Mindig eljön az igazság pillanata. De mindig el is múlik. És erre az elmúlásra sajnos kevesen gondolnak. Jobb, ha bevallom, mert régi írásaim úgyis vallanak róla: a legutóbbi időkig én sem tartoztam e kevesek közé. E keveseken kívül mindenki, akinek kedves a Magyar Köztársaság, abból indul ki, hogy nem történhet annál nagyobb tragédia, mint hogy 2014-ben nem jön el az igazság pillanata. Nem bukik meg, aminek meg kell. Fönnmarad, ami fönntarthatatlan.
Ez tényleg nagy tragédia lenne. De lehet ennél nagyobb is. Attól függ, mi történik, miután az igazság pillanata elmúlik. Bár nagy, de kisebb tragédia lenne, ha csak 2018-ban távoznának a hatalomból a demokratikus Magyar Köztársaság ellenségei, mint ha akkor térnének vissza.
1998-ban úgy gondoltam, nem is történhetett volna rosszabb, mint hogy az Orbán–Torgyán-duó rászabadult az országra. 2002-ben már másként láttam a dolgot: de jó, hogy most mennek, és nem most jönnek! (Mert Horn Gyulából és az MSZP–SZDSZ-liezonból nyolc évnél többet biztos nem kért volna a nép.) 2006-ban sokakkal együtt azon a véleményen voltam: belerokkan az ország, ha a másfél évtizede halogatott nagy reformok még hosszú éveket késnek, márpedig késnek, ha Gyurcsány Ferenc nem folytathatja, amit még el sem kezdett. 2010-ben már éppoly okos voltam utólagosan, mint amilyen buta előzetesen. A mindenáron elért győzelem ára valóban minden volt. Az ár mindent vitt. A győzelem értelmét: a halaszthatatlannak vélt reformokat. Részben azzal, hogy nem történtek meg, részben azzal, hogy 2010-ben elfújta őket a kétharmados erejű szél. Még az első MSZP–SZDSZ-kormány nyugdíjreformját is elfújta velük. Milyen jó lett volna, ha 2006-tól 2010-ig egyszerű többséggel, alkotmányozó hatalom nélkül botorkál el a vesztéig a második Orbán-kormány! Az ő hazugságaik lepleződnek le, az ő nyakukba zuhan a válság, ők demoralizálódnak, s ők vesztik el a 2010-es választásokat. Mennyivel jobbak lennének akkor most a Magyar Köztársaság esélyei!
Azt mondom tehát: ne összpontosítsunk 2014-re. Nem mintha nem lenne jobb minél előbb megszabadulni ettől a szörnyű rezsimtől, hanem azért, mert valóban meg kellene szabadulni tőle, és nem csak látszólag s ideiglenesen. Egyszer kell őket legyőzni, de nagyon. (Természetesen nem úgy nagyon, hogy jogi szabályozás, hanem úgy, hogy a politikai erőviszonyok zárják ki tartósan a demokratikus jogállam ellenségeit a kormányzati hatalom megszerzésére esélyes alakulatok sorából.) Jobb lenne 2014-ben örülni, mint 2018-ban, de a legrosszabb az lenne, ha a 2014-es örömünket 2018-ban kellene megsiratnunk. Az elsődleges kérdés tehát az, hogy kik s miként győzik le Orbánékat, és mit tesznek utána. A mikor másodlagos. A másodlagos kérdés is fontos kérdés, csak éppen nem elsődleges. A mindenáront el kell felejteni: az árat kell mérlegelni. Ebből az is következik, hogy nem föltétlenül a legkisebb rossz elvét követő választás a legjobb választás. Mindeddig azt vallottam, hogy a rendelkezésre álló választékban, legyen az bármilyen, benne van a legkevésbé rossz párt, s a legkevésbé rossz, amit tehetünk, hogy arra szavazunk, mert az vezet a legkevésbé rossz eredményhez. Beláttam: fel kell adni ezt a mechanikus gondolkodásmódot, mely az adott választási alkalmat önmagában tekinti. Bizony a legkevésbé rossz is lehet annyira rossz, hogy a választásával a még rosszabb eljövetelét segítem elő, a még rosszabb valóságos alternatívájának megszületését gátolom, annak esélyeit csökkentem. Ha a legkisebb rossz sohasem tud megbukni, sohasem lesz nála jobb.
