedése után való napon, hadat üzenjenek, és azzá tegyék, aminek lennie kellene: minden ízében demokratikus, haladó reformmá.”61 Az ellenforradalmi rendszer „szélsőjobboldali kormánya” által nyitott „új reformkorszak” olybá tűnt a hazai szocialisták vezető ideológusának, mint amely főbb elemeiben a baloldali programból elorzott követelésekből állt össze. Mónus ezt a gesztust nehezményezte is: „Még a reformokhoz sincs köze a baloldalnak, noha e reformok nagy része – a sajtómegszorításon és a zsidókérdésen kívül – a baloldal programjából valók.”62 Ebben a helyzetben – mikor a szélsőjobboldali kormány baloldali eredetűnek tartott reformjaival tovább üresítette a magyarországi szo­ciáldemokrácia pártját és politikáját – szinte semmit sem tudott az MSZDP javasolni a rendszerrel elégedetlen tömegeknek, de még jószerével saját párttagságának sem. Se harcos antifasizmust, se harcos rendszerkritikát nem tartalmazott a harmincas évek legvégére a hazai szociáldemokrácia politikai programja. A szélsőjobboldali kormány által elorzott új reformkorszakban nehéz helyzetbe kerülő szociál­demokratáknak a párt legfőbb ideológusa csak azt a feladatot tűzte ki, hogy őrizzék a lángot, az elvekben való hitet, tisztaságukat és becsületüket. A mónusi programnak az volt a summázata, hogy „hűségesnek maradni elvekhez és felismerésekhez”.63 Az elvek ekkorra az alkotmány és az ellenforradalmi rendszer védelmére korlátozódtak, a felismerés pedig az volt, hogy a mozgalom csakis ebben a rendszerben menthető meg.

Eugen Weber a Journal of Contemporary History első, a nemzetközi fasizmus témájának szentelt számában a román Vasgárdáról szóló, Az arkangyal emberei című tanulmányában írta a következőket: „Ugyanakkor más társadalmakban, ahol nem léteztek szignifikáns baloldali forradalmi mozgalmak, a munkásosztály szervezetlen volt, a szocialisták hallhatatlanok, a kommunisták – kivéve határon túli, idegen és ellenséges erőként – láthatatlanok voltak, a fasisztáknak nem volt radikális versenytársuk. Radikalizmusuk úgy fejlődhetett, hogy nem kellett balról védekezniük vagy túl sok kompromisszumot kötniük a mérsékelt erőkkel. Az olyan országokban, mint Románia, de még épp Magyarországon is a fasiszta mozgalmak a Nyugatról ismertektől eltérő megjelenési formát öltöttek: nem azért, mert jelszavaik vagy tevékeny­ségük különbözött volna sokban, hanem azért, mert szerepük volt eltérő. Nyugaton ismeretlen módon radikális és forradalmi mozgalomként tevékenykedhettek.”64

A hazai nyilasságra is teljes mértékben igazak Weber megállapításai. És nem csak abban a tekintetben, hogy a kelet-európai fasiszta mozgalmak sikeréhez a baloldal gyengesége és simasága nagyban hozzájárult. A Nyugaton ismeretlen módon radikális és formáját tekintve kétségkívül forradalmi helyi fasizmusok nagyon is helyi termékek voltak. Sikerük, társadalmi elfogadottságuk – bármennyire is igyekeztek az ellenkezőjét bizonygatni a kortárs politikai ellenfelek és az utókorok politikatörténészei – nem a náci Németország támogatásának és még csak nem is a hazai németségnek mint olyannak volt köszönhető. A nyilasok által képviselt fajvédő és rendszerváltó po­litikai ideológia majd’ minden részlete – ha jóval kevésbé radikálisan is – már jóval a nyilasok látványos megjelenése előtt szerves része volt a magyar belpolitikának. A nyilasok ezeket az elemeket ötvözték csak, és saját logikus, radikális végkövetkeztetésükig vezették azokat. Ez a végkövetkeztetés pedig annyira radikálisra sikerült, hogy magát azt a rendszert kívánta megszüntetni, amely épp a sikeres nyilas mozgalom ideológiájának, politikájának legfontosabb elemeit létrehozta.65 A nyilas mozgalom dialektikus viszonyt ápolt a két világháború közötti magyarországi ellenforradalmi politikai rendszer iránt. Annak szerves részeként, logikus betetőzésének és forradalmi megszüntetőjének állította be magát. Egy 1938-as könyvecskében olvashatunk erről is: „Elég volt. Elég. Magyar rendet akarunk. Ősi rendünket a megújult világban. A mi rendünket és nem másét. Az egész magyar nép úri szabadságát… Mi elöl akarunk járni, nem hátul. Példát akarunk adni a rokon világnak. Példát, mint ahogy adtunk 1919–20-ban is, egész Európának, minden földszerető, szabadságszerető, Istent, lelket és hagyományt tisztelő népnek. És fajunk képére alkotni a világot. A magunk világát.”66 A meglehetősen zavaros, a „szumíroktól” a hunokon át a nyilasokig vezető történelmi okfejtés szerzője a nyilas mozgalmat a magyar történelem szerves részeként, annak betetőzéseként értelmezte. A nyilasokat aktuálisan az ellenforradalmi rendszer kiteljesítőinek látta és láttatta. Fiala Ferenc, a vezető nyilas ideológus 1940-ben ha nem is a „szumírokig” ment vissza a nyilas mozgalom tör­ténelmi gyökereit taglalandó, de azt kijelenthette, hogy „[a] nyilaskeresztes mozgalom itt született a Duna-Tisza közén. A magyar bűnök, hibák, vétkek és vágyakozások hívták életre…”67

