A liberális eszmék híveinek ellenszenve a diktatórikus rendben működő szervezetek – a hadsereg, a rendőrség iránt – megérthető. Kormányra kerülve, vagy a kormányzati felelősség közelében, azonban ők sem kerülhetik el, hogy tudomásul ne vegyék: az állampolgárok autonómiájáért nemcsak az azt korlátozni akaró belső erőkkel kell megküzdeni, de a külső erők fenyegetésével is. Ezért a liberálisoknak, még ha ellenzékben vannak is, megvalósítható elgondolásokkal kell rendelkezniük a nemzet védelméről.
Természetesen létezik olyan pacifista álláspont is, amely szerint a Magyar Köztársaságnak egyáltalán nem kell katonai erővel rendelkeznie. Ezt azonban csak akkor lehetne elfogadni, ha hívei bizonyítani tudnák, hogy Magyarországot sem most, sem a jövőben nem fenyegeti külső támadás, illetve hogy külső támadás esetén az országot amúgy sem lehet – tehát nem érdemes – megvédeni.
Mi változott és mi nem?
Amíg Magyarország a Varsói Szerződés tagja, a Magyar Honvédség katonai doktrínája, szervezete, technikája, személyi állományának összetétele és kiképzettségi foka az ott támasztott követelményeknek felel meg. A csapatok diszlokációja (elhelyezése) a NATO–VSZ szembenállást tükrözi, fő csoportosításai a DUNA-VÖLGYI, illetve a GRAZ–KLAGENFURTI hadműveleti irányok felé helyezkednek el. Háború esetén a magyar haderő harcoló csapatai a szovjet Déli Hadseregcsoport alárendeltségébe kerülnek, ezért a Honvédség nem rendelkezik egy hadművelet önálló végrehajtásához nélkülözhetetlen erőkkel és eszközökkel. Az ország légterének védelmét a honi légvédelmi csapatok a VSZ egységes légvédelmi rendszerének keretében biztosítják.
A múltban a Szovjetunió külpolitikáját expanzív törekvések jellemezték, a Varsói Szerződés a maga elrettentő-fenyegető erejével ezt a külpolitikát szolgálta. A csapatok létszámát, elhelyezését és fegyverzetét úgy határozták meg, hogy a VSZ bármely európai konfliktusra (például Ausztria semlegességének a NATO részéről való megsértésére) képes legyen azonnal és teljes fegyveres erejével válaszolni. Néhány év óta a Szovjetunió figyelmét inkább belső gondjai megoldására fordítja, s ennek jegyében lemondani látszik a VSZ fenyegető erejének fenntartásáról. Katonai doktrínájának továbbra is a NATO feltételezett fenyegetése, a NATO–VSZ szembenállás az alapja, de az ennek megfelelő katonapolitika már nem az ellencsapás, hanem az elégséges védelem elvére épül. A támadáshoz, illetve a védelemhez szükséges erők különbsége lehetővé tette a csapatok egy részének leszerelését, a csapatkivonás folyamatának megindítását. A módosított katonai doktrína értelmében Magyarország területe az első védelmi hadművelet során csak magyar erőkkel is védhető, és az ellencsapáshoz szükséges erőket elegendő Ukrajna nyugati körzeteiben összpontosítani. A stratégiai tervezés azon a feltételezésen alapul, hogy Magyarországgal szemben mintegy három hadtestnyi erő alkalmazása várható nyugati irányból. A magyar haderő feladata ennek a támadásnak az elhárítása, a haderőreform célja az ehhez szükséges védelmi struktúra kialakítása. A szovjet csapatok kivonásának megkezdése a magyar függetlenség visszaadásának látszatával (vagy reményével) járt. Valójában az úgynevezett magyar védelmi doktrína a Varsói Szerződés – pontosabban a Szovjetunió – katonai doktrínájából ránk háruló részfeladatok tana.
Van-e magyar honvédelem?
