Mihail Korszony arra kérte fel a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséget, hogy aktivistáival gyűjtse össze az erről a területről 1944 végén elhurcolt magyar férfiak adatait. Mihail Korszony a KGB funkcionáriusa és a felkérés Beregszászon, a sztálinizmus áldozatainak emlékére rendezett konferencián hangzott el. Jól tudjuk, hogy a történelmi rehabilitációt ígérő és a sztálinizmust rituálisan megbélyegző kampányt a legfelső szovjet vezetés indította el, és nincs mit csodálni azon sem, hogy a lebonyolításában a KGB is közreműködik. A krími tatárok, volgai németek és más nemzetiségek ellen elkövetett népirtó intézkedések elítélése után végre a Kárpátalja magyarságát is rehabilitálják.
A Magyar Nemzet munkatársai a lap november 25-i és december 2-i számában ismertették az 1944-es genocídium részleteit. „1944 novemberében Kárpátaljáról több mint negyvenezer magyar férfit hurcoltak el 18 évestől 50 évesig a Szovjetunió munkatáboraiba. Egyetlen bűnük a magyarságuk volt. Több mint kétharmaduk pusztult el a megpróbáltatások következtében. Ma már tudjuk, a „háromnapos kicsi munkára” behívott kárpátaljai magyar férfiak körében a deportálás nagyobb veszteséget okozott, mint a második világháború harcai. A deportálás gyűjtőtábora a Latorca folyó menti Szolyva városa volt, itt november végéig mintegy százezer embert gyűjtöttek össze, nemcsak kárpátaljai magyar férfiakat, hanem más nemzetiségűeket is – rajtuk kívül több tízezer hadifoglyot, valamint Magyarország keleti részéről, Nyíregyházáról, Csonka-Beregből elkerült férfiakat” – írja kitűnő cikkében (M. N. XI. 25.) a KMKSZ beregszászi szervezetének elnökére hivatkozva Botlik József.
A szolyvai haláltáborról és a határszél magyar falvaiból elhurcolt férfiak sorsáról a Beszélő 25. száma számolt be először. „Kis magyar helytörténet – Egy fejezet a GULAG magyar vonatkozásairól” c. írásom a határ innenső oldaláról nézve mutatta be három község férfilakosságának kálváriáját. A Tisza innenső partjáról: Tiszabecsről, Uszkáról és Milotáról 400-450 férfit hurcoltak el előbb a szolyvai lágerbe, onnan pedig tovább a GULAG munkatáboraiba. A kevés túlélő közül négy férfi visszaemlékezéseit közöltem a Beszélő hasábjain. A témát azóta Sára Sándor: Csonka Bereg c. dokumentumfilmje is feldolgozta, a kelet-magyarországi genocídium ténye talán már kitörölhetetlenül bekerült történelmi emlékezetünkbe.
Mihail Korszony KGB-tiszt felhívását és a Magyar Nemzet túlparti beszámolóit olvasva mégis maradt bennem némi hiányérzet. Kárpátalján már megkezdődött az adatgyűjtés és a rehabilitáció. De vajon elkezdődött-e hasonló munkálkodás a határ innenső oldalán? Ki gyűjti össze a vásárosnaményi és fehérgyarmati járásban a községi irattárakból az elhurcoltak és a GULAG táboraiban elhaltak adatait, és ki fogja a hazatértek és a családtagok rehabilitációját kezdeményezni?
1944 decemberében a szisztematikus népirtás nem ismerte a határokat. A magyarok tervszerű begyűjtése a határ innenső oldalára is átcsapott, és az emlékezők szerint rövid időre szovjet katonai igazgatást is bevetettek egy járásnyi magyar területen. A tisztázás a történészek dolga. De az emlékezés és a kegyelet nem kötődhet szeméremérzetből vagy óvatosságból országhatárokhoz.
Nagyszőlősön és Visken – a túlparton – november 25-én és 26-án kopjafát állítottak az elhurcoltak emlékére és érettük szóltak a harangok a gyászszertartásokon. A határ innenső oldalán, Vásárosnaményban, Uszkán és Milotán még várat magára a végtisztesség és emlékezés napja.
Kapcsolódó cikkek
- Külföld [7]