Liberalizmus és nacionalizmus

Dénes Iván Zoltán [1]

I.

A szabadság és az önazonosság keresése, kiváltképpen a liberalizmus és a nacionalizmus ambivalens viszonyban állt egymással a tizenkilencedik és a huszadik század közép-, kelet- és dél-európai történelme során. Eleinte szinte szétválaszthatatlanul összefonódtak, majd szembe – jószerivel kibékíthetetlen ellentétbe – kerültek egymással. Nemcsak kettőjük viszonya, hanem a liberalizmus és a nacionalizmus külön-külön is több, egymással korántsem összhangban levő jelentésárnyalatot foglalt és foglal magában.

A liberalizmus volt az az ideológia és az a politikai párt, amelyik a tizenkilencedik század legnagyobb részében az abszolutizmussal szemben az alkotmányosságot védelmezte, illetve ahol az nem volt, létrehozásán munkálkodott. Ugyanakkor kidolgozta a társadalmi elmaradottság és a kiváltságrendszer ellenében a modern, haladó, civilizált európai középosztályi társadalom megteremtésének a programját. A modern középosztályi társadalom kialakítása érdekében egyik legfontosabb célja a független, erős nemzetállam létrehozása volt. Ez a három különböző jelentésárnyalat kapcsolódott össze egymással, és együttesen alkották és rajzolták ki a politikai közösség jövőképét. Az alkotmányosság, a középosztályi társadalom és a nemzetállam politikai ideológiájaként, mozgalmaként és pártjaként a liberálisok képviselték ugyanis a nemzeti pártot, amely megalkotja a modern nemzeti kultúrát és a nemzeti identitást. Később, a tizenkilencedik és a huszadik század fordulóján, majd a két világháború között a liberalizmus a legtöbb országban már nem játszotta el ezt a szerepet. Feladatát az egyéni autonómia és a szabad társadalom melletti elkötelezettség, az egyéni szabadságjogok védelme alkotta. Liberalizmus és nacionalizmus elváltak egymástól. Nagyjából úgy, ahogy manapság.

A nacionalizmus ugyancsak különböző jelentésárnyalatot foglalt (és foglal) magában, de egyúttal el is fedi azokat. Egyik – ma már eléggé elhalványult – jelentése az az érzelmi kötődés, amelyet az ember a családja, az általa használt és alakított környezete, a faluja, a városa, a megyéje, a hazája iránt érez, a patriotizmus. Másik jelentése értelmiségi programra utal, a nemzetépítés feladatára, amely az ideológia megalkotásával, a kultúra egységesítésével és érzelmi élmények átélésével a közös nemzeti identitás kitalálását és megteremtését célozta. Harmadszor a fogalom nemcsak a programot, hanem magát a nemzetépítés folyamatát is jelenti. Végül, de nem utolsósorban a nacionalizmus a szó szűken vett – negatív – értelmében a saját közösség mások felettiségét, kirekesztést, a másokkal szembeni agressziót, a szabadságellenes közösséget, a közösség ügyét a szabadság ügyével szembeállítva jelöli. A fogalomnak ez a jelentése gyakran rátelepszik a többi jelentésárnyalatra, szinte bekebelezi vagy kiszorítja azokat.

II.

Kis János, Will Kymlicka és Yael Tamir szerint a liberalizmus és az identitás közötti kapcsolat nem az isteni kegyelem, a történelem, a hagyomány vagy a beleszületés következményeként, vagy az államhoz tartozás folyományaként alakul ki, hanem az egyén tudatos választásán nyugszik. Értelmezésük szerint az egyén önkéntes választásán múlik, hogy hová tartozik, és miféle identitásokkal rendelkezik. A liberalizmus a szabad identitásválasztás előfeltétele, s a különböző identitások – köztük a nemzeti identitás is – a szabad társadalom lehetőségeivel élő szabad egyének döntéseinek az eredményei.

A liberalizmusnak és a nacionalizmusnak a tizenkilencedik század utolsó harmadáig közös ellensége volt, az abszolutizmus. A liberalizmus és a nacionalizmus (pontosabban: a nacionalizmusok) a huszadik század folyamán sokat változtak, és manapság is változnak, gyakran kerültek szembe egymással, nem ritkán pedig egyenesen a kölcsönös gyűlölködés jellemezte (és jellemzi) egymáshoz való viszonyukat. A közép- és kelet-európai antiliberális nacionalista és kollektivista politikai diskurzusok – a két háború közötti etnokulturális politikai beszéd, a huszadik századi tekintélyelvű rendszerek nacionalista mitológiái, a totalitárius kollektivizmusok újbeszéljei s az etnokulturális antiliberális diskurzusok 1989/90 utáni újjáéledései és újjáélesztései – a liberalizmust az Ősgonosznak, minden baj kútfejének minősítették, és – ha módjukban állt – ennek az ellenségképnek a jegyében bántak a liberálisokkal. A liberálisok sem vélekedtek jobban a nacionalizmusról és a nacionalistákról, ám ők – helyzetük és meggyőződésük, mindenekelőtt a szabadságjogok tisztelete miatt – nem bánhattak a nacionalistákkal úgy, ahogy azok tették velük, ha alkalmuk nyílt rá.

III.

