Vasárnap választások lesznek Kelet-Németországban, az első igazi választások 1932 óta. Az NDK polgárai járulnak az urnákhoz, de az eredmény egész Európa szempontjából fontos. „Mikor és hogyan, milyen föltételek alapján valósuljon meg a német egység?” – mindenekelőtt ebben a kérdésben foglalnak állást a szavazók. Azt ugyanis, hogy fönnmaradjon-e a különálló NDK – a válasznak is tekinthető tömeges exodus után –, végképp megválaszolta november 9-e. A berlini fal megnyitása egyrészt betetőzte, megkoronázta a falak eltávolításáért, a pártállam megdöntéséért (de az NDK létéért is) síkraszálló forradalmi mozgalom sikereit, másrészt levette a napirendről ezt a forradalmat. A Honecker-rezsim megbuktatói háttérbe szorultak, az utca átállt az egyesülés szószólóinak zászlaja alá.
Egy héttel a március 18-i választások előtt, a közvélemény-kutatók nagyon óvatosan nyilatkoznak. A szokottnál is óvatosabban, mert az NDK „szűzföld”; nincsenek előző választások, amelyek viszonyítási alapul szolgálnának. De 3 százaléknál egyik sem ad többet a minap még Berlin, Lipcse, Drezda szinte egész lakosságát mozgósító „Új fórumnak”, és még szerényebb jövőt jósol az Új fórummal szövetségre lépő „Demokráciát most”, illetve a „Kezdeményezés a békéért és az emberi jogokért” mozgalomnak. Kezdetben ehhez a társasághoz tartozott a „Demokratikus Ébredés” csoportja is. De Schnur, a vezetőjük rávette szervezetét, csatlakozzanak a Kohl személyes közreműködésével összehozott szövetséghez, társuljanak a „megtisztított” és a vezetőcsere nyomán szalonképessé nyilvánított keletnémet CDU – a nyugatnémet CDU fiókpártja – és a bajor CSU által földajkált DSU blokkjához.
„Ez az én emberem” – mondta felvillanyozva a kancellár Schnurról. Még a verebek is csiripelték, hogy Kohl őt, és nem de Maiziere-t, a CDU új, tisztességes, a mai nehéz világban kicsit túl tisztességes vezetőjét szeretné látni a választás után megalakuló új keletnémet kormány élén. De nem megy a dolog.
Nemcsak mert a közvélemény-kutatók szerint a szociáldemokraták 30-35 százalék körüli szavazatra számíthatnak, 10 százalékkal többre, mint a konzervatív szövetség, de azért sem, mert Schnurnak (aki immár kórházban ápoltatja magát) kellemetlenségei támadtak. A rostocki rendőrség iratai között jelentéseire és nyugtáira bukkantak. A nyugatnémet belügy úgy vélte, menti, ami menthető: közölte, hogy nekik is dolgozott a fifikás miniszterelnök-jelölt. De valahogy ez sem volt bizalomgerjesztő. A tetejébe jelentkezett Freya Klier és Krawczyk, a neves ellenzéki művészpár. Őket tavaly kizsuppolták az NDK-ból, és védőjük – azaz Schnur – „szorosan együttműködött az NDK állami szerveivel, és zsaroló, félrevezető manővereivel kiűzetett minket az országból”.
A pártharcoknak (keleten és nyugaton) egyik központi témája az egyesülés formája. Közjogi nyelvre lefordítva: a választás a 23. paragrafus és a 146. paragrafus között. Kohl kancellár hívei úgy tartják, a leggyorsabb és legjobb eljárás, ha összhangban az alkotmány 23. paragrafusával, az 1952-es centralizációig fönnálló keletnémet tartományok – Szászország, Türingia, Mecklenburg, Brandenburg, Sachsen-Anhalt – egyenként fölvételüket kérik az NSZK-ba. A terv ellenzői, a szociáldemokraták meg sokan mások, például Weizsacker köztársasági elnök, a szakaszos és a kölcsönös közeledésen alapuló egyesülés hívei. Ellenzik az „Anschlusst”, az NDK lenyelését szőröstül – bőröstül. Ők a 146. paragrafust kívánják alkalmazni, amely – gondolva a jövőre – új alkotmány kidolgozását írja elő a két német állam egyesülésének esetére.