Sandítsunk északra. Immáron egy esztendeje, hogy Szlovákia megszabadult a Fico-kormánytól. A négypárti koalíció egy éve bénázik, a négy koalíciós párt egymást bénítja. A Fico-kormány piac- és kisebbségellenes intézkedéseit képtelenek leépíteni, a Dzurinda-korszak reformjain ütött sebeket képtelenek begyógyítani. Nem jutnak semmire sem a nyelvtörvénnyel, sem az állampolgársági törvénnyel, sem a nyugdíjpénztárakkal, sem az egészségpénztárakkal, sem a munka törvénykönyvével, sem a csallóközi autópályával, semmivel az égvilágon. Csak a kényszerű megszorító intézkedéseket sikerült meghozniuk, mert azokat a válság és Fico miatt muszáj volt. Csak annyira jutottak tehát, hogy a saját népszerűtlenségükkel megfizethették Fico népszerűségének az árát. Fico pedig az ő Smerével népszerűbb, mint valaha, s a legjobb esélyei vannak rá, hogy visszatérjen a hatalomba, s immáron a (kicsit mégis kellemetlen) fasiszta koalíciós partner nélkül, egyedül alakítson kormányt. Legyen ez intő példa.
Az igazság pillanata azért múlik el, miután eljött, mert eljött. S ezzel okafogyottá vált. Bebizonyosodott a folytathatatlanról, hogy folytathatatlan, s miután nem folytatódik, hanem valami más folyik, annak a másnak a folytathatósága, létjogosultsága lesz a jelen életbevágó kérdése. A jelen életébe vágó bajok s kételyek pedig olyan magasan uralkodnak a múltéi felett, hogy azok el is törpülnek, s az igazság pillanata, melyhez elvezettek, tovatűnik. A folytathatatlan folytathatatlansága nem lesz többé evidencia, terjed a visszavágyódás az igazság pillanata előtti világba. Ha a múlt a közvélemény-kutatások tanúsága szerint képes megszépíteni egy Kádárt, egy Sztálint, egy Ceausescut, akkor ugyan kit nem? Az Orbán utáni kormánytöbbség mögött jelentős részben olyan szavazók állnak majd, akik ma még Orbán mögött állnak. Akik most tudnak egy olyan Orbán mögött állni, aki mindazt végigvitte, amit eddig végigvitt, azok vissza is tudnak majd állni mögé. Mert nem a demokráciaromboló stratégia, hanem annak eredménytelensége, érdekeik sérelme, életük nehézségei miatt vesztik el, ha vesztik, a Fideszben a bizalmukat, s ha mindezt az új kormány alatt is megtapasztalják, akkor a bizalmuk visszaszáll majd a Fideszre, mivel a demokráciarombolás emléke nem riasztja, a demokrácia helyreállításának érdeme nem befolyásolja őket, jelen bajaik pedig még akkor is nagyobbnak tűnnek majd a múltbélieknél, ha kisebbek lesznek.
De kisebbek lesznek-e? Aligha.