A huszadik századi politikai diskurzusok közül a leginkább meghatározó változat ideológusai és publicistái a két háború közötti években Közép- és Kelet-Európában a nemzetellenesség (illetve a faji és az osztályellenség) bélyegét sütötték a liberalizmusra. Ez történt Németországban, Ausztriában, Magyarországon, Lengyelországban, Szerbiában, Horvátországban, Romániában, Bulgáriában, a Szovjetunióban, de Olaszországban, Görögországban, Spanyolországban és Portugáliában is. A megbélyegző tétel úgy szólt, hogy a liberalizmus szemben áll a nemzeti hagyományokkal, nincsenek hazai gyökerei, idegen mintákat másol, külföldi érdekeket szolgál ki, és aláássa a nemzet önazonosságát. Ez nemcsak az antiliberalizmus szóvivőinek, illetve közönségüknek a hitvallása volt. Az antiliberálisok liberalizmusképe ellenfeleikre, így a liberálisokra is hatást gyakorolt. Kiváltképpen azért, mert akkoriban ők már nem nemzeti liberálisok (pontosabban: nem liberális nacionalisták) voltak, és az az etnokulturális nyelv, amelyen a diskurzus folyt, számukra idegen volt – legalábbis sokkal kevésbé volt ismerős számukra, mint az ellentábor szószólóinak. Annál is inkább, mert a nemzeti traumák feldolgozatlanságából következő politikai hisztériák kapcsán védekezésre kényszerültek. Az ideológiagyártók ugyanis a politikai kérdéseket a politikai romantika fogalmait követve etnokulturális kifejezésekben fogalmazták meg. A megbélyegzés következményeként pedig a liberálisok is, a stigmatizálás természete szerint, egyre inkább a megbélyegzettek jellemzőit mutatták.

A nemzeti kollektivizmus és a totalitárius rendszerek faji és osztályharc-mítoszain alapuló politikai nyelvezetben a liberalizmus a nemzet, illetve a nép ellenségét jelölte, a „liberális” szitokszó lett. Döbbenten tapasztaljuk, hogy – egy rövid epizódtól eltekintve – 1989/90 után ismét az. Igaz, ez a bélyeg ma nem annyira kizárólagos, mint a tekintélyelvű és a totalitárius rendszerek idején volt, de éppen elég általános.

 Úgy találjuk, hogy a közép- és kelet-európai politikai diskurzusokban a szabadság és a nemzet, az európai mintakövetés és a nemzeti öncélúság, a modernitás és a hagyomány, a globalizáció és az identitás egymás ellen kijátszott, egymással szembeállított, egymást kizáró fogalmak. Valahogy úgy, ahogy hajdanában a haza és a haladás szószólói, a kozmopoliták és a patrióták kerültek szembe egymással a felvilágosult abszolutista II. József, Nagy Katalin és Nagy Frigyes uralkodása idején.

A mai közép- és kelet-európai liberálisok nyilván közelebb érzik magukhoz a nacionalizmusról levált liberalizmus örökségét, mint a liberális nacionalista hagyományt. Jobban tudnak azonosulni Magyarországon Jászi Oszkár és a polgári radikálisok örökségével, Csehországban Emmanuel Rádl és követői hagyatékával, Lengyelországban az „aprómunka” híveinek tradíciójával, s mindhárom országban a két háború közötti időszak közép- és kelet-európai liberálisainak szerepeivel, mint a liberális nacionalista értékvilággal és szerepekkel. 1989/90 mámorító élménye után ugyanis a nemzet fogalma igen negatív képzettársításokat ébresztett bennük, nem egészen függetlenül attól, ahogy a politikai jobboldal ideológiai gépezete a nemzet fogalmát és az ezzel kapcsolatos érzelmeket, feldolgozatlan traumákat kisajátította, és politikai giccsé silányította, a baloldal pedig elfojtotta, és tabuvá tette. Ezzel is összefügg, hogy mindez személyes szinten gyakran, a politikai közösségek szintjén pedig csaknem mindig kibeszéletlen és így feldolgozatlan maradt.

IV.

Miért nincs kiút Közép- és Kelet-Európában abból a zsákutcából, ahol a politikai diskurzus olyan ellentétpárjai közül kell választani, mint a modernitás vagy a hagyomány, a „nyugati kozmopolita civilizáció” vagy a „nemzeti identitás”? Tényleg kikerülhetetlenek az afféle hamis alternatívák, mint a „szervetlen” és az „organikus” fejlődés, az utánzás és a nemzeti egyediség, az európai mintakövetés és a nemzeti öncélúság? Valóban el kell fogadnunk azt a képtelenséget, hogy valamifajta „eredendő” gazdasági, társadalmi és politikai elmaradottság cinikus önfelmentéssel társuló civilizátori érzéketlenségének és a – Nyugat bajaira is orvosságot kínáló – nemzeti küldetés romantikus meséjének nyilvánvaló abszurditásai közül válasszunk?

Mindezek hamis, terméketlen és kártékony alternatívák, és az alapjukul szolgáló feltételezések a „Nyugatról” és a „Keletről”, a kozmopolita civilizációról és a nemzeti identitásról, Európa missziójáról és a nemzet küldetéséről nagyon is konkrét helyzetekhez, szocializációs folyamatokhoz és politikai diskurzusokhoz kapcsolódtak. Mindkét alapséma a felvilágosult abszolutizmusok intellektuális és érzelmi örökségének részeként született meg, s átitatta a felvilágosult abszolutizmusok civilizáló kísérleteit. Kiváltképpen éppen azok ön- és ellenségképét, akik e civilizáló kísérletek megvalósítása során alakították ki önazonosságukat – a modern értelmiség identitását. Ezek a sémák később, a tekintélyelvű és a totalitárius rendszerek idején újjáéledtek az indoktrináció, a mindent megoldó rendszerbe sorolás, a nagy kirakós játék végső megoldása alkalmazásának különféle változataiban. A két terméketlen és kártékony indoktrinációs formula a tizenkilencedik és a huszadik századi kollektív identitásteremtésre irányuló kísérletek egymással kimerevítetten szembeállított szélső pontjait jelöli.

