Hát igen, a hajó, a szovjet hajó, a Gorbacsov nevét viselő hajó jéghegybe ütközött. Nem is egy, hanem több jéghegybe. A léket valószínűleg el lehet még tömni, de a másik eshetőségre is föl kell készülni.
Ez némi gondolati erőfeszítést igényel, mert valójában még azt sem fogtuk fel, inkább csak tudomásul vettük, hogy véget ért a hidegháború. Hogy a Szovjetunió, a talpig vasba öltözött, szívós hatalom, az elszánt ellenfél, amely 40 éven át nézett farkasszemet egykori nyugati szövetségeseivel, önként kiürítette Kelet-Európát. Most pedig már avval a felismeréssel kell megbirkóznunk, hogy a folyamatos leszerelés bázisán felépítésre váró jövő: a közös európai architektúra, a Helsinki II-nek, avagy hivatalosabban Európai Biztonsági és Együttműködési Egyezménynek hívott új rendszer esetleg későbbre tolódik.
Sőt talán el is marad. Talán még nem jön el a határok sérthetetlenségét és spiritualizálását, az emberi és nemzetiségi jogok garantálását, a kontinens gazdaságainak integrálását és a bőséget termő informatika periódusába való átlépését ígérő aranykor. És akkor még nem a következő tíz vagy húsz vagy harminc év központi problémája a következő egyetemes feladat: a közös lakás, a Föld nevű planéta felújítása, illetve – a környezet védelmével kölcsönhatásban – a születésszabályozás elterjesztése, a fejlődő világ felemelése a fejlett világ gazdasági és kulturális szintjére.
A Litvánia jéghegy
E borús gondolatsort az a csattanás indította el, amivel a Litvánia nevű jéghegy a Gorbacsov nevű óceánjáróhoz ütődött. Litvánia bejelentette, hogy kiválik a Szovjetunióból, Moszkva azonban nem engedi el. Nincs rá elfogadható ok, hogy megtagadja Litvániától a függetlenséget, amelyet a szovjet vezetés aktív és passzív támogatásával vívtak ki Közép- és Kelet-Európa nemzetei. De az is igaz: ha a litvánokat menni hagyják, a példát előbb vagy utóbb – inkább előbb, mint utóbb – követik a többiek, széthull a birodalom.
Az amerikai és a nyugat-európai politikusok pártolják a litvánokat, de jelenleg még jobban pártolják Gorbacsovot. Azt hiszik, a demilitarizálási menetrend a nemzetközi stabilitás záloga. Azt hiszik, még túl kezdeti szakaszban van az átmenet a hidegháborús korszakból az új biztonság korszakába ahhoz, hogy a szovjet birodalom felbomoljon. Kivált kontroll nélkül, a szabadesés gyorsuló ütemében. Azt hiszik, amíg ő a helyén van, addig kevésbé kell tartani a „nukleáris polgárháború” veszélyétől. Fönnáll a kockázat – véli a The New York Times –, hogy „belső konfliktusok esetén nukleáris fegyvereket vetnek be a Szovjetunióban”. „A tizenhárom szovjet köztársaság legtöbbjében tárolnak nukleáris fegyvereket; minden tankhadosztálynak van nukleáris rakétaütege, s az üteghez beosztott katonák között nemcsak nagyoroszok vannak, hanem más nemzetiségűek is. Főleg baltiak, ukránok, beloruszok. Előfordulhat az is, hogy káosz, hanyagság, kereskedelmi ügyletek következtében a fegyver harmadik ország kezébe kerül. Vagy terroristák kezébe. Képzeljük el a legrosszabb esetet: egy azerbajdzsáni síita nukleáris robbanófejet továbbít Iránba.”
