KÁDÁR JÁNOS elvtárs:
...Ennek a konkrét döntése, azt hiszem közvetlen a végrehajtás vonalán most a legközelebbi időben, azt hiszem a kormányvonalon fog történni majd, a termelés más vonalain, vállalatok, tanács és így tovább.[1] Természetesen én ebbe is beleértem, hogy a Központi Bizottság végrehajtó szerveinek, a Politikai Bizottságnak, Központi Bizottság osztályainak megfelelő közreműködésével történik. Lényeg a végső döntésnek a kialakítása is. Ezért nem foglalkozunk most ezekkel a részletekkel, mert a jelzett irányokkal én természetesen egyetértek, úgy ahogy értettem, az összes előttem szólók ezt mondották. Ugyancsak egyetértek azzal is, hogy most az ülésről csak közleményt, a szokásos kommünikét jelentessük meg és az állásfoglalás tervezeten, hát feltehetően még dolgozni is kellene, azt ne rögtön jelentessük meg, hanem a párt két hivatalos folyóiratában, a Társadalmi Szemlében és a Pártéletben, amit nyilván valahány hét múlva lehetséges csak, ez, de azzal is emeljük hivatalos rangra, magát ezt az állásfoglalás-tervezetet, mert ez szükséges és hasznos a további munka szempontjából. Azért helyeselném ezt az eljárást, mert azt hiszem, hogy mi bizonyos tekintetben levédésben vagyunk, hiszen itt a vitában is többször elhangzott, hogy az egész ország ezzel foglalkozik. Én kételkedem abban, hogy az egész ország ezzel a kérdéssel foglalkozna. Legalábbis így ebben a formájában, ahogy mi tárgyaljuk. Gondolom, valahány száz, valahány ezer, talán néhány tízezer ember előtt ismeretes szakkérdésekkel foglalkozik, és ezt így a napilapokon keresztül, hogy ne mondjam tv, stb. így odazúdítani a közvéleménynek, talán nem válna a dolog javára. Ezért ezt a kétlépcsős közzétételt is támogatnám.
Na most egypár más kérdésről, csak próbálom rövidre fogni én is. Én is hangsúlyozni szeretném és hangsúlyozni szoktam, hogy a mi gazdaságirányítási rendszerünk valójában egy eszköze, eszköz és a gazdaságpolitika érvényesítésére egy eszköze a gazdasági építő munkánknak. Ezt azért is hangsúlyozom most is, mert énszerintem éppen az előbb említett széles magyar közvélemény számára nem az a döntő, hogy milyen a mi irányítási rendszerünk, hanem az a döntő, hogy mit ad, mit hoz, mit produkál az ország és a nép számára. És én is ezt a kifejezést szoktam használni, hogy a milliókat valójában... nem ez a belső vitánk, meg megoldási metodikánk, meg nüanszok érdeklik, hanem, hogy mi a végtermék.[2] Úgyhogy én inkább azt szeretném most hangsúlyozni, hogy egy szocialista ország számára is és a mi számunkra is, bár fontos, de mégis azt mondom, hogy ilyen vagy olyan az irányítási rendszer; a döntő az, hogy bizonyos gazdasági kérdéseket kell megoldani. A gazdasági építés kérdését kell megoldani. Ezt mi úgy hívjuk most gyűjtőfogalommal, hogy a hatékony termelést kell előmozdítani. Én nem demagógiával, hanem sok mindenre gondolva még azt is mondani szoktam, hogy a szocialista rendszerben is tulajdonképpen meg kell tanulnunk gazdálkodni. Mert még igazán nem tanultunk meg gazdálkodni. Nemhogy hatékonyan, hanem igazán, a szó igazi értelmében – gazdálkodni. És ez a központi feladat most is és a jövőben is, mikor elhatározzuk, hogy a gazdaságirányítási rendszerünket továbbfejlesztjük. Azt hiszem, ez a lényege az állásfoglalásnak, és azt kell megtanulnunk, hogy hogyan tudunk szocialista rendszerben nem rosszabbul, mert azért a rendszerek vitája történelmileg folytatódni fog. Hanem legalább úgy vagy jobban élni, gazdálkodni a rendelkezésre álló termelési eszközökkel, az anyaggal, az energiával, az élő munkával. Ami pedig a népgazdaság produktumait illeti, ott az elsőrendű és egy szóval megnevezhető követelmény a minőség. Hát itt most a vitában ez elhangzott, megengedhetetlen a jövőben, bármilyen termékről legyen szó, a silány minőség. Ezt a hazai fogyasztónak se lehet adni, a szocialista országokba se lehet adni és nem is veszik át, és a kapitalista világban meg nem tudunk versenyezni. Azokkal, akikkel nekünk ott versenyezni kell. És nem is veszik át, természetesen. Ugye ez marad és legyen a döntő feladat a további gazdasági munkánkban, az irányítási rendszer megfelelő továbbfejlesztése mellett.
Másképp kifejezve, én azt hiszem, a feladat, ami előttünk áll, az a szocialista építés töretlen folytatása, a műszaki fejlesztés, a nemzeti jövedelem növelése és az életszínvonal fejlesztése. Továbbá időszakonkénti rendszeres emelésének biztosítása. Én most itt így, lehet, hogy ez hibás kifejezés, megnevezés, itt bizonyos ösztönző eszközöket kell alkalmazni. Ez már további más eszközöket jelent.
Én középpontba venném most a közeli időszakban egy bizonyos ideig a termelői árak kérdését. Nem akarom én itt ismételni azt, amit előbb már mind elmondottunk, helyesnek tartom, hogy a termelői árakat a világszínvonal áraihoz igazítjuk szukszesszíve, de ezek nem igazi árak még mindig. Higgyék el elvtársak, hogy ’68-ban a starthelyzetben, nem tudtunk sem iparágaknak, sem üzemeknek egyenlő indulási feltételeket biztosítani, számos ok miatt, és ilyen értelemben a hiba benne van kezdettől fogva a dolgokba, és nagyon hatásosnak tartom a megfelelő és igazi termelői árak kidolgozását. Ami az összes itt szükséges közgazdasági tényezőket figyelembe veszi, és nem tűri a rossz és hanyag munka bekalkulálását. Mert jelenleg ez nagyon széles körben így van. Ezt én egy kardinális kérdésnek tartom a további munka szempontjából, hogy ne egyszerűen az irányítási rendszer mechanikus kérdéseinél ragadjunk le.
Másik: a bérek és jövedelmek. A bérpolitika és jövedelempolitika kialakítása és megjavítása. Minden további részletezés nélkül megint azt mondom, hogy annak megfelelően, amit annyiszor elmondottunk, aki többet teljesít, az többet kapjon.
