2016. január 5.
5 hozzászólás
Kifinomult, bár szégyenlős „érzelmi rasszizmusa” bizonyos értelemben rosszabb, mint Csurka úr nyílt rasszizmusa. (Krausz T.: Filmkultúra, 1995. május.)
Korábban a rassz volt a trükk, ma a kultúra. (Tamás Gáspár Miklós [3], ATV, 2015.)
További írások Menekültügy témában [4]
Ha az iszlám bevándorlás problémáiról írok, feltűnik, milyen megbélyegző [5]módon válaszol rá a feltétlen befogadás híveinek jelentős része. Nem is az összes baloldalira és liberálisra jellemző ez, még a többségükre sem, hiszen nem mindegyikük osztja a menekültek korlátlan befogadásának elvét.
Írásaimban se rasszista érvekre nem hivatkozom, se megváltoztathatatlannak nem tartom a bevándorlók politikai kultúráját (tudom, hogy például az Angliában élő pakisztániak második nemzedékében árnyalatnyival többen vannak felsőfokú végzettségük az átlagnál), se a demokráciának álcázott fasiszta Orbán-rendszernek nem vagyok a híve. Csak azt állítom [6], hogy a túl rövid idő alatt beérkező túl sok olyan menekült, mely az euro-atlanti kultúrán kívüli iszlám világból érkezik, rövidtávon súlyos integrációs problémákat okozhat. Emiatt olyan gettósodás alakul ki, mely több nemzedék alatt se könnyen számolható fel. Ez főleg a Mag-Európától keletre a szélsőjobboldali, a rejtekező fasiszták demagógiájának, hatalommegragadásnak és hatalom-kiterjesztésnek kedvez.
Lehet, hogy nem azt a nyelvet használom, melyet a korlátlan befogadás hívei használnak. Ez nekik talán „jobboldalias” nyelv. Jobboldalinak lenni azonban ugyanolyan demokrata dolog, mint baloldalinak. Ahogy a konzervatív is ugyanolyan demokrata, mint a liberális. Csak a szélsőségeik, meg a fasizmusba és bolsevizmusba torkolló változataik nem demokratikusak. Lehet, hogy e nyelv miatt érdemlem ki, hogy még a megértőbbek közül is vannak, akik szerint „lelketlen vagyok” a menekültek iránt?
Az elutasító válaszok jellemzője, hogy egyszerűen csak lesöprik, amit az iszlámról konkrétan állítok. Tagadják, hogy az iszlám világából érkezett menekültek nehezen tudnak megválni azoktól a hagyományaiktól, melyek ellentmondanak a felvilágosodás elveinek, és semmi másra nem vágynak, csak arra, hogy biztonságban éljenek (ez utóbbit nem kétlem). Ha megkülönböztetem a muszlim vallást az iszlámtól (mert az utóbbi a politikai vetülete), akkor nem létezőnek tekintik ezt a különbséget, és vallásellenességet orrontanak. Holott nem a muszlimok szabad vallásgyakorlatáról van szó, hanem arról, hogy az iszlámban a vallási jognak közjogi szerepe van, és akkor ez már nem vallásgyakorlás, hanem politika. Tagadják, hogy az iszlámra ne volna jellemző a szekularizáció, mert ez csak a politikai iszlámra lenne érvényes.
Nem ismerik el a Saria jelentőségét az iszlám államokban és a bevándorlók egy részének a gondolkodásában. Főleg: a dolgokat nem annak hívják, amik. Ez lehet, hogy „politikailag korrekt” [7], de nem korrekt. Tagadják, hogy „iszlám” mint olyan egyáltalán léteznék, mert csak különféle „iszlámok” vannak. Ezzel minden olyan nézetet, mely valami rosszat állít az iszlámról, hiteltelenítenek. Ugyanakkor fel sem tűnik nekik, hogy egy másik állításukban elismerik ugyanennek az általános iszlámnak a létét. Hiszen az iszlámot tekintik alapvetően békésnek. Ebben az összefüggésben mégis lenne „iszlám”? Azt állítják, hogy nem ismernek olyan komolyan vehető kutatást, amely azt állítja, hogy az iszlám, mint kultúra ne volna összeegyeztethető a felvilágosodás laikus értékrendjével. Akkor abban a formában szintén létezik az iszlám, hogy összeegyeztethető a felvilágosodással? Egyébként idővel biztos: ahogy a zsidó-keresztény kultúrának is hosszú időre volt szüksége, hogy a maga erejéből kiizzadja a felvilágosodást. És ha csak „iszlámok” vannak: túlnyomó többségük nem tekintélyelvű, patriarchális társadalmakban léteznek-e, ahol ma minduntalan kitör az erőszak? Ja, hogy ennek az imperialisták az okai… Az esetleg meglévő történelmi bevésődések a menekültek egy részében pedig jóakarattal, pénzzel, helyes állami intézkedésekkel stb. fölcserélhetők jobbakra. Akár a fogason felejtett kabát.