A nyugati politikusok pártolják Litvániát, de még jobban pártolják Gorbacsovot. Ez azonban a közvélemény nyomására megváltozhat. Egyébként is ma kevésbé pártolják, mint tegnap. Látszólag nincs változás, megy a dolog a maga járásán. De a haderő-csökkentési tárgyalások kezdenek elhúzódni. Megtartják a kitűzött időben a Bush–Gorbacsov-találkozót. De a várakozásokat evvel kapcsolatban most egyszerre túlzottnak minősítik és tompítani kezdik. Nagyobb nyilvánosságot kapnak az olyasfajta eszmefuttatások, amelyek megpróbálják fölmérni, mit jelentene az Egyesült Államok szempontjából Gorbacsov letűnése. A Wall Street Journalban két angol konzervatív, egy képviselő és egy volt külügyminiszter-helyettes keményen megbélyegzi a szovjet vezető „kritikátlan támogatását”. „Az óriási nehézségek ellenére ő a Szovjetunió eddigi leghatalmasabb vezetője. Minden újabb krízis az ő hatalmát növeli. Ha olyan gyönge, miért olyan erős?” De más, jelenleg többséginek tekinthető vélemények szerint Gorbacsovot most nem szabad gyöngíteni. Van olyan hang is, hogy nem Gorbacsov vagy a még több peresztrojka között van a választási lehetőség, hanem Gorbacsov és a fasizmus között.
A tartózkodásra visszakozás a válasz. Moszkva nem tett semmit a német egyesülés megakadályozására, amikor igazán tehetett volna, most azonban kimutatja aggályait és kelletlenségét. Hogy a dolog teljesen érthető legyen, a védelmi minisztert marsallá léptetik elő. A történelem nézőpontjából fontos (és mai ismereteink alapján nem egyértelműen megválaszolható) kérdés, hogy Gorbacsov, aki függetlenül attól, hogy most a konzervatívok szekerét tolja, a század egyik legnagyobb politikusa, a szocializmus reformjára, avagy – a birodalom szétesését, nemzetközösséggé alakulásának lehetőségét is számba vevő – demokráciára törekszik. De most nem ez a legfontosabb. Most az az igazi kérdés, mennyire van megkötve a keze. Mekkora a mozgástere a pártállam megszűnésének kezdeti korszakában, amikor szemlátomást nő a hadsereg befolyása, integráló szerepe.
Háromfrontos harc
Világos persze, hogy Litvánia nem az egyetlen válsággóc, nem is a legnagyobb. De megkülönbözteti a többitől, hogy a külföldet a cselekvés lehetőségét sem kizáró állásfoglalásra kényszeríti. Christian Schmidt-Hauer, a Die Zeit szakértője „háromfrontos harcról” ír. Litvániáról, az ukrajnai vallásháborúról, a szovjet kommunista pártban jelentkező szakadási tendenciákról. „A moszkvai ortodox szent szinódus írástudói a világi hatalmat hívták segítségül a nyugat-ukrajnai görög katolikusok megzabolázására. A harc főleg a lvovi Szent György-katedrális birtoklásáért folyik, de egyre inkább nemzeti színezetet ölt; e viszály körül kristályosodik ki a 44 millió ukrán és a 145 millió orosz veszélyes konfliktusa. Hogy miről van szó? Ez kiderül a vörös zászlókat leszedető lvovi városi tanács proklamációjából. A történelem akaratából Lvov övezete a szabadság szigete lett, ahol véget vetnek a totalitárius rezsimnek, az elhibázott gazdasági mechanizmusnak, a kommunista párt uralmának. Lvov körzete lett az a hely, ahol egy független ukrán állam elveit és mechanizmusait kifejlesztik.”
A „történelem akarata” érvényesült Moszkvában is és Leningrádban is. Moszkvában Popov közgazdász, az egyik legismertebb ellenzéki lett a városi tanács vezetője, s nyomban megígérte, hogy a nómenklatúrának fönntartott lakásokat – ezeknek száma ezrekre megy – átadatja a rászorulóknak. A Demokratikus Platform, amelyhez Jelcin, Popov tartozik, új párt alakítását fontolgatja, a konzervatívok – ez nem kevésbé jelentős fejlemény – az orosz kommunista párt megalakítására készülnek. Oroszországnak nem volt önálló kommunista pártja, mint a többi köztársaságnak, viszont az orosz párthoz tartoznék a tagok és tagjelöltek 85 százaléka. Ez a konzervatívok bástyája lenne, s már tudni lehet, hogy Gidaszpov, a leningrádi területi pártszervezet vezetője kerül az élére, ő a „régi gárda, az orosz nacionalisták, a katonák elhasználatlan, hajlékony jelöltje. Ha megalakul az orosz kommunista párt, ő lehet Gorbacsov legfőbb ellenfele.”
