Proletár – nemzet – köziség

Szemelvények „a baloldal és nemzet” problematikájának eszmetörténetéből

Bevezető – avagy: „Néger volt-e Kossuth?”

Az 1980-as évek közepe táján a budapesti Bölcsészkar félemeletén a büfé előtti faliújságon irodalomtörténeti előadást hirdetett egy plakát: „Kommunista volt-e Petőfi?” Másnap reggel ismeretlenek filctollal az alábbi alcímet biggyesztették a hirdetményre: „Néger volt-e Kossuth?”

Az alábbi szemelvénygyűjtemény összeállításához eredetileg Orbán Viktor tavaly nyáron Tusnádfürdőn tett nyegle provokációja adta az ötletet (a baloldal, amikor csak teheti, ráront nemzetére). A kijelentés nyomán kibontakozó sajtóvitában elsikkadt a baloldal, a nemzet és a kommunizmus bonyolult és szerteágazó viszonyának ugyancsak izgalmas és fordulatos története. A kérdésnek szinte felmérhetetlen mennyiségű irodalma van, ennek vázlatos áttekintésére sem vállalkozhatunk. Az alábbi szövegek elsősorban a magyar közegben „Molnár Erik – Mód Aladár” gyűjtőnéven emlegetett történeti-ideológiai vitára fókuszálnak. Ez a vita kisebb-nagyobb megszakításokkal a negyvenes évek végétől a hetvenes évek közepéig folyt, helyesebben időről időre kiújult. A bevezető mindössze a vitákban fölmerülő érvek, fogalmak, politikai és ideológiai szempontok mai dekódolását próbálja segíteni, éppen csak fölvillantva a vita eszmetörténeti előzményeit és kontextusát.

Mint Dénes Iván Zoltán lapunkban közölt tanulmánya is jelzi, a feudális privilégiumokkal és az abszolutista (birodalmi) állammal szemben fellépő XIX. századi liberális nacionalizmus eredetileg a politikai spektrum baloldalán helyezkedett el. A század közepétől kibontakozó és egyre inkább marxista alapokra helyezkedő munkásmozgalmak és szociáldemokrata pártok perspektívájából a liberális eszme és ennek nemzeti, nacionalista vetülete viszont már a jobboldalra került. Marxista nézőpontból a nacionalizmus elsődlegesen és lényegét tekintve a győztes kapitalista burzsoázia osztálytudata és rendszerideológiája volt. Az osztályharc, a tőke és a bérmunka alapvető ellentétének szempontjából a nemzeti hovatartozás elvileg és elméletileg lényegtelen. A nemzeti függetlenségi törekvéseknek, a nacionalizmusnak a szocialista átalakulás/forradalom perspektívájából annyiban volt (lehetett) pozitív jelentősége, amennyiben elősegítette a szocialista forradalom történelmi előszobájának tekintett liberális kapitalizmus létrejöttét Európa (és a világ) elmaradottabb és eme átalakulásra, vagyis az önálló nemzeti állam létrehozására egyáltalán alkalmas régióiban. (Ismert Marx, és még inkább Engels sajátos „rasszizmusa”: viszonylagos szimpátiájuk például az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc iránt, és tökéletes közönyük, ellenszenvük a szerintük önálló állami lét kialakítására alkalmatlan kelet-európai, jobbára szláv – román stb. – nemzeti függetlenségi törekvések, nacionalizmusok iránt.)

A II. Internacionálé, amely a tőke „nemzetköziségével” a munkásosztály „nemzetköziségét”, nemzetek felettiségét szegezte szembe, az I. világháború kezdetén elvérzett, amidőn az egyes szociáldemokrata pártok fölsorakoztak saját kormányaik háborús politikája mögé. Az internacionalizmus zászlaját a szociáldemokratákról végleg leszakadó (orosz) bolsevikok (a későbbi kommunisták) emelték magasba. Közismert, hogy az 1917-es bolsevik forradalom eredetileg világforradalomként képzelte el önmagát. A szociáldemokraták árulását megbélyegző, később hosszú évtizedeken át bevett „szociálsoviniszta” (később „szociálfasiszta”) jelzők eredete is ide nyúlik vissza. A világforradalom azonban elakadt, és a proletárállam megszilárdításán fáradozó bolsevikoknak szembesülniük kellett azzal, miként is viszonyulnak a számukra jobbára idegen vagy ellenséges szűkebb és tágabb politikai-ideológiai közegükhöz, egyebek mellett a nacionalizmushoz. Van-e (pozitív) szerepe, helye a nemzeti érzelmeknek a marxista–leninista doktrínában? Eleinte ez rövid távú taktikai kérdésként jelentkezett: szövetségeseket kellett találniuk. A szövetségesek az új, nemzetiségi kommunista elitek lettek. Az egykori cári birodalom területén élő népcsoportok, nemzetiségek nemzeti öntudatra ébredésében történelmileg megkerülhetetlen szerepet játszott a szovjet állam. A taktikai kérdés azonban rövidesen tartós és emészthetetlen ideológiai gombóccá gyúródott, melyet sem lenyelni, sem kiköpni nem tudtak. Az ideológiai attitűd változását jelezte a „szocializmus egy országban” sztálini álláspontjának győzelme 1927-ben, a fasizmus térhódításával szembeni új „népfrontpolitika” meghirdetése 1935-ben, az orosz nacionalista hagyományok felélesztése az 1941-es német támadást követően. 1943 májusában a világforradalom támadó ékének szánt Kominternt is feloszlatták. A második világháború után a Szovjetunió a magukat rendszerint marxistának maszkírozó antiimperialista, Amerika-ellenes nemzeti függetlenségi mozgalmak támogatója volt szerte a világon. Eközben Sztálin halála után egyre nagyobb nehézséget okozott, hogy egyfelől a desztalinizáció jegyében a „nemzeti sajátosságok” emlegetésével lazábbra engedték a csatlósállamok nyakába vetett pórázt, másfelől továbbra is fenn akarták tartani a Szovjetunió kizárólagos vezető szerepét a táboron belül. A második világháború utáni korszak „nemzeti” szempontból meghatározó eseményei: a XX. kongresszus, az 1956-os lengyel válság és a magyar forradalom, a szakítás Kínával, a „nemzeti sajátosságok” korábbi mintaországával az 1960-as évek elején.

A magyar fejlemények nem függetlenek a világpolitika e változásaitól, mégis volt sajátos, hazai dinamikájuk. Nem meglepő, hogy 1956 kulcsszerepet játszott a hazai nacionalizmusviták formálódásában is. A magyar kontextus megértéséhez azonban ugyancsak célszerű visszatekinteni a múlt század elejére. Szabó Ervin, a magyar szociáldemokrácia akkori legnagyobb teoretikusa 1918-ban fejezte be nagyszabású művét (Társadalmi és pártharcok a ’48–49-es magyar forradalomban), amely szembement 1848 romantizáló, függetlenségi hagyományával és a Kossuth-mítosszal. Szabó érvelése szerint 1848 társadalmi forradalma félúton elakadt, a magyar köznemesi ellenállás, élén Kossuthtal, pedig valójában saját rendi pozícióinak védelmében folytatott függetlenségi harcot. „A forradalom külsőleg és lényegében is túlnyomóan politikai természetű volt, az idegen uralom ellen irányult, és a fényes nemzeti szabadságharc háttérbe szorította a társadalmit a nézők, sőt sokban a résztvevők szemében is... Bármennyire csodáljuk is az élet-halál harcát bámulatosan vívó nép hősiességét, a bíráló tekintet mégis kénytelen az union sacrée mögött fenyegető osztály- és pártharcot is észrevenni” – írta Szabó. Ez persze inkább a dualizmus kori magyar politikai viszonyok kritikája volt. A nemzeti egység mítosz, a ’48-as függetlenségi kardcsörtetés kiüresedett, elfedi a valódi társadalmi reformok elmaradását.

A Tanácsköztársaság leverése után a kommunista emigrációban hamarosan szárba szökkentek a viták a bukás okairól. A Kun- és a Landler-frakció között többek között arról folyt az ádáz vita, vajon nem Kunék doktriner forradalmi radikalizmusa idegenítette-e el a(z elsősorban paraszti) tömegeket a proletárállamtól. Kunék számára, akik mindent eleve egy lapra, a világforradalom győzelmére tettek föl, ez a felvetés valójában értelmetlen volt. A fiatal Révai József ebben a vitában inkább a landleristák „kompromisszumos”, a későbbi „népfrontos” politikát megelőlegező álláspontjára hajlott. Révai több írásában (Szabó Ervin helye a magyar munkásmozgalomban, 1931; Marx és a magyar forradalom, 1932; Marxizmus és népiesség, 1938) már a harmincas években hozzálátott a Szabó Ervin-féle koncepció revideálásához és egy olyan kommunista történelemkép kialakításához, amely alkalmasabbnak látszott arra, hogy a kommunisták helyet találjanak maguknak a magyar történelmi panteonban. 1848 volt az a közvetítő pont, amelyen keresztül a kommunista törekvéseket a magyar nemzeti függetlenségi mozgalmak mintegy végső betetőzéseként lehetett előrevetíteni.

A világháború alatt és után taktikai vitáknak már nem volt helyük. A moszkvai emigráns magyar kommunisták rádiója Kossuth Rádióként sugárzott. Révai, aki a rádió egyik vezető munkatársa volt, 1944-ben jelentette meg Kossuthról szóló tanulmányát. Révainak a magyar hagyományokhoz és nemzeti érzelmekhez, voltaképpen tehát a magyar közvéleményhez utat kereső új ideológiai alapvetésével jól összecsengett Mód Aladárnak a németellenes nemzeti ellenállás ihletésében 1943-ban írott könyve, a 400 év küzdelem az önálló Magyarországért, amely a Dózsa-parasztfelkeléstől a második világháborúig igyekezett összecsomózni a nemzeti függetlenség, a nemzeti egység gondolatát a marxista osztályharcos szemlélettel: a függetlenségi eszme időnként még az osztályellentéteket is felülírva alapvető és pozitív szerepet játszott a magyar történelem alakításában, és a magyar kommunista mozgalom büszkén tekinthet e harcok hőseire, mint önmaga előképére.