A haza és a haladás jelszavaiból a tizennyolcadik század végi lengyel nemesi értelmiségi reformerek, német, olasz és magyar értelmiségiek közül többen a civilizációt és a haladást választották az elmaradottságot nemzeti érzésekkel igazoló honfitársaikkal szemben. A nemzet, a haza és a nemzeti hagyomány hívei viszont a „kozmopoliták”, a haladáspártiak által követelt újításokat azért utasították el, mert úgy látták, hogy e civilizáló reformok az alkotmányosság és a nemzeti hagyományok megsemmisítéséhez, idegen uralomhoz vezetnek. Itt is, ott is akadtak, akik hamar ráébredtek arra, hogy az arisztokratikus alkotmányosság legjobb védelmét annak átalakítása, az abszolutista veszéllyel szemben a személyes és a politikai szabadság – a jogokkal nem rendelkezőkre – kiterjesztése jelentheti. Elsősorban ők alkották az eltérő felfogásokat, dilemmákat és tradíciókat képviselő közép- és kelet-európai liberális nacionalizmusok előzményeit.

A liberálisok „magukról” és „másokról” kialakított képét az alkotmányosság – abszolutizmus, haladás – elmaradottság (civilizáció – barbárság, Nyugat – Kelet, erény – korrupció), patriotizmus – birodalmi lojalitás, független vélemény – kasztszerű érdekhez kötött előítélet dichotómiái határozták meg. A szabadság és a nemzet – a liberalizmus és a (gyakran kritikusan értelmezett) nemzeti hagyomány – felfogásukban harmonikus egységet alkottak. Egészen addig, amíg hatalomra nem kerültek, vagy ki nem derült a számukra, hogy a nemzet társadalmi, nemzetiségi, vallási értelemben megosztott. Szemlátomást a nemzetiségi kérdés (és annak viszonya a homogén nemzetállam programjához) volt a legérzékenyebb terület, amely a regionális, konföderációs megoldások iránti hozzáállásukat is meghatározta. Mindent egybevéve úgy tűnik, hogy a liberálisok ezekben a régiókban többnyire inkább az ír, mint a skót, kevésbé a norvég, csak részben a belga, nem kevéssé az olasz és a görög liberális nacionalistákkal öszszevethető liberális nacionalisták voltak.

Tudjuk, a liberális nacionalista diskurzustól elváló, nem nacionalista, sőt antinacionalista liberális kísérletek öröksége volt az, amit 1989/90-ben nyugodt lélekkel saját hagyományuknak tekinthettek a közép- és kelet-európai, elsősorban a magyar, a cseh, a lengyel, a szerb és a román liberálisok. Igaz, a függetlenség, a demokrácia és a Nyugathoz tartozás programja jegyében visszanyúltak a liberális nacionalista hagyományhoz. Ám nyilvánvaló, hogy a legkomolyabb magyar liberális demokrata filozófus és hiteles morális tekintély, Kis János elemzései sokkal inkább hasonlítanak Ronald Dworkin – a pozitív diszkrimináció jegyében fogant – értékítéleteire, mint a magyar liberális nacionalisták elképzeléseire, ahogy ez nemcsak az igen inspiráló oeuvreből, hanem a szerző önképéből is kitűnik.

V.

A liberalizmus szó Napóleon Bonaparte brumaire-i kiáltványában bukkant fel, politikai fogalommá pedig az 1820-as évek spanyol parlamenti küzdelmei során vált. A liberális az abszolutizmus ellenfeleit, az alkotmányosság híveit jelölte. A közép- és kelet-európai (Habsburg, porosz és orosz) felvilágosult abszolutizmusok birodalmaik elmaradottságát – ahol volt – az arisztokratikus alkotmányossággal, az előjogokon alapuló rendi képviseleti rendszerrel együtt kívánták felszámolni. A liberális nacionalisták viszont (ahogy azt Guido de Ruggierótól Szabó Miklósig sokan hangsúlyozták) az anakronisztikus, de az abszolutizmussal szemben védekezési lehetőséget nyújtó arisztokrata alkotmányosság – az egyet nem értés jogát és a megegyezés, a konszenzusra törekvés szükségességét magában foglaló – pluralizmusának az örökösei voltak. A felvilágosult abszolutizmusokhoz való viszonyuk ezért korántsem volt egyszínű és egynemű. Néhányukat inspirálták a felvilágosult reformok, de előbb-utóbb konfliktusba kerültek az abszolutizmussal. Mások közülük eleve a különféle reformációk és felvilágosodások alapvető abszolutizmusellenes értékeit vallották magukénak, ezért szemben álltak az abszolutizmussal.