Ebben a helyzetben a Honvédség szervezése, átszervezése, sőt mindennapi működése is kényszerpályán mozog. A vezetés rendjét úgy alakították ki, hogy a magyar erők bármikor és azonnal a szovjet Déli Hadseregcsoport alárendeltségébe kerülhessenek, és ez a csapatkivonás közben, sőt – ha nem történik változás – a csapatkivonás után is fennmarad. Csak a legszűkebb katonai vezetés ismeri azokat a megállapodásokat (ha egyáltalán léteznek ilyenek), amelyek szabályozzák, hogyan léphetik át szovjet csapatok a magyar határt. Továbbra is fennállnak mindazok a kötelezettségek, amelyek a magyar fegyveres erők kiképzésére, a különböző magasabb beosztásokra való kinevezésekre, a közös hadgyakorlatokra vonatkoznak. A VSZ kiképzési, továbbképzési rendszeréből következik, hogy a Honvédség tisztikarának egy része jelenleg is szovjet katonai tanintézetekben tanul. Hadseregünk fegyverzete, harci technikája, az alkatrész-utánpótlás további szoros köteléket jelent, amely hosszú távra behatárolja a magyar fegyveres erők lehetőségeit.
A VSZ a tagországok kötelezettségévé teszi a közös fellépést háború esetén. Ez nyilvánvalóan ellentmond a Magyar Köztársaság múlt év október 23-án elfogadott alkotmányának, amely kimondja, hogy a magyar fegyveres erőknek, akár belföldi, akár külföldi alkalmazásához az országgyűlés kétharmados többséggel hozott határozata szükséges. Ugyanakkor az 1955-ben megkötött szerződés nem számol valamelyik tagország és bármely másik ország lokális konfliktusával, és nem számol két tagország konfliktusával sem. A szerződésből tehát nem következik, hogy Magyarország ilyen esetben bármiféle védelmet kapna a VSZ-től, illetve annak bármelyik tagjától.
A felsorolt tényekkel szemben az új magyar katonai doktrína, a körkörös védelem elve puszta fikció. Aki körkörös védelmet ígér, azt feltételezi, hogy vagy a szovjet hadvezetés, vagy a magyar társadalom – vak. Ha ugyanis a honvédség diszlokációját radikálisan megváltoztatnák, a fegyveres erők nem teljesíthetnék a VSZ-ből ránk háruló kötelezettségeket, hiszen gyengülne a délnyugati irányú védelem. Ha viszont a körkörös védelem puszta altatás marad, a társadalom joggal várja el, hogy a parlament felelősségre vonja ezért a majdani kormányt.
A jelenlegi haderőcsökkentési tárgyalások nincsenek, nem is lehetnek tekintettel a magyar védelem különleges érdekeire. E tárgyalások során, amelyeknek célja a szövetségi rendszerek közötti erőviszonyok szabályozása, a magyar biztonsági érdekek a szovjet biztonsági érdekeknek rendeltetnek alá. Összefoglalva tehát leszögezhetjük: amíg Magyarország a VSZ tagja, önálló magyar biztonságpolitika nem alakítható ki.
A magyar védelmi érdekeknek az felelne meg, ha a magyar külpolitika önállóan és nem a szövetségi rendszer egyik államaként venne részt az új összeurópai biztonsági rendszer kidolgozásában. E biztonsági rendszer kialakításakor arra kell törekednünk, hogy az egyezmény kizárja újabb katonai szövetségek létrejöttét. Ha az egyezmény megtiltja és megfelelő garanciákkal akadályozza ezt, akkor jelentősen csökken annak a lehetősége, hogy több ország együttesen lépjen fel egy másik ország ellen. Ugyanakkor két szomszédos ország kapcsolatának megromlását, egy esetleges fegyveres konfliktus bekövetkeztét semmilyen biztonsági rendszer nem tudja kizárni. Két ország közötti, helyinek tekinthető konfliktus esetén viszont a Magyar Köztársaság védelmét, az esetleges fegyveres támadás elhárítását a Magyar Honvédség meggyőződésünk szerint biztosítani tudná. Ehhez azonban tényleges függetlenségre, és kizárólag az ország védelmi érdekeinek megfelelő önálló hadseregszervezésre van szükség.