1945-ben Sztálin minden emigráns kommunistát, így a magyarokat is azzal a határozott intelemmel küldte haza, hogy törekedjenek a párt „nemzeti” beágyazottságát elmélyíteni. Ez összefüggött azzal a szigorú taktikai utasítással, hogy a helyi kommunista pártoknak népfrontos, népi demokratikus arculatukat kell mutatniuk, a proletárdiktatúra bevezetése egyelőre nincs napirenden. A hazatérő magyar kommunisták gyorsan kapcsolatot találtak a népiek baloldali reprezentánsaival, mindenekelőtt a népi szárny kriptokommunistáival, Darvas Józseffel és Erdei Ferenccel, amivel egyben el is határolódhattak legnagyobb politikai riválisaiktól, a „kozmopolita” szociáldemokratáktól (és mellesleg a polgári radikálisoktól). Az ország nyugati peremén még dúltak a harcok, és a deportáltak többsége még mindig a lágerekben volt, amikor Darvas József a Szabad Népben kapott lehetőséget arra, hogy figyelmeztesse a zsidóságot, nem sajátíthatják ki a mártíromságot (Őszinte szót a zsidókérdésben. Szabad Nép, 1945. március 25.): „Az utóbbi esztendők során egy furcsa, »munkaszolgálatos szemlélet« fejlődött ki minálunk: úgy tanulták meg a világot látni, hogy vannak keretlegények, és vannak munkaszolgálatosok. Most, hogy fordult a világ, ők szeretnének keretlegények lenni...” – írta ekkor Darvas.

1948, a „fordulat”, vagyis a kommunista hatalomátvétel éve, 1848 centenáriuma páratlan lehetőséget kínált a Révai-koncepció gyakorlati demonstrálására. Annál is inkább, hiszen a szovjet csapatok jelenlétét a „német” elnyomás (I. Lipót és Otto Skorzeny emígyen ugyanannak a történelmi entitásnak a letéteményesei) elleni évszázados küzdelem végső sikerének hangoztatásával lehetett homályba borítani. A párt így a magyar történelem legjobb, nemzeti függetlenségi (értsd: németellenes) hagyományainak megtestesítőjeként ünnepeltethette önmagát. Révai a Szabad Nép 1947. december 25-i számában írott, 48 útján című cikkében adta meg a centenáriumi ünnepségek alaphangját. Ekkor emelik piedesztálra a Petőfi–Kossuth–Táncsics-szentháromságot. „A százéves évforduló távlatából sem idealizáljuk 1848-at, szereplőit és vezetőit. Tudjuk, hogy politikájuk sokszor következetlen volt. Tudjuk, hogy a jobbágyfelszabadítás dolgában a szabadságharc vezérei – még ha figyelembe vesszük is osztálykorlátaikat – innen maradtak azon a határon, ameddig el kellett volna menniük a nemzeti önvédelmi harc sikere, a forradalmi nemzeti egység megszilárdítása érdekében. Tudjuk, hogy hibák történtek a nemzetiségek jogos kívánságainak teljesítése dolgában is. De e hibák és fogyatékosságok nem homályosíthatják el az alapvető tényt: Az 1848-as szabadságharc vezetői merték vállalni a forradalmi harc kockázatát, mertek cselekedni, nem hátráltak meg, félretolták azokat, akik rohadt kompromisszumok, a megalkuvás és behódolás útját javasolták a nemzetnek, vállalták a néptömegekkel való szövetkezés politikáját... A forradalmi határozottság, a néptömegekre való támaszkodás és a demokratikus népekkel való szolidaritás köti össze elsősorban a száz év előtti magyar átalakulást a három évvel ezelőtt megkezdett magyar átalakulással. Aki a magyar demokrácia politikájának és módszereinek ezekre a jellemvonásaira nemet mond, az nem mondhat igent 1848-ra sem.” Révai hű famulusa, a magyar történettudomány frissen kinevezett komiszszárja, Andics Erzsébet könyvében (Munkásosztály és nemzet, 1948) pedig így írt: „A nacionalizmus a maga idején szükséges és haladó volt, mert kivezette a társadalmat a feudális zűrzavarból és szétdaraboltságból. A népek nemzeti államokba egyesülése a burzsoázia nagy, történelmi teljesítménye volt.”

1950 elején az MDP történeti munkaközössége Andics Erzsébet és Mód Aladár vezérletével szigorú dorgálásban részesítette Molnár Erik A magyar társadalom története az Árpád-kortól Mohácsig című könyvét. Többek között azt kifogásolták, hogy Molnár nem ad elég teret a haladó nemzeti hagyományok taglalásának, antimarxista módon eltorzítja például Hunyadi János és Mátyás pozitív szerepét, és végeredményben „nem segíti a pártot a nép internacionalista és honvédő szellemben való nevelésében”. Molnár azzal védekezett, hogy könyvében a nacionalista-soviniszta történetírás ellen akart fellépni. Molnár persze nem hagyta magát, amint egy 1952-ben írott cikke jelzi (ld. a szemelvények között), de időlegesen vereséget szenvedett. A visszavágásra az 1956-os forradalom leverése után nyílott igazi lehetősége, amikor is az 1956 utáni MSZMP-nek újra kellett gondolnia a nacionalizmushoz való viszonyát (az újragondolást a népi írók ellen hozott 1958-as párthatározat és a burzsoá nacionalizmusról született 1959-es állásfoglalás fémjelzi). Molnár ellentámadásának fókuszában az állt, hogy nagyrészt Révai (Mód, Andics) a nemzeti szempontokat az osztályharc fölé rendelő szemlélete, az ideológiai tisztaság elvesztése a felelős az „ellenforradalomban” felszínre törő és a ’48-as jelképekben megmutatkozó nacionalizmusért. Innentől kezdve az ideológiai frontvonalak reménytelenül, a mai szemlélő számára is csak nehezen kibogozhatóan összekuszálódtak. Az antisztálinista Molnár, a doktriner (és nemzetietlen) osztályharcos figyelmeztet a nacionalizmus „ellenforradalmi” gyúanyagára. Hirtelenjében e táborban találjuk Nemeskürty Istvánt (még nem a 34 évvel későbbi millenniumi, bőrkötéses-Sacra Coroná-s kormánybiztosi kiszerelésben), aki kritikusai szemében a magyar nemességet „engesztelhetetlenül gyűlölő” kozmopolita színében tűnik föl, és e minőségében nyílik lehetősége arra, hogy a kemény osztályharcos csomagolást változatlanul megőrizve elsőként írjon népszerű, ismeretterjesztő könyvet az egyik legnagyobb „nemzeti sérelemről”, az addigi tabutémáról, a doni hadsereg katasztrófájáról (vö. Ez történt Mohács után, 1966, majd Requiem egy hadseregért, 1972). Mód Aladár a „nemzeti” értékek védelmezője, egykori rákosista-révaista mundérja becsületét is védi, miközben szorgalmazza az egyoldalú osztályharcos szemlélet lazítását. 1971-es cikkében már Szűcs Jenővel (Molnár 1966-ban meghal) vitázva arra figyelmeztet, amire egykoron Landlerék Kunt: „Szerintem akkor, amikor az MSZMP a gyakorlatban törekszik arra, hogy a nemzetköziséget nemzeti szempontból is előtérbe helyezve, de ugyanakkor adottságainkat s lehetőségeinket a siker érdekében messzemenően figyelembe véve népünk szocialista, nemzeti egységét lehetővé téve építsük a szocializmust, lehetetlen egyetérteni azzal, hogy ugyanakkor ideológiailag éppen ellentétes álláspontot tegyünk történeti és nemzetszemléletünk iránytűjévé... Mert ha ezt tennénk, úgy törvényszerűen szembe kerülnénk történelmünk egész progresszív tartalmával, s a nemzeti kérdés taktikai értelmezésének megfelelően formálissá tennénk nemcsak nemzeti történelmünkhöz, hanem népünkhöz való ideológiai kapcsolatainkat is.” (Ld. a szemelvények között.) Az időközben a népiek felé sodródott Király István pedig a „mindennapok forradalmiságának” lázában 1974-ben már az ezredforduló antiimperialista (antiglobalista) nemzeti nézőpontját előlegezi meg: a „mindenfajta individualizmussal szembeforduló patriotizmus” segít legyűrni „a nemzeti nihilizmus, a szupranacionalizmus téziseiben ott ható önzést, kapitalista mérgezettséget”, „kritikailag továbbvive, átértékelve eszmei fegyver a fejlett kapitalista országok fellazító törekvéseivel, a kapitalista életforma húzóerejével szemben” (ld. a szemelvények között).

Nem csoda, hogy a rendszer (Aczél György) ezzel a minden szempontból veszedelmes zűrzavarral semmit nem tudott kezdeni. Molnár purizmusa könnyen a nemzetietlenség (kozmopolitizmus) és az ideológiai merevség bélyegét süthette volna rájuk. Andics és Mód (valamint a határozott ambíciókkal hazaérkező Révai) előretörése viszont rákosista asszociációkat kelthetett, és azt se feledjük, hogy ők 1956 után rövid ideig Kádár szélsőbalos ellenzékét erősítették. A hatvanas–hetvenes évek fordulóján az egész szocialista blokk a gazdasági stagnálás állapotába kezdett süllyedni. Az ennek nyomán jelentkező legitimációs űrt a testvérpártok egy része nacionalista átfazonírozással igyekezett kitölteni. Egy ilyen fordulatot Magyarországon is többen sürgettek, a párt népnemzeti klubja és társutasai, köztük Király, aki a leállított gazdasági reform helyett állt elő a „hétköznapok forradalmisága” jelszavával. De a magyar pártvezetés a Horthy-korszak irredentizmusától és 1956-tól való félelem, valamint a szövetségesi hűség miatt ebbe az irányba sem fordulhatott. A nyugati individualista konzumkultúra mételye elleni ideológiai hadjárat a rendszer legitimációs aduját, a „gulyáskommunizmust” is üthette volna.

Ezeknek a vitáknak így kézzelfogható következménye nemigen volt, hacsak az nem, hogy a rendszer (ez ügyben is tanúsított) tanácstalansága szélesítette a történészek mozgásterét. Végtére is mindezen polémiák mögött volt egy racionálisan is fölvethető szakmai kérdés, amely túlmutatott azon, vajon használ-e vagy árt a munkásmozgalomnak és a pártnak, ha kimutatjuk, hogy jobbágy és nemes a régi időkben vállvetve harcolt a nemzetért: Mert vajon mit és mikortól gondolt jobbágy és nemes a nemzetről anno, ha gondolt egyáltalán valamit, és hogyan, milyen források révén tudjuk ezt kimutatni? Közvetve így ennek köszönhetjük a korszak magyar történetírásának nemzetközileg talán legtöbbre tartott eredményét is, Szűcs Jenőnek a középkori és kora újkori nemzettudatra vonatkozó kutatásait és tanulmányait. Azt pedig az olvasó megítélésére bízzuk, vajon gondolatban is olyan távol vagyunk-e ma ezektől a vitáktól, mint amilyen távol vagyunk már a nyelvezetüktől.