A tizenkilencedik század első felének észak-amerikai, brit és holland liberális önmeghatározásai kontextusát – egyebek között – szembeállításokkal írhatjuk körül. Ezek: az abszolutizmussal szemben az alkotmányosság, a hatalom összpontosítása ellenében a hatalmak megosztása, az egyes zsarnokok és a csőcselék uralmával szemben a szabadság rendje. Önmeghatározásuk az osztályokhoz és a kasztokhoz kötődő érdekorientált előítéletekkel és konformizmussal (mondhatnánk: kívülről irányítottsággal) szemben magában foglalta a független egyének társaságokba szerveződését, rendszeres társasági életét, egymás nézeteinek tiszteletét, az eszmesúrlódást és a konszenzusra törekvést, a külső mintáktól elszakadó, önálló, nonkonformista véleményalkotást és meggyőződést, a belülről vezéreltséget. Identitásuk alkotóeleme volt, hogy a távoli és idegen szakigazgatás ellenében a laikus helyi közigazgatást, a központi irányítással szemben a helyi autonómiát, a tételes törvény ellenében a szokásjogot tartották kívánatosnak, minthogy az erényes polgárok szabad gyülekezeteinek a megteremtésére és elterjesztésére törekedtek. Ezeket a társulásokat, az erényes, független, szabad polgárok szabad gyülekezeteit Közép-, Kelet- és Dél-Európa liberális nacionalistái  pedig saját, megteremtendő nemzetükkel azonosították.

Franciaországban a forradalom előtt, alatt és után a központosított állam nemcsak a gazdaságpolitikában és a közigazgatásban játszott meghatározó szerepet, hanem a politikában és a politikai gondolkodásban is. A francia liberálisok klasszikusai, Benjamin Constant és Alexis de Tocqueville – nagy elődjük, Montesquieu nyomán – ezért éppen ezzel szembehelyezkedve fejtették ki álláspontjukat. A kiváltságokra épülő, területi fejedelemségekből álló, széttagolt Németországban viszont az egységes alkotmányos állam még nem realitás volt, csupán program a jövő számára. A német liberálisok önmeghatározásában a modernizáló állam az elmaradottsággal, az egységes állam a széttagoltsággal, az autonóm egyén pedig a paternalista állammal állt szemben. A német, magyar, cseh, lengyel, olasz, görög, spanyol és portugál liberálisok az amerikai, a brit, a francia és a holland liberálisokhoz hasonlóan a liberális alkotmányosság elkötelezett hívei voltak, ezért láttak neki annak, hogy az arisztokratikus, kiváltságokon alapuló szabadságok kis köreit modern szabadságjogokká értelmezzék át, és át is formálják azokat. Németországban és a közép-, kelet- és dél-európai országokban az abszolutizmus és az elmaradottság ellenfelei és az alkotmányosság és a haladás hívei ugyanis nem a fennálló középosztályi társadalmat próbálták felszabadítani az állam túlzott hatalma alól, hanem a középkori előzményekből – és gyakran azoktól elrugaszkodva – kísérelték meg felépíteni a középosztályi társadalmat. Annak érdekében viszont, hogy a megteremtendő középosztályt az ugyancsak megteremtendő modern nemzet alapjául kifejleszthessék, és ahhoz integrálhassák a felépítendő nemzet többi részét, államra volt szükségük. Nem abszolutista államra, kiváltképpen nem egy idgen birodalom abszolutista államára, hanem olyanra, amelyik a társadalmi fejlődés és a nemzeti integráció eszköze lehet. Alkotmányos nemzetállamra.

VI.

A szabadság elsődleges értelme a lelkiismeret és a vallásgyakorlat szabadságából és a habeas corpusból eredeztetett személyes szabadság volt kettős értelemben. Egyrészt a külső beavatkozástól, akadályozástól mentes cselekvés lehetőségét tartalmazta. Másrészt azt, hogy a mozgásától és az önmaga feletti rendelkezéstől megfosztott, megkötözött rabszolgával szemben a szabad ember állapota magában foglalja elidegeníthetetlen jogát saját testéhez, lelkéhez, akaratához és cselekedeteihez. Ebből következően a szabad embert senki sem tarthatja uralma alatt, ő maga és senki más dönt magáról, s az ehhez szükséges önálló ítélőképességét pedig szellemi érettsége és anyagi függetlensége biztosítja. Ezek a jelentésárnyalatok a személy szabadságát és a személyes cselekedet szabadságát, uralom alóli és külső beavatkozástól való mentességét, „negatív szabadságát” jelölték. Ennek alapvető feltétele volt az, amit „pozitív vagy politikai szabadság”-ként értelmeztek. Eszerint a szabad ember csak szabad politikai közösségben lehet szabad, abban gyakorolhatja jogait és kötelességeit, és vállalhat felelősséget önmagáért és a szabad közösségért. Olyan közösségért, amelynek tagjai nem tűrik a külső hódítók, a politikai aréna nagyétvágyú hatalmasai, avagy a csőcselék uralmát. Nem tűrik, hogy bárki megpróbálja megfélemlíteni őket, még kevésbé azt, hogy bárki leigázza a közösséget és annak tagjait, uralkodjon rajtuk, rabszolgává tegye őket. A szabad politikai közösség tagjai ugyanis maguk döntenek saját magukról és közös ügyeikről. Megvédik magukat és szabad közösségüket. Ennek jegyében vigyáznak arra, hogy választott tisztviselőiknek minél kevesebb hatalma legyen, ezért szigorúan elszámoltatják őket, hogy mire fordítják a politikai közösség tagjainak a bizalmából rájuk ruházott tisztséget. Annak a meggyőződésnek az alapján, miszerint az emberi természet hatalomra tör, eleve olyan helyzetbe hozzák őket, amelyben a hatalommal való visszaélés intézményes ellensúlyaival korlátozzák tevékenységüket: hatékony ellenzékkel, szólás-, gyülekezési és sajtószabadsággal, független bírósággal, állandó beszámolási kötelezettséggel és elkerülhetetlen megmérettetéssel. Azzal a szemlélettel és ennek folyományaként újra és újra megerősített és megerősítendő tapasztalattal, hogy a köztisztség betöltése nem uralom, hanem szolgálat.

