Folytatjuk, ígérte a Beszélő karácsonyi száma a csúcsokon járást, az emlékezést a hét legfontosabb nyugati hatalom állam- és kormányfőinek tanácskozásairól, a hattagú Közös Piacból tizenkét tagú Európai Közösséggé növő integráció vezetőinek félévenként megrendezett konferenciáiról. De az ígéret beváltását kissé halogatjuk. Most csak egy dombocskára emlékezünk. Ezt a világ észre sem vette, de minket szebb kilátásokkal hitegetett. És emlékezünk bércekre, amelyek nem képletesek, hanem valóságosak.
A dombocska: Petru Groza román miniszterelnök 1947-es budapesti látogatása, pontosabban a vele készült rádiófelvétel története. E nyilatkozatban Groza síkraszáll a román–magyar barátságért, melegebben, mint ahogy szokásos volt. De a nyilatkozatot inkább az teszi érdekessé (értékeli le és értékeli fel), hogy nem volt engedélye rá. Megtiltották neki, hogy nyilatkozzék. A küldöttség, amelyet Anna Pauker, a román politbüro egyik legismertebb tagja vezetett, azt a marsrutát kapta, hogy korlátozzák a szívélyességet a protokoll előírta minimumra, de főleg tartsa a száját Groza, aki rokonszenvezik a magyarokkal, s pesti jogászkodásának emlékein elandalodva olyasmiket mondhat, amiket a román kommunista párt túl barátinak tart. Ennek megfelelően, amikor Grozától, a hivatalos utat betartva, rádiónyilatkozatot kértünk, a válasz elutasítás volt. De a véletlen úgy hozta, hogy a parlamenti fogadáson Groza közelébe juthassak, és megismételjem a kérést. Groza szétnézett, látta, hogy nem hallja senki, és megígérte az interjút. Néhány nap múlva a Szentkirályi utcába látogatott, már nem tudom, miféle szervezet helyiségébe. Ott egy alkalmas pillanatban kacsintott, és miként megbeszéltük, a hátsó kijáraton át távozva, a felvételre előkészített stúdióba siettünk. Még el sem készültünk a rövid üdvözlet fölvételével, már a nyomába értek a kísérői. Ejnye, Groza elvtárs, mondták, és elvezették, mint egy csínytevő gyermeket. De úgy látszik, szabad volt megköszönnie – méghozzá magyarul megköszönnie – a felvétel kópiáját, „e szép ajándékot, mely mindenkor emlékeztetni fogja a pesti napokra, s azon baráti, testvéri vendégszeretetre; amelyben mint a román dolgozó nép küldöttei mindvégig részesültünk”.
A bércek, amelyek nem képletesek, hanem valóságosak: Erdély bércei, amelyekben – tárcámban a behívóval – gyönyörködtem. Szorongva gyönyörködtem, vagy gyönyörködve szorongtam. De még nem tartok itt. Kicsit előreszaladtam. Még ott tartok, hogy a román forradalom után úgy véltem: érdemes föleleveníteni a hajdani rádiófelvétel történetét és keresni kezdtem Petru Groza – vagy ahogy magát akkor nevezte: Groza Péter – levelét. Sokáig nem találtam. Szerencsére. Mert mielőtt megleltem volna, régi újságok közt, a fiók mélyén egy kéziratot találtam. A véletlen jó szerkesztő: az írás, amire már alig emlékeztem, háttér a mondottakhoz, előzmény a folytatáshoz. Nem a jó folytatáshoz, amire Groza szavai bíztattak, hanem ahhoz, ami csakugyan bekövetkezett. De én még a reménykedő korszakban vetettem papírra, talán néhány évvel Groza látogatása után. Erre utal a szabad nyelvhasználatot, békés együttélést emlegető optimista függelék, a meghazudtolt jóslat, amit a hiteles történethez fűztem. Az optimizmusra több okunk van, mint akkor. Talán még sose volt ennyi okunk rá. A függeléket mégis elhagyom. Időközben tanultunk egyet és mást. Megtanultuk, hogy reményeinket ne tévesszük össze a valósággal.
Következzék – némi rövidítéssel – a hajdani történet. Negyvenhárom végén vagy negyvennégy elején – a dátumra már nem emlékszem pontosan – behívót kaptam. A keleti határszélre, a háromszéki Bércekre kellett utaznom. Itt, a zászlóaljnál, mindössze egy napig voltam, továbbküldték az északi Kárpátokba az egyik század után. Útközben, várva a csatlakozást, a sepsiszentgyörgyi váróteremben töltöttem az éjszakát.