Mink András

Garami Ernő: Hazafiság és nemzetköziség. Népszava, Budapest, 1904

„Meddig tart ez őrült hangzavar még,
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha nincs szívében!”
Petőfi

Petőfi Sándornak, a nagy magyar hazafinak ezt a haragos intelmét nem becsülik meg az új magyar hazafiak: nincs több olyan szava a magyar nyelvnek, amelyet oly gyakran használnának, mint éppen a két szó: haza és hazafiság. A haza ott van mindenkinek az ajkán, mindenki a haza nevében bőg. A hazáról és a hazafiságról beszél a tanító az iskolában, a pap a szószéken, a képviselő a parlamentben, az újságíró az újságban. A miniszter, a tisztviselő, a gyáros, a földbirtokos mind, mind csak a hazáról beszélnek és a maguk hazafiságát hirdetik. Vajjon ezek mindannyian hazafiak-e? Vajjon mindannyiuk szívében ott él-e a haza? (…)

De a szoczialisták, akik állítólag megtagadják a hazát, meg tudnak felelni rá, mi a haza. A haza: a jog és a kenyér. Ahol elrabolják a jogomat, kiveszik kezemből kenyeremet, ott elrabolják tőlem a hazát. Akik elrabolják tőlem, azok az igazi hazaáruló, azok az igazi hazátlan bitangok, s ha küzdök ellenük jogomért és kenyeremért, akkor hazámért küzdök! Amely országban a jogok: kiváltságok, abban az országban a népnek nincs hazája! (…) A jogok előjogok, kiváltságok, amelyeket a kiváltságosok a hazafiság leple alatt védenek!

És mit akarnak a nemzetközi szoczialisták?

Jogot és kenyeret adni a népnek, hogy hazája legyen! (…)

A mindenkori uralkodó osztályokat a múltban is, ma is csak kiváltságaik kötik a hazához. A népet csak a jog és a kenyér kötheti. A szoczializmus jogért és kenyérért küzd a népnek – a hatalmasok ellen. S ezért támadnak rá, ezért üldözik, ezért rágalmazzák a hatalmasok – de ezért az egyetlen, igazán hazafi pártja is minden országnak. Mert csak az urak hazafiságának van szüksége a faji gyűlöletre, a népek egymás ellen való acsarkodására: a szoczializmus hazafisága nem a gyűlöletet, hanem a szeretetet hirdeti, nem szétválasztja, hanem egyesíti a népeket. A nemzetköziség azt jelenti, hogy minden országból hazát teremtünk a népnek, és minden ország népével testvérnek valljuk magunkat. Testvérnek ma az elnyomatásban, a küzdésben – testvérnek holnap a győzelemben!

Nemzeti kérdés és kommunizmus. Az Internacionálé. A „kommunizmus Ábécéje” alapján. Az O.K.P. Kormányzósági Bizottság agitációs és propaganda osztály, Jekaterinburg, 1920

Mindenek előtt a legfontosabb és alapvető kérdést kell feltennünk és eldöntenünk: azt, hogy az orosz munkás és paraszt számára ellenség-e a német, francia, angol, zsidó, kínai, tatár, eltekintve attól, hogy milyen osztályhoz tartozik? Tanúsíthat-e gyűlöletet vagy bizalmatlanságot bármely más nép képviselője iránt csupán csak azért, mert az más nyelvet beszél, mert fekete vagy sárga a bőre, mert más szokásai és erkölcsei vannak? Világos, hogy ezt nem szabad tenni. A német munkás, a francia munkás és a néger munkás ugyanolyan proletár, mint az orosz munkás. Akármilyen nyelvet beszéljenek is különböző országok munkásai, helyzetükben a lényeges az, hogy valamennyiüket a tőke zsákmányolja ki, valamennyien társak – a szegénységben, elnyomatásban és jogtalanságban. (…)

Elengedhetetlenül szükséges, hogy a munkásosztály minden nemzeti előítéletet elhárítson, nemcsak a tőke elleni világot átfogó támadásra és a tőke feletti teljes győzelem érdekében, hanem az egységes világháztartás szervezése céljából is. Nemcsak Tanácsországnak van szüksége életéhez a doni szénre, bakui naftára, turkesztáni gyapotra, hanem egész Európa sem tud meglenni az orosz erdők, len, platina és amerikai kenyér nélkül, Olaszország az angol szén, Anglia az egyiptomi gyapot nélkül és így tovább. A burzsoázia nem tudta megszervezni a világ-gazdaságot, és ezen ki is törte a nyakát. Ezt a gazdaságot csak a proletariátus csinálhatja meg. Ehhez azonban ez alatt a jelszó alatt kell hozzáfognia: az egész világ gazdagsága a világ összes dolgozóié. Ez a jelszó azonban azt jelenti, hogy a német munkások teljesen lemondanak a saját nemzeti vagyonukról, az angol munkások a magukéról és így tovább. Ha a nemzeti előítéletek és nemzeti telhetetlenség az ipar és földmívelés nemzetközi szervezésének útjában állanak, úgy le velük mindenkor és mindenütt, jelentkezzenek bárminő formában is! (…)

Minden ország burzsoáziája kizsákmányolja és elnyomja a saját proletariátusát. Ámde a burzsoázia felhasznál minden eszközt, hogy saját proletariátusával azt hitesse el, hogy az ellenség – nem ő, hanem a környező más népek. (…) Azonban a burzsoázia nem éri be egyedül a nemzeti hajszával, hogy elvonja a munkásokat a szocializmusért folyó harctól. Ezentúl arra is törekszik, hogy anyagilag érdekeltté tegye a munkásokat más népek elnyomásában. (…) A legfejlettebb európai országok munkásai éppen legjobban fizetett rétegeik révén estek áldozatul a tőkések provokációjának, és engedték meggyőzetni magukat a szociálsoviniszták által, hogy nekik is van hazájuk, ha egyszer részesei a gyarmatok és a függő nemzetek kirablásának. Az a munkás, aki a tőkés társadalmi rend idején nagy hazafi, eladja egy hatosért igazi hazáját, a szocializmust, és maga is fojtogatója lesz a kis, gyenge népeknek. (…)

A kommunista párt elismeri a nemzetek önrendelkezési jogát, egészen az elszakadásig. Azonban azt is hangoztatja, hogy a nemzet akaratát a dolgozók többsége fejezi ki, és nem a burzsoázia. (…) Miért törekedett az elnyomott nemzetek burzsoáziája a felszabadításra? Ha olvassuk költőiket és íróikat, ha hiszünk szavuknak, akkor azért, mert minden nemzeti elnyomásnak ellenségei voltak, mert hívei minden nemzet szabadságának és önrendelkezésének, még a legapróbb nemzet szabadságának is. Valójában azonban a burzsoázia azért törekedett az idegen iga alóli szabadulásra, hogy megteremtse a saját burzsoá államát, hogy versenytársak nélkül maga rabolja ki saját népét, hogy magához kaparintsa mindazt az értéktöbbletet, amelyet az illető ország munkásai és parasztjai hoznak létre. (…)

A régebbi szocialista pártok majdnem minden országban három irányra bomlottak szét: a nyílt és megrögzött árulókra – a szociálsovinisztákra (hazafiszocialistákra); a burkolt és ingadozó árulókra – ez az úgynevezett ’centrum’; és végül azokra, akik nem árulták el a szocializmust. Ezekből az utóbbiakból szerveződtek a kommunista pártok.

Szociálsovinisztáknak, vagyis a szocializmus zászlója alatti emberpusztítás prófétáinak, a honvédelem csaló jelszava alatt a rabló burzsoáállamok támogatását hirdetőknek bizonyultak majdnem minden országban a régi szocialista pártok vezérei (Magyarországon – Garami, Buchinger és mások). Mindezek egytől-egyig a burzsoá-haza ’védelmezése’ mellett voltak. (…) Ezek a háborút egész tartama alatt nem csupán a hadi hitelek megszavazásával támogatták, hanem teljes propagandával.

Molnár Erik: A magyar történetírás a felszabadulás óta; eredményei, hiányosságai és legsürgősebb feladatai. Társadalmi Szemle, 1952. január

A gyarmati helyzet politikai szempontból a függetlenség hiányában nyilvánul meg. A függetlenségi kérdést, a nemzeti függetlenségért vívott szabadságharcainkat fiatal történetírásunk helyesen értékeli, amikor ezeket legfontosabb haladó hagyományaink közé sorolja. A nemzeti függetlenség rendszerint a gazdasági és kulturális haladás döntően fontos feltétele. De azért a függetlenség kérdésére is érvényes a dialektikus gondolkodásnak az az alaptétele, amelyet Sztálin elvtárs így fogalmazott meg: „minden a körülményektől, helytől és időtől függ”. Vannak feudális függetlenségi harcok, a hódító és centralizáló cárizmus ellen, amelyeket a szovjet történetírás negatívan értékel. A szovjet tudományban ezt a problémakört a kisebb rossz kérdésének nevezik. És nem kétséges, hogy a függetlenség érdekét a leghaladóbb mozgalom, a munkásmozgalom érdekeinek kell alárendelni. Mi következik ebből? Az következik, hogy a kérdést tisztázni kell elméletileg. Az következik, hogy függetlenségi harcaink haladó jellegét elméletileg is meg kell alapozni. Ha a kérdés elméleti tisztázását elmulasztjuk, az például arra vezet, hogy történetünk központi kérdésének az 1867–1900-as korszakban is a függetlenségi törekvéseket és nem az osztályharcos munkásmozgalmat tekintik. Vagy, fordítva, arra, hogy elhanyagoljuk a munkásmozgalom előtt álló nemzeti feladatokat. Példa az elmúlt évekből mindkettőre akad.

A magyar történészkongresszus elé. Tudósítás. Szabad Nép, 1953. június 6.

A kongresszus programja kidomborítja nemzeti történelmünk nagy örökségét: függetlenségünk, szabad nemzeti fejlődésünk védelmében vívott évszázados küzdelmeink harcos hagyományát. Függetlenségünk védelmében vívott harcainknak azok a fejezetei, amelyeket a kongresszus megtárgyal, azt bizonyítják, hogy a török hódítók, a Habsburg-elnyomók, a legújabb korban pedig az amerikai imperialisták, tehát a mindenkori nemzetközi reakció fő erői, egyben népünk függetlenségének, felemelkedésének is legádázabb ellenségei voltak. E gyűlölt elnyomók elleni harc egybeesett az egyetemes emberi haladásért folyó harccal. Ezeréves történelmünk egyik legfőbb tanulsága, Rákosi elvtárs szavaival – az, „hogy a magyar nép akkor volt erős, megbecsült és független, amikor az emberi haladás élcsapatához tartozott”.