VII.

Közép-, Kelet-és Dél-Európában a regnum és a natio, az ország és a nemzet „dicső múltjára” vetítették az elveszett aranykor mítoszát, és ezzel megteremtették és értelmezték a fel- vagy újraépítendő nemzet családfáját, annak gyökereit. A megvalósítandó, áhított jövő ugyanis a múltba vetített normán alapult. Ez a norma mutatta meg, hogy milyennek kellett volna egykor és milyennek kell lennie most és a jövőben a politikai közösségnek. Ennek a múltba visszavetített jövőképnek a kialakítására – Magyarországon bizonyosan – egyaránt hatott Montesquieu, Adam Smith, Jeremy Bentham, Benjamin Constant, Madame de Staël, Arthur Young, Friedrich List, Alexis de Tocqueville, a Rotteck-Welcker-féle Staatslexikon számos szócikke, és a korábbi hazai politikai nyelv és szókincs használata, újraértelmezése és megújítása.

 A vágyott jövő vízióját és múltba visszavetített archetípusát az értelmiségiek hozták (és gyakran ma is ők hozzák) létre, értelmezték (és értelmezik), amint arra Bibó István már 1943/46-ban, Miroslav Hroch pedig néhány évtizeddel később rámutatott. Értelmiségiek jelölték és dolgozták ki a politikai nyelv, a közbeszéd témáit, így és elsősorban a nemzet fogalmát. Ők fogalmazták meg és terjesztették el a nemzetépítés, a nemzetté válás programját. Az értelmiség a magas kultúrát a kánon rangjára emelte, a lakosságot pedig igyekezett rávenni annak használatára. Az aktív kisebbség országos agitációja eredményeképpen a program valósággá, a nacionalizmus tömegmozgalommá vált. A nemzet felépítői a nemzet nevében igényt tartottak saját államukra, a kiépített állam pedig biztosította a nemzetépítés folyamatát, s ennek során a többi nemzetiség feletti uralmat.

Közép-, Kelet- és Dél-Európában a tizenkilencedik század legnagyobb részében a liberalizmus és a nacionalizmus, az alkotmányosság és a nemzeti hagyomány, a haladás és az identitás egymásra utaló, elválaszthatatlan és gyakran felcserélhető fogalmak voltak. A német és az olasz kisállamok lakosai a helyi tartományurak alattvalói voltak, személyes és politikai szabadságuk előfeltételét pedig az alkotta, hogy német és olasz állampolgárok lehessenek, ami feltételezte az egységes és alkotmányos Németország és Olaszország megteremtését. Az elmaradottságot, a születési alapon járó privilégiumokat, a területi széttagolódást és a helyi zsarnokok személyes uralmát fel kellett hogy váltsa a személyes szabadság, a politikai közösség szabadsága, a középosztályi társadalom, a modern liberális nemzet és nemzetállam. Az itt élők társadalmi, nemzeti és állami dilemmái különböztek azoktól, amelyek az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Hollandia állampolgárainak voltak. Az Amerikai Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Franciaországban és Hollandiában ugyanis a középosztályi társadalom, az integrálását szolgáló nemzeti identitás, a helyi kormányzatok és a mindezeket egyesítő állam már létezett, vagy kialakulóban volt. Németországot és Olaszországot pedig még mindig a széttagolt, a születési kiváltságrendszeren alapuló, gyakran despoták által irányított kisállamokból kellett megteremteni. Sok szempontból hasonló volt a helyzet a Magyar Királyságban, a Cseh Királyságban, a felosztott Lengyelországban, és az Ottomán Birodalom részét alkotó Görögországban, a román fejedelemségekben, a szerb fejedelemségben és Bulgáriában.

Az európai liberalizmusok és nacionalizmusok színskáláján ugyanis meglehetősen eltért azoknak a helyzete, akik független, alkotmányos államokon belül a szabad tulajdonosok középosztályi társadalmát vagy az arisztokráciát képviselték azokétól, akik alávetettségben éltek, gyakran külföldi uralom alatt és nem ritkán egy abszolutista birodalom alárendeltjeiként. A liberális nacionalisták voltak azok, akik a kiváltságosokból és az alárendeltségben élőkből létrehozták a középosztályi társadalmat, és megalkották a független alkotmányos államot. A konzervatívoknak  pedig alig volt mit konzerválniuk. A liberális nacionalista társadalom- és nemzetépítési programok ideológiái és a hiteles nemzeti konzervatív szerepek hiánya hasonló helyzeteket, perspektívákat, értékeket és dilemmákat eredményeztek a német, az olasz, a görög, a norvég, a finn, az ír, a lengyel, a magyar, a cseh, a horvát, a szerb, a román és a bolgár liberálisok és konzervatívok számára.

VIII.