Lehet, hogy az esetek egy részében az is baj, hogy a kapitalizmus meghaladását nem tartom belátható időn belül lehetségesnek? Nem mintha a kapitalizmust tökéletesnek tartanám. Azt viszont tapasztalom, hogy a kapitalizmus a polgári demokráciában egészen lassan, de javítható. Nekem Adenauer, Curchill, de Gaulle, meg Auer Pál, Barankovics István, Pfeiffer Zoltán, Sulyok Dezső, Teleki Géza és Varga Béla legalább annyira demokraták [8], mint baloldali (de nem kommunista) ellenfeleik. Ezzel szemben a „végső harccal” megváltható társadalom megvalósításának minden eddigi kísérlete a felvilágosodás eszméinek pervertálódásához vezetett.
Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a kapitalizmus elviselhetőbbé válása mindegyik résztvevő fél elvitathatatlan érdeme: a baloldaliaké és jobboldaliaké, a liberálisoké és konzervatívoké egyaránt. De nem tévesztendők össze a szélsőségeikkel, melyek könnyen fasizmusba és bolsevizmusba torkollhatnak. A demokrácia legfontosabb kérdéseiben és legnagyobb veszélyei idején csak ezeknek az egymással ellentétes, de demokrata politikai erőknek az összjátéka, adott esetben valamiféle megegyezése jelentheti a reális és sikeres megoldást. Sőt, a fasizmussal – és csak azzal – szemben (és csak a legyőzéséig) még a bolsevista szovjettel is össze lehetett fogni (ami fordítva nem engedhető meg).
Kétségtelen tehát, hogy nem bármilyen, például szocialista, hanem a kapitalizmuson alapuló polgári demokrácia híve vagyok. Ezen az alapon jobboldali és konzervatív is lehetek, noha senki sem felel meg maradéktalanul a politikai kategóriáknak.
Következik-e mindebből, hogy ezért már eredendően ellensége vagyok az üldözötteknek és elesetteknek? Talán nem éppen a „kegyetlen” kapitalista polgári demokráciák azok, ahová mindenki menekülni akar? Nem éppen ott, ahol ezek a „minden más politikai rendszernél rosszabb” demokráciák kibontakoztak, vált a leginkább elviselhetővé az élet? A kapitalizmus megszűntetésében reménykedők ezen nyilván mosolyognak, hiszen tudják, hogy éppen ez a megtévesztő az egészben.
Az is jelenthet valamit, hogy a forráshivatkozásaim teljesen mások, mint azoké, akik egyáltalán szóba állnak velem. Sokuk szemében az, aki az iszlámot békésnek, „nem más kultúrájúnak” stb. bemutató forrásokra hivatkozik, eleve hitelesebbnek számít, szemben azzal, aki az iszlámot kritikusan kezelő forrásokra hivatkozik? Vannak, akik a szélsőbaloldali Eszméletben közölt, az iszlámmal kapcsolatban sokszor egészen félelmetes dolgokat állító szerzőkre is hivatkoznak. De mit kezdhet egy demokrata például Francois Burgatnak az Eszméletben megjelent felfogásával [9], amely szerint „vessünk véget annak a felfogásnak, miszerint a reiszlamizáció és a demokratizálódás teljesen ellentétes jelenségek volnának”. Az ilyen források hitele kikezdhetetlenebb?
Mintha valamiféle elfogadottnak számító értelmezési kerettel állnék szembe, melyben az olyan szavaknak, mint szegénység (alulprivilegizáltság), szolidaritás, demokrácia, szocializmus pontosan rögzített jelentése volna. Aki ezeket használva nem tartja magát a megfelelő meghatározásokhoz, az tudománytalan; híján van az általuk művelt szociológia és politikaelmélet fogalmainak.
Azokat az érveket, melyek nem ebben a keretbe fogalmazódnak meg, nem is kell megfontolni, mert csak hiteltelenek lehetnek (és embertelenek). Ezért végül egyetlen olyan érv marad, melyet, akár valami adu ászt, kivághatnak a korlátlan befogadás mellett, mert ez az érv minden keretben cáfolhatatlan: a humanizmus, a személyiség feltétlen tisztelete. Ezért kell minden menekülőt korlátlanul befogadni, legalábbis most, amikor ebben az évben is csak másfél millióan érkeztek Európába. Még csak feltételekről sem lehet szó. Csakhogy a többség bevándorlás okozta aggodalmait ez az érv önmagában nem oszlatja el. Ahogy annak puszta tagadása sem, hogy az iszlámnak lennének a felvilágosodással nehezen összeegyeztethető vonásai.
Az esendők, az üldözöttek legkisebb kritikája is mintha valamiféle tabusértés volna. Kizárná a szolidaritást. Ez magukat a menekültek korlátlan befogadásának a híveit sodorja kényszerpályára. Ha valaki netán hivatkozni merészel bármiféle kulturális különbségre (elég, ha csak kimondja a „kultúra” szót), ebbe a másik, a tabusértő térfélbe kerül. A szemükben szükségszerűen egybeesik az, amit a menekültekről ma a rejtőzködő vagy nyílt rasszisták állítanak azzal, amit a menekültekről netán egy velük nem egyetértő demokrata állít. Csak akiről azt hiszik, hogy az értelmezési kereten belül áll, attól fogadható el, hogy „az iszlám egyszerre vallás és világi törvény [10]”?