A kongresszus magasra emeli a népek barátságának és együttműködésének eszméjét: nagy figyelmet szentel a baráti szomszéd népekkel közös küzdelmeink hagyományainak. A burzsoá történetírás a magyar soviniszta uralkodó osztályok szolgálatában ezen a területen mérhetetlen károkat okozott. A szomszédaink elleni uszításnak, a békés együttélés megzavarásának, a nemzeti elnyomás igazolásának egyik legfőbb ideológiai fegyvere volt.

„Nemzeti kommunizmus” és revizionizmus. A kommunista és a munkáspártok sajtója a „nemzeti kommunizmusról” és a munkásmozgalomban jelentkező revizionista nézetekről. Zrínyi Honvéd Kiadó, Budapest, 1957.

A. Kowalski: A sajátos út és a közös vonások. Trybuna Ludu, 1957. március 17.

Nyíltan be kell vallanunk: a „nemzeti kommunizmus” ábrándja akkor ködlött fel ellenségeink agyában, amikor egyes népi demokratikus országok – a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusának határozataiban emlékezetbe idézett – régi, lenini tételekből kiindulva, keresni kezdték a szocializmushoz vezető sajátos utat. (…)

A szocializmust építő egyes országok között nemegyszer merülhetnek fel véleménykülönbségek és félreértések, de – a proletár internacionalizmus megdönthetetlen lenini elveit követve, őszinte baráti vita útján – közös erőfeszítéssel kiküszöbölik a hibákat és a félreértéseket. (…) A szocializmushoz vezető utak mindegyike olyan, mint ha egy hatalmas, minden országot átszelő folyam mellékága lenne: e folyamnak nemzetközi kommunizmus a neve. I. m. 24–30.

„Nemzeti Kommunizmus”. Rabotnicseszko Delo, 1957. március 25.

Az imperializmusnak a Szovjetunió és a szocialista tábor, valamint a kommunista és munkásmozgalom ellen folytatott ideológiai diverziójának középpontjában újabban az úgynevezett „nemzeti kommunizmus” kérdése áll. Nagy hajlandósággal beszélnek erről a kapitalista sajtóban, tisztes helyet foglal el a reakciós főkolomposok beszédeiben és a burzsoá ideológusok írásaiban. (…)

Mire irányulnak a „desztalinizációra”, „a „szocializmus demokratizálására” és a „rendszer liberalizálására” vonatkozó oly gyakran adott tanácsok? Kinek áll érdekében, hogy növekedjék a „sztálinizmus” hazug madárijesztője? Határozottan ki lehet mondani: mindez arra való, hogy diszkreditálja a szovjet szocialista rendszert, becsmérelje a Szovjetunió politikáját, rágalmazza a népi demokratikus országokat és az egész szocialista tábort. I. m. 31–34.

Marosán György: A proletár internacionalizmus és a „nemzeti kommunizmus”. Népszabadság, 1957. április 4.

Mostanában sokat ajánlgatják nekünk is, más szocialista országoknak is a „nemzeti kommunizmust”. Idegen portéka ez a mi számunkra. A marxista–leninista tanítás nem nemzeti, hanem nemzetközi jellegű. (…) Ezt a „nemzeti kommunizmust” nálunk már kipróbálta Nagy Imre, kipróbálta az egész ellenforradalom. Megkóstoltuk ezt a „nemzeti kommunizmust”, de nem kérünk belőle. Sem nemzeti, sem kommunista nem volt... I. m. 35–36.

Vita a népi írókról. A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében 1958. szeptember 8-án és 9-én tartott tudományos ülésszak előadásainak és hozzászólásainak jegyzőkönyvi kivonata. Kézirat. Felsőoktatási Jegyzetellátó Vállalat, Budapest, 1958.

Sőtér István bevezető referátuma

A népi irodalom problémáinak legsúlyosabb jelentkezését az ellenforradalom előtti szakaszban tarthatjuk számon. A népi írók alkotásainak egy része hozzájárult a magyar szocialista realizmus kialakulásához, s ez a hozzájárulás tanítványaikban, a fiatal költők és írók egy részében még erősebb.

Az ellenforradalomhoz vezető szakaszban a népi írók szerepét csak akkor látjuk világosan, ha más írói mozgalmakkal párhuzamban vizsgáljuk meg azt. Nem kétséges, hogy az egykor baloldali opportunizmusukat jobboldalival „jóvátenni” kívánó írók szerepe az ellenforradalom kirobbantásában döntő volt, s az ő demagógiájukhoz képest a népi írók egy része még bizonyos józan tartózkodást is tanúsított, még 1955-ben is. Az ellenforradalom legmélyebb szakaszában, 1956 novemberének első napjaiban Németh László nyilatkozatai tiszteletre méltó magatartásról tanúskodtak – problematikus mellékzöngéik ellenére is. Akkor, abban a légkörben nem keveset jelentett egy ilyenfajta megnyilatkozás. De az is bizonyos, hogy Veres Péter és Szabó Pál 1956-os cikkei, valamint Illyés Gyula versének megjelentetési időpontja – az ellenforradalom indulatait csavarta feljebb. Veres Péter utószava az Almáskert 1957-es kiadásához mindezt „post festa” még tetézte is. Az ellenforradalomhoz vezető szakaszban azonban nem annyira a népi írók maguk hatottak közvetlenül, műveikkel – mint inkább epigonjaik. Ezeket az epigonokat meg kell különböztetnünk a valódi tanítványoktól, kikről imént szóltunk. A népi írók epigonjai elsősorban eszméiket vették át, s azok közül is a legzavarosabbakat, a leginkább plakátszerűeket, a parasztromantikától és mítosztól leginkább áthatottakat. Ez a mítosz és romantika ölelkezett, jól megfért azzal a sznobizmussal, mely más írócsoportoknál a nyugati irodalom kissé porlepte formabontási kísérleteinek utánzásában mutatkozott meg. „Sznobok és parasztok” ezúttal nem szemben álltak egymással, hanem közösen léptek fel. A paraszti harmadikutasság együtt jelentkezett a polgárival – s ma ez utóbbi meglepő gyanútlansággal, az elméleti munkaközösség állásfoglalásában a maga igazolását szeretné látni. I. m. 10–11.

Diószegi András: A népi írók nacionalizmusáról (referátum)

E probléma felvetését az indokolja, hogy 1956 októberében s utána mindenfajta, konzervatív, revizionista nacionalizmusnak s a népiek nacionalizmusának is szinte-szinte sorsdöntő közéleti szerepe volt. Ugyanis részt vállalt a tömegek megtévesztésében, hamis illúzióinak kialakításában; a magyarság különleges világpolitikai küldetése, a harmadik út „modern” formája: a semlegesség illúzióinak felkeltésében – szerzőik szándékaitól függetlenül is – szerepet kaptak. S a népiek nacionalizmusának hatékonyságát épp az fokozta, hogy nem egyszerűen egy szélsőségesen soviniszta, hanem bonyolultabb, progresszív frázisokba burkolódzó, s ezenfelül egy korábbi korszak valódi progresszív szereplésének fedezetével fellépő nacionalizmusnak tetszett. S éppen ezért, mai retrográd, egyértelműen reakciós mivoltának analízise kétszeresen fontos, de éppen ezért különösen nehéz, bonyolult feladat. (…)

A Tanácsköztársaság bukása után, megújítva, s a tömegek megtévesztése céljából egyre inkább fasiszta jellegű szociális demagógiával telítetten, tulajdonképpen változatlanul az 1918 előtti „nagymagyar” nacionalizmus lesz a Horthy-rendszer politikájának, az uralkodó osztályok ideológiájának az alapja. Természetszerűleg ez a reakciós, ellenforradalmi nacionalizmus szöges ellentétben áll Ady progresszív nacionalizmusával. S bár arra törekszik, hogy annak frazeológiáját a maga céljaira kisajátítsa, a nemzeti célokért 1919-ben legmesszebbmenően síkra szálló osztályt, a proletariátust hazaárulónak bélyegezve, Ady eszméinek a lényegét tagadja meg.

A népi írók nacionalizmusára az a jellemző, hogy tulajdonképpen a magyar nacionalizmus történetének e két, progresszív és reakciós tendenciáját kívánják összeegyeztetni. Mindkét fajta nacionalizmus forrásából merítenek, s nem döbbennek rá arra, hogy képtelenség a tüzet a vízzel összeházasítani, hogy nem lehet egyszerre egy szájból hideget és meleget is fújni. (…)

„A harmadik oldalról csak annyi a szavam – fejtegette Veres Péter [1945-ben] –, mint már egyik tanulmányomban megírtam, hogy harmadik oldal mindig és mindenhol van, de sohasem történelemcsináló tényező. S a magyar történelmi oldal akkor teljesíti történelmi és magyar szerepét, ha a kellő időben tud második oldallá válni.” A népi baloldal egy része megértette az idők szavát, megértette, hogy a felszabadult magyar nép akkor lesz hű saját haladó nemzeti hagyományaihoz, ha a proletár internacionalizmus álláspontján, a Szovjetunió oldalán állva, harcol a magyar munkásság és parasztság célkitűzéseiért, fordul szembe a fasizmussal, imperializmussal, minden olyan erővel, amely ezeket a népi érdekeket keresztezi. Sokan azonban ma is úgy érzik, elegendő, ha cáfolatlanul hagyják utópiáikat, sokan pedig saját, már elért jobb, haladóbb önmagukat feledve esnek áldozatul ezeknek a megemésztetlen illúzióknak. Vajon Veres Péter nem érzi, hogy tizenöt évvel ezelőtti kiállása egyértelműbb, tisztességesebb volt, mint mostani taktikázása, tétovázása? Mi érezzük. I. m. 18., 21., 36.

Szabolcsi Miklós hozzászólása

Az Állásfoglalás azt állítja, és oly módon teszi fel a kérdést, hogy a népies mozgalom nem egy szakaszában és nem egy tagja munkásságának egy részében kisparaszti, sőt szegényparaszti osztályérdekeket képviselt. Más szakaszokban azonban nem. És hogy ezt az ellentmondást feloldja, arra az álláspontra helyezkedik, hogy a mozgalom osztálymeghatározottsága személyektől függetlenül, általában a kispolgári rétegé.

Ha Erdei Ferenc gondolatmenetét végig értettem, akkor egyrészt ebbe a problémába ütközöm, amelybe beleütközünk mindnyájan, ha erről a kérdésről gondolkodunk, hogy vajon a magyar parasztság és a magyar szegényparasztság a két világháború közötti időben mennyire volt fertőzött nacionalizmussal, és menynyire nem. Érzésem szerint bizonyos mértékig igen, és bizonyos fokig a népies írók nacionalizmusa ezt a fertőzöttséget is – hangsúlyozom, is – tükrözi, de alapjában véve bizonyos kispolgári réteg osztályálláspontját. Ismétlem, nem szubjektíve, hanem objektíve. I. m. 65.