Számos közép- és kelet-európai országban a tizenkilencedik század elejétől a huszadik század elejéig a liberalizmus és a nacionalizmus kölcsönhatásban volt egymással, erősítette egymást, s e kölcsönhatás gyújtópontja 1848/49 volt. 1917/18-ban a három régi típusú – a Habsburg-, az Ottomán és a Romanov-dinasztia által uralt – birodalom felbomlott. Az egykori birodalmak különböző részei független nemzetállamokká váltak, ám azokban különböző nemzetiségek éltek, akik gyakran nem különültek el egymástól területileg, hanem keverten laktak, az új államok határai viszont sokszor egyáltalán nem estek egybe a nemzetiségi határokkal. Csehszlovákia kivételével a közép-, a kelet- és a dél-európai országokban az etnokulturális nacionalista megközelítés, a politikai romanticizmussal átitatott antiliberális diskurzus és a nemzetkarakterológiai mítoszok váltak uralkodóvá, amelyek a szabadság és a liberalizmus ügyét élesen szembeállították a közösség, a nemzet ügyével. Ekkor alakult ki és vált meghatározóvá az a liberalizmuskép, amely szerint a liberalizmus a nemzet ellensége, hiszen kozmopolita, idegen, bolsevik, plutokrata és zsidó felforgató erőket képvisel. Ez az ellenségkép lényegét tekintve 1945 után is megmaradt, csak néhány eleme változott meg vagy került kódolt formába a Szovjetuniónak alárendelt országokban, és valami hasonló rögzült (bár sokkal közvetettebb formában) Jugoszláviában is. A totalitárius rendszer a személyes szabadságot és a politikai közösség politikai szabadságát elnyomta, már a témákat is tabunak minősítette, megpróbálta eltörölni őket, így azok többnyire a kollektív tudattalanba süllyedtek.

Ám ennek ellenére sem tűntek el. A berlini felkelés, Poznan és a magyar forradalom, a prágai tavasz, a lengyel Szolidaritás és a bukaresti forradalom az egyének és politikai közösségeik szabadság és önmeghatározás iránti vágyát fejezték ki. Ez viszont csak akkor vált valóra, amikor az utolsó európai birodalom, a Szovjetunió meggyengült, majd felbomlott.

IX.

Az 1990-es években Közép-, Kelet- és Dél-Európában több soknemzetiségű állam szétesésének is tanúi voltunk. Ugyanakkor e régiókban számos helyen ismét kezdetét vette a nemzetépítés. Ezeknek legközelebbi párhuzamait a soknemzetiségű birodalmak kereteinek a fokozatos szétesésében és a nemzetállamok felbukkanásának ezzel együtt járó folyamatában lelhetjük fel, amely az 1820-as években kezdődött és az 1920-as évek elején ért véget. Annak érdekében, hogy ezt a folyamatot történelmi és elméleti-fogalmi síkon is meg tudjuk ragadni, termékeny megközelítésnek ígérkezik, ha a politikai modernitás két alapvető fogalma – a szabadság és a nemzet – között fennálló bonyolult kapcsolatra összpontosítjuk a figyelmünket. Ennek eredményeként azt láthatjuk, hogy a liberálisok a független egyén és a modern politikai közösség, annak politikai szabadsága és identitása programadóiból és képviselőiből a modernitás képviselőivé, a joguralom, a szabadság- és a kisebbségi jogok védelmezőivé váltak. Amennyiben vállalkozunk arra, hogy rekonstruáljuk és elemezzük 1820 és 1918 közötti politikai szókincsüket, ezzel jó viszonyítást teremtünk az 1989/90 utáni liberálisok terminológiájának feldolgozása számára is.

Vajon hogyan és miért váltak a liberálisok a politikai közvélemény egy része számára a nemzet hivatott képviselőiből a nemzet ellenségeivé, a legnépszerűbb politikai szereplőkből a nagy mumussá? Erre a kérdésre első megközelítésben azt válaszolhatjuk, hogy mindenekelőtt azért, mivel a függetlenség, a demokrácia, a személyes és a politikai szabadság többé már nem csupán áhított eszmények, hanem immár jogi realitások. Ugyanakkor a tekintélyelvű és totalitárius rendszerek – az emberi méltóságot pusztító – következményei bennünk és velünk élnek kibeszéletlen és feldolgozatlan formában, és tovább mérgezik az új demokráciákban élők köz- és magánéletét. Ez az a mélyben meghúzódó traumatizáló élményvilág, amely miatt a liberalizmus könnyen a többségtől idegen oligarchia (Leopold Lajos száz évvel ezelőtti szavaival: „színlelt kapitalizmus, a feudális viszonyok kapitalista kihasználása”) gyanújába keveredik, míg a kollektív identitáskeresés torzulásai és hatalomtechnikai eltorzításai olyan nacionalizmust hívnak életre, amely szembefordul a szabadsággal és a liberalizmussal. A szabadság ügye és a közösség ügye – mintha a Bibó István által leírtakat ismételné meg – ismét elvált egymástól, és szembekerült egymással.

A szabadság és a nemzet – a tizenkilencedik század első felében még összefonódó, majdhogynem elválaszthatatlan fogalmak – Közép- és Kelet-Európában a két háború közötti időszakban, a második világháború alatt, 1945-től 1989-ig, majd 1989/90 után sokak számára egymást kizáró, egymással ellentétes értelművé vált. Nyilvánvaló feladatunk, hogy meghatározzuk ennek a jelenségnek a gyökereit, mégpedig oly módon, hogy összevetjük azokat más régiók történetének tanulságaival. Ehhez mindenekelőtt meg kell találnunk annak a módját, hogy elkerüljük az eredendő elmaradottság s a különböző romantikus nacionalista nemzeti küldetésmitológiák – olyannyira bejáratott, kártékony, terméketlen és félrevezető – sémáit. Annál is inkább, mert láthatjuk, hogy azok ma is közösségi és egyéni életstratégiákat határoznak meg.