A nyilasok azon erőfeszítései, hogy önmagukat a magyar történelem és az aktuális kortörténet szerves részének és betetőzésének mutassák be, egy politikai mozgalomtól természetesnek tekinthető. Ugyanakkor ez a folyamatos történelmi visszautalás azt a célt is szolgálta, hogy a nem kizárólag a szociáldemokratáktól érkező vádakat cáfolják, miszerint ők a magyar történelemtől és az aktuális magyar jelentől idegenek lennének, mi több, idegen érdekeket szolgálnának idegen pénzekből.

A nyilasok mozgalma nagyon is magyar jelen­sége volt történelmünknek. Fiala szavaival, az őt életre hívó és megerősítő magyar bűnök, hibák és vétkek között minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy a magyarországi reformbaloldal tökéle­tesen és következetesen félreértette a nyilasok mozgalmát, annak társadalmi bázisát és politikai propagandáját. És az sem volt elhanyagolható szempont, hogy a nyilasok felemelkedése idején a hazai reformbaloldal teljesen lemondott a rendszerkritikáról, még a „szélsőjobboldali” ellenforradalmi rendszert ille­tően is.

Jegyzetek

1 Az említett toposzokra l. Ungváry Krisztián: Kik azok a nyilasok? [2] Beszélő, 2003. 6.

2 Lackó Miklós: Nyilasok, nemzetiszocialisták. Bp., 1966, Kossuth, 73., 80. lj.

3 Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár. PIL. 658. f. 5. cs. 205. ő. e.

4 Pedig ez a megfelelés nem volt feltétlenül automatikus. „A magyarországi német népcsoport kizárólagos szervezésére igényt tartó Volksbund a Nyilaskeresztes Párttól tartott leginkább, mert az ugyancsak a nemzetiszocializmust hirdetve lépett fel, s többnyire a németlakta falvakban is voltak már szervezetei.” Tilkovszky Loránt: Ez volt a Volksbund. Bp., 1978, Kossuth, 117. Ugyanakkor az is igaz, hogy az 1939-es választásokon „[m]int megállapították, a népi-németek – azoknak a választókerületeknek a kivételével, ahol volksbundisták léptek fel kormánypárti jelöltként – csaknem kivétel nélkül a nyilaskeresztesekre adták szavazataikat...” I. m. 55.

5 E kistérség a hazai politikatörténet-írás szerint kiemelkedően erős bástyája volt a nyilas mozgalomnak. L. pl. Sipos Péter: Egy politikai eszmerendszer kialakulása. In: Szálasi Ferenc börtönnaplója. Bp., 1997, BFL-FILUM, 22. „Csia bizonyos tekintélyt élvezett a fővárosból zöldövezetbe költöző keresztény középállású értelmiségiek, hivatalnokok között, akik a divatossá vált Duna-közeli kertes északi övezetben, Csillaghegyen, Békásmegyeren, Pomázon, Szentendrén telepedtek le… Ebben a környezetben fogamzott meg Szálasi elhatározása: önálló pártot alakít…” V. ö.: Lackó Miklós i. m. „Novemberben belső válság tör ki a párt egyik ősfészkében, a szentendrei szervezetben is.” I. m. 283. stb. Az 1939-es választásokra l. Pintér István: Kényszerpályára szavazó ország – 1939. In: Földes György – Hubai László (szerk.): Parlamenti választások Magyarországon 1920–1998. 2. kiadás. Bp., 1999, Napvilág, 176–207.

