Tényi István rendező kissé didaktikusra sikeredett dokumentumfilmjében nem is elsősorban a főhős, Kristály Gyula személye és viselkedése, cselekedeteinek a motívumai az érdekesek. Nem is a perben közreműködők okfejtései. Izgalmas persze az ügy, de még izgalmasabb mindaz, ami mögötte tapintható és érzékelhető. Ahogy előtűnnek a kádári „mű” repedései. Ahogy láthatóvá válik a hazugság és az elnyomás gépezetének – hol rafinált, hol brutálisan célratörő – működése. Ahogy a nagy mechanizmus kívülről és távolról, de elsősorban belülről irányítja az egyént. A színre lepő (másokkal behelyettesíthető) személyek „csak” azt teszik és mondják (és azt nyilván hiszik is), ami a szerepükből következik. Az első fokon eljáró bíró szigorú és pedáns; háromévi fegyházra ítéli az elkövetőt. A miskolci postaigazgatóság öntudatos vezetője szakszerűen és kicsit sértődötten bizonygatja, hogy ő csak a kötelességét teljesítette, mikor a névtelen levelet (Kristálynak az MSZMP KB-hoz irt levlapját) „kivonta a forgalomból”, s a címzett helyett a megyei rendőrkapitányságra továbbította. A megyei rendőrkapitány (azóta belügyminiszter-helyettes) meggyőződéssel vallja, hogy súlyos és durva bűncselekménnyel állunk szemben.
Menet közben azonban – a politikai légkör, no meg a hazai ellenzék és nemzetközi emberjogi szervezetek tiltakozása következtében – egyszer csak „kiderült”: hősünk bűne mégsem akkora. Másodfokon, méghozzá a tárgyalás kellős közepén, már az ügyészség (!) kezdeményezte az ítélet enyhítését, s így a háromévi fegyház négyévi próbaidőre felfüggesztett másfél évre olvadt. „Tegnap” is tudtuk, mára pedig mindenki számára világos, hogy Kristály tettének meg- és elítélése szervesen ered a kádárizmus elhallgatáson és elhallgattatáson alapuló ideológiájából, álszent moráljából és jogrendjéből.
A tény magáért beszél: egy hatvanéves, becsületben megőszült munkásember – hosszú párttagság után – egyszemélyes gerillaháborút indít a rendszer, a „munkás”-állam ellen. Miféle dühök munkálhattak benne, mennyi keserűségnek, csalódottságnak kellett ehhez benne felhalmozódnia? Vajon hányszor és hányan vehették semmibe, alázhatták meg, láttak benne könnyen elhallgattatható-leszerelhető melóst, prolit?
A világéletében politizáló, újságolvasó férfit jó ideje aggasztotta az ígéretek, a szavak és a tettek közötti szakadék; az ország, Ózd, s természetesen a saját elnyomorodása. Öt szakmával, negyvenkét évi munkaviszonnyal a háta mögött, hatvanhét százalékos rokkantként alig több mint ötezer forint nyugdíjat kapott kézhez. Az elégedetlenek sokaságából mégsem anyagi nehézségei emelték ki. A végső lökést családi tragédiája adta. Feleségét, aki a házkezelőség gondnoka volt, lakbérek elsikkasztásával vádolták. A munkáltató, a rendőrségi vizsgálat eredményét meg sem várva, felmondta az asszony állását, a házaspárt pedig azonnali hatállyal kitették a szolgálati lakásból, holott a házmesterségért korábban tanácsi lakást adtak le. Kristályék barátaik hétvégi házában húzódtak meg. A rendőrségi vizsgálat közben az állítólag elsikkasztott negyvenezer forint hatezerre olvadt le, a többinek nyomára bukkantak a házkezelőség könyvelésében, és várható volt, hogy a hiányzó hatezer is megkerül. Az asszony azonban nem bírta tovább a nyomozással meg az otthontalansággal járó feszültséget, és öngyilkos lett. Kristály Gyula hiába kérte, fejezzék be a vizsgálatot, mondják ki, hogy a gyanúsítás alaptalan volt és adják vissza lakását – a rendőrségen nem foglalkoztak az ügyével. Megpróbálták békésen kitessékelni a Kohászati Üzemek pártirodájáról is. Neki azonban elege lett a fölényes, csitító szavakból. A párttitkár asztalára vágta párttagsági könyvét. Ettől kezdve lett „társadalomellenes elem”.
A keserű tapasztalásokat igaztalan bántásokat tekintve nem rendkívüli sors az övé. Rendkívülinek az mondható, hogy Kristály Gyula az indulatait nem szűk baráti társaságban dohogta el, hanem magába fojtotta, és úgy érezte, az ózdi munkások, az egész megalázott társadalom közös panaszát kell kimondana. Méghozzá azért, hogy öntudatra ébressze a sérelmek elszenvedőit. Röplapjait szinte hittérítői buzgalommal terjesztette kerek egy éven át.
A hatalom képviselői a filmben a maguk formális igazát védik – valóságos reakcióikról nem szólnak. Pedig az a félelem és düh motiválta makacs kitartás, ahogy a rendőrség az ismeretlen elkövetőt felkutatta, Orwell, Aldous Huxtey, Ray Bradbury vízióit idézi.
A részleteket már nem a filmből ismerhetjük meg, hanem a nyomozást vezető őrnagynak a Belügyi Szemlében megjelent cikkéből, amelyet a Beszélő 25. száma teljes terjedelmében közölt.
A hatóság hónapokon keresztül nagy erőkkel, időszakonként húsz nyomozóval dolgozott. Ellenőrizték a munkahelyükről, a pártból, a szakszervezetből, a munkásőrségtől kilépett vagy kizárt személyeket. Ellenőrizték a megyei, a miskolci és az ózdi munkásőrséghez érkezett panaszokat, kérelmeket. A kéz- és gépírás vizsgálata céljából átnézték az ózdi rendőrkapitányság lakcímbejelentőit, a városi tanácshoz, a városgazdálkodáshoz, az üzemekhez és a vállalatokhoz intézett valamennyi beadványt, s az ózdi üzemek, vállalatok brigádnaplóit is. A szakértők összesen több mint százezer kéz- és gépírási munkát vizsgáltak át, valamint szemügyre vették valamennyi miskolci és ózdi általános iskola és gimnázium írógépét is. De ez még nem minden: „…felmértük és ellenőriztük azokat a személyeket, akiknek irodalmi, illetve verselési hajlamaik vannak, és az munkahelyi vagy családi, baráti körben is ismert lehet”. (Még mondja valaki, hogy ebben az országban nincs becsülete a literatúrának!)
A „hadművelet” eredményre vezetett, bár bizonyos kételyt ébreszt bennünk a megyei postaigazgató filmbeli kijelentése (vajon honnan, kitől származik az információ), miszerint egy névtelen fel- vagy bejelentő vezetett nyomra. (Óh, áldott magyar „hagyományok”!)
Pereg a film.
Egy jól végződött izgatási ügy szabálytalan koreográfiáját, vázlatos eseménykrónikáját kapjuk. Mozaikfotót a kádárizmus rejtett (?) arcáról. A gépezetet láthatjuk működés közben, s hallhatjuk a fogaskerekek kezdődő recsegését-ropogását.
A gépezetbe – a fogaskerekek közé – minket daráltak be.
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [9]