Kohl azért akarja a lehető leggyorsabb egyesítést – írja az International Herald Tribune –, mert „fél, hogy a saját vereségének kovácsa. Ha a szociáldemokraták – miként várható –, megnyerik a március 18-i keletnémet választást, Kohl szinte azonnal e választás után létre akarja hozni a két állam egyesülését. Mindenképpen meg akarja akadályozni, hogy mindkét Németország szociáldemokratái közös Kohl-ellenes kampányt indítsanak, mielőtt létrejönne a német egység”. A helyzetelemzés (az EHT nevezi így az írást) azt is megállapítja: „a nyugat-európai és szovjet diplomatákat, valamint a politológusokat aggasztja Kohl legnagyobb vágya, hogy a német egyesülés kancellárjaként kerüljön be a történelemkönyvekbe, mert ez elvakítja szövetségeseinek és szomszédainak érzékenységét illetően. Ezzel pedig növeli az amúgy is világszerte észlelhető félelmet, amely szerint az egyesült Németország ismét uralkodni akar Közép-Európában.” Washington – hangoztatja az újság – „az NSZK egyetlen olyan szövetségese, amely megértéssel fogadja, hogy Kohl minden más érdeknél fontosabbnak tartja a mai Lengyelország területéről származó németek kis, konzervatív, de a decemberi nyugat-németországi választások eredménye szempontjából esetleg nagyon fontos csoportjának megnyerését”. Bush azért tanúsít megértés, mert azt hiszi, a CDU vezette koalíciónak fontosabb az amerikai csapatok jelenléte német földön, mint a szociáldemokratáknak. A milánói Il Giornale kifejti: „Washingtonnak meg kell őriznie a szövetség erejét, miközben kidolgoznak egy még csak körvonalaiban látható programot a NATO felváltására egy másik struktúrával, aminek célja ugyanaz: az Egyesült Államok európai jelenlétének biztosítása.”
Az európai szövetségesek túlzottnak tartják a washingtoni külügyminisztérium szempontjait, annál inkább méltányolják a The Washington Post okfejtését. Kohl „egyszerre két úton halad. A külföldnek azt mondja, maradnak a jelenlegi határok, a honi szélsőjobboldalnak azonban jelzi: lehet, hogy fölülvizsgálják a határokat. Vagyis: azt sugallja a szélsőséges nacionalistáknak, hogy az utóbbi 45 év minden kötelezettségvállalása csak időleges, és felülvizsgálandó, ha eljön az egyesülés nagy napja.” Európában úgy érzik: betelt a pohár. A franciák és az angolok, az olaszok, hollandok, belgák, dánok, akik csak taktikából adták beleegyezésüket az egyesüléshez, meg mindazok, akiket bőszít, hogy az egyesülés lefékezi a nyugateurópai integrációt, úgy érzik: most kiereszthetnek némi gőzt a fortyogó fazékból. Ezért állnak ki olyan határozottan Lengyelország mellett. Ezért nem éri be avval Mitterrand, hogy a német parlamentek szavatolják a nyugati lengyel határt. Ezért akarja, hogy Lengyelország még az egyesülés előtt kapjon nemzetközi garanciát. Ő akarja megmutatni, hogy hol a lengyel határ. És még inkább: hogy hol a határ.
Szókimondóak voltunk, bár nyugodtan fogalmazhattunk volna még élesebben is, átvéve a nyugati sajtó zömének hangvételét, de – vigyázat! – azt nem mondtuk, hogy meghiúsul a német egység. Azt sem, hogy Európa nem megy végig az új menetrendben megadott útvonalon. A közös Európai Ház, ahogy Gorbacsov mondja, illetve az új európai architektúra, ahogy Bush mondja, megépül, csak valószínűleg kissé jobban meg kell alapozni. Mert például a Helsinki Záróokmány, amely előírja, hogy a résztvevő 35 országnak egyhangú határozatot kell hoznia, a jelenlegi formájában csak tökéletlenül pótolhat egy hatékonyan működő katonai szövetséget. A német egység megvalósul, de talán nem oly rapidan, nem oly puccsszerűen, mint ahogy Bonnban akarják. Talán nem az „ellen-Genscheré”, azaz Kohl külpolitikai tanácsadójáé, Teltschiké lesz az utolsó szó. „Csodálkozni fog, hogy ez milyen gyorsan megy” – üzent a szovjet külügyminiszternek Teltschik, amidőn meghallotta, hogy Sevarnadze szerint az egyesülés néhány év múlva fejeződik be.