Saul Alinsky, aki a baloldali radikálisok neosztálinista 12 szabályát [11] 1971-ben közzé tette, erről a 3. szabályt állította fel: „amikor csak lehet, kerülj az ellenség tapasztalati körén kívülre.” Nem állítom, hogy akik most velem szemben állnak a szakadék másik oldalán, mind mutáns bolsevisták lennének, csak éppen úgy tűnik, olykor ők se mindig türtőztetik meg magukat.
Ez a módszer ma általában csúcsra jár, hiszen az orbáni rendszer hangadói is így járnak el, de az ő alapfogalmaik eszmetörténetileg éppen a felvilágosodással ellentétes alapokon, az erő, az idegenszerűség, a hazából való kirekesztés elvein alapulnak. Ezért nem csak egy szakadék van: ott van az a másik is, amely bennünket az orbáni mutáns fasizmustól elválaszt.
Érvek helyett a legrosszabb, amikor arra hivatkoznak, hogy az iszlám államok mai nyomorúságának nem belső, a saját történelmi fejlődésükből következő okai vannak, hanem alapvetően az egykori nyugati gyarmatosítás és mai beavatkozások az elsődleges okok. Hogy hova vezethet ez, arra példa Samir Amin [12]nak ugyancsak az Eszméletben magyarul is megjelent marxista összeesküvés elmélete. Eszerint „a politikai iszlámot az imperializmus szisztematikus ténykedése hozta létre”, és „vajon ki a felelős a két közösséget sújtó véres harcokért? Egy napon bizonyára meg fogjuk tudni, hogy a CIA (és kétség kívül a Moszad) miképpen szervezte meg e tömegmészárlások jó részét.”
Hiába az érv, hogy például az arab tavasz eredménytelenségét nem a nyugat okozta. Ezt nyilván ők is tudják, de teljesen érthetőnek tűnhet a szemükben, hiszen a gyarmatosításból frissen kikerült világban ez átmenetileg természetes jelenség. Előfordul azonban, hogy valaki közülük mellesleg elismeri, érdemes lenne azt is vizsgálni, miért létezik ma feltűnő fogékonyság a szélsőséges nyugat- és felvilágosodás-ellenes nézetek iránt. Mi az, hogy érdemes? Éppen erről van szó.
Bizonyára ezért is van, hogy az iszlámkritikus gondolatmenetek semmiféle érdemi benyomást nem keltenek azokban, akik a befogadást feltételek nélkül támogatják. Az orbáni rendszer aljas, rasszista gyökerű lépéseinek hatása alatt az iszlám negatív jelenségeit kizárják a tárgyalhatóság keretei közül. Ezáltal nem létezővé válik a legfontosabb ellentmondás. Mégpedig az, hogy a korlátlan befogadás gyakorlati következményei átmenetileg éppen azt a felvilágosodást veszélyeztethetik, melynek humanizmusa a menekültek befogadásának méricskélését kizárja. Ennek a lehetséges – látszólag elvont, netán „kártékony” – ellentmondásnak még a felvetését is elfojtják, lényegében erkölcstelennek tartják, és ezért nem vitatják érdemben.
Annak idején Végh Antallal esett meg, hogy amikor megírta: „tetű van a szatmári falvakban”, azt a választ kapta: „de kinek használ ez?” Most is ez lenne a kérdés?
Pedig a polgári demokratikus világ természetes esendősége, hogy minden, ami a valóság mocsarában megvalósul, tökéletlen. Ez eleve nem teszi lehetővé az eszmények tiszta alkalmazását. Ennek ékes példája, hogy a kibontakozó problémák hatására ma Németországban a kezdeti „üdvözlégykultúra” lelkesedését is felváltja a reálpolitika.
Lehet, hogy az orbáni rejtett fasizmus olyan mértékben meghaladja a vele szemben álló baloldaliak és baloldali liberálisok radikálhumanista részének a mentális erőforrásait, hogy semmi egyébre nem képesek, mint ugyanazt ismételgetni: mindenki, aki a korlátlan befogadás ellenzi, a felvilágosodás ellensége, akármit is tart magáról. Mintha egyetlen nagy, felemelt és figyelmeztető mutatóujjá váltak volna, mely akár valamiféle társadalmi felettes én, megszabja az egyedül üdvözítő irányt. Hogy – Paul Scheffer [13] fordulatával – egy lehetetlen megoldás legyen erkölcsi kötelesség.
Ami együtt jár azzal, hogy az észjárásaikkal nem foglalkozó tömegeket se tudják a maguk oldalára állítani. Attól tartok, hogy ez nem az én vereségem jele.
További írások Menekültügy témában [4]
- E-közélet [14],