A Szonda Ipsos júliusi adatai szerint a részvételüket biztosra ígérő pártot választók fele a Fideszre szavazna, hatoda a Jobbikra, harmada az MSZP-re és az LMP-re. A polgári demokrácia ellenségeinek tehát jelen pillanatban kétharmados többségük van. A Jobbik természetesen oda számít, Vona Orbán potenciális Slotája, nem kétséges, hogy ha a Fidesznek a Jobbikkal kell koalíciót alkotnia, hogy hatalmon maradjon, akkor ezt fogja tenni. (El sem tudom képzelni, miként juthat egy demokratikus párt arra a gondolatra, hogy a parlamentáris demokrácia legelszántabb, legnyíltabb, legkövetkezetesebb ellenségei, a harcias, erőszakos fajgyűlölet elszánt hívei, a legsötétebb tömeggyilkosok csodálói és követői bármilyen helyzetben és formában partnerei lehetnének a parlamentáris demokrácia védelmében.) Ha számításba vesszük a választani nem tudók hatalmas számát, akkor is egyértelmű, hogy igen cudar világnak kell következnie ahhoz, hogy ebből a mai antidemokrata többségből kisebbség legyen, tekintetbe véve azt is, hogy a csalódottak jelentős részre a jobbszélre csalódik majd, s az antidemokrata táboron belül marad.
Milyen kormányváltás lehet ebből harmincegy-két gyorsan elillanó hónap múlva?
1. Semmilyen.
2. Éppen csak. Kis kormánytöbbséggel, a Fideszen és a Jobbikon kívül minden létező és ma még nem létező pártot kényszerűen összefogó, heterogén, bomlékony koalícióval, melynek nincs egységes, markáns világszemlélete, elképzelése gazdaságpolitikáról, reformokról. Mely erős, kíméletlen, bombabiztos médiapozíciókkal rendelkező ellenzékkel és a Fidesz által bebetonozott hatósági, hivatali emberekkel néz szembe, s amely nagyon ingatag alkotmányos helyzetben találja magát, hiszen a status quót sem elfogadni, sem megváltoztatni nem tudja, mivel nincs hozzá kétharmados többsége. Ellenben a súlyos gazdasági, költségvetési helyzet miatt tovább kell nehezítenie az állampolgárok életét, mely már amúgy is elég nehéz volt ahhoz, hogy az elődje belebukjon.
3. Földindulásszerű, mely darabokra szakítja a Fideszt, és elsodorja Orbánt. Ehhez azonban már akkora córesz kell, amilyet az ellenségünknek sem kívánunk, hát még magunknak, s amiben kormányra kerülni amúgy is istencsapás. A parlamentben a parlamentáris demokráciát két párt képviseli. Az egyik eleve zöld volt, a másik mostanában találta ki, hogy zöld fordulatot vesz. Kétségtelen, a Kohnhoz képest mindkettő eléggé Grün. Mindkettő akkormárinkábbagrünt alapon választható, ám ezt az alapot a fentiekben már megkérdőjeleztük. Ha csak a parlamentáris demokráciához, az emberi jogokhoz való viszonyukat néznénk, akkor valóban reális választási lehetőséget jelentenének. Az LMP mindenképpen, de az MSZP is. Tudnánk sorolni az utóbbi vétkeit, melyekkel a parlamentáris demokrácia minőségét rontotta az elmúlt két évtizedben, s amelyeket szépen elő is hozott az Élet és Irodalomban lefolyt vita, de az kétségtelen, hogy az MSZP a Fidesszel ellentétben alapvetően a parlamentáris demokrácia talaján álló párt. Az is igaz, hogy a rendszer kereteihez, a demokratikus alapintézményekhez való viszony elsődleges minden egyéb politikai tartalomhoz képest. Az a kérdés, hogy egy párt a parlamentáris demokrácia keretei között, annak szabályai szerint kíván-e politizálni, elsődleges ahhoz képest, hogy e kereteken belül milyen politikát folytat. Ebből azonban nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy az elsődleges szempont elégséges is. Ha úgy ítéljük meg, hogy a választható, alapvetően demokratikus pártok olyan politikát folytatnak, mely kudarcra van ítélve, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy az elsődleges szempontunkból kiindulva sem érdemes választani közülük, mert a kudarcuk, ha csak ők képviselik a parlamentáris demokráciát, a parlamentáris demokrácia kudarcaként tűnik föl, azt a látszatot erősíti, hogy a parlamentáris demokrácián belül nincs működőképes alternatíva, ha tehát működőképes államot akarunk, el kell vetnünk a parlamentáris demokráciát. Így végül is demokratikus pártokra szavazva a demokrácia helyreállításának esélyét csökkenthetjük.