Egy további kérdésnek tartom – más szempontból is fontos –, hogy a bér- és jövedelempolitika rugalmasabbá tételéhöz, és ahhoz, aki többet keres, az többet dolgozzon, legyen és lehessen jövedelme, ahhoz egy megfelelő adópolitika szükséges. Jövedelmi adópolitika is, és egy bizonyos értelemben vett igazságos közteherviselés a személyek és a családok számára. Erre majd még én visszatérek egy szó erejéig. Tehát ezek mind hozzátartozó dolgok, ami a legközelebbi jövőben a teendőnkbe beletartozik.
Most egy más témát akarok inkább csak érinteni. Elvtársaim, hát ugye a közhangulatot, amennyire azt lehetséges, követni próbáljuk. A reális közhangulat, nekünk nem adnak most már hamis jelentést a közhangulatról, valódiakat adnak, és látjuk azért a változást és a hullámzást. Ebből és egyéb dolgokból az én számomra az a következtetés adódik, hogy nagyon tiszteletreméltó a mi dolgozó népünk helytállása, és ennek óriási jelentősége van. Amiben sok minden szerepet játszik, többek közt az is, hogy valami hitelt szerzett a párt, a kormányzat, a rendszer politikájával a nép előtt, és valamit el is ért. És innen van a türelem. De itt megint ne tévesszük össze azt a tíz-, húsz-, harmincezer gazdasági ügyekben járatos és azt kézben tartó vezetőt a milliókkal. Higgyék el elvtársak, hogy ez a két fő jelszó, nemzetközi gazdasági körülmények és az életszínvonal elért eredményeinek megőrzése, ez nem tartható.[3] Többféle oknál fogva nem tartható. Nem tartható azért, mert akkor nem tudunk a dolgozó népnek perspektívát mutatni, most mint pártra gondolok, hatalomra, rendszerre, nem tudunk perspektívát mutatni.
Ha a nemzetközi gazdasági körülményeket figyelembe vesszük, azok is többfélék. Az egyik nemzetközi gazdasági körülményünk van, ami meg is határoz belőle, kapaszkodhatunk is, az a szocialista világ, szocialista világrendszer. Ez is az egyik gazdasági körülmény, ahol növekednek velünk szemben a követelmények, de potenciálisan egy nagy támaszt is kell lelnünk a szocialista világrendszerrel való gazdasági együttműködésben.
A másik a kapitalista környezet. Ami a szocialista környezetet illeti, ott meg lehet már most jósolni, hogy ott valamiféle ugrásszerű fejlődésekről a jövőben nem lehet szó. Minden országnak megvannak a gondjai. Általános társadalmi viszonyban természetesen a szovjet társadalom a legfejlettebb, de azt még egyéb dolgok is terhelik nagyobb mértékben, mint minket. Úgyhogy valami ugrásszerű fejlődési ütemről nemigen lehet szó, és ez természetesen hat a velük folytatott gazdasági együttműködésünkre, és ebben az értelemben vissza is hat reánk.
Ami a másikat illeti, az a kapitalista környezet, hát erre a szocialistára úgymond így-úgy-amúgy valamiképp, valami kis hatással lehetünk, mert ebben benne vagyunk, részesei vagyunk, a KGST-ben ott vagyunk mi is. A kapitalista nemzetközi gazdasági helyzetre nem tudunk hatást gyakorolni, semmiféle értelemben. Valahol ott is valahogy jelen vagyunk, működünk, de igazi hatást nem gyakorlunk. De én ezt a kapitalista környezetet is tulajdonképpen kettéosztanám, mert valójában kétféle kapitalista környezetről kellene mondani, a tudományos kifejezéssel szólni, a tudományos kifejezéshez ragaszkodva, a fejlett kapitalista társadalom, amelyiknek megvan a maga sajátos problematikája stb., és ott se lehet, onnan se lehet valamilyen nem tudom micsoda óriási változásokkal meg számunkra kedvező feltételek rohamos kialakulásával számolni. Sokkal inkább avval, ami, kapitalista krízis folyamatos létezésével, ami hol egy kicsit jobb lesz, hol rosszabb, termelési megtorpanások, egy kis nekilendülések, pénzügyi krízis stb. stb. És a másik, majdnem hogy elválasztható bizonyos értelemben, ez a fejlődő világ problematikája. Egész más problematika. Küszködnek. Hát ilyen a nemzetközi környezet.
Most elmondjuk a népnek, már el is mondtuk sokszor a nemzetközi környezetet. Aztán azt kérdezik, mit csináljak én evvel a nemzetközi környezettel.
A másik: életszínvonalunk megőrzése. Az életszínvonalat nem tudjuk megőrizni. Ha ennél a jelszónál maradunk és így akarunk dolgozni. Az kopik, olvad. Ez aztán igazán az, amit csak úgy tartani egy szinten nem lehet. Még megőrizni is csak úgy lehet, az általános, az országos átlagot is, ha valamit teszünk, hogy valamilyen relációkban valahogy, valamiképp fejlődjön is.
Evvel a két jelszóval messzire nem lehet menni. Ne haragudjanak, hogy ezt most így mondom, hát azért ez is picit közös gond. Körülbelül egy év múlva lesz pártkongresszus. Na jó, öt évvel ezelőtt odaálltunk a nép elé és azt mondtuk, ilyen-olyan nemzetközi körülmények, hazai áttérünk az intenzívre stb., hát most ez a program, hogy a népgazdaság egyensúlyát biztosítani, a nemzetközi forgalom egyensúlyát, mert akkor még erről beszéltünk, nem a fizetőképesség megőrzéséről és az életszínvonal megőrzése. Hát ez öt évvel ezelőtt volt. Gondolják ez most program a legközelebbi kongresszuson és hogy hitelt talál a népnél – nem. Ez kevés. Más kell, több kell ennél.
Összefüggéseket én nem akarom magyarázni, mert énnekem mindenféle gazdaságirányítási rendszer továbbfejlesztésének vagy további reformálásának – vagy mi az istent – kell ennek támogatás. Ez nem lesz elég. Énszerintem program kell. És ahogy itt már több hozzászóló mondta, természetesen lehet emlegetni nemzetközi gazdasági körülményeket és bizonyos részekben az kikerülhetetlen. Innen következik az importtal való takarékoskodás, az export forszírozása stb., de igazi program kell. Hát ugye nem is módszerünk, nem szoktuk, most se csináljuk, de mi láttunk valami elsődleges állapotban levő új ötéves terv elgondolásokat. Elvtársak, higgyék el, hogy nem lehet 0,5 százalékos évenkénti nemzeti jövedelemnövekedéssel létezni, és nem lehet a tömegek támogatását elnyerni evvel, ilyen 0,5 százalékos nemzeti jövedelemnövekedéssel.[4] És ami abból következik, egész az életszínvonalig bezárólag és a műszaki megtorpanásig stb. Ez így nem mehet. Most azt kell mondani, elvtársaim, nem múlt időben, vagy hiszünk ebben a szocialista rendszerben, ebben többnek kell lenni, mint amit eddig képesek voltunk kihozni. És több is van benne, sokkal több. Akkor program kell. Ez ilyen elsődleges vita, ez nem határozat, én azt mondtam elvtársak, az irányt arra kell venni, hogy egy ilyen évi 2,5 vagy 3 százalékos nemzeti jövedelem és mind, ami abból következik. Mert hiszen a felhasználásban az nem ugyanannyi, a hazai felhasználásban és a fő: a hazai lehetőségek másképp való kezelése. Többet kell ebből kihozni és többet lehet, mint amiről eddig volt szó.
