A Budapesti Rendőr-főkapitányság 1986. október 16-án bevonta útlevelemet, és a külföldi utazásból öt évre kizárt. Az intézkedést „külföldi tartózkodása alatt a Magyar Népköztársaság állampolgárához nem méltó magatartást tanúsított” formulával indokolták, ehhez további magyarázatot nem fűztek. A határozat ellen benyújtott fellebbezésemet (lásd Demokrata 1986/11. sz.) a Belügyminisztérium Útlevél Osztálya 1986. december 17-én a „...szám alatti lakos fellebbezésének elutasítása” feliratú formanyomtatvány felhasználásával – elutasította. Hasonló „indoklással” vonták be dr. Pákh Tibor útlevelét.
Az 1978. évi 20. sz. törvényerejű rendelet 1. bekezdése kimondja: „Minden magyar állampolgárnak joga van ahhoz, hogy külföldre utazzék.” Az utazás állampolgári jogát a Belügyminisztérium saját jogszabályai alapján önkényesen – mert felül nem bírálható módon – korlátozza.
1. A Belügyminisztérium kijátssza az államigazgatási döntések indoklását előíró jogszabályokat. Az útlevélkérelmek elutasításának jellegzetes indoklása (kiutazása közérdeket vagy közrendet sért) nem tekinthető indoklásnak, mert nem tartalmazza, hogy miféle közérdeket sért a kérelmező kiutazása, mennyiben sérti azt, és milyen bizonyítékokon alapszik a döntés. (Az efféle indoklás olyan, mintha a bíróság a gyilkos büntetését azzal indokolná, hogy a „szándékos emberölés büntetendő”.)
2. Az útlevélkérelem teljesítését gyakran tagadják meg azzal az indoklással, hogy a kérelmező korábbi utazása során hosszabb ideig tartózkodott külföldön, mint amennyi időre az engedélye szólt, vagy más országba is elutazott, mint ahová az engedélyt kérte. Minthogy az útlevél öt évre szól, és a nyugati útlevél többnyire az egész világra érvényes, a Belügyminisztérium jogsértést követ el azzal, hogy a saját házi rendelkezésének megsértése miatt az állampolgárt megfosztja az utazás törvény biztosította jogától.
3. Sokan azért nem kapnak látogató útlevelet, mert a Belügyminisztérium úgy véli, a kiutazás anyagi feltételei nincsenek biztosítva. Aki látogató útlevelet kér, lemond arról az igényről, hogy az állami devizakészletből vásároljon külföldi fizetőeszközt. Miképpen gondoskodik külföldi tartózkodása anyagi fedezetéről – amíg bűncselekmény elkövetése nem bizonyosult rá – magánügye, útlevélkérelmének visszautasítása tehát jogsértő beavatkozás a magánéletbe.
4. Némelyeknek azért utasítják vissza az útlevélkérelmét, mert hozzátartozójuk megtagadta a hazatérést, magyarán: disszidált. Ez az indoklás nem csak azért jogsértő, mert más cselekményéért bünteti a kérelmezőt, hanem azért is, mert a „hazatérés megtagadása” bűncselekménye időközben megszűnt, a büntetés tehát egy nem létező bűncselekmény „elkövetőjének” rokonságát sújtja.
5. Máig bizonytalan az ’56-os elítéltek utazási szabadsága. Sokuktól a közrend védelmének szokásos indoklásával tagadják meg az útlevelet, másoktól pedig azért, mert harminc év múltán sem mentesültek ítéletük hátrányos jogkövetkezményeitől. Mentesítésüket ugyanis csak azok kérelmezhetik (s nekik se biztos, hogy van hozzá kedvük), akiket határozott időre ítéltek el; azoknak, akiket életfogytiglanra ítéltek vagy halálos ítélet után kaptak kegyelmet, a mentesítés sohasem jár. Sosem utazhatott külföldre például Obersovszky Gyula, az Igazság című forradalmi lap főszerkesztője; megtagadták az útlevelet Rácz Sándortól, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnökétől, bátyja tragikus balesete után kapott életében először nyugati útlevelet Krassó György, és akkor is csak külföldi szervezetek közbenjárására.