Amit láttam és hallottam, új volt és mégis ismerős. Utam nemcsak Erdély délkeleti csücskébe vezetett, de a történelem és a költészet tájaira is. Az éles és édes levegő, a napfényben úszó havasok merész vonalai, az ereszekről csüggő jégcsapok, a házikók, amelyeket mintha mézeskalácsos csinált volna, a népviselet eleganciája, mindez megejtően szép volt, balladai és meseszerű. De különösen az ízes székely szó bájolt el. A hosszú vonatozás, ami eleinte nagyon keserves volt, Kolozsvár után egyszerre szórakoztató lett. A fülkében vidám társalgás kezdődött, úgy tetszett, maga a nyelv géniusza tréfálkozik: a sok ötlet, tromf, kép, fordulat megannyi utalás volt nyelvünk sajátosságaira. Most a váróteremben ébren tartott a vidám zsibongás, újraéledt a kaláka, a vasúti fülke pompás hangulata.
Csupán egy asszony és egy kisfiú – anya és gyermeke – maradt távol a körtől. A nő fiatal volt és nagyon szép; karcsú derekú, sudár, kerek, ingerlő mellű. Arcbőre barna volt, nagy, beszédes szeme szintén barna vagy fekete lehetett, haját élénkmintás, olcsó kendő takarta. Parasztos, tompa színű vászonruhája elütött a székely menyecskék viseletétől. A három év körüli kisgyermek is formásnak, egészségesnek látszott. Mindössze egy kurta ingecske fedte, a váróteremben nagy meleg volt. Nyilvánvalóan románok voltak.
A fiúcska és az asszony csöndesen játszott. Azt játszották, hogy az asszony néhány lépésnyire eldobott egy üres cigarettaskatulyát, a kicsi meg visszahozta. A nő fáradhatatlanul dobogatta a szükségcsinálta labdát, hogy elfoglalja a kisfiút. A játék már hosszabb ideje folyt, amikor a szürkés extrás doboz a pad alá csúszott és a fiú csak némi keresgélés után találta meg. Amikor megvolt, diadalmasan fölemelte és izgalmában fölkiáltott, természetesen románul. Az anya nyomban fölpattant, a gyermek szájára tapasztotta a kezét és ölébe kapta. Megdöbbenten és mégis gyönyörködve néztem. A riadt és ugyanakkor mosolygó, csitító tekintet, a gyengéd, átszellemült arc megindító volt. Mintha egy festményt pillantottam volna meg, egy ikont vagy egy Raffaelo-Madonnát. Teljes illúziót keltett a duzzadó húsú bambino is, akinek az ülésben fölcsúszott az ingecskéje.
Az asszonynak minden oka megvolt az izgalomra. A körben megszakadt a beszélgetés, a tekintetek elsötétültek. „Átkozott oláh”, „Magyarországon vagyunk”, „magyar kenyeret eszel, beszélj magyarul” és hasonló kemény szavak röpködtek.
Rövid székelyföldi tartózkodásom alatt is megtanultam, hogy ez a téma szélsőséges indulatokat robbant ki. Jövet a vonaton szóbahoztam és nyomban el is határoztam, hogy többé nem teszem. A kedélyes ábrázatok, amelyek ragyogtak addig, mintha egy derék fazekas égette volna őket fényesre, egyszeribe elszürkültek. Csak úgy pattogott le róluk a máz. Most mégsem fért belém a szó. Az imént látott jelenet túlságosan fölkavart. Közelebb húzódtam a szomszédomhoz, egy csöndes, megviselt arcú férfihez, és halkan beszélni kezdtem. A székely azonnal a szavamba vágott.
– Maga Pestről jön, ugye?
Bólintottam.
– Én meg a halálból.
Kis szünetet tartott, majd azt mondta: „Uram, én most szöktem meg Brailából – és szinte ünnepélyesen bólintott. Braila az a dunamenti Braila, a regáti kikötőváros, erre rájöttem, de egyébként nem értettem a dolgot. Kérdő pillantásomra megeredt a szava. Elmondotta, hogy az odaát maradt székelyeket a hatóságok Brailába hurcolták, és ott ütik-verik, gyötrelmes körülmények között dolgoztatják őket. Pusztítanak a betegségek, sokan meghalnak. – Hallgatni is rossz volt. „Ástunk látástól vakulásig, hasig a dunai iszapban, egy poshadt paradicsomon voltunk meg. Egy paradicsomot adtak egész napra” – s rámmeredt, mintha én űztem volna a rabságba. Azután, lassan lecsillapodva, elbeszélte viszontagságos útját a Dunától Sepsiszentgyörgyig; szökését, a kéthetes bujdosást és a tegnapi éjszakát, amikor a havason át a farkasordító hidegben átjött a magyar felségterületre. „Hát így sajnálja őket” – mondta, újból felizzó gyűlölettel.
Nem volt kedvein folytatni a beszélgetést. Nincs kiút – gondoltam. Itt végleg felülkerekedett a csökönyös gonoszság, a rossz szenvedély, amit a berecki kaszárnyában is tapasztalhattam. A váróterem hamarosan kiürült. Először a viharvert székely kelt fel mellőlem, aki Tusnádra igyekezett a nagybátyjához. Azután, amikor a Bérceknek tartó helyi vonat indult, a többiek is. Kihűlt a szoba. Magamra maradtam.