És nem akarok, elvtársak, ne értsenek félre, megint csak valamire szeretnék rámutatni, hogy nézzék, azért mit csinálnak más szocializmust építő népek, más szocialista vezető és munkásosztály, a parasztság, meg a nép. Nézzék meg ezt az egyszerű kis szovjet példát. Az Andropov-éra alatt elővettek bizonyos dolgokat, tudják, hogy miket, majdnem azt mondanám, hogy az „á”-betűt a szervezeti munkának és az effektív eredménye, hogy a ’83-as nemzeti jövedelem termelése már kétszerese volt annak, mint az ötéves terv előző évében tudtak csinálni. Úgy mondanám, ilyen elemi „rendteremtés” dolgai. Ezt sem szabad lebecsülni, és én a mi viszonyainkra gondolok. Én úgy tudom, itt is volna miben rendet csinálni és amiből lehetne nyerni valami nemzetijövedelem-többletet. De én nem akarok ebbe belemenni, ez nem direkció, meg semmi, csak gondolat.
A másik az NDK. Látják ugye évről évre minden sajátosságukat is figyelembe véve – mondják, hogy a termelést ennyivel meg annyival növelik, most már nem tudom hányadszor mondják éves tervnél, ugyanannyi anyag, ugyanannyi energia felhasználásával. Az eredményeket ismerjük, a megtakarításokat nem ismerjük, és egyesek azt mondják, hogy a valóságban csak feleannyi. Nekem mondhatnak, amit akarnak. És ha feleannyi, és ha feleannyi az semmi, az kevés? Nem kevés elvtársak! És nem akarom a példákat így tovább folytatni. A cseheket mi nem is jegyezzük, mint akik gazdálkodni tudnak, de azért nézzék meg az ő múlt esztendei eredményüket, azt is érdemes megnézni. Ez azért se árt, hogy nehogy túl nagyra legyünk az irányítási rendszerünkkel. Ugyanazt kell nekik is megoldani, mint nekünk, a fejlődésnek nagyjából azonos szakaszában vagyunk, és ugye ilyen bővületben élünk, hogy kitaláltunk egy új irányítási rendszert, stb. azért a kérdéseiket azért mások is megoldják, jó másképp, más metodikával, talán ez nálunk nem volna járható. Én gondolom a mienk talán jobb irányítási rendszer, de akkor mutasson is most már valamit, azon túl, hogy mondjuk, nem jelentettünk be csődöt az elmúlt három évben, mint ország. Az nem kevés! Egyébként az összes eredményeket figyelembe véve én meg vagyok győződve róla, hogyha nem vezettük volna be ezt a korszerű irányítási rendszert, nem állnánk így, és nem tudtuk volna kiállni ezeket a terheléseket, amiket ki tudtunk állni. És ha mindent összevetünk, és mondjuk az életszínvonalra gondolunk, de nem egyszerűen bérre és jövedelemre, mindent egybevetve, de ide már ideveszem: személyi biztonság, egzisztenciális biztonság és így tovább – én nem hiszem, hogy a közelünkben sok ország van, amelyik ilyen biztosított életstandardot tudna felmutatni, mint a Magyar Népköztársaság – ha szocialista, ha tőkés. Sajnos azt kell mondani, a mi rendszerünk a termelés hatékonyságát illetőleg, most csak Magyarországról beszélek, a nálunk megvalósult szocialista rendszerről, rendkívül keveset tudott eddig produkálni, a szocialista biztosítottságot túlbiztosítja a társadalom. Sajnos ezt a szót kell használnom itt, ebbe a belső körben használnom. Mindenféle szempontból: munkahely stb. stb. Még olyan értelemben is, hogy nálunk ha dolgozik valaki, ha nem, a rendszer eltartja. Most nem a munkaképtelenekre gondolok, hanem a munkaképesekre. Minden pályán! Ha dolgozik, ha nem, a rendszer eltartja. Hozzá kell majd ezekhez a dolgokhoz is nyúlni valamiféle módon, és ez az irányítási rendszer ebbe segít – két kézzel szavazom meg és üdvözlöm ezt a továbbfejlesztést.
A társadalmi igazságnak is jobban kell érvényesülni. Azért mondom, hogy program kell, tehát erőfeszítés és nemzeti jövedelemnél, a 0,5-nél messzibb kell jutnunk a tervben is és a valóságban is – és erre van lehetőség, a hazai lehetőségek jobb kihasználásán keresztül. És ez minden más szférában majd ad egy kicsit a műszaki fejlesztésre is, és így tovább, amihez kell, és a fizetőképesség megőrzéséhez és a többi.
A társadalmi igazságosság! Aki a reformnak igazán híve, és a társadalom fejlődését is emlegeti ezen keresztül a reformon keresztül, az legyen szíves és vegye figyelembe a vadhajtásokat is, és legyen szíves vesse fel, hogy mikor és hogyan vetünk már véget a vadhajtásoknak, hogy a reform útján tovább haladhassunk.
Elvtársak, nagyon egyszerű és primitív példákat fogok mondani. Van egy egyszerű büntetőjogi fogalom – nem tudom az még érvényes-e –, azt úgy hívták: csalás. Ez egy egyszerű és tiszta fogalom volt. Valamiért négy szélhámos összeállt és mondjuk társasházépítésre vállalkozik, felszed nem tudom én hány milliót, ott eltesz-vesz valameddig, eltűnik, és a milliók is eltűntek velük együtt. A mi sajtónk felvetése a következő – nem egy ilyen eset van –, a tanács nem tud semmit sem csinálni, még azt sem tudja megakadályozni, hogy ugyanezek más felállításban egy másik ilyen vállalkozást csináljanak és folytassák azt, amit eddig csináltak. Régen volt egy ilyen fogalom: csalás. Aki csalt, azt letartóztatták, az már egy bűncselekmény volt, azt megbüntették, és mindenképpen lehetetlenné tettük, hogy a csalást folytassa. Nálunk széles körben ez lehetséges, és még úgy látszik, kibontakozóban van. Aki a reform híve, az ilyesmire is gondoljon, még ezt is a tudatlan közvélemény a mi irányítási rendszerünknek tulajdonítja. Ez is hozzátartozik a társadalmi igazságossághoz és higgyék el, ha itt valamit tudunk csinálni, ilyen szférákban, a tömegtámogatás sokkal nagyobb és hatásosabb és lelkesebb lesz.