65 millió „outsider”
Brzezinski, Carter egykori főtanácsadója a megoldhatatlannak látszó gazdasági válságnál, a hatalomból kicsöppenő, de a hatalmat minden erővel visszaszerezni akaró párt konfliktusainál is veszélyesebbnek tartja a nemzetiségi kérdést, amelynek egyik, inkább szelíd és civilizált változata a Litvánia körüli erőpróba. „A 290 millió lakosból 145 millió orosz, 120 millió a 14 legjelentősebb nemzet tagja, a többiek mintegy 100 kisebb népcsoporthoz tartoznak. A helyzetet különösen robbanékonnyá teszi, hogy 25 millió nagyorosz nem oroszok közé települt, s 40 millió nem orosz él más etnikumok területein.” Ez a 65 millió „outsider” potenciális oka s egyben potenciális áldozata lehet jövendő vérfürdőknek, ami különösen a nagyoroszok szempontjából vészjósló – írja a Foreign Affairsban a szerző. Birodalmuk állandóan növekedett az utóbbi évszázadokban; ma az oroszoké a „glóbusz legnagyobb ingatlana”. Most kissé elfáradtak. Itt volna az ideje, hogy lemondjanak a messianisztikus álmokról: a „harmadik Rómáról” vagy a lenini internacionalista küldetésről.
A megoldás – ebben egyetért szinte valamennyi nyugati szerző – a birodalom szerkezetének átalakítása, valamiféle nemzetközösség kialakítása. Vagy a nemzetközösség, mondják, vagy a káosz. Az ütemet, a kapcsolatok jellegét, e kapcsolatok lazaságának vagy szorosságának kívánatos fokát illetően eltérőek a vélemények. Vezérfonalként húzódik végig ezeken az eszmefuttatásokon, hogy jó volna a stabilitás lehetséges maximumának megőrzése, kivált addig, amíg a vezető országok végre nem hajtják a leendő új nemzetközi rendszer bázisául szolgáló lefegyverzést. A kapcsolatok jellegéről szólva, áltálában azt gondolják: ne akarják azokat egyöntetűvé tenni. Nyilvánvaló, hogy például Belorussziát több kötelék fűzi Moszkvához, mint mondjuk, a hajdani szamarkandi kánság romjain létrejött mai formációt.
A távolabbi jövőbe néz az amerikai–német Steven Müller, akinek beszédét a Frankfurter Allgemeine Zeitung ismerteti. Az 1992 utáni – Kelet-Európának és talán Eurázsiának is példát adó – Nyugat-Európáról elmélkedve kifejti: „talán lehetséges az etnikai törekvések leválasztása a nacionalizmusról. A régiók Európája könnyebbé fogja tenni a kulturális és nyelvi törekvések érvényesítését az adott helyen. Eközben mind messzebbre juthatunk a nemzeti állam korlátoltságaitól és mind közelebb egy olyan közösséghez, amely elég nagy, hogy megfeleljen a mai technika követelményeinek.”
A tanulmányok zöme azonban a közelebbi jövőben is megvalósítható megoldások lehetőségeit taglalja. Feltűnően gyakori a hivatkozás a brit és a francia példára. Anglia a gyarmatbirodalom felszámolását összekötötte a Nemzetközösség kiépítésével, amelynek 48 tagja van. Közülük India köztársaság. Ausztrália viszont ragaszkodott az uralkodó személyéhez, akit most a főkormányzó képvisel. Burma nem akart csatlakozni. Hagyták. Nem törődtek vele. A franciák vezette közösségből Guinea akart kimaradni. Őket sem tartották erővel vissza: menjenek isten hírével.
- Külföld [6]