Nyomtatóbarát változat

1. A személyi változásokról és az Országgyűlés nyári ülésszakáról

Magyarország gazdasági és politikai válságban van. A kormányzat újabb áldozatokat kíván a lakosságtól anélkül, hogy a romlás megállítására programja lenne. A párt vezető testületei és a kormány átalakítása, amelyet a vezetés a válságból való kilábalás első lépéseként népszerűsít, nem több, mint a bársonyszékek csereberéje. A hatalmi csoportosulást, mely az ország sorsát a kezében tartja, a fenyegető helyzet sem készteti politikája megváltoztatására.

1. Kádár János a „kontinuitás” jegyében évek óta útját állja a kibontakozáshoz szükséges politikai fordulatnak és gazdasági reformnak; főtitkári tisztségét ennek ellenére megőrizte, sőt megerősítette.

2. A Politikai Bizottság és a titkárság belső erőviszonyai azok kárára rendeződtek át, akik korábban a reformok mellett foglaltak állást. A legfelső vezetésben továbbra sincs helye olyan politikusnak, aki a demokratikus nyitás programját képviseli.

3. A pártvezetésből és a kormányból kiszorulnak a gazdasági szakemberek; ezt az évek óta tartó folyamatot a mostani személycserék sem szakították meg, holott a politikai vezetés állítólag maga foglalkozik a gazdasági bajok orvoslásának módozataival.

Hivatalos nyilatkozatok évek óta ígérik az Országgyűlés szerepének növelését; a lakosság hiteles tájékoztatását törvények írják elő. A valóságban viszont

– az Országgyűlés – a parlamentarizmus történetében hallatlan módon és törvényellenesen – zárt ülésen iktatta be a Minisztertanács új elnökét és elnökhelyettesét;[SZJ]

– az új miniszterelnök úgy foglalta el hivatalát, hogy programját nem ismertette;

– az Országgyűlés elnöke[SZJ] a szavazás mellőzesével elvetette azt a képviselői javaslatot, amely parlamenti bizottság felállítását szorgalmazta a kibontakozás cselekvési programjának kidolgozására;

– a Központi Bizottság ülése után a sajtó két napig nem közölhette az új tisztségviselők nevét: az országnak így ismét külföldi lapok és rádióadások – gyors és pontos – közléseiből kellett értesülnie a magyar belpolitika eseményeiről.

Az Országgyűlésen – bár a képviselők mintegy tíz százaléka ellene szavazott vagy tartózkodott a szavazástól – rohamtempóban keresztülhajszolták a büntető törvénykönyv és a büntetőeljárásról szóló törvény módosítását. Az új jogszabály alapján a rendőrség egy éven át tetszése szerinti ideig folytathat nyomozást, és tarthatja a gyanúsítottat akár előzetes letartóztatásban. A törvényhozás tehát, ahelyett, hogy a Helsinki Záróokmány és a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya szellemében hozzákezdett volna a büntetőrendszer átfogó felülvizsgálatához, újabb jogosítvánnyal növelte a rendőrség ellenőrizetlen hatalmát.

A kormányzat tehetetlenkedése, programtalansága, szánalmas félelme a nyílt politikától a közvélemény megvetését váltotta ki. A személyi változások fogadtatása azt jelzi, hogy a társadalom nem szavaz bizalmat az új vezetésnek.

Budapest, 1987. június 29.

2. A Központi Bizottság 1987. július 2-án elfogadott programszövegéről

A KB állásfoglalása arról tanúskodik, hogy a pártvezetés kénytelen végre tudomásul venni gazdaságpolitikájának kudarcát; kénytelen jelentős életszínvonal-romlást kilátásba helyezni, és ugyanakkor határozottabb reformokat ígérni a gazdaság, sőt a politika terén is. Diagnózisa azonban nem őszinte, a javasolt gyógymód nem ad alapot a bizakodásra. Félő, hogy az egész programból csak a reáljövedelmek drasztikus csökkentése fog megvalósulni.

1. A KB elismeri, hogy a gazdasági mutatók eltérnek a XIII. kongresszus határozatában és a VII. ötéves tervben kitűzött céloktól. Ám hallgat arról, hogy ezeket az irreális célokat a pártvezetés a szakemberek határozott figyelmeztetéseit semmibe véve erőszakolta keresztül. Egy szava sincs a jelenlegi válság hosszabb távú okairól:

– arról, hogy 1972 és ’74 között félbeszakították és részben visszavették a ’68-ban megkezdett gazdasági reformot;

– arról, hogy az 1973 és ’78 között felvett nyugati hitelek, melyeket ma nem vagyunk képesek visszafizetni, az elmaradott állapotában konzervált gazdaság változatlan bővítését szolgálták;

– arról, hogy 1983 és ’85 között újra lefékezték a reformfolyamatot, és a radikális átrendeződés vállalása helyett gyors fellendülést ígértek.