A másik meg ezek a kiugró jövedelmek, amit nem mondjuk csalással szereznek, hanem mit tudom én mivel, mondjuk ott is valami szabályozásnak kell lenni, és akinek nagyon nagy a jövedelme, isten éltesse, keressen, de akkor vagy az adóban, vagy valahol kicsit többet fizessen, mint más ember.
Egyéb visszaélésekről nem akarok a csaláson kívül most foglalkozni, de a csalások és a visszaélések letörésének is benne kell lenni a reformprogramunkba – hogy már én is így sértegessek valakiket (derültség) – szerintem szükséges! Teherviselés a jövedelem arányában!
Most furcsa dolgokat fogok mondani, mert az ember csak töri a fejét, és nem ajánlom én bevezetésre. Elvtársak! A mi társadalmunkban nem tudom hány milliomos van, mert már ilyesmiket is lehetett folyóiratokban olvasni, hogy 40 darab 40 milliós vagyonnal rendelkező ember van az országban, és azt sem tudom, hogy hány koldus van, mert valahol olvastam, hogy nemzeti kokárdákkal koldultak április 3-án, 4-én az utcán élelmes emberek, nagy kokárdákkal. De szegény emberek nálunk vannak. A szegény ember ugyanannyit fizet azért a lapockáért, mint a nagyon jól kereső és módos ember. Jegyrendszert ugye nem akarunk, de hát valahogy nézzünk utána, vannak a tanácsok, van szociális alapjuk, akkor kicsit több pénzt kell odaadni, legyen kataszterük, össze tudják írni, a tanácson már csak ismerik az ott lakó embereket, a végképp elesett, egyedülálló, 81 éves, beteg stb. kapjon segélyt, és valamiképp gondoskodjanak róluk, hogy ne ugyanannyiért kelljen neki sorba állni és ugyanannyit kelljen neki fizetni, mint a 40 meg 80 ezret kereső embereknek. Ez is hozzátartozik szerintem ahhoz, hogy becsületet szerezzünk a mi gazdaságpolitikánknak és gazdaságirányítási módszereinknek. Vannak ilyen nagy vívmányaink, az ingyenes közoktatás például, az vívmány, és a szerzett vívmányt nehéz visszavenni. Csak én megkérdezem, miért kell annak a szegény államnak ingyen középiskolai, főiskolai oktatásban részesíteni olyan szülők gyerekeit, akik nagyon sokat keresnek, s akiknek a gyerekeik sokszor a gyerek fájdalmára nem lehet az ifjúsági táborba vinni, mert befizették Honoluluba utazásra a szülei nyárra. Az egyetemre autóval jár, én nem tudom ez igazság, szerintem ez nem igazság. Meg kellene találni a módját, hogy hozzányúljunk. Itt van ez a közegészségügy. Kivívtuk, bevezettük az állampolgári jog az egészségügyi kezelés, énszerintem ez így nem jól van, először is nem így van, lassan nem ingyen lehet a kórházba jutni, tömegméretekbe már változtatni kell, más rendszert kellene bevezetni. És én nem hiszem, hogy a diák az egyetemen nagyon nagy hőbörgést tudna a többi között kelteni, az ő szüleinek, akik jól bírják magukat, és itt fizetni képes valamit, és nemcsak az, hogy nem kap ösztöndíjat, vagy mit tudom én. És az egészségügynél is, én el tudnék képzelni a kezelésekbe is különböző osztályokat, és fizessen aki tud, nem becsületsértés, és amilyen agyafúrt a mi népünk kitalálja annak a módját anélkül, hogy visszavennék az alaptörvényt.
Meg kellene találni. És még vannak más ilyen dolgok, itt van pl. az aggok. Hát a lakosság 20 százaléka nyugdíjkorú, és én nem tartom igazságnak azt, hogy a jól kereső ember szüleiből és a teljesen egyedülálló, elaggott, beteg emberből egyforma gondot kell az államnak csinálni. Nem tartom igazságosnak. Én nem akarok ilyen radikális reformokat tenni, de van gyermektartás, és én valamilyen formáját a kötelező szülőtartásnak is el tudnám képzelik, ha olyan emberről van szó, aki ezt a mellény zsebéből kifizethetné. Legyen osztályai az öregek otthonának, ilyet még építeni kéne sokat, és fizessenek keményebben azok, akik ezt megengedhetik maguknak, otthon unják az öregeket, hát oda adják valahova, de ne az állammal tartassák el. Ezeket csak így említem. Higgyék el, lehetséges, szükséges is volna, és a közmorált a tömegtámogatás javítaná az ilyen vagy ehhez hasonló dolgok, és csak gondolni kéne rá és foglalkozni kéne velük. Én csak így felvetem gondolatnak, már távlatokba is gondolva. Hátha az nekünk gondunk, hogy jelenleg nem lehet nagy kategóriáknak köszönni se bérdologba, mert nem lehet köszönni na, hát nem bírjuk ki, hát egészségügyi alkalmazott van jelenleg 200 000, és persze hiánnyal küzdenek, orvos- meg ápolóhiánnyal, ezt sem érti az ember, hogy miért meg hogyan, mert tíz év alatt a kórházi ágyak száma csak 5000-el nőtt, az egészségügyi alkalmazottak száma azonban több mint 100 százalékkal nőtt, és mégis kevés van, az isten érti ezeket az rejtélyeket, hogy hogyan van ez. Ezeknek is érdemes már utánanézni.
Szóval van mit nézni, ha igazságot keresünk, társadalmi igazságot, emberi igazságot, nem is csak szocialista igazság, mert ha azt akarjuk, én mellette volnék a jövedelmek és keresetek mozduljanak, ha természetesen a valódi teljesítmény után. De akkor ottan, aki tud, fizessen is, és nem egyenlő, mert a mi mostani egyenlő receptünk, hogy a hús árát emeljük, meg időnként a kenyér árát emeljük a jómódú meg jól kereső meg szegényt meg kódist egyformán érint, ez folytatható sokáig elvtársak, ezt nem fogják az emberek elfogadni örökké, ez nem lehet a mi egyenlő receptünk.
Most egypár vitás kérdés, és bocsánatot kérek, hogy túlléptem a felszólalási időt, de viszont ritkán szólalok fel, ezt írják a javamra.
Néhány vitás kérdés: mostanában vitatott inkább másutt vitatott, mint itt ma, ez a bizonyos reform megtört vagy nem tört meg, mikor tört meg, ki törte meg stb. látják a Katona[5] elvtárs egészen kiborult az egyik kérdésfeltevésnél. Én értem őt, ő ezt látja, ő így érzi. Én azt mondom, elvtársak, még korai a babérokon osztozni és a tüskéket másoknak osztogatni. Ez még korai. Ez majd a történelem dolga lesz, és én is azt mondom, elvtársak, hogy mi a reform múltján ne sokat keressünk most, most tapasztalatok vannak, akik ezt tudják, akiknek tudni kell, azok tudják, tanuljunk a tapasztalatokból és javítsuk is és megfelelő irányba fejlesszük a reformot, de ne foglalkozzunk most avval, mert arról mindről lehetne vitatkozni, én élő tanú és jó emlékezetű ember vagyok, én meg tudnék sok mindent mondani, hogy mi hogy volt a valóságban, szemben bizonyos folyóiratokkal, azok állításával. És ne osszuk az embereket reformpárti meg reformellenes, meg mit tudom én mire.