Klaniczay Tibor hozzászólása

Ez a harmadik utasság és nacionalizmus természetesen különbözőképpen minősül a különböző periódusokban. Van eset, amikor ezek a nacionalista nézetek az antifasizmussal esnek össze, máskor a szovjetellenességgel. Voltak olyan szakaszok, mikor a földesúri-burzsoá úttal való szembenállás domborodott ki, máskor a párttól, a munkásosztálytól való elhatárolódásra esett a hangsúly. Mikor a népi írók mozgalma a párt, a munkásosztály, az antifasiszta mozgalom közelébe került, vagy egyenesen szövetségese volt, akkor feltétlenül pozitív funkciót tölthetett be. Ennek a kettősségnek a lehetősége azonban a proletárdiktatúra létrejöttével, megszilárdulásával megszűnt; ettől kezdve a harmadik út lényegében a másik, a burzsoá utat jelenti vagy helyettesíti, amin nem változtatnak a párt politikájában bekövetkezett torzulások és szektás hibák sem. A népi ideológia e körülmények között is negatív szerepet töltött be, a sokakat megtévesztő látszatjogosultsága ellenére is. Ma a népi írók ideológiája és politikai koncepciója nem lehet szövetséges, nem segítheti a szocializmus ügyét. A népi írók maguk igen, de a pártállásfoglalásban helyesen körvonalazott ideológiájuk nem. Az ezzel az ideológiával való következetes szembenállás kell, hogy meghatározza a népi írók irodalomtörténeti vizsgálatát. (…)

Hasonló jelentőségű és intenzitású paraszti írói irány másutt nem alakult ki. Ami kevés hasonlót találunk, az viszont eléggé szomorú, mint Giono, a német és cseh parasztírók stb. Általában a szélsőjobboldalra sodródó vagy egyenesen a fasizmusba torkolló irányok ezek; melyek nem vallhatták magukénak koruk legjobb íróinak egyikét sem. (…)

A két világháború közti és utáni népi irodalmunk végeredményben éppúgy nem esik az európai irodalmi fejlődés fősodrába, mint korábban a ’49 [1849] utáni népnemzeti irány. (…)

Az 1849 utáni népiességben ott bujkál valami meghoszszabbított romantika... Erre utal a romantika műfajainak (eposz, ballada, románc) kultusza stb. A XX. századi népi íróknál pedig valami neoromantikára gyanakodhatunk... Napirendre kerül a magyar lélek formáinak, a magyar lélek geológiai mélyrétegeinek felismerése, időszerű lesz az ősi ritmus kérdése. Rendkívüli hangsúlyt kap a magyarság keleti származása, ennek állítólagos ma is élő nyomai, ősi jelképrendszere stb. Voltaképpen csupa álprobléma ez, mely a szakszerű tudományos kritikát nem állja ki. E próbálkozások dilettáns voltát már eddig is kimutatták, nem is kellett marxistának lenni ahhoz, hogy ez kitűnjék. I. m. 69., 72.

Tóth Dezső hozzászólása

Csakhogy – és itt visszatérünk a kiindulóponthoz – más, teljességgel más volt a parasztság nemzeti szerepe, a parasztságra való orientálódás nemzeti érvénye 1848 előtt – mint volt és lehetett a XX. század első évtizedeiben. A parasztság a polgári forradalom előtt az antifeudális osztályharc egyik alapvető éspedig legerősebb forradalmi pólusa, osztályérdekei legfőbb hordozói a nemzet érdekeinek is; költészete, művészi szemlélete következésképpen a nemzeti esztétikumnak is legalkalmasabb kifejezője. (…)

A parasztság ezzel szemben az imperializmus korában – még a végig nem vitt polgári forradalom viszonyai között is – többé már nem bírt, nem bírhatott egy ilyen értelmű nemzeti szereppel. Ebben a korszakban már nyilvánvalóan a munkásosztály az, amelynek osztályharca egyben össznépi érdekeket képvisel, foglal mintegy magában, következésképpen a munkásosztály a legnemzetibb osztály is. (…)

Ebben a korszakban pusztán a parasztságra támaszkodva, mintegy a parasztságon keresztül közelíteni meg a nemzetfogalmat, a nemzeti problémákat és nemzeti jövőt – egy sor tévedéshez, de mindenekelőtt nacionalizmushoz vezet. (…)

A népiesek legfeljebb a ’48-as hagyomány céljait hangoztatták tovább (aminek relatív jelentősége volt ugyan) – de a ’48-as szellemnek épp azért nem lehettek, nem voltak örökösei. Ezt az örökséget – paraszti vonatkozásban is – azok vitték tovább, akik felismerték a munkásosztály történelmi szerepét, a szocialista forradalom távlatát, mint Ady Endre – s sokkal inkább, már a Szovjetunió kibontakozásának új történelmi körülményei közt – József Attila. Ő, a kommunista – paradox módon – igazibb népies volt, mint maguk a népiesek. I. m. 77., 78., 79.

A burzsoá nacionalizmusról és a szocialista hazafiságról. Tézisek (1959). A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956–1962. Kossuth, Budapest, 1964

A nacionalizmus a burzsoázia ideológiája, a burzsoázia érdekeit fejezi ki. (…) Azokban az országokban, ahol a kapitalizmust már megdöntötték, a hatalmától megfosztott burzsoázia a nacionalizmussal próbálja megnyerni a tömegek támogatását a szocializmus elleni támadáshoz, a nacionalizmussal igyekszik gátolni a munkásosztály vezetésével kialakuló nemzeti egység fejlődését és az új, szocialista nemzet kialakulását. (…)

A nemzeti érzés, a hazaszeretet nem azonos a nacionalizmussal: a nacionalizmus az igazi nemzeti érzés megrontója. A nacionalizmus igyekszik kihasználni a tömegek nemzeti érzéseit a nép félrevezetésére. A burzsoázia a nemzeti érzéseket tolvajköpönyegnek használja, hogy mögéje rejtse osztálycéljait, és a nép hazafias érzéseit népellenes nacionalizmussal, a nemzeti gyűlölködés barbarizmusával fertőzze meg. (…)

I. A magyar nacionalizmus történelmi és ideológiai gyökereiről

1. A magyar történelem utóbbi négy évszázadában nagy szerepet játszottak az állami függetlenségért vívott küzdelmek. A feudális osztály, amely vérrel-vassal tiporta el a Dózsa-féle parasztfelkelést, képtelen volt ellenállni a török inváziónak. A török előretöréssel egy időben behatoltak az országba a Habsburg hódítók is. (…) A magyar nemesség inkább behódolt a Habsburg-hatalomnak, mintsem hogy a jobbágyok és a más nemzetiségűek követeléseinek engedjen.

2. A magyar társadalmi fejlődés sajátosságai következtében a magyar nacionalizmus eszméjét főképpen a polgárosodó nemesség képviselte. A középnemesség nemzeteszménye a polgárosodó nemesség vezetése alatt álló nemzet volt, amely uralkodik a román, szlovák, horvát, szerb, ukrán nemzetiségek felett. (…)

A középnemesség nacionalizmusának Habsburg-ellenes, haladó tartalma a legmagasabb szinten Kossuth tevékenységében jutott kifejezésre. (…)

3. 1848-tól 1867-ig a nemesség és a polgárság körében éles küzdelem folyt az állami függetlenség hívei és a Habsburg-monarchiával való kiegyezés hívei között. E küzdelemben a kiegyezés hívei jutottak túlsúlyra… A magyar földbirtokos osztály és vele a burzsoázia is lemondott az állami függetlenségről. A magyar uralkodó osztályok a haladás ellenségeivé és a nemzeti függetlenség árulóivá váltak. (…)

A magyar uralkodó osztályok nacionalizmusa egyértelműen népellenes, reakciós nacionalizmussá változott. A reakciós nacionalizmus tartalma és célja a dolgozó osztályok politikai és szellemi leigázása, a magyarországi nemzeti kisebbségek elnyomása, a magyar „hegemónia” megőrzése és kiterjesztése osztrák fennhatóság alatt. (…)

4. A nemzetiségek feletti uralomért fizetett ár: a nemzet függetlenségének csorbítása és korlátozása, az állami függetlenség feladása volt.

5. A magyar nacionalizmus a XX. század elejétől mindinkább imperialista tartalommal telt meg. (…) Az első világháború különös élességgel mutatta meg a nacionalizmus és a nemzet dolgozó tömegeinek érdeke közötti ellentétet.

6. A magyar munkásosztály a szocialista munkásmozgalom kialakulásától kezdve a társadalmi haladásnak és éppen ezért az igazi hazafiságnak is legkövetkezetesebb képviselője. (…) Adynak volt bátorsága ahhoz, hogy elutasítsa a reakció által hirdetett „nemzeti” folytonosságot (…) s a népforradalmat ahhoz a folytonossághoz kapcsolta, amely Dózsától Petőfin át a forradalmi munkásmozgalomhoz vezetett.

7. Az első világháború végén, a forradalmi válság pillanatában a munkásosztály vállalta a nemzet előtt álló feladatok megoldását. A Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulása történelmi jelentőségű fordulat volt nemcsak a magyar munkásmozgalom történetében, hanem a magyar nemzet életében is… (…)

A Tanácsköztársaság nemzeti, hazafias ügyet képviselt: a dolgozó nép társadalmi felszabadulását, a népek testvériségét, a nemzeti függetlenség védelmét. (…)

Az ellenforradalmi rendszer az antant-imperializmus segítségével a hazaárulás jegyében született… (…) 1919-ben cáfolhatatlanul bebizonyosodott: a hatalomért harcoló, a hatalmat kezébe vevő forradalmi munkásosztály a nemzeti érdekek harcosa, a burzsoázia pedig a nemzeti érdekek árulója. A reakció fékeveszett nacionalista demagógiával próbálta leplezni hazaárulását.