Mindez óhatatlanul fölveti a személyes felelősség kérdését. Az 1972–74 közötti reformellenes kampányt Gáspár Sándor és Németh Károly vezette. Az eladósodás felgyorsulása idején Németh Károly volt a KB gazdasági ügyekben illetékes titkára, és Lázár György a miniszterelnök. A ’83 és ’85 közötti reformfékezésben Kádár János vitte a főszerepet. Távozásuk nélkül nem lehetséges határozott fordulat.

2. Aggodalomra ad okot az állásfoglalás felemás nyilatkozata a gazdasági reform kérdéseiről.

– A KB még mindig nem mondja ki egyértelműen, hogy az energiatermelés és a közszolgáltatások kivételével minden gazdasági tevékenységet a piac kontrollja alá kell helyezni.

– Homályosak és kibúvókat hagynak a különböző tulajdonformák gazdasági egyenjogúságát elismerő szakaszok.

– A magyar ipar műszaki fejlődését az állásfoglalás elsősorban a sorvadó KGST-n belüli együttműködéstől várja, ahelyett, hogy a világpiaci nyitást tenné az első helyre.

– A piac súlyának növelésével egyenlő nyomatékot kap az állásfoglalásban a központilag vezérelt szerkezet-átalakítás. Semmi nem biztosítja, hogy a piaci mechanizmusokat nem fogja eztán is szétzilálni a kiemelt kormányprogramok erőltetése.

3. Nem tükrözik a valóságos helyzetet a szöveg szociálpolitikai tárgyú bekezdései.

– A KB arról beszél, hogy a veszteséges vállalatokat be kell zárni, de egy szót sem szól a munkanélküliek védelméről.

– A különlegesen veszélyeztetett csoportok között nem említi meg a szakképzetlen – elsősorban építőipari – segédmunkásokat, akiknek nagy része elmaradott körzetekből ingázott, s most visszaszorul a lakóhelyére.

– Egy szava sincs a ’70-es évek településfejlesztési koncepciójának áldozatul esett aprófalvakról. Hallgat a népesség egészségi állapotának általános romlásáról, a születési arányszám csökkenéséről, a halandóság növekedéséről.

– Nem nyilatkozik a szociálpolitikai intézmények átalakításának szükségességéről.

4. A politikai intézményrendszer „korszerűsítésével” foglalkozó pontok semmitmondóak.

– Az állásfoglalás elmulasztja megállapítani, hogy a nyitást mély politikai-erkölcsi válság teszi szükségessé. Ragaszkodik a fikcióhoz, mely szerint Magyarországon „kibontakozott a szocialista demokrácia, társadalmi közmegegyezés” uralkodik.

– A halaszthatatlan érdekképviseleti reformot a KB úgy képzeli el, hogy intézményesítik a kormány és az érdekszervezetek csúcsai közti egyezkedést. De hiába egyezkedik fönt a PB-tag Gáspár Sándor a PB-tag Grósz Károllyal, az érdekeltek számára mindez semmit nem jelent, amíg a szakszervezetet nem demokratizálják.

– A KB a döntéseket megelőző, széles körű társadalmi viták rendszerének kiépítéséről beszél. Hogy mire gondol, ezt megtudhatjuk abból, hogy saját állásfoglalásáról, a mai vészhelyzetben, pár tucat vezető testülettel folytatott szigorúan titkos konzultációt. Ugyanakkor kimondja, hogy a tömegtájékoztatást változatlanul a pártpropaganda eszközeként kívánja használni. Nem beszél az állampolgári jogok megszilárdításáról, a sajtó és az egyesülés szabadságáról.

– Az állásfoglalásban nem esik szó az Országgyűlés államhatalmi szerepének megerősítéséről. Viszont a KB fenntartja magának a kiváltságot, hogy a képviselőházat kikapcsolja, maga adjon megbízatást a kormánynak program kidolgozására.

A vészhelyzet önmagában nem kényszeríti politikai nyitásra és gazdasági fordulatra a pártvezetést. A társadalomnak hallatnia kell a szavát, ha azt akarja, hogy számoljanak az akaratával. Felhívjuk a közvéleményt, ne tűrje, hogy az országot katasztrófába vezessék. Felhívjuk a törvényhozókat, a nemzet sorsáért viselt felelősségüket átérezve tegyenek meg mindent, hogy a kormány a KB-állásfoglalás felemásságain túlmenő, határozottan reformpárti és demokratikus programot tegyen a magáévá.

A társadalom ne hozzon áldozatot jogok és garanciák nélkül!

Budapest, 1987. július 10.

A Beszélő, a Demokrata, az Égtájak Között, a Hírmondó munkatársai

• Hírek