A Bognár[6] elvtárs lelkesedését értem a fiatal közgazdászok iránt, majd mi megpróbálunk velük zöldágra jutni, mint mindenki mással, akinek tisztességes a szándéka, de hát ők fognak majd persze közgazdászok lenni valamikor, de ők még többször fogják a nézeteiket cserélni, mert mi is cseréltük az idők folyamán. Ezekkel a nézetekkel ők nem lesznek vezetők akkor sem, ha mi nem leszünk. Ezek nem komoly dolgok, nem szolid dolgok, én is tudom, hogy megtört a reformunk, majdnem mikor elkezdtük, csak én másban látom az okot. Mi bevezettünk egy racionális irányítási rendszert, amire valójában nem volt felkészülve sem a felső állami vezetés, sem az önálló vállalatvezetés. Egyik se volt felkészülve. És higgyék el, rögtön az első két-három évben tempót vesztettünk avval, hogy azt hittük, ez egy automatizmus, ami magától működik és művelni senki sem csinálta, mert a felső miniszteriális irányt, egy magasabb rendű irányítási kellett volna csinálni, és nem tudta csinálni. A vállalat a valódi önálló tevékenységre nem volt felkészülve. Már az baj volt, elég baj volt akkor, és hát persze egyéb bajok is be-becsúsztak, ugye, és hát ezek a történelmi okok, áttértünk az intenzív szakaszra, nehéz körülmények között, beléptek ezek a világpiaci nemzetközi gazdasági problémák, hibák az árrobbanás és így tovább, ez mind nehezítette a reformot, a reform érvényesülését, de ennek dacára én még egyszer mondom, ez hatott, ez segített, ez lett a 16 év alatt nekünk, és nem állnánk ilyen tűrhető módon, mint ahogy most állunk anélkül. A mi viszonyaink szerint ez bevált és működik. És bizony, mivel ez így igazán, így nem tudott mindjárt működni, a negatív hatások viszont rögtön jelentkeztek, rögtön szembetűntek az embereknek és táplálták azokat a nézeteket, akik azt próbálták beállítani, hogy itt a munkásosztály és a szocializmus elárulásáról van itt szó.
Na, a másik vitatott kérdés a párt és az állam szerepe. Mondjuk a gazdasági életben. Én azt hiszem, elvtársak, bár nem emlegetjük, nekünk világos határozatunk van, és tartsuk magunkat ahhoz. A világos határozat úgy szól, az Alkotmányban rögzítve van: a párt a magyar társadalom vezető ereje. Én nem tudok szívességből egy parlamentarizmust csinálni, ez így van Magyarországon, ez történelmileg így alakult ki, és valószínűleg így is marad valameddig, még jó sokáig. A másik az állam, erre is van határozat. Kongresszusi nem egy, hát ha nem jó, vessék fel, ez úgy szól: hogy az állam szerepe a szocializmus építésének egész időszakában megmarad, mint gazdasági és kulturális szervezet, ha más új tézis van, tessék felvetni, amíg nincs más, nekem ez az érvényes. Úgyhogy vonuljon vissza a párt meg az állam a gazdasági ügyek intézésétől, ezt én nem tudom elfogadni.[7] Ésszerűtlen a mi társadalmi viszonyaink között. És erre mondok példát is, anélkül is, hogy bárkit is sérteni akarnék; én most – hát mondjuk – a fiatal titán közgazdászokra gondolok; őszintén nem tudom, tulajdonképpen mire gondolnak, tulajdonképpen mit is akarnak, nem tudom elképzelni, még ki kell nyomoznom.
De én emlékszem egy korszakra, amikor előttünk a jugoszláv példa volt a példa. A nagy jugoszláv példa. Na, a jugoszlávok radikálisak voltak, a pártot eltüntették az üzemekből, nem tudom, maguk emlékeznek-e erre, átszervezték ugye hát szövetséggé és lakóterületen volt csak pártszervezet, üzemben nem volt. Egy! A másik: bevezették az önigazgatást, tehát „coki”. Hát én ezt nem akarom se dicsérni, se bírálni, mert én a jugoszlávoknak is csak jót kívánok, ebben mi is érdekeltek vagyunk, hogy a szocialista fejlődés útján fejlődjenek. De tavaly itt járt Sztanbolics elvtárs, és hát ugye finoman és tapintatosan – mint most a Markovicsnak is – megmondtam azért, hogy hát mi büszkék vagyunk irányítási rendszerünkre, maguk a magukéra, mi etatisták vagyunk, maguk önkormányzat, mi a végtermék öregem? Vannak fizetési nehézségeik? És így tovább. És nekünk vannak? Vannak! Ennyire legyünk csak büszkék, mert ők aztán messzire mentek. Hát ha gondolkozó embereknek ez nem példa, ez maga nem segít sehol semmit, hogy a pártszervezet nem avatkozik be az üzemben a gazdasági munkába és a kormány nem avatkozik be, hát akkor milyen példát hozzak, és melyik országból?
Aztán itt van a kapitalista világ tapasztalata, vagy amit ott láthatunk és észlelünk. Hát ismerik ugye nagyon jól, hogy ugye Roosevelt nevéhez fűződik egy közgazdasági iskola realizálódása,[SZJ] hát ezt maguk tudják, maguk a szakemberek, nem én, ami azt jelentette, hogy állami munkaalkalom-szervezés, a fogyasztói fizetőképesség fenntartása stb. stb., ez hosszú időn át segítette a kapitalizmust. De beleavatkozott az állam, és segített a kapitalizmuson, megmentette a kritikus szakaszban. Hát így kapaszkodtak ki a 29-es nagy válságból. Na most van egy új iskola,[SZJ] az már más egy kicsit, azt hiszik Angliába meg itt, meg ott, hogy ez mit hoz nekik, ezt én nem tudom, de abban is meg az újabba is, mindig benne maradt az állami beleavatkozás, hogy a Közös Piacról ne beszéljek, ami azt jelenti, hogy dotálnak, termelési ágazatokat dotálnak, üzemeket dotálnak, fogyasztást is dotálnak, vámrendszerük van, import ellen védekeznek limittel, diszkriminációval stb., akkor miért akarják pont a mi szegény fiatal kezdő magyar szocialista országunktól egy ilyen abszolút be nem avatkozást az üzem életébe. Hát milyen társadalmi rendszerben van ez, szerintem sehol nincs.