8. A magyar Tanácsköztársaság bukását követő ellenforradalmi rendszerben a fasiszta terrort szolgálta, „igazolta” az eszeveszett nacionalista propaganda… A nacionalizmust terjesztette az iskola és a templom, a leventeoktatás és a kaszárnya, a hivatalos filozófia és történetírás, a film, a rádió, a reakciós sajtó és irodalom. (…)

9. A horthysta nacionalizmus (…) mindenekelőtt kommunistaellenes és szovjetellenes volt. (…)

10. Az ellenforradalom filozófiája és történetírása az ellenforradalmi rendszert az igazi „nemzeti folytonosság” képviselőjeként tüntette fel. (…)

11. A „harmadik utas” nacionalizmus az 1929–1933-as mezőgazdasági válság után került előtérbe; e nacionalista ideológia szerint a magyar nemzetnek a világpolitikában és a belső fejlődésben külön, „nemzeti”, „harmadik úton” kell járnia: a szocializmus és a kapitalizmus útjai „fölé” kell emelkednie, a munkásosztály és forradalmi pártja „idegen” attól a „harmadik úttól”, amelynek a parasztság, ill. – a „harmadik utas” nacionalizmus fő képviselője, Németh László szerint – az értelmiség a letéteményese. (…)

Ez a „harmadik utas” nacionalizmus a fasizmus elleni küzdelem helyett a kivárást hirdette. Számos híve támogatta 1945 után a polgári demokratikus törekvéseket. (…) elutasította a szocialista forradalmat, a munkásosztály, a Kommunista Párt vezető szerepét. A „harmadik utas” nacionalizmusnak tevékeny szerepe volt az 1956-os ellenforradalom ideológiájának kialakításában.

12. Az ellenforradalmi nacionalizmus sok évtizedes tervszerű céltudatossággal terjesztett mérgezése nem maradt hatástalan a dolgozó tömegekre sem… (…) A jobboldali szociáldemokrácia támogatta a rendszer irredenta külpolitikáját, és segített a szovjetellenes uszításban is.

13. Az ellenforradalmi nacionalizmus irredentizmust hirdetett. (…) Munkanélküliség, éhínség, népbetegség jellemezte ezt a rendszert, amely az ellenforradalomban született, s magát a nemzeti érdekek hordozójának tüntette fel.

14. A szomszéd népek iránt soviniszta gyűlölködés, a „magyar faj felsőbbrendűségének” hirdetése antiszemitizmussal egészült ki. (…)

Az antiszemitizmusnak is az volt a fő társadalmi rendeltetése, hogy elködösítse a dolgozók osztálytudatát, az osztályellentéteket. (…)

15. Az ellenforradalmi rendszer, amely az antant imperialistáinak segítségével jutott hatalomra, készségesen támogatott minden szovjetellenes tervet, a szomszéd népek gyűlöletére nevelt, s ugyanakkor alázatosan behódolt az imperialista hatalmak előtt. (…)

A több mint két évtizedes reakciós bel- és külpolitika következményeképpen Magyarország a „tengelyhatalmak” oldalán vett részt a második világháborúban. (…) Csupán Magyarország lakosai közül 600 000 ember halálát okozta ez az igazságtalan háború. Az ország hitlerista megszállása, hadszíntérré változtatása, a hitleristák által kirabolt, romba döntött ország, vérző, éhező, meggyötört nép: ez az ellenforradalmi rendszer 25 éves nacionalista, antikommunista, szovjetellenes politikájának a mérlege.

16. Az ellenforradalmi rendszerrel szemben a kommunisták pártja magasra tartotta a magyar nép társadalmi és nemzeti felszabadulásának zászlaját. (…)

Az ellenforradalmi rendszer és az ellene vívott harc történetének tanulsága, hogy a reakciós burzsoá nacionalizmus: nép- és nemzetellenes ideológia és politika, amely nemzeti katasztrófához vezet, hogy a nemzeti függetlenségért folyó harc élén a munkásosztály áll forradalmi pártja vezetésével, és a nemzeti függetlenség ügye elszakíthatatlan a dolgozó tömegek felszabadításától.

II. A nacionalizmus szerepe az 1956. évi magyarországi ellenforradalomban

A nacionalizmus hatása nem szűnt meg az ország felszabadulásával, annak ellenére, hogy milliók tapasztalhatták, mennyi vészt, bajt és szenvedést okozott. Az ellenforradalmi rendszer több évtizedes nacionalista-irredenta propagandája mély nyomokat hagyott az emberek gondolkozásában. (…) Amíg a szocializmus nem győz végleg a politikában, a gazdaságban és az ideológiában, addig a nacionalizmus hat a munkásosztályra is, bár idegen a munkásosztály és a nép érdekeitől. (….) E hatásnak egyik forrása az is, hogy a munkásosztályba a szocialista iparosítás során kispolgári és különböző deklasszált elemek áramlanak. (…)

1. (…) Nemzeti történelmünk során soha senki nem tett annyit haladó hagyományaink ápolásáért, mint a kommunisták. Ennek ellenére az MDP korábbi vezetése nem tudta eléggé visszaszorítani a nacionalizmust, s 1953 után nem tudta megállítani a revizionista, nacionalista támadást. (…)

2. Az 1956. évi ellenforradalom egyik legfontosabb ideológiai fegyvere a nacionalizmus volt. (…)

Az ellenforradalmi blokk a Nagy Imre-féle „nemzeti kommunistákból”, a munkásmozgalomból kivetett jobboldali volt szociáldemokrata vezetőkből, a burzsoá és kispolgári politikai csoportosulásokból, a klerikális reakció képviselőiből, nyílt fasiszta elemekből szerveződött. (…) Az ellenforradalmi blokk közös ideológiája a nacionalizmus volt.

3. A szovjetellenesség felszításában a fő szerep a revizionistákra hárult, akik burkolt formában kezdték a közvélemény megdolgozását. (…)

1956-ban újra bebizonyosodott, hogy a mai magyar nacionalizmus: a nemzetellenesség, a hazaárulás programja és ideológiája. (…)

7. Az ellenforradalom nacionalista demagógiájának fontos eleme a határkérdés feszegetése. (…) A szocialista társadalom fejlődésében a határok elvesztik korábbi jelentőségüket és szerepüket. A szocialista világrendszerben a kommunizmus győzelmével megszűnnek a politikai országhatárok. (…)

III. A szocialista hazafiságról

A) Szocialista hazafiság – proletár nemzetköziség

1. (…) A felszabadult munkásosztály szocialista hazafisága nem valami misztikus „nemzeti lélekből” ered. (…)

A szocialistává fejlődő nemzet vezetője, a nemzeti felemelkedés motorja a munkásosztály forradalmi pártja.

2. A szocialista hazafiság: a munkásosztály, a dolgozó nép érdekeinek szolgálata. (…)

A proletariátus osztályharca, a szocializmus felépítése nemzeti és egyben nemzetközi ügy. (…)

3. A dolgozók nemzetközi összefogása érdekében egyik legfontosabb feladatunk a nemzetek közötti bizalmatlanság, az elzárkózás, a nemzeti gőg felszámolása, az ellenük folytatott harc. (…)

4. (…) A szocialista népek családjában a Szovjetunió az első és legerősebb szocialista hatalom, amely a legtöbb tapasztalatot szerezte a szocializmus építésében, és a legtovább jutott a kommunizmus felé vivő úton, a legtöbbet segített és segít ma is a többi szocialista országnak és a kapitalista országok dolgozóinak a békéért és a szocializmusért vívott küzdelemben. (…)

A szocialista tábor egységének védelme és fejlesztése, a baráti kapcsolatok ápolása a Szovjetunióval: a proletár nemzetköziség, a szocialista hazafiság elsődleges követelménye. (…) I. m. 328–350.

A nacionalizmus a magyar irodalom tükrében. Az MTA Irodalomtörténeti Intézetének vitája, 1960. április 11–12. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei. Különlenyomat a XVI. kötet I–IV. számaiból.

Klaniczay Tibor hozzászólása

Régebben a nacionalizmust és a patriotizmust mint egynemű, de ellenkező kategóriákat használtuk. A nemzettel, hazával kapcsolatos felfogásokat, nézeteket aszerint minősítettük patriotizmusnak vagy nacionalizmusnak, hogy haladó vagy reakciós törekvéseket szolgáltak-e, hogy tetszenek-e nekünk vagy sem. Ezt az eljárást tudománytalannak, s ideológiailag igen veszélyesnek tartom, mert elködösíti a nacionalizmus lényegét, azt, hogy egy, a polgársághoz kötött történeti kategóriáról van szó. Ha egyszerűen csak patriotizmusnak minősítünk minden progresszív jellegű hazafias vagy nemzeti megnyilatkozást, akkor tág kaput nyitunk olyan törekvéseknek, amely nacionalista jelszavakat a szocialista hazafiság részévé nyilvánít. Az 50-es években tanúi lehettünk ennek a folyamatnak, mely azután az 1956. évi ellenforradalom alkalmával alaposan megbosszulta magát. (…)

A nacionalizmus… a fejlődés egy adott szakaszában, általában a kialakuló modern burzsoáziával együtt megjelenő ideológiai tényező, mely a polgárság történetének haladó szakaszaiban sokszor progresszív vagy akár forradalmi szerepet is betölthet. Ilyenkor a nacionalizmus elválaszthatatlan egységbe fonódhat a legnemesebb patriotizmussal, vagyis a nacionalizmus mint ideológiai elem a hazaszeretet erkölcsi követelményét elégíti ki. Később, a burzsoázia reakcióssá válásakor, de különösen a szocializmus korszakában viszont a nacionalizmus – noha a hazafiság álorcájába burkolódzik – voltaképpen a patriotizmus ellen irányul. Ma a patriotizmussal csak a proletár-internacionalizmus egyeztethető össze. I. m. 44–45.

Tóth Dezső: A polgári nacionalizmus kialakulása a magyar irodalomban (referátum)

A magyar nacionalizmus komplett ideológiája a XIX. század közepére nagyjából kialakult, s a későbbi, egyre dekadensebb nacionalizmus mindig olyan motívumokat használt fel, amelyeknek gyökere erre a korra nyúlt vissza. Legutóbb az 1956-os ellenforradalom is nem egy olyan elemre épített, amelynek felhasználhatóságát történetileg magyarázni csak a reformkori nacionalizmus felől lehet. Ezek az elemek, motívumok a maguk korában még nem voltak jellemzők, sokszor csupán csak kísérték a lényegében progresszív folyamatot – de már akkor is mint a magyar fejlődés gyengeségeinek következményei voltak jelen. I. m. 49.

Klaniczay Tibor hozzászólása [Tóth referátumához]

Ahhoz, hogy a XVIII. századi teréziánus, Rákóczit gyalázó, latinul beszélő nemesétől el lehessen jutni az 1830-as és 40-es évek reformországgyűléseinek nemeséhez, szükség volt arra, hogy a nemesség elkezdjen magyarkodni, hazafias tettet látni a magyar viseletben, magyar írásban, magyar színészetben stb. S bár ez a magyarkodás sok visszataszító jelenséget is eredményezett, nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy létrejöjjön egy széles magyar nyelvű és magyar kultúrát igénylő társadalmi bázis, amelynek talaján a haza és a haladás egységének jegyében kibontakozó reformmozgalom indulhatott. A századforduló évtizedeinek rendi nacionalizmusa ezért valamivel pozitívabb értékelést érdemel meg, mert nemcsak azt kell néznünk, hogy mennyivel elmaradottabb, a haladástól mennyire távolabb álló, mint a reformkori nacionalizmus, hanem azt is, hogy milyen nagy előrelépést jelentett a XVIII. század ún. nemzetietlen évtizedeihez képest. I. m. 105.