Ha így áll a helyzet, akkor jobb, ha nem szavazunk senkire, amíg nem szavazhatunk olyan pártra, melyről úgy véljük, képes a parlamentáris demokrácia keretein belül eredményesen és meggyőzően kormányozni az országot.
Attól tartok, így áll a helyzet, és szegény elárvult liberálisok nem is nagyon láthatják ezt másként.
Van egy LMP, mely (akárcsak a Jobbik) arra építi a Fidesz gazdaságpolitikájának a kritikáját, hogy az lényegében az előző kormányok megbukott, „neoliberális” politikájának a folytatása. Az LMP és elődei következetesen elleneztek a nagy elosztórendszerek területén minden racionalizáló reformot. Az egészségügyben is, az oktatásügyben is, a tömegközlekedésben is. 2010 előtt a Fidesszel együtt, azóta a Fidesszel szemben követelnek mindenre több pénzt, most meg arra biztatják a kormányt, hogy hallgasson végre azokra a jobboldali közgazdászokra, akik már belátták: a Matolcsy-féle gazdaságpolitika megbukott. Miközben ezek a kritikusok pünkt azt a „neoliberálisnak” csúfolt alternatívát képviselik, amit ők oly hevesen elleneznek.
Az MSZP intellektuálisan kiürült, reménytelen párt, súlytalan és érdektelen elnökkel. Semmilyen konstruktivitást nem mutat, a kormány lépéseire és elképzeléseire populista sémák szerint reagál, mintha a saját korábbi ellenzékének halovány utánzata lenne. Siratja az oktatástól, az egészségügytől, a kultúrától s általában az „emberektől” elvett pénzeket, mindenkit jobban mentene, többel kárpótolna, mint a kormány, automatikusan fölró és ellenez minden megszorítást, válogatás és koncepció nélkül minden érdekképviseleti panasz mögé odaáll, a munka törvénykönyvének tervezetében szereplő leggyalázatosabb és legracionálisabb elemeket ugyanazzal a mozdulattal veti el, differenciálás nélkül opponál. A Népszava megszorításokról, kizsigerelésről, betegnyuvasztásról szóló főcímeit bízvást ki lehetett volna ollózni a Magyar Nemzet korábbi évfolyamaiból is.
Egyszerűen nem maradt meg a parlamentáris ellenzéki politikában semmi azokból a gazdaságpolitikai törekvésekből, reformtörekvésekből, amelyek legalább a próbálkozás, a deklarációk s tán bizonyos részsikerek szintjén az előző kormányokhoz kötődtek. Nincsen egyetlen terület sem, ahol az MSZP valamilyen alternatív reformjavaslattal állt volna elő. A szocialisták átvették azt a beteges, destruktív felfogást, amit a Fidesz vitt el a végsőkig, miszerint az ellenzéknek nem dolga, hogy állást foglaljon: melyik ujjunkat harapjuk meg, az ellenzék tegyen úgy, mintha csak a kormány miatt kellene harapni egyáltalán.
És ehhez a semmihez Gyurcsány és köre sem tesz hozzá semmit, semmilyen reformműhely nem működik körülötte, nem lép ki a klasszikus chartista témakörből (ami egyébként persze nagyon fontos témák köre, csak ezek nem a hatékony politizálás tartalmát, hanem a keretfeltételeit érintik).
Csalódtak, akik azt gondolták, bármit is mond vagy hallgat el a Fidesz, a reformkényszer adott, a gazdaságpolitikai mozgástér adott: csupán erős és centralizált hatalom kell, hogy a közgazdasági racionalitás és a reformok áttörjenek a részérdekeken, az ellenzéki uszításon és a megosztott hatalmi ágakon. Hát nem. A hatalmi, személyi és szimbolikus ügyekben úgy csörtet előre a kormány, mint Hannibál betépett elefántjai. De ami az érdemi szakpolitikai kérdéseket illeti, a tehetetlen akaródzás állapotában hánykolódik reformkényszer és reformképtelenség között. A mindenható kormányfő döntésképtelenül sodródik az összecsapó ellenérdekek és közgazdászati felfogások között. Másfél éve fogalma sincs, mit csináljon az iskolával, az egészségüggyel, Matolcsyval. A Fidesz mögé állt reformtábor, jobblib közgazdász tábor lassan reményét veszti s elárvul.