Elnézést kérek! A pártnak van szerepe és a pártszervezeteknek is. Ha a pártra gondolok vagy a kongresszusra vagy két kongresszus között a Központi Bizottságra, akkor a gazdaságpolitika kialakítása, ez a párt szerepe szerintem. A pártszervezeté pedig, hogy annak a gazdasági politikának az érvényesülését biztosítsa, ellenőrizze, hogy az történik-e és a tömegek támogatását nyerje meg hozzá. Ez a pártszervezet feladata szerintem. Azt hiszem, hogy ez tiszta és világos fogalom, és itt mindjárt meg akarok valamit mondani. A reformmal kapcsolatban rögtön emlegették, hogy ennek a társadalom politikai struktúrájában is változást kell okozni, vagy kell, hogy kövesse, valami ilyesmi. Énszerintem nagyon komoly változások történtek, csak ez nincs paragrafusba foglalva, nincs határozatban kimondva, én magam voltam gyakorló titkár alapszervezetben, kerületben, megyében, én tudom miből áll egy pártszervezet hatásköre. A pártszervezet hatásköre annyiból áll, amennyiben az ott lévő gazdasági állami szervnek van hatásköre. Pontosan addig terjed a hatáskör. Az összes lobbi üres prédikáció, higgyék el. Ott bele tud szólni politikai értelemben, hogy mit, milyen politikát folytassanak, ami nem ott dől el (...) a helyi pártszervezet, és nagyon növekedett a pártszervezet és a társadalmi szervek hatásköre is, és az effektív működési lehetősége, vagy jól éltek vele vagy nem, azt itt most ne bíráljuk. De ténylegesen növekedett. És van a pártnak is feladata, a pártszervezetnek is, és maguknak megvan a maga kulturális, gazdasági meg stb. feladata. És ahogy az üzemek és a tanácsok önállósága növekedett és most fog még tovább növekedni, annak arányában fog növekedni a pártszervezetek és a társadalmi szervek hatásköre, működési területe, és szerintem nélkülözhetetlen a támogatása a gazdaságpolitika érvényesítésében.
Na, most ha már azt vitatják, én csak egyszer most még egyszer emlegetem, erre nincs nagy szükség, mondjuk ennek a gazdaságirányítási rendszernek hívei – magamat is odasorolom –, el ne felejtsék, hogy egy bizonyos politikai időszak és kurzus vívmányai egymásba kapcsolódnak és egymást föltételezik, és ez a jövőben is így lesz. Például az akkor nem nagyon dicsért radikális és még tömegtámogatást sem élvező lépés[SZJ] meg nem történik, a munkáshatalom kézbe ragadására és megőrzésére, akkor ami utána van, az nem lett volna lehetséges. Az nem lett volna lehetséges, akkor (...) mindent elölről kellett volna kezdeni a kommunistáknak, százalékszavazattal vagy nem tudom én mivel, egyéb komplikációkról nem beszélek. De hát ez kellett a lobbihoz is, enélkül nem lehetett volna a második, a társadalom politikai életének, a gazdasági életnek, a kulturális életnek a törvényes alkotmányos rendnek a helyreállítása, a konszolidáció. Az sem mehetett volna végbe anélkül a hatalmi lépés nélkül. És miután ez a kettő már megvolt, úgy nagyjából, akkor kerülhetett sor a harmadikra, a mezőgazdaság szocialista átszervezésére. És ha az nem történik meg, akkor se kerülhetett volna sor a negyedikre, vagy ilyen eredményeket nem tudott volna felmutatni a gazdaságirányítási reform. Ez egy szoros ok-okozat és egyéb kapcsolatban vannak egymással, egyik a másika nélkül elképzelhetetlen, nem lehetett volna létrehozni. És azért babérokat osztogatnak és tüskéket osztogatnak, ne felejtsék el, akiket most nyomtatásban kineveztek, mint a mezőgazdaság prófétái,[8] azokkal abban a teremben vitatkoztam én, a szocialista átszervezés ellen voltak, mondván, hogy nem szabad kompromittálni ezt a szép gondolatot, és nincsenek meg az anyagi eszközeink, ami jó szövetkezet létesítéséhez kell, és kisebbségben maradtak. És így született meg a döntés, hogy meg kell csinálni a mezőgazdaság szocialista átszervezését, és ha ez nincs, akkor a gazdasági élet, a mezőgazdaság önmagában ezt nem tudta volna produkálni, nem tudom milyen irányítást csinálnak majd a lengyelek, remélem, a lengyelek jobb irányítási rendszert csinálnak majd mint mi, és ezt kívánom is, de hogy avval a valamirevaló egyszem görbe lóval, meg avval az ekével meg izé, hogy avval hogy fognak, hogy fogják azt produkálni, amit a magyar mezőgazdaság, hát világraszóló sikert produkált, duplájára emelte a hozamot. Hát ez elképzelhetetlen. Én ezeknek a fő stációknak csak a szerves és organikus és el nem felejthető összefüggéseire akartam utalni. És ha már a múltat emlegetik esetleg – valakinek ilyen gerjedelme támad – akkor ne csak az ’50-es éveknek a negatívumjait akarja népszerűsíteni: gyilkosok uralkodtak stb. stb., mert azért akkor is Magyarország szocialista ország volt, már elnézést kérek. És akkor objektív, olyan, mint a decemberi határozat volt ’56-ban,[SZJ] annak megfelelő értékelést adjanak az ’50-es évekről, ha már arról beszélünk.
Következő: megfelelő munkamódszerekre van szükség. Erről is beszélek most. Na most még azt akarom mondani, ha ez az állásfoglalás megvan, folytatni kell a munkát a végrehajtás vonalán, és a fejekbe való tisztulás vonalán is dolgozni kell, és van mit jóvátenni. És elnézést kérek, akitől kell, szerintem a szemlélet alakításában negatívan hatott az a Hegedűs-féle cikk, ami megjelent a Valóságban, azt nem szabad lett volna közzétenni (közbeszólás: Közgazdasági Szemlében) bocsánat a tévedésért, Közgazdasági Szemlében,[9] Nyers elvtársnak is az a riportja, ami megjelent a Mozgó Világban,[10] nem használt a tisztánlátáshoz. Hát hogy a Hegedűsnél maradjak: hát a Hegedűs helyében restellném magam, a saját renomémra többet adnék, hát így felvetni a nagyüzemek kérdését, mint ahogy ő felveti. Hát ez a társadalmi rendszertől független, nagyüzemek, közepes, meg kisüzem van, az még a terméktől is függ, hogy nagyüzembe lehet gyártani, mert tengerhajót kis műhelyben nem szoktak előállítani, ez világos, ahhoz nagyüzem kell. És a gazdaságosság és a hatékonyság nem a nagyságrendtől függ, ez attól a munkától függ, amit ez a nagyüzem, középüzem vagy kisüzem végez. A másik meg, hogy ezt mondja, hogy a kormányra nyomást gyakoroltak Magyarországon a nagyüzemek vezetői. Ha őket kérdeznék, sírva fakadnának, nem voltak megelégedve a nyomástól. De ha már viccelni akarnék, azt mondanám, hogy hát nézze meg a világ nagy monopóliumait, hát azok nemhogy nyomást gyakorolnak egy bizonyos országra, öt kormány, mint az iskolaszolgákat úgy dolgoztatják, és megkövetelik, hogy hajtsa végre, amit ők az igazgatótanácsokban elhatároztak. Hát ilyesfajta rémüldözésektől Magyarországon már nem kell félni.