Király István hozzászólása

[A] nacionalizmus bírálata nem mindig s nem elég következetesen a kétféle nemzet, kétféle kultúra lenini elve alapján, nem mindig az igazi hazafiság nevében történt. A nacionalizmus burzsoá gondolat: tartalma, jelentése a polgárság történelmi útjának s szerepének megfelelően változik. Haladó lehet, amikor egybeesnek a polgári osztálycélok s a haladás kívánalmai; retrográd tartalommal telítődik, amikor a történelem sodra a burzsoáziával szembekerül. A burzsoázia mellett azonban mindig, a történelem minden szakaszán ott van a nép is: a nacionalizmus mellett ott van az igazi hazaszeretet is, s az előbbi jellegét igazán felmérni csak ezt az utóbbit szem előtt tartva lehet. S a vita olykor ezt mulasztotta el. Innen eredtek bizonyos torzulásai. Csak néhányat kiragadva közülük.

Ha a nacionalizmust nem következetesen az igazi hazafiság oldaláról ítéljük meg, félős, hogy igazolódik, mintegy menlevelet kap a nemzeti nihilizmus. (…) Ahol a nacionalizmus bírálata nem következetesen népi alapról, az igaz hazafiság alapjáról történik, ahol a nacionalizmust bírálva a kozmopolitizmus felé nem vonódnak éles elvi határok: elkerülhetetlenek az ilyen torzulások. Vádlottak padjára kerül – nagyon helyesen – a provinciális vonásokkal telített nacionalizmus, de nem tudja elég mélyen s következetesen felmérni az elemzés a nacionalizmus más, mondjuk így „kulturáltabb”, „szélesebb látókörű” formáit. (…)

Félreértés ne essék: nem a provinciális nacionalizmust kívánom védeni ezekkel a megjegyzésekkel, pusztán csak arra szeretnék figyelmeztetni: a nacionalizmus bírálatát nem lehet pusztán a provincializmus kritikájára szűkíteni. Nem provinciális, hanem mondjuk így: kozmopolita alapokon is lehetséges nacionalizmus. Tanulságos példát szolgáltatnak erre a Fejtő Ferenc-féle imperialista zsoldban élő magyarkodók. I. m. 170., 171.

Beszélgetés Molnár Erik akadémikussal a történettudomány eredményeiről, a nacionalizmus elleni harcról, a történettudomány fő feladatairól 1963-ban. Magyar Nemzet, 1963. január 20.

Hallottuk, hogy tudományos tevékenységét az elmúlt év folyamán a nacionalista történetszemlélet bírálatának szentelte. Miben látja e bírálat jelentőségét?

Felszabadulásunk után fiatal marxista történettudományunknak olyan nagy feladattal kellett megbirkóznia, mint egész történeti fejlődésünk átértékelése, a marxizmus–leninizmus alapján. Olyan bonyolult feladatoknak megoldása, mint a történelem fő mozgató rugóinak elemzése, az összefüggések feltárása az egyes korszakokban az osztályharc különböző formái és azok ideológiai vetülete között, természetesen nem sikerülhetett egyszerre hibátlanul. Nehezítette a vizsgálatokat az akkori politikai helyzet, a személyi kultusz, amely a dogmatizmus és szubjektivizmus légkörét árasztotta, és részben a kispolgári nacionalizmusnak tett engedmények következtében, részben a politikai gyakorlat hibáinak elkendőzése érdekében akadályozta, hogy marxista történetírásunk figyelmét valóban az osztályharc alapvető történetének tanulmányozására fordítsa, és megszabaduljon a polgári nacionalista történetszemlélet maradványaitól, amely az osztályharcot a „nemzeti érdekekért” vívott harcok, a „függetlenségi harcok” leple mögé rejtette. Ma, amikor hazánkban a szocialista termelési viszonyok uralkodnak, és egyik fő feladatunk az emberek szocialista tudatának a kiformálása, s amikor a párt a személyi kultusz maradványai, a dogmatizmus és szubjektivizmus elleni küzdelemre mozgósít, úgy vélem, megteremtődtek a feltételek népünk múltjának valóban tudományos, minden elfogultságtól mentes marxista elemzésére és értékelésére. S mivel a szocialista történeti tudat kialakulásának legnagyobb kerékkötője ma a nacionalista történetszemlélet sokféle maradványa, történészeink – s köztük a magam – egyik fontos feladatát az ellenük folytatott ideológiai küzdelemben látom. E küzdelemnek természetesen még csak a kezdetén tartunk. A marxista történészek kollektív erőfeszítéseire, hatalmas tudományos kutatómunkára, az eddigieknél sokkal szélesebb, sokoldalúbb forrástanulmányokra, alkotó vitákra van szükség, hogy ezt a feladatot, leküzdve a nacionalista előítéleteket, kielégítően el tudjuk végezni.

Mód Aladár: A nemzeti kérdés jelentőségéről. Írás, 1966. május

A történészvitában, mind a folyóiratok hasábjain, mind az akadémiai vitaülésen, a résztvevők többsége a haza- és nemzetfogalom, a demokratikus és nemzeti örökség értékelésében a Molnár Erik által képviselt felfogással vitatkozva, azzal szemben foglalt állást. Molnár Erik az Új Írásban két folytatásban közzétett összefoglaló válaszában a vita hatása alatt maga is aláhúzta a nemzeti kérdés kiemelkedő jelentőségét, a nemzeti mozgalmak bizonyos körülmények közt lehetséges pozitív szerepét, a demokratikus örökségnek a magyar függetlenségi mozgalmakban is meglevő elemeit. Ugyanakkor egészében és változatlanul fenntartotta azt az elvi álláspontját, hogy egész eddigi marxista történetírásunk koncepciójának kiindulópontja hibás. E koncepcionális hiba szerinte abban gyökeredzik, hogy a marxista történetírás egész az ötvenes évek végéig megmaradt a magyar marxistáknak a fasizmus elleni harc során taktikai kényszerűségből kialakított, függetlenségi és nemzeti küzdelmet előtérbe állító történelemszemléleténél. (…)

Igaza van Molnár Eriknek, a néptömegek nemzeti érzéseiben vannak burzsoá elemek is, a nemzeti érzés azonban ennek ellenére sem minősíthető egyszerűen a burzsoá ideológia megjelenési formájának. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy kétféle nemzet és kétféle nemzeti kultúra van, a nemzetinek kétféle arculata van. „Két nemzet van minden jelenkori nemzetben” – írja Lenin is még az októberi forradalmat megelőzően, 1913-ban: „Kritikai megjegyzések a nemzeti kérdéssel kapcsolatban” című tanulmányában. A nemzetiben még súlyosan nacionalista elemek mellett is meg kell különböztetni annak burzsoá és népi, azaz demokratikus érdeket kifejező oldalát. Valójában azonban a proletárosztályharc leszűkített értelmezésével szemben a munkásosztály harcainak a nemzeti történet harcaival való egyesítése, 1919 kritikája és 1848 újraértékelése, nemcsak a munkásosztály addigi elszigeteltségét feloldó taktikai kényszerűség, hanem a valóság helyes feltárásának szükséges és lényeges része. (…)

A munkásosztály küzdelme a szocialista nemzetért, bár magasabb szinten, de folytatása a demokratikus erők nemzeti függetlenségért való küzdelmeinek, folytatása a demokratikus hazafiságnak, folytatása a nemzetek egész haladó örökségének. Molnár Erik ezzel szemben merev választóvonalat húz a szocialista hazafiság s a szocializmus előtti idők haladó erőinek hazafisága közé... Molnár Eriknek ez az álláspontja, mely szerint a szocializmust megelőzően a hazafiságnak nincs reális alapja, nemcsak Rákóczitól és talpasaitól, de Petőfitől, Adytól, József Attiláig és Kossuthtól, Károlyi Mihálytól Bajcsy-Zsilinszkyig – négy évszázad „másik Magyarországának” egészétől tagadja meg az igaz hazafiságot, utalja mindezt a hamis ideológia, hamis tudat körébe. I. m. 105., 106., 108., 110.

Pach Zsigmond Pál: Nemzeti önismeret – nemzeti öntudat. Népszabadság, 1967. március 26.

A nacionalizmusról kialakult sajtópolémiában oly gyakran emlegették az ún. történészvitát, hogy már-már hajlamosak lehetnénk ez újabb véleménycserét a történészvita legújabb hullámának tekinteni. (...)

Milyen mértékű veszély a nacionalizmus „ma és nálunk”; mi a fő veszély: a nacionalizmus vagy a kozmopolitizmus? (...)

Darvas József szerint (válaszát ugyan bizonyos megszorításokkal fogalmazza meg): „…ifjúságunk egy jelentős részénél nem a nacionalizmus, hanem a nemzeti közömbösség, a kozmopolitizmus a fő veszély. (...)

Hadd utaljunk itt csupán 1956-ra, a nacionalizmus rendkívüli felburjánzására az ellenforradalom időszakában. A grafikon nem egyenes vonalban való süllyedést mutat, hanem (legjobb esetben) lefelé haladás után ismét magasra felcsapó, majd utána megint (úgy lehet, fokozatosan) leszálló görbét.

De elsősorban nem is a kérdésre adott válasszal szeretnék polemizálni, hanem a kérdés feltevésével. Pontosabban szólva: nem tudok egyetérteni az ilyen kérdésfeltevéssel – „melyik a fő veszély”? – ebben a problematikában (nacionalizmus, kozmopolitizmus), s talán még hozzátehetném (ismét Darvas formuláját használva), éppen „ma és nálunk”: oly busás történelmi tapasztalatok után, Magyarországon. Nem tudok egyetérteni lényegében azért, amit Faragó helyesen fogalmaz meg válaszcikkében: „A kozmopolitizmusnak nem a nacionalizmus az ellentéte, hanem az internacionalizmus. Ne tudnánk, hogy kozmopolitizmus és nacionalizmus ugyanannak a polgári éremnek két oldala?” (...)

A kozmopolitizmus vagy a nacionalizmus ellen irányítsuk a tüzet, mint fő veszély ellen? Nem visz előre ez a kérdésfeltevés. Szükségképpen együtt jár a kettő, s csak akkor érhetünk el eredményt, ha egyszerre harcolunk velük szemben; ha a hidra mindkét fejére sújtunk; arra is, amelyik e pillanatban fenyeget marással, arra is, amelyik a következő pillanatban. Nacionalizmus és nemzeti érdektelenség nem ellentétei, hanem kiegészítői egymásnak; egy tőről erednek, egymásba át- meg átváltanak. Mindkettővel kell szembeszegeznünk tényleges ellentétüket: az internacionalista hazafiságot.