6 PIL. 658. f. 5. cs. 189. ő. e.

7 PIL. 658. f. 9. cs. 12. ő. e.

8 Szálasi Budakalászon valóban csak 14 szavazatot kapott a 928-ból, ami – a sváb többségű Dunabogdány mellett – a legalacsonyabb szavazati arány volt az említett rendkívüli választáson. Dunabogdányban 1323 szavazóból mindössze 12-en szavaztak Szálasira. A választókörzetben összesen a 12 052 szavazatból 942-t szerzett meg 1936 áprilisában Szálasi Ferenc. Pilishegyvidék – Budakörnyék, 1936. április 5.

9 PIL. 658. f. 5. cs 205. ő. e. Kiemelés tőlem.

10 Az említett nemzetközi toposzokra l. Mühlberger, Detlef: Hitler’s Followers. Studies in the sociology of the Nazi movement. London – New York, 1991, Routledge. Mühlberger igen kimerítő ismertetést ad a náci párt társadalmi beágyazottsága, társadalmi rekrutációjára vonatkozó historiográfiai toposzokról, azok eredetéről, amelyek középpontjában a középosztály, a Mittelstand-elméletek állnak. I. m. 5–25. Mühlberger lenyűgöző országos és lokális adatbázisok segítségével mutatja be, hogy az NSDAP is inkább néppárti jellegű volt társadalmi összetételét illetően.

11 PIL. 658.f. 5. cs. 205. ő. e.

12 PIL. 658.f. 5. cs. 205. ő. e.

13 Ferenczy Múzeum adattára (a továbbiakban FM) 2012–83. Kovács Gábor: A budakalászi munkásmozgalom kialakulása 1919–1945.

14 Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza. Bp., Napvilág, III. 88.

15 PIL. 658. f. 9. cs. 7. ő. e.

16 PIL. 658. f. 5. cs. 207. ő. e.

17 PIL. 658. f. 5. cs. 199. ő. e.

18 PIL. 685. f. 1. cs. 9. ő. e. A nem manifeszt módon rendszerváltó Szálasi-féle politikai program alapja az az „adottság”, hogy Magyarország parasztállam. Mint fogalmazott, ez „létünk alapja”, miből következően a „földkérdés… létkérdés”. Uo.

19 A rendszerváltás alkotmányos „kereteire” utalt egy másik szónok, amikor úgy nyilatkozott, hogy a magyar nemzetiszocializmus „[l]e fogja dönteni azt a mesterséges falat, amelyet mesterkélt kezek emeltek a nemzet és őfőméltósága közé”. Uo.

20 PIL. 658. f. 1. cs. 4. ő. e. A levél aláírói Huber Lajos és Gál Csaba képviselő voltak.

21 Uo.

22 PIL. 658. f. 1. cs. 11. ő. e. A 2-es, 10-es és 96-os fogadalomgyűrűk tulajdonosai, akik levelükben e nyilas gyűrű viseléséről lemondtak, Horváth István és Párkányi István voltak.

23 PIL. 658. f. 1. cs. 4. ő. e.

24 PIL. 658. f. 1. cs. 2. ő. e.

25 Uo.

26 PIL. 658. f. 1. cs. 3. ő. e.

27 PIL. 658. f. 1. cs. 4. ő. e.

28 Uo.

29 Egy pontosan meghatározhatatlan keltezésű nyilas kisplakát a Szociáldemokraták! Magyar Dolgozók megszólítást követően azt kérdezte: „Meddig tűritek még, hogy a munkásszervezetek fölött zsidók basáskodjanak? […] Magyar munkásnak magyar dolgozó legyen a vezére! Magyar munkásnak magyar szocializmus legyen az eszménye!” PIL. 658. f. 1. cs. 4. ő. e.

30 Vágó Pál: A gép államosítása. In: Nyilas könyv 1940. 76–77.; Gyere velünk! (Hasznos beszélgetés). Uo. 233–­234. Ez utóbbi didaktikus párbeszéd egy szocdem és egy nyilas között zajlott. Végén a nyilas által térített szocdem azt kérdi beszélgetőtársától: „Elfogadtok engem is?” Mire a válasz nem lehetett más, csak igen.

31 Nincs más út! Nem megyünk együtt! Válasz a nyilas-dema­gó­giára. (Írta: egy szociáldemokrata harcos). H. n., é. n., 12.