A Nyers elvtársnál nem akarom én ezt a riportot, hát én ismerem a nézetét, a szubjektív véleményét, én tisztelem a Nyers elvtárs nézeteit, főleg azt, mikor itt mondja el, amit mondani kell, az nagyon segít nekünk. Én egy dolgot szeretnék – ne vedd rossz néven, ha ez így szóba került – azt a fajta beállítást, amit az az interjú – én nem ismerem az illetőt, aki készítette – hát azokat a kérdéseket, ha külön kiadnák, megérnék a pénzüket. Egyetlenegy dolog bántott engem nagyon, mikor a kérdező – már persze inszinuált a kérdésével – hát persze Magyarországon mit lehet csinálni ilyen helyzetben, ahol a párt reformokat nem csinál, annyi, mintha azt mondanánk, nem is alkalmas rá, vagy legjobb esetben eltűri a reformokat, ha valaki mások kigondolnak reformokat. Hát ez egy történelmi hazugság. Hát a reformokat itt határoztuk el legjobb tudomásom szerint, meg évekig itt készítették. És ez nem jó ilyen inszinuálás miatt. És ezt nem Te mondod, ő így kérdezett, de valahogy a válasz is olyan volt, mintha ez így lenne. Hát ez nem így van. Ezt az egyet, ne haragudj, hogy itt megemlítem a tapasztalat miatt. Egyébként a pártsajtótól sem vagyok nagyon elragadtatva a nézetek tisztázásánál. Én például nem tartom jónak a Népszabadságban megjelent Földes-féle cikket a Hegedűs-féle nagyüzemi filozofálgatásról.[11] Olyan felemás volt, nem tisztázta a nézetet. Én egyrészt, meg másrészt stb. stb., meg a régi nézetek is újra jelentkeznek, szóval nem segített a tisztázásban igazán. És a Társadalmi Szemle szerkesztőségét meg nem üdvözlöm az interjúalanyai miatt, mert rosszul sikerült, nem segítenek ennek a közgazdasági vitának a tisztázásában.[12]
Végül. Több felszólaló részéről elhangzott, hogy bizonyos nyilvános vita is kell, és tisztázni kell, amit tisztázni kell, és legyen vitaszabadság. Nem tudom, elvtársak, hogy milyen tapasztalataik vannak, azt hiszem, mi igénybe szoktuk venni a különböző véleményeket, és kérjük, mikor arról van szó és szeretnénk a jövőben is így csinálni. Csak a munkának van bizonyos elemi szabálya, amit be kell tartani. Annak idején a reformot két és fél évig készítették elő erre felkért emberek, pártalkalmazottak, nem pártalkalmazottak, és jó munkát végeztek szerintem. Az is vitával ment, mégis eredményes és jó munka volt. Nem tartanám elfogadhatatlannak, hogy legyen egy fél mondat a szövegben, a kommünikében, hogy a közreműködőknek megköszönnénk a munkát, akik ebben dolgoztak, ez méltányos. Csak van a munkának egy szabálya, az, hogy van egy bizottság, ott vegyes összetételűek, ott szabadon kell vitatkozni, ha nem fejtik ki nézeteiket, inkább össze se üljenek, ne is legyen ilyen bizottság, és abból alakuljon ki az, ami reálisan ki kell hogy alakuljon. De az nem helyes, ha bizonyos illemszabályok csak a résztvevők egy részét kötik, és egy része már eleve kimegy, kiviszi, ha lehet, sejtést szerez a saját nézeteinek, és eleve tábort akar magának teremteni azonban azokkal, akiket köt a pártszabály és a fegyelem. Ez így nem igazságos, be kell tartani a szabályokat. Mi ezt akarjuk a jövőben is, be kell tartani az elemi szabályokat. Ez persze még inkább érvényes a Központi Bizottság fegyelmére és rendjére. Én egy nagyon jó és nélkülözhetetlen vívmánynak tartom, hogy itt szabad vitázni, volt és van, és remélem, lesz is mindig. Ez kell, hogy megfelelő döntések szülessenek, de ehhez hozzá tartozik az, hogy belső ügyet nem viszünk kívülre, belső pártügyet és főleg nem olyankor, amikor (...) általában ezt be is tartja mindenki, a PB-tagokra kötelező, a KB-titkárokra kötelező, osztályvezetőkre kötelező, KB-tagok többsége kötelezőnek tartja, ezek le vannak bénítva, egyvalaki vagy másvalaki gondol egyet és kiviszi a belső pártkérdést, és nyilvános csemegézés lesz belőle. Ez megengedhetetlen.
Még egyszer elnézést kérek, hogy túlléptem ezt az időt, mit csináljak. Én elfogadom, még egyszer mondom, azzal, hogy a végrehajtásnál nagyon megfontoltan kézben kell tartani és bonyolítani a konkrét végrehajtás vonalán. Az állásfoglalásra támaszkodva és a kommünikében a közvélemény számára is világos fogalmakat kell teremteni, amit még tisztázni kell, és gondolom, hogy ennek az a vonatkozása, hogy a nagy társadalmi kérdések be fognak épülni a kongresszusi munkára való felkészülés, és magában a kongresszus munkájában, aminek szintén az élet eleven kérdéseivel kell majd foglalkoznia és nem valami sablonos istentiszteletnek kell lennie, én legalábbis így képzelem. Köszönöm a türelmüket, végeztem.
Jegyzetek[SZJ]
[1] Az Állásfoglalás alapján három csoportba osztották a vállalatokat: az energiaiparban, a közüzemeknél, nagyon nagy vagy különlegesen fontos vállalatoknál megmaradt a hagyományos irányítási rendszer, a közepes méretű vállalatoknál az igazgató kinevezését és a hosszabbtávú döntéseket választott vállalati tanács kezébe adták, míg a kisebb vállalatoknál a dolgozók közgyűlése vagy küldöttgyűlése kapta meg a kinevezési és a stratégiai döntési jogokat.
[2] „A dolgozó tömegek jelentékeny részét elsősorban nem a politika általános kérdései érdeklik, hanem a mindennapi életüket befolyásoló gazdasági és kulturális kérdések helyes megoldása. Véleményüket a pártról, a rendszerről sem a politikai kérdések alapján alakítják ki.” Kádár János előadói beszéde az MSZMP 1957. júniusi országos értekezletén. Jegyzőkönyv, Kossuth, 1957. 50. o.