 Azért kell szembenéznünk és felmérnünk, hogy milyen örökséget hagytak utódaikra a térség birodalmai, és azok hogy függnek össze utódállamaik alapvető problémáival, népeik feldolgozatlan fájdalmaival, félelmeivel és megaláztatásaival, mert  – végső fokon személyes – feldolgozást igényelnek, különben tovább szenvedhetünk következményeiktől. Annak érdekében, hogy megérthessük és feldolgozhassuk azokat, le kell térnünk a közösségek és az egyének hagyományos önigazolásainak útjáról, fel kell adnunk a leckéztetést és az önigazolást, és – az egyéni és kollektív örökség feltárásával és számbavételével – elő kell segítenünk az egyéni és a kollektív traumák feldolgozása megteremtésének feltételeit.

Fordította: Kis Anna

A fordítást az eredetivel egybevetette és szerkesztette: Dénes Iván Zoltán

Az írás a szerző alábbi tanulmányán alapul:

Iván Zoltán Dénes: Liberalism and Nationalism: An Ambiguous Relationship. In: Iván Zoltán Dénes (ed.):
Liberty and the Search for Identity: Liberal Nationalisms and the Legacy of Empires. Central European University Press, Budapest–New York, 2006, 1–17.

A bibliográfia az angol nyelvű tanulmány bibliográfiájának – terjedelmi okokból – erősen rövidített (és néhány magyar nyelvű munkával kiegészített) változata.

A tanulmány a Politikai gondolkodás Magyarországon 1780–2010. A magyar liberális politikai diskurzusok értékvilágának és identitáskeresésének a feltárása című, a Nemzeti Kulturális Alap által 4381/0009. szám alatt támogatott pályázati téma keretében készült.

Irodalom

Benedict Anderson: Imagined Communities. Reflections on the Origins and Spread of Nationalism. London–New York, Verso, 1991 (1983).

Sorin Antohi: Imaginaire culturel et réalité politique dans la Roumanie moderne: le stigmate et l`utopie. L`Harmattan, Paris, 1999.

Stefan Auer: Liberal Nationalism in Central Europe. Routledge, London, 2004.

Balog Iván: Politikai hisztériák Közép- és Kelet-Európában. Bibó István fasizmusról, nacionalizmusról, antiszemitizmusról. Argumentum – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2004.

Balog Iván: Etnicitás és legitimitás összefüggései Bibó műveiben. [2] Beszélő, 2005/6–7., 152–156.

Bibó István: Válogatott tanulmányok. I–IV. Magvető, Budapest, 1986–1990.

Moritz Csáky: Von der Aufklärung zum Liberalismus. Studien zum Frühliberalismus in Ungarn. Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, Wien, 1981.

Dénes Iván Zoltán: Európai mintakövetés – nemzeti öncélúság. Értékvilág és identitáskeresés a 19–20. századi Magyarországon. Új Mandátum, Budapest, 2001.

Dénes Iván Zoltán: Önrendelkezés, nemzet, nacionalizmus. Egy értelmezés kontextusai. Regio, 2002/4., 58–78.

Dénes Iván Zoltán: A reálpolitikus, a próféta és a szelíd lényeglátó kísérletei a magyar politikai skizofrénia feloldására. [3] Beszélő, 2005/6–7., 163–171.

Erdélyi Ágnes: Az a nemes álom. In: Dénes Iván Zoltán (szerk.): A szabadság értelme – az értelem szabadsága. Filozófiai és eszmetörténeti tanulmányok. Argumentum, Budapest, 2004, 325–338.

Michael Freeden: Liberal Languages. Ideological Imaginations and Twentieth-Century Progressive Thought. Princeton University Press, Princeton, NJ, 2005.

Ernest Gellner: Nations and Nationalism. Basil Blackwell, Oxford, 1983.

Ernest Gellner: Nationalism. Weidenfeld & Nicolson, London, 1997.

Liah Greenfeld: Nationalism. Five Roads to Modernity. Harvard University Press, Cambridge, MA, 1992.

Ladislav Holy: The Little Czech and the Great Czech Nation. National Identity and the Post-Communist Social Transformation. Cambridge University Press, Cambridge – New York, 1996.

Miroslav Hroch: The Social Preconditions of National Revivals in Europe. A Comparative Analysis of the Social Composition of Patriotic Groups among Smaller European Nations. Cambridge University Press, Cambridge, 1985.

Huoranszki Ferenc: A német liberalizmus elméleti forrásai. In: Dénes Iván Zoltán (szerk.): Szabadság és nemzet. Liberalizmus és nacionalizmus Közép- és Kelet-Európában. Gondolat, Budapest, 1993.

Maciej Janowski: Polish Liberal Thought before 1918. Central European University Press, Budapest – New York, 2004 (1998).

Jerzy Jedlicki: A Suburb of Europe. Nineteenth-Century Polish Approaches to Western Civilization. Central European University Press, Budapest – New York, 1999 (1988).

Kis János: Az állam semlegessége. Atlantisz, Budapest, 1997.

Kis János: Alkotmányos demokrácia. Három tanulmány. Indok, Budapest, 2000.

Kis János: Vannak-e emberi jogaink? Stencil, Budapest, 2003 (1987).

Kis János: A politika mint erkölcsi probléma. Irodalom, Budapest, 2004.

Kovács Gábor: Az európai egyensúlytól a kölcsönös szolgáltatások társadalmáig. Bibó István, a politikai gondolkodó. Argumentum – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2004.

Kovács Gábor: A népi mozgalom helye a politikai eszmetörténetben. [4] Beszélő, 2005/6–7., 172–177.

