Itt az ideje, hogy világpiaci áron kereskedjünk a KGST-országokkal, mert „az ötéves átlagolajárak nem tesznek jót gazdaságunknak” – ezt állította a Magyar Szociáldemokrata Párt egyik tekintélye a Dátum január 18-i számában. Valóban. A világpiaci (most éppen hordónkénti 18-22 dolláros) ár tonnánként 126-154 dollárnak, kereken 7800-9500 forintnak felel meg. A szaúdi könnyűolaj utóbbi 5 évben jegyzett rotterdami átlagára alapján – a dollárt egy 0,7 körüli szorzóval rubelre váltó „árfolyamon” – számított szovjet importár viszont tavaly 3123 forint volt. (A belföldi termelői ár – ennyiért kapják a felhasználók – ennél 2 ezer forinttal magasabb, s e különbözetből évi több tízmilliárd adóbevételhez jutott a költségvetés.) Nyilvánvaló, hogy az olcsón tartott olaj elkényelmesítette a termelőket, nem ösztönzött energiatakarékosságra, hibás iparfejlesztési döntésekhez vezetett.
Rubel helyett dollár
Jövőre van esély rá, hogy teljesül a szociáldemokrata szóvivő vágyálma, s a tavalyi 113 rubel helyett akár 113 dollárt kell fizetnünk a szovjet olajért – máshonnan importálva a nagyobb szállítási költség miatt csak drágább lehet –, véget vetve az „ötéves átlagolajárak” kárainak.
De föl vagyunk-e készülve a jövő évi „korszakváltás” hatalmas megrázkódtatásaira? A magyarnál sokszorta erősebb gazdaság sem képes egyik évről a másikra megduplázódó olajárakat (és földgázárakat) elviselni. Felkészültünk-e arra, hogy az energiahordozók drágulásával egy időben számos ipari késztermékünk le fog értékelődni a Szovjetunióban? Ha valóban dollárelszámolásra térünk át, van rá esély, hogy gazdaságunk rákényszerül a világpiachoz való alkalmazkodásra. Keményvalutája ellenében a szovjet vevő igényesebb lesz, a szovjet piac kereslete csökkenhet termékeink iránt – amelyeket általában aligha lehet minden változtatás nélkül ésszerű áron, tőkés piacokon értékesíteni. Távlatilag, persze, kívánatos ez a váltás, a kérdés az, rövid távon kibírják-e vállalataink a sokkterápiát.
Mihez kezdhetünk a többlettel?
Ez azonban még „csak” a jövő év problémája. Ma még nem világos, hogy milyen lesz a KGST-együttműködés jövő évi mechanizmusa. Annyit mindenképpen sejteni lehet a fentiek alapján, hogy cserearányaink romlani fognak, aktívumunk leapad, sőt, az átállás első éveiben – remélhetőleg egyre csökkenő mértékű – magyar passzívum valószínűsíthető. Ez utóbbi – a keményvalutás passzívum – éppúgy erőforrásaink kivonása, mint a tavaly év végéig felhalmozott 1,3 milliárd rubeles aktívum. Ez a fizetésimérleg-többlet ugyanis azt jelenti, hogy ennyivel több árut szállítottunk ki – jórészt a Szovjetunióba –, illetve a turisták ennyivel többet költenek nálunk, mint a magyar turisták a KGST-országokban. De mihez kezdhetünk ezzel a többlettel? Árura nem válthatjuk – hiszen ha megtehetnénk, nem is keletkezett volna ekkora többlet (még hosszú lejáratú adósságaink – 500 millió rubel – beszámításával is lényegében mi hitelezünk a Szovjetuniónak), konvertibilis valutát szintén nem kaphatunk érte. Marad a várakozás, hogy majd a jövő évi cserearányromlás úgyis elviszi ezt a pénzt.
Nem a legjobb befektetés. Hiszen ez az aktívum konvertibilis valuta felhasználásával termelődött meg – növelve eladósodásunkat – a magyar exportőrök viszont úgy jutnak jövedelemhez, hogy annak ellenében nincs megvásárolható áru. Hiszen az import nem érkezett be, a forintot viszont átlag két hét alatt megkapja az exportőr. (Még akkor is, ha utóbb a szocialista partner esetleg minőségi kifogás miatt nem hajlandó ténylegesen átvenni a szállítmányt. Ezt az úgynevezett prompt inkasszós átutalást a KGST Általános Szállítási Feltételei, egy sokoldalú egyezmény teszi lehetővé.) Fedezet nélküli vásárlóerő áramlik tehát ki, s mint tudjuk, ahol pénz van, de áru nincs, ott infláció is van.
Szigorító intézkedések
A rubelelszámolású aktívum most már akkora, hogy komolyan fenyegeti gazdaságunk egyensúlyát. A kormány régóta próbálja a vállalatokat a tőkés exportban s a szocialista importban érdekeltté tenni, kevés sikerrel. A múlt héten drákóinak látszó rendszabályt hoztak: valamennyi rubeles exportengedélyt semmisnek tekintenek, újra be kell adni a papírokat, s csak negyedéves bontásban kapnak engedélyt a szállításra az exportálni vágyók. A rendszabály kellemetlen ugyan, de inkább csak a jogszabályok kijátszásával, engedély nélkül szállított tételek exportját lehet meggátolni vele. Azt ugyanis aligha teheti meg az engedélyező hatóság – a Kereskedelmi Minisztérium –, hogy a már megállapított kontingensek terhére ne adjon ki szállítási engedélyeket. Ez ugyanis ellenintézkedéseket váltana ki partnerünknél, hiszen a kontingens lényegét tekintve nem más, mint kormányok közötti megállapodás.
Több eredmény várható attól a készülő javaslattól, hogy a prompt inkasszó szabályait szigorítsák. Nem feltétlenül szükséges ugyanis, hogy a rubelért exportáló szinte azonnal, a dollárért eladó viszont hónapok, olykor fél év elteltével jusson csak pénzéhez. Talán még egy esetleges rubelleértékelésnél is érzékenyebben érintené az állandó pénzhiánnyal küszködő vállalatokat, ha megszűnne a prompt inkasszó vonzása. Egy ilyen kormányintézkedés nem mond ellent a piac törvényeinek – hiszen a tőkés piacokon a vevők kegyeit keresve rendszeresen fizetési haladékot adnak az importőrnek, vagyis az exportőr hitelez – ugyanakkor a jövő évben várható megrázkódtatások egy részét előbbre hozva valamivel fokozatosabbá teszi az átállást a dollárelszámolásra.
A jórészt a szovjet exportból élő vállalatok persze nem fogják örömmel fogadni kivitelük nehezítését. Néhányuknál alighanem a kormánynak is részt kell vállalnia az átállás terheiből. Hogy az erőviszonyok lehetővé teszik-e, hogy a vállalatok nagyobb részét „sorsára hagyja” a kormány, az a jövő nagy kérdése. Pénz híján túl sok mozgástere nincs a központi gazdaságirányításnak, a vállalatok viszont a tömeges munkanélküliség rémével ijesztgethetik a döntéshozókat és a közvéleményt. Sajnos az a pénz, ami a számunkra előnyös energiaárak költségvetési lefölözéséből bevételként megjelent, a költségvetés más csatornáin már réges-rég elköltődött. Sőt, a nyomasztó költségvetési hiány mutatja, hogy annak sokszorosát sikerült felélni, így most nincs központi tartalék az említett átállási veszteségek áthidalására.
Hivatkozott cikkek
- gazdaság [7]