Amit elvárhatunk
Természetesen számolnunk kell azzal, hogy az új kormány általános politikai megfontolásokból nem szánja el magát arra, hogy tárgyalásokat kezdjen a VSZ-ből való kilépésről. Az országgyűlési képviselőknek, az országgyűlés illetékes bizottságainak, mindenekelőtt a honvédelmi és a külügyi bizottságnak azonban ilyen körülmények között is tisztában kell lenniük a valóságos helyzettel, és azzal, hogy a katonai vezetés, amely a honvédelmi törvény értelmében nem áll a honvédelmi miniszter közvetlen irányítása alatt, mit tesz az ország védelme érdekében, mit jelent a haderőreform ténylegesen, és mit tervez a továbbiakban a hadsereg átszervezésére. Ennek érdekében a parlament honvédelmi bizottságának köteleznie kellene a Honvédség parancsnokát, hogy adjon áttekinthető képet a magyar katonai doktrínáról, az ország védelmi képességéről, erői, eszközei állapotáról, csoportosításáról, a környező országok katonai potenciáljáról és a különböző irányokból lehetséges konfliktusok esetére kidolgozott hadműveleti elképzelésekről. A VSZ-ből következő kötelezettségek áttekintése céljából a Honvédség parancsnokának az alábbi kérdésekről kellene tájékoztatni a honvédelmi bizottságot:
– hogyan történik a magyar erők alárendelése a VSZ megfelelő parancsnokságaihoz, az alárendelés rendje, szabályai, az intézkedésre jogosultak köre;
– a VSZ-hadgyakorlatok engedélyezésének rendje;
– milyen szabályok szerint léphetik át külföldi csapatok a magyar határt;
– milyen a VSZ-erők magasabb harckészültségbe helyezésének rendje, és hogyan vonatkozik ez a Honvédség alakulataira;
– a VSZ és a magyar hadsereg titokvédelme, a rejtjelezés eszközei és szabályai, a felderítési adatok cseréjének rendje.
A fenti kérdések összeállításánál nem törekedhettünk teljességre. A hadsereg parancsnokának válaszaiból azonban ki fog tűnni, mennyire viszonylagos a magyar függetlenség, és mennyire valósítható meg a VSZ-hez való tartozás kötöttségei közepette egy önálló magyar biztonságpolitika. A helyzet tisztázása alapján részlegesen is korlátozni lehet a VSZ-tagsággal járó kötelezettségeket, és ezzel tágabbá válhat a Honvédség mozgástere, amíg nem nyílik lehetőség a VSZ teljes elhagyására.
A VSZ-ből való későbbi kilépésig már most törvényben kellene szabályozni: – az idegen (szövetséges) csapatok beléptetését az ország területére és – a katonai titokvédelem és a nemzeti rejtjelezés kérdéseit.
Egyúttal törvényben kellene megtiltani magyar csapatoknak idegen parancsnokság alá helyezését.
A jelenleg hatályos honvédelmi törvény indokolatlanul széles jogkört ad a honvédség parancsnokának: döntésére bízza pl. a honvédség mozgósításának elrendelését. Ezt a széles körű felhatalmazást, amelynek célja az, hogy a honvédség „belügyeit” kivonja a felelős kormány ellenőrzése alól, a parlamentnek ismét korlátoznia kellene.
Az átfogó és alapos parlamenti vizsgálat befejezéséig, az új biztonságpolitika elveinek kidolgozásáig ajánlatos lenne felfüggeszteni az ún. haderőreformot, a magyar honvédség további átszervezését és lefegyverzését, mert a jelenlegi intézkedések részint átgondolatlanok, részint pedig egy olyan katonai doktrína jegyében kerül sor rájuk, amelyet nem a magyar nemzeti érdekek védelmére alakítottak ki.
Pick Róbert alezredes,
a hadtudományok doktora
- Beszélő [8]