Will Kymlicka: Politics in the Vernacular. Nationalism, Multiculturalism and Citizenship. Oxford University Press, Oxford, 2000.

Lackó Miklós: Válságok – választások. Történeti tanulmányok a két háború közötti Magyarországról. Gondolat, Budapest, 1975.

Lackó Miklós: Korszellem és tudomány, 1910–1945. Gondolat, Budapest, 1988.

Lackó Miklós: Sziget és külvilág. Válogatott tanulmányok. História – MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1996.

Litván György: Jászi Oszkár. Osiris, Budapest, 2003.

Ludassy Mária: A trón, az oltár és az emberi jogok. Katolikus és liberális gondolkodók a restauráció korabeli Franciaországban. Magvető, Budapest, 1984.

Ludassy Mária: Szabadság, egyenlőség, igazságosság. Magvető, Budapest, 1989.

Ludassy Mária: Fehér jakobinizmus. Charles Maurras és az Action Française. Kávé, Budapest, 1999.

Adam Michnik: The Church and the Left. University of Chicago Press, Chicago, 1993.

Adam Michnik: Letters from Freedom. Post-Cold War Realities and Perspectives. University of California Press, Berkeley, CA, 1998.

Miskolczy Ambrus: A legendák varázsa. Jules Michelet kelet-európai mítoszai és a magyar-román párbeszéd a 19. század derekán. Universitas, Budapest, 2000.

Miskolczy Ambrus: Szellem és nemzet. Babits Mihály, Szekfű Gyula, Eckhardt Sándor és Zolnai Béla világáról. Napvilág, Budapest, 2001.

Sorin Mitu: National Identity of Romanians in Transylvania. Central European University Press, Budapest–New York, 2001.

Tom Nairn: The Faces of Nationalism. Janus Revisited. Verso, London–New York, 1997.

Pierre Nora (szerk.): Les lieux de mémoire. I–VII. Gallimard, Paris, 1984–1994.

Perecz László: Szép rendbe foglalva. Arcképvázlatok a magyar filozófia történetéből. Ister, Budapest, 2001.

Guido de Ruggiero: The History of European Liberalism. Beacon Press, Boston, MA, 1959 (1925, 1929).

Carl Schorske: Fin-de-siècle Vienna. Politics and Culture. Cambridge University Press, Cambridge, 1992 (1981)

Carl Schorske: Thinking with History. Explorations in the Passage to Modernism. Princeton University Press, Princeton, NJ, 1998.

Anthony D. Smith: Theories of Nationalism. Holmes & Meier, New York, 1983 (1971).

Anthony D. Smith: Ethnic Origins of Nations. Blackwell, Oxford– New York, 1986.

Anthony D. Smith: National Identity. University of Nevada Press, Reno, 1991.

Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Akadémiai, Budapest, 1967.

Szabad György: Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében. Kossuth – Magyar Helikon, Budapest, 1977.

Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon 1896–1986. Válogatott tanulmányok. Atlantisz – Medvetánc, Budapest, 1989.

Szabó Miklós: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867–1918). Új Mandátum, Budapest, 2003.

Jerzy Szacki: Liberalism after Communism. Central European University Press, Budapest, 1995.

Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Magvető, Budapest, 1983.

Szűcs Jenő: Nemzet és történelem. Tanulmányok. Osiris, Budapest, 2000 (1974, 1984).

Yael Tamir: Liberal Nationalism. Princeton University Press, Princeton, NJ, 1995 (1993).

Tóth-Matolcsi László: Műhely a lehetetlenséghez. Kapcsolódási pontok Bibó István és Ravasz László életművében. Argumentum – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2005.

Trencsényi Balázs: Az „alkat diskurzus” és Bibó István politikai publicisztikája. In: Dénes Iván Zoltán (szerk.): Megtalálni a szabadság rendjét. Tanulmányok Bibó István életművéről. Új Mandátum, Budapest, 2001, 175–207.

Trencsényi Balázs: A történelem rémülete. Eszmetörténeti vázlat a két világháború közötti kelet-európai nemzetkarakterológiai vitákról. In: Dénes Iván Zoltán (szerk.): A szabadság értelme – az értelem szabadsága. Filozófiai és eszmetörténeti tanulmányok. Argumentum, Budapest, 2004, 299–324.

Trencsényi Balázs, Dragos Petrescu, Cristina Petrescu, Constantin Iordachi, Kántor Zoltán (szerk.): Nation Building and Contested Identities. Romanian and Hungarian Case Studies. Regio Books, Budapest – Editura Polirum, Ias˛i, 2001.

Otto Urban: One Hundred Years of the Czech Question. A Historian's Account. Czech Sociological Review, 1995/3., 21–31.

Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején. Akadémiai, Budapest, 1982.

Varga János: Kereszttűzben a Pesti Hírlap. Az ellenzéki és a középutas liberalizmus szétválása 1841-ben. Akadémiai, Budapest, 1983.

Katherine Verdery: National Ideology under Socialism. Identity and Cultural Politics in Ceausescu`s Romania. University of California Press, Berkeley, CA, 1991.

Andrzej Walicki: The Slavophile Controversy: History of a Conservative Utopia in Nineteenth-Century Russian Thought. University of Notre Dame Press, Notre Dame, 1989.

Andrzej Walicki: Poland between East and West. The Controversies over Self-Definition and Modernization in Partitioned Poland. Harvard University Press, Cambridge, MA, 1994.

• Játéktér [9]