[3] Az 1980 márciusában tartott, XII. pártkongresszus kulcsszavaira utal. A kongresszus határozata tartalmazza a következőket: „A külső gazdasági feltételek, a nemzetközi ár- és értékesítési viszonyok az utóbbi években a számítottnál is kedvezőtlenebbül alakultak. Gazdasági nehézségeink nagyobbrészt ebből adódnak. Ugyanakkor nem megfelelő ütemben bontakoznak ki a külső feltételekhez és az intenzív gazdasági fejlődés követelményeihez igazodó belső folyamatok.” Jegyzőkönyv, Kossuth, 1980. 473. old. – Az életszínvonal megőrzéséről lásd Kádár előadói beszédét ugyanott: „A Központi Bizottság javasolja a kongresszusnak: a VI. ötéves terv időszakában a gazdaságpolitika fő célja az legyen, hogy lassúbb fejlődési ütem mellett, a gazdasági fejlődés minőségi tényezőinek kibontakoztatásával, a termelés nemzetközi versenyképességének fokozásával javítsuk a népgazdaság egyensúlyát, és szilárdítsuk meg az elért életszínvonalat.” (Uo., 104. o.)
[4] Az Országos Tervhivatal 1984 elején vitte a Politikai Bizottság elé az 1986–1990 közötti évek népgazdasági tervének első változatát. Ez a variáns azzal számolt, hogy a nemzeti jövedelem növekedése a VII. ötéves terv idején gyakorlatilag tovább stagnál. Az áprilisi KB-ülés után újrakezdték a munkát. Először „nyitott tervet” készítettek, mely három alternatív prognózist tartalmazott: egy pesszimistát, egy közepeset és egy optimistát. Az OT azt sugalmazta a vezetésnek, hogy a közepes változatot vegye alapul mint „legvalószínűbbet”, de ne zárja ki, hogy esetleg a pesszimista változat valósul meg. Ám még ez utóbbi is gyorsabb növekedést írt elő az eredetileg feltételezettnél. (L. a Hoós János tervhivatali államtitkár előadásáról készült beszámolót: HVG, 1985. VI. 29.) A ’85 decemberében elfogadott tervtörvény azonban lefelé már nem nyitott. A terv irreális feltevéseiről l. „Egy arasszal közelebb a szakadékhoz”, Hírmondó 20, 1986, valamint a „Fáradt akarók hada”, Beszélő 16, 1986. Az eset megmutatta, hogy a nyilvánosság hiánya milyen végzetes következményekkel járhat. A szakértők többsége ellenezte a gyorsítás tervét, de csak a szamizdat írta meg, hogy az tarthatatlan, s hogy miért fog rövid idő alatt kudarccal végződni.
[5] Katona Istvánról van szó, aki ekkor a Központi Bizottság irodavezetője.
[6] A pártonkívüli Bognár József tagja volt a Havasi Ferenc által 1982-ben összehívott konzultatív testületnek, amely nagy szerepet játszott az Állásfoglalás előkészítésében. A testület valamennyi tagját meghívták a KB ülésére.
[7] A kifogásolt mondat Tardos Márton: „Program a gazdaságirányítási és a szervezeti rendszer reformjára” c. munkájának intézeti vitáján hangzott el. Tardos fogalmazott így a bírálatokra adott válaszában: „Ki kell mondanunk, hogy a pártnak a gazdaságirányítás terén vissza kell vonulnia. Az 1986-os határozatban ugyan már voltak erre utalások, de sok jele volt annak is, hogy ezt sem az állami vezetők, sem a pártfunkcionáriusok nem vették tudomásul.” Vita a gazdaságirányítási és a szervezeti rendszer továbbfejlesztéséről, szerk. Fazekas Károly, MTA Közgazdaságtudományi Intézet Közleményei, 27. sz. 75. o. A kiadványt, nem sokkal megjelenése után bevonták. A vita alapjául szolgáló cikk megjelent a Közgazdasági Szemle 1982. évi 6. számában (715–729. o.).
[8] Fehér Lajosról van szó.
[9] Hegedűs András cikke, „A nagyvállalatok és a szocializmus” a Közgazdasági Szemle 1984. évi 1. számában jelent meg (63–70. o.).
[10] Nyers Rezső interjúját a Mozgó Világ új folyamának 1. száma közölte, 1984 márciusában, „A reformhoz kötöttem sorsomat” címen. Az interjút Baló György és Domány András készítette. A kifogásolt rész így hangzik:
– ...de Ön mindenesetre ekkor távozott a vezetésből, hiszen addig a Központi Bizottság titkára volt. Szeretnénk, ha elmondaná, hogyan és miért távozott.
– 1974-ben váltam meg a titkári tisztségtől. Azért távoztam a vezetésből, mert 1972 és 1974 között világossá vált, hogy a marxizmus értelmezésében, a szocializmus általános törvényszerűségeinek és nemzeti sajátosságainak értelmezésében eltérés van, bizonyos politikai és ideológiai véleményeltérés van a mozgalmon belül, és a gazdasági reform folytatásának kérdésében is. Tehát oly mértékben vált nehézzé akkoriban a párt számára, hogy ennyire különböző véleményű emberek jól, hatékonyan együtt tudjanak dolgozni, hogy logikusnak látszott, hogy egy páran – akkoriban ketten Fehér Lajossal, majd hamarosan Fock Jenő is félig – kiváljunk a vezetésből. Úgyhogy...
– ...bocsásson meg, kinek látszott ez logikusnak?
– Az én számomra látszott logikusnak, újra belegondolva magamat az akkori helyzetbe. Véleményem szerint a kommunista mozgalom, illetve a magyar politikai rendszer bizonyos fejletlenségének tünete volt, hogy így oldott meg kérdéseket, mert a politikai vezetés ma már ugyanilyen eltérésekkel, értelmezésbeli és véleménykülönbségekkel talán jobban együtt tudna működni. De még ma sem biztos, hogy ez gyakorlatilag lehetséges lenne. Ezért mondom, hogy távozásom természetes volt az akkori körülmények között.
– Ez azt jelenti, hogy távozásukat Ön vagy Önök kezdeményezték?
– Nem. De én nem tudtam volna lelkiismeretesen és az egység teljes kinyilvánításával képviselni sok mindent... nem mindent, de sok mindent... abból, ami azokban az esztendőkben a gyakorlatban történt. A Központi Bizottság határozatai azonban mindig helyes elveket tartalmaztak, ezeket elfogadtam és képviseltem. (...)
[11] Földes István „Kerékkötők vagy bűnbakok?” c. cikkében (Népszabadság, 1984. II. 18.) megvédi a nagyvállalati vezetőket Hegedűssel szemben.
[12] „Kritikai magatartás vagy ellenzékiség?” címen közölte a Társadalmi Szemle 1984. évi 3. száma Flóris György interjúit az egyetemi ifjúság politikai nézeteiről. A megkérdezettek: Schmidt Péter egyetemi tanár, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Gondi József docens, Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, valamint Szenes Iván dékánhelyettes, Semmelweis Orvostudományi Egyetem, Általános Kar.