32 Uo.

33 Igazság a nyilasokról. Bp., 1941, a Szociáldemokrata Párt kiadása, 7.

34 Uo. 17.

35 PIL. 658. f. 5. cs. 204. ő. e.

36 Somorjai Lehel: Emlékezés a daliás időkre. Levéltári Évkönyv XI. Miskolc, 2002, 181–193.

37 FM 2012–83.

38 PIL. 658. f. 5. cs. 209. ő. e.

39 Uo.

40 Csüggedés nélkül. Vezércikk. Népszava, 1939. május 31.

41 A választások eredménye. Népszava, 1939. június 1.

42 Nézzünk szembe a problémáinkkal! Népszava, 1939. június 4.

43 Új parlament – régi problémák I–II. Népszava, 1939. június 6–7.

44 Őrzők a kapuk elé! Népszava, 1939. június 11.

45 Pintér István: A Szociáldemokrata Párt története 1933–1944. Bp., 1980, Kossuth, 205–222.

46 A Magyarság 1939. április 12-től július 13-ig nem jelenhetett meg, míg a Pesti Újság a kampányfinisben volt kénytelen elhallgatni: Ifj. Rupprecht Olivér: A néma jubileum. Magyarság, 1939. július 13.; Meizler Károly: Két néma hét – parlamenti győzelem! Pesti Újság, 1939. július 4.

47 Dr. Kóródy Tibor: Mi választja el a „szélsőjobbot” a „jobboldaltól”. Magyarság, 1939. július 20.

48 Kirobbanás előtt a Szociáldemokrata Párt belső válsága. Pesti Újság, 1939. július 14. Súlyos szabálytalanság van, feloszlatás nincs a szakszervezeteknél. Pesti Újság, 1939. július 18.

49 Ascher László: Mi lesz veled, Németország? Szocializmus, 1933. 10–12. 320–322. A cikk apropóját Georg Bernhard Prágában kiadott Die deutsche Tragödie (1933) és Konrad Heyden Zürichben megjelent Geburt des dritten Reiches (1933) című művei képezték. Ascher számára a magyar közönség előtt is ismerősebb Heyden olvasata tűnt meggyőzőbbnek.

50 Buchinger Manó: Adatok a német helyzet nyersmérlegéhez. Szocializmus, 1933. 5. 137–143. Buchinger Ma­nót a német megszállás után, 1944. március 22-én letartóztatták és Mauthausenbe hurcolták. Túlélte a háborút, 1945 után szociáldemokrata képviselő volt, majd az 1948-as pártegyesítés után tagja lett az MDP-nek, bár ekkor politikai tevékenységet már nem végzett. 1953-ban halt meg Budapesten.

51 -s –s: Miért nem harcol Németország? Szocializmus, 1934. 2. 82–83.

52 Mónus Illés: Szabadságharc a diktatúrák ellen. Szocializmus, 1935. 6. 241–243.

53 Braun Soma: Adalék a reakciós tömegmozgalmak lélektanához. Szocializmus, 1935. 11. 508–511.

54 Tamássi György: Fasizmus és középrétegek. Szocializmus, 1935. 11. 502–507.

55 Mónus Illés: A fasizmusról. Szocializmus, 1935. 11. 481–484.

56 Braun: I. m. 511. Braun Somát, az alkotmányosságban töretlenül hívő szociáldemokrata teoretikust 1942-ben, tehát még jócskán a német megszállás és a nyilas uralom előtti, „alkotmányos" időszakban gyilkolták meg munkaszolgálatosként a keleti fronton.

57 Mónus Illés: A fasizmusról. 484. Mónus Illést a nyilas uralom idején gyilkolták meg.

58 Góra Lajos: Horogkereszt Magyarországon. Szocializmus, 1936. 6. 266–269.

59 Góra Lajos: Szociáldemokrácia és alkotmány. Szocializmus, 1937. 11. 470–474.

60 Lipcsei Sándor: A nyilaskereszt árnyékában. Szocializmus, 1937. 11. 475–478.

61 Mónus Illés: Új választójog – új korszak. Szocializmus, 1938. 1. 1–6.

62 Mónus Illés: Új reformkorszak. Szocializmus, 1938. 11. 481–486.

63 I. m. 486.

64 Webber, Eugen: The Men of the Archangel. In: Laqueur, Walter – Mosse, George L.: International Fascism 1920–1945. New York, 1966, Harper and Row, 105.

65 Ungváry Krisztián: Kik azok a nyilasok? [2] Beszélő, 2003. 6.

66 Nyilas és nem-nyilas magyarokhoz. Turán füzetek. I. sorozat, 4. szám, Bp., 1938, 7.

67 A nyilas egység-tárgyalások okmányai. Nyilaskeresztes Párt Sajtóosztálya, Bp., 1940. 3. Az idézet folytatása: „...a koreszmét, amely új reményalapot nyújtott magyar népünknek.” 

• Befejezetlen múlt [7]