6. A fentebbi, közismert korlátozások mellé az 1978-as útlevéltörvényhez kapcsolódó minisztertanácsi és belügyminiszteri rendeletek (53/1978 [XI. 10.] MT sz. rendelet, 6/1978. [XI. 10.] BM sz. rendelet) újabb korlátozást is bevezettek. Ez a korlátozás a „liberális” kerettörvény árnyékában furcsa módon észrevétlen maradt. Az idézett belügyminiszteri rendelet 2. bekezdése szerint „kiskorú számára (hozzátartozó meglátogatását vagy társasutazást kivéve) csak szülővel vagy törvényes képviselőjével történő együttes utazás esetén kérhető útlevél”. Vagyis a rendelet megszüntette a tizennyolc éven aluliak jogát az egyéni turizmusra, elzárta a tizenhat-tizennyolc évesek elől azt a lehetőséget, hogy kiránduljanak a Tátrába, autóstoppozzanak Lengyelországban vagy horribile dictu – cseregyerekként eltöltsenek egy hónapot Nyugaton. Hogy ezt a paragrafust a belügyminisztérium se veszi nagyon komolyan, és megadják az útlevelet kiskorúaknak is? Hogy szükség esetén nem olyan lehetetlen meghívólevelet szerezni és a meghívót távoli rokonnak nyilvánítani? Igaz. De éppen ezért a jogszabály azokon csattan, akiknek nincsenek külföldi rokonaik, akik nem mernek valótlan adatokat beírni az útlevélkérő lapra. Akiknek a szülei nem elég fontos emberek ahhoz, hogy a rendőrség ne az ő példájukon akarja megmutatni: a törvény az törvény. Mint annyi más reglama, amelyet szigorral vezetnek be, de liberálisan alkalmaznak, ez is azokat sújtja, akik semmiféle hatalommal nem rendelkeznek. A prolikat tehát. (Feltéve persze, hogy egyébként utaztathatnák a gyerekeiket.)
Útlevél-korlátozás jogszerűen csak azokkal szemben alkalmazható
1. akik ellen büntetőeljárás folyik;
2. akiket szándékos, köztörvényes bűncselekményért jogerősen elítéltek, és még nem mentesültek a büntetés hátrányos jogkövetkezményeitől.
Minden egyéb esetben az utazás szabadságának bármiféle korlátozása – jogsértés, emberi jogaink önkényes korlátozása.
Az utazás szabadságával kapcsolatos jogsértésekről dokumentációt állítok össze. A tervezett dokumentáció célja kettős:
a) Eseteken szeretném ellenőrizni, igaz-e a fentebbi feltételezés, hogy kedvezőtlenebb társadalmi helyzetűek útlevélkérelmét gyakrabban utasítják el, mint magasabb társadalmi állásúakét.
b) Dokumentációval szeretném igazolni, hogy a Belügyminisztérium önkénye semmibe veszi a törvényt, amely az utazást állampolgári joggá nyilvánította.
Kérem mindazokat, akiknek a Belügyminisztérium vagy bármelyik rendőri szerv az elmúlt négy évben (1983. január 1. óta) bármilyen indokkal visszautasította az útlevélkérelmét, szíveskedjenek levélben, telefonon vagy személyesen felkeresni. Nevüket, amennyiben közzétételéhez nem járulnak hozzá, bizalmasan kezelem.
A jogsértéssel szemben csak a közös fellépés, a hangos tiltakozás segíthet.
Várom jelentkezésüket!
Kőszeg Ferenc
1053 Budapest
Felszabadulás tér 4. II. em. 1.
Tel.: 183-178 (délelőtt)