Talán mégsem megy olyan gyorsan. Különösen, minthogy a gazdasági egyesülés elkapkodását is egyre többen ellenzik. Mindkét oldalon. Általános az egyetértés, hogy az egyesülés távlatilag új, jelentős gazdasági expanzió elindítója lehet. De a közvetlen jövőtől félnek mind a két Németországban. Az NDK-ban szoronganak a nyugdíjasok, a takarékbetét-tulajdonosok, a leendő munkanélküliek. Az NSZK-ban új adóktól, az életszínvonal stagnálásától, inflációtól tartanak.
Még nincs eldöntve, milyen alapon egyesül a két ország valutája. A nyugatnémet kormánykoalíció vezetői azt ígérik a keletnémet választóknak, hogy ellentétben a feketepiaccal, ahol hat-hét keletnémet márkát adnak egy nyugatnémet márkáért, egy az egyhez alapon állapítják meg a paritást. Ez megnyugtatja a takarékoskodókat, de figyelmen kívül hagyja a két országban kialakult reáljövedelem közötti különbséget, és a Bundes-bankot tűzoltásra kényszeríti. A bankó-présnek 200 millió márkát kell pótlólagosan kinyomnia, hogy felszívja a nemkívánatos keleti márkamennyiséget. „Az egy az egyhez paritás mellett – írja a The Economist –, az egész NDK megsínylené a túlértékelt valuta okozta hátrányokat. Az NDK nem vonzaná a beruházókat, és a termelékenység által indokolt szint fölé hajtaná a munkabéreket. A következmény: nőne a munkanélküliség. Tehát épphogy nem tartaná vissza az NSZK-ba költözőket, holott Kohl ezt szeretné. Nem maradna más hátra, csak az, hogy az ipart szubvenciókkal halmozzák el, keresztülhúzva a gazdasági reformot. Persze a központi kormány folyósította szubvenciókkal, amelyek aligha népszerűek a bőségben élő, de a jó életet féltő nyugatnémetek körében.”
A mind kevésbé szolidáris érzületű nyugatnémet polgárok félelmeit Lafontaine lovagolja meg, aki március 19-én, egy nappal a keletnémet választás után jelenti be, hogy az SPD jelöltjének tekinti magát. Ő programjának tengelyébe az áttelepülni akarók lebeszélését, elkedvetlenítését állítja. Meg kívánja szüntetni az érkezőknek járó kedvezményeket, azaz eltörli az úgynevezett beilleszkedési segélyeket, megszünteti az „előnyszabályt” a megüresedett munkahelyek betöltésénél, s nemcsak a soron kívüli lakáskiutalást kívánja felszámolni, de a sorrend alapján történőt is. Azt mondja: vegyen lakást a maga pénzén, aki okvetlenül jönni akar.
A keletnémet állampolgárok szorongásait Modrow miniszterelnök – aki egyébként is jóval népszerűbb pártjánál – próbálja népszerűsége növelésére kamatoztatni. Most a végjátékban még gyorsan törvénnyé emeltette, hogy csak az 1972 után államosított magántulajdont lehet visszaperelni, és különböző intézkedésekkel növelte a szakszervezetek jogkörét. Többek közt kimondotta: tilos a sztrájkolókat kizárni az üzemekből. Célja – jelentette ki –, hogy „megerősítse az NDK lakosainak hitét és biztonságérzetét”.
Az ingerült válaszok nem várattak magukra. Stihl a Német Kereskedelmi és Iparkamarák Szövetségének, a DIHT-nek a vezetője, követelte, hogy módosítsák a rendelkezést, tegyék lehetővé az 1945 óta elvett üzemek, földbirtokok, ingatlanok visszaadását. Kohl megtévesztési kísérletnek nevezte Modrow javaslatait. A miniszterelnök – mondotta – „gátolni akarja a választókat, hogy jól éljenek döntési szabadságukkal”.
- Külföld [6]