A Beszélő február 5-i számában írtam a nyugdíjkiadásoknak a fejlett nyugati országokban bekövetkezett emelkedéséről és ennek az emelkedésnek néhány tényezőjéről, így a lakosságok elöregedéséről. A múltnál azonban fontosabb a jövő, és a jövőben olyan bonyodalmak várhatók, amelyekre eddig még sehol sem találtak megoldást. A legnagyobb gond a lakosságok további öregedése, és ebből következően a nyugdíjasok számának és arányának növekedése. A legközelebbi tíz-tizenöt évben ez még lassú lesz, azután azonban annál gyorsabb. A nyolcvanas években nemzetközi összehasonlításban két nagyszabású előrebecslés is készült erre vonatkozólag, hasonló eredményekkel: az egyik az Egyesült Nemzetekben, 2025-ig menő, a másik az OECD-ben, 2050-ig menő számításokkal.[1] Mivel az OECD kiadványa valamivel frissebb, inkább erre érdemes támaszkodni. Tudjuk, hogy minél távolabbi jövőre vonatkozik egy előrejelzés, annál bizonytalanabb, ezért a 2020-ra vonatkozó számításokból közlök néhányat, noha a 2030 és 2050 közöttiek jóval látványosabbak. Tehát: 1980 és 2020 között a 64 éven felüliek aránya Franciaországban 14 százalékról 20 százalékra, Németországban 15 és fél százalékról 22 százalékra, Japánban 9 százalékról 21 százalékra, Finnországban 12 százalékról 22 százalékra, Svájcban 14 százalékról 24 százalékra emelkedik. Nyilvánvaló, hogy az öregedésnek ez a foka alapvetően változtatja meg a nyugdíjpénztárak helyzetét. Az öregeknek az egész lakossághoz viszonyított aránya azonban még csak nem is alkalmas arra, hogy a probléma súlyát érzékeltesse. Fontosabb az öregeknek az aktív korú lakossághoz viszonyított aránya, és ebben az arányban még nagyobb eltolódás várható. A második világháború utolsó éveitől kezdve ugyanis baby-boom volt majdnem minden fejlett nyugati országban, ezért az aktív korúak aránya ma mindenütt magas, de éppen ezek a népes korosztályok mennek 2000 és 2030 között nyugdíjba (és maradnak nyugdíjasok az életkor meghosszabbodása miatt még sokáig). A hatvanas évek közepétől viszont mindenütt csökkent a gyerekszám, 2000-től kezdve tehát egyre kisebb aktív korosztályokra jut majd egyre több nyugdíjas. Tovább fogja növelni a nyugdíjkiadásokat az is, hogy a legtöbb országban a nyugdíjak nagy részben az aktív korban elért keresethez igazodnak (keresetarányos nyugdíjak), az emberek egyre nagyobb keresetekkel mennek nyugdíjba, és az alacsony nyugdíjak eltűnőben vannak. Említeni kell azt is, hogy a nyugdíjak az áremelkedések arányában indexálva vannak, valamint azt, hogy a bármelyik évben törvénybe iktatott nyugdíjrendszer (vagy módosítás) teljes költséghatása csak sok idő múlva jelentkezik. Mindezen tényezők hatására a nemzeti jövedelemnek egyre nagyobb része jut a nyugdíjakra. Az OECD-előrejelzés szerint 2020-ban Franciaországban és Németországban a nemzeti jövedelem 22 százalékát, Ausztriában 24 százalékát, Itáliában 25 százalékát kötik majd le a nyugdíjak.
Szükség lenne tehát az állami nyugdíjrendszerek teljes átalakítására. Vannak is reformjavaslatok, már évtizedek óta, de sehol sem kísérelték meg ezek megvalósítását, és nem kerültek megtárgyalásra parlamentekben és minisztertanácsokon sem. A társadalombiztosítási vitát összefoglaló nagy tanulmányában[2] Lawrence M. Thompson azzal magyarázza ezt, hogy reformra csak akkor kerülhetne sor, ha egyetértés lenne alapvető politikai kérdésekben, abban tehát, hogy mi a rossz a jelenlegi struktúrában, és abban, hogy melyik a legjobb az előterjesztett (és egymásnak ellentmondó) reformjavaslatok közül. Az egyetértés hiányát négy tényezőre vezeti vissza. Először: az emberek igen eltérően értelmezik a méltányosság fogalmát és ebből következően a javasolt megoldások előnyeit és hátrányait is. Másodszor: szinte mindenki mást gondol arról, hogy a fennálló rendszerek miképpen hatnak a megtakarításra és a munkapiacra, de még ha meg is egyeznének abban, hogy károsan, a legtöbben akkor is arra gondolnának, hogy a javaslatok megvalósítása még több bajt hozna magával. Harmadszor: az állami nyugdíjrendszerek több cél szolgálatában állnak. Ha tehát be is bizonyosodnék, hogy valamelyik alternatíva alkalmasabb az egyik cél elérésére, ebből akkor is az következnék, hogy le kell mondani egy másik cél eléréséről, ami elfogadhatatlan lenne. A legfontosabb a negyedik tényező: az állami nyugdíjrendszerek politikai intézmények, és strukturális átalakításuk politikai instabilitást hozna magával.
Thompson magyarázatát veszi át A közületi nyugdíjrendszerek reformja című OECD-kiadvány is, néhány kiegészítéssel. Azzal például, hogy a lakosság elöregedik, ne következhessen be az, hogy legyenek olyanok, akiknek nincs miből megélniük.”[3]
Jegyzetek
[1] Estimates and Projections as Assessed in 1982. U.N.O. New York, 1985. Le vieillissement démographique: Conséquences pour la politique sociale. OECD. Paris, 1988.
[2] Lawrence M. Thompson: „The Social Security Reform Debate.” Journal of Economic Literature. Vol. XXI. (December 1983.)
[3] Serge Milano: La pauvreté absolue. Hachette. Paris, 1988.
- gazdaság [6]