A racionalizáló reformok, a távlatos gazdaságpolitika híveinek nincs pártja és nincs tábora. A nyilvánosságban szép számmal jelen vannak, de egyik sem képviseli semmilyen párt főáramát. Ez a potenciális tábor heterogén pártok belső ellenzékében, kisebbségében, lazán kötődő holdudvarában lézeng, vagy magányosan bolyong a közélet senki földjén, eltűnt pártok hűlt helyén.
Egy olyan kezdeményezés, pártkezdemény kellene, melynek mágneses hatása kiterjed mindenhová, ahol ezek a politikai páriák előfordulnak, s összehúzza, összehozza ezt a szellemi erőt. Politikai menedéket kínál elveszett ellenzékieknek, kormánypártiaknak egyaránt, átrajzolja a politikai térkép egészét, alternatívát állít a jelen prevalens politikai gyakorlatának, kommunikációjának, szerepfelfogásának egészével szemben. Problémacentrikus beszédmódot használ, illúziókat oszlat, bevezet a dilemmákba, s felkészít mindarra, ami kormányzása esetén fájni fog. Nyitott folyamatban dolgozza ki szakpolitikáit, rámutat a nyitva maradó kérdésekre, a kormány és az ellenzék lépéseire differenciált, igényes válaszokat ad, nem használja ki az ellenzéki pozícióját arra, hogy kitérjen az elől, ami elől a kormányzó erők nem térhetnek ki. Kommunikációjában nem a tagadások, hanem az állítások dominálnának: nem az igazság pillanatával való fenyegetőzés, hanem az, ami azután jön. Röviden: pont azt teszi, amit politikai öngyilkosságnak tartanak azok, akiknek a stratégiája a politikai megsemmisülésbe vezetett és vezet.
Olyan sokan ábrándultak ki általában a politikából, hogy egy pártnak, mely szembehalad ezzel a kiábrándító politikai gyakorlattal, jelentős bázisa kell legyen azokban a rétegekben is, ahol intellektuális bátorságát és igényességét kevéssé tudják értékelni. Ennek a pártnak a mondandója túlságosan illúziótlan lesz ahhoz, hogy kételkedni lehessen az őszinteségében, és olyan sokan csalódtak már olyan sok illúzióban, hogy nem lesznek kevesen, akik már csak az illúziótlan beszédben hisznek, csak azt tartják hitelesnek. Egy ilyen párt mellett az összes többi elég sok választó számára lesz eléggé hiteltelen és reménytelen ahhoz, hogy ez a párt legyen az utolsó reményük.
Lennie kell annyi, a kiszámítható, racionális gazdaságpolitikában érdekelt és más pártoktól ezt már nem remélő tőkésnek, amennyi egy ilyen párt bevezetését, felépítését finanszírozni tudja.
Egy ilyen antipopulista párt szakítóerőként hathatna a kormánytöbbség és az ellenzék pártjaira egyaránt. Reményt és lehetőséget adna arra, hogy a kormánytöbbség és az ellenzék bomlásra érett pártjait egy pozitív fejlemény, egy új politikai lehetőség vonzereje és ne az életviszonyok katasztrofális leromlása tépje szét.
Ne legyen igazam, de egy ilyen párt feltűnéséhez, felépüléséhez, érvényesüléséhez és győzelméhez – kivált a Fidesz által alaposan megnehezített terepen – nem lesz elég a következő választásig hátralévő idő. Márpedig mással, másképp nem érdemes legyőzni a Fideszt. Mert nem lesz legyőzve.
- Folyamatos jelen [7]