Perjés Géza: A nemzeti önérzet zavarai. (Gondolatok a nacionalizmus-vitához). Új Látóhatár, 1967. július–augusztus

Miután a történész-vitáról elhangzott bírálatokban felmerült az a kifogás, hogy a vita túlságosan elvont, sokszor nehezen érthető és nélkülözi a konkrét példákon történő elemzést és bemutatást, cikkem első részében Nemeskürty Istvánnak meglehetősen nagy felindulást okozó könyvét veszem vizsgálat alá. Az „Ez történt Mohács után” olyan könyv, amely nézetem szerint jelentősen hozzájárul a nemzeti közérzet említett zavaraihoz, és világosan mutatja, hogy mihez vezethet a fogalmak tisztázatlansága. (…)

Valójában azon múlott volna Magyarország sorsa Mohács után, hogy a nemesség hitvány volt, hogy bűnös módon csupán egyéni érdekeit nézve, saját „pecsenyéjét sütögetve”, két királyt választott, s ezzel végzetesen lerontotta a török elleni védekezés esélyeit. Valójában az lenne a Mohács utáni évek tanulsága, amit a szerző így fogalmaz meg: „Ha valamilyen példán meg lehet világosan és közérthetően magyarázni a feudális társadalom felelősségét: ha valamilyen példán ábrázolni lehet, milyen szörnyű lelki károkat okozott a magyar nacionalizmus mételye népünknek: akkor ez a korszak az...” (…)

Hogy tehát Magyarország a XVI. században önmagában fel tudta volna tartani a törököt, sőt megsemmisítő csapást mérhetett volna rá, olyan állítás, amely csak mosolyt kelthet. (…)

Nemeskürty a magyar nacionalizmus ellen indított hadjáratában egy inkvizítor fanatizmusával és szigorával esik neki a nemzeti tudat hamis illúzióinak... Nemeskürty kérlelhetetlen ellensége a magyar nemességnek... Könnyű lenne például Nemeskürty könyvét és a róla elhangzott bírálatokat a kozmopolitizmus tünetének tartani. És még könnyebb lenne bizonyítani, hogy a kozmopolitizmus a nagyobb veszély, hiszen a 6000 példányban megjelenő könyvet szinte szétkapkodták. A könyv nagy kelendősége önmagában véve azonban még nem bizonyít semmit, hiszen semmilyen támpontunk sincs arra, hogy az olvasók választását és tetszését ténylegesen kozmopolita beállítottság motiválta volna. Hogy itt nem feltétlenül kozmopolitizmusról van szó, azt már a könyvről megjelent kedvező bírálatok is bizonyítják, amelyek íróiról valójában túlzás lenne kijelenteni, hogy kozmopoliták és közömbösek népünk történelmével szemben. I. m. 683., 685., 691., 695.

Kádár János: Az internacionalizmus ma. Népszabadság, 1967. szeptember 19.

A magyar kommunisták azt vallják, hogy az internacionalizmus próbaköve volt mindig és ma is a Szovjetunióhoz való elvi, elvtársi viszony. Szovjetellenes kommunizmus nem volt, nincs és nem is lesz soha.

Erdei Ferenc: A nemzeti problematika. Mód Aladár könyve: Sors és felelősség. Magyar Nemzet, 1967. október 1.

A nemzeti függetlenségi harcok és a társadalmi haladás összefüggése tekintetében nagy és hosszan tartó vitát váltott ki Molnár Erik állásfoglalása, aki tagadta a kettő egyértelmű egybeesését a magyar történelemben. E nagyon kiszélesedett és mindkét részről éles fogalmazásokat kiváltó vitában ma sincs nyugvás, és érdemes is tovább vitatkozni. A helyes és az ellentmondásokat feloldó álláspont azonban nyilván Mód Aladár tanulmányában van, és a következőképpen szól: (…) „Éppen a marxista történetírásnak akkor, amikor a társadalmi haladás és az internacionalizmus követelményeit előtérbe helyezve szembefordul a függetlenséget abszolutizáló burzsoá nacionalista felfogással, nem kevésbé kell vigyáznia arra is, hogy a fasizmus elleni harc során kialakult, lényegében helyes marxista értelmezéssel szemben ne csússzon vissza a nemzeti kérdésben a rég túlhaladott polgári radikalizmus, vagy a nemzeti függetlenséget taktikai kérdésként kezelő szektás baloldaliság álláspontjára.”

Szabó Bálint: Szocialista hazafiság – szocialista történetszemlélet. Benczédi László és Csatári Dániel tanulmánya. Népszabadság, 1968. február 22.

Benczédi László és Csatári Dániel tanulmánya több fontos kérdést tárgyal. Elemzi a nemzeti kérdés időszerűségének okait, végigkíséri – ha csak fő vonásaiban is – a munkásosztálynak a hazához, a nemzeti kérdéshez való viszonyát; a nemzetfogalom, a hazafiság osztálytartalmának változását; vizsgálja a dolgozó osztályokban kialakult hazafias érzés haladást szolgáló, valamint a volt uralkodó osztályok nacionalizmusának visszahúzó szerepét.

A szocialista hazafiság történelmi forrásainak sok szempontból újszerű felvázolása az eddigi viták, valamint a magyar marxista történettudomány egész fejlődésének elemzésén nyugszik. Így egyebek között foglalkozik a tanulmány Révai Józsefnek és a társadalomtudományok más marxista művelőinek felszabadulás előtti munkásságával. Az ő tevékenységük a magyar politikai gondolkodás történetének egyik kiszakíthatatlan, haladó öröksége. Munkásságukat, csakúgy, mint a kommunista párt politikai törekvéseit, országunk későbbi története és főként hazánk felszabadulása messzemenően igazolta.

Az 50-es évek első felének marxista történetírása nem azért követett el hibát, mert történelmünk kiemelkedő eseményeit világította meg elsősorban. Hanem azért, mert elsikkadt az, hogy születő szocialista társadalmunk nemcsak folytatója és betetőzője történelmünk minden haladó hagyományának, hanem elvileg és minőségileg új, magasabb rendű formáció is minden megelőző korszakhoz képest. „A magyar munkásosztály szocialista és főként forradalmi múltjával szembeni szektás bizalmatlanság tárgyi alapot sem teremtett annak az összefüggésnek a kimunkálásához, hogy a hatalomra került munkásosztály hagyományai egyben legjobb nemzeti hagyományaink.” Mindez összefüggött azzal, hogy a nemzeti problematikát nem az alapvető társadalmi viszonylatok aspektusából közelítették meg, hanem a nemzeti egység kategóriájából kiindulva vizsgálták az osztályharcokat. A proletariátus osztályálláspontja elhalványodott, s a le nem küzdött burzsoá nacionalizmus visszaszüremkedett közgondolkodásunkba. Ez kedvező lehetőséget teremtett a revizionizmus térhódításához. A revizionizmus felkapta a dogmatikus szemléletben meghúzódó nacionalista gondolati elemeket, s így szállított eszmei robbanóanyagot az 1956-os ellenforradalomhoz.

A szerzők Molnár Erik fellépésének jogosságát abban látják, hogy igyekezett felfedni a szocialista tudatba beszüremlett kispolgári és egyéb nacionalista elemeket. Ugyanakkor rámutatnak, hogy kritikai álláspontja nem volt mentes bizonyos egyoldalúságtól, amely nehezítette a nacionalizmus maradványai elleni még eredményesebb küzdelmet. „Molnár Erik elvileg nem vont helyes határt a nemzeti tudat változó politikai tartalma és a szülőföld-, illetve hazaszeretet, a patriotizmus viszonylag állandó érzelmi motívumai között.”

Kosáry Domokos: A történészviták és nemzeti történetünk. Népszabadság, 1968. május 25.

(...) Lássuk be végre, hogy az egykori magyar nacionalizmusnak mindkét változatát bírálnunk kell, annyival is inkább, mivel lényegében véve mindkettő egyazon uralkodó osztály társadalmi és nemzetiségi uralomigényét fejezte ki, kétféle változatban. A kiegyezés híveit és ellenfeleit, egyazon osztály nagy egészén belül, sokkal kisebb távolság választotta el egymástól a XIX. és XX. század fordulóján, mint amely őket, bármelyiküket tőlünk, mai társadalmunktól választja el.

De felbukkannak ennek nyomán és ezzel együtt a régi, megszűretlen nacionalizmus bizonyos elemei is. A történész ezt is konkrét, szakmai tüneteken figyelheti meg. Olyasmin, hogy elég Mohácsról egy érdekesnek látszó, de gyengén megalapozott és téves koncepciót valló, nem is szakmai igényű könyvnek megjelennie, és máris lelkes védelmezői akadnak – a sértett mai nemzeti önérzet címén – az egykori, XVI. századi feudális uralkodó osztálynak azzal, hogy más országok uralkodó osztályai sem voltak jobbak, mindet önérdek vezette, legfeljebb több sikerrel, nem katasztrófák kíséretében. (…)

E szemléleti tünetekből sajátos jelenség derül ki: az, hogy napjainkban a nacionalizmus és a dogmatizmus maradványai nemcsak dialektikusan feltételezik, hanem mindinkább közvetlenül segítik egymást. A dogmatizmus, mivel a múlt ábrázolását is nagyrészt csak taktikai kérdésnek tekinti, támasz fejében készséggel berendez egy olyan nemzetiszínű történelemrezervátumot, amelyben amolyan fogatlan néprajzi kuriózumként, reménytelenül idejét múlt nemesi nézetek is zavartalanul őrződhetnek tovább. A nacionalizmus pedig, ha ilyen áron a valóban modern, marxista kritikát elkerülheti, inkább bevonul, emócióival és szólamaival együtt, a dogmatizmus nyújtotta rezervátumba is. Mindkettőt a gyenge színvonal, az elmaradtság jellemzi ma. Egyiknek sem a másik a hatásos ellenszere. A kettő ellen egyszerre, együtt kell fellépni a történetírásban is, amely, ha modern, marxista, magas színvonalú, élő és alkotó tudomány akar lenni, ilyen rezervátumban nem élhet.

Mód Aladár: Történelemszemléletünk látószöge és a nemzeti problematika. Kortárs, 1971. szeptember

Szűcs Jenő a Molnár Erik által kezdeményezett új történetszemlélet legnagyobb jelentőségű lépését: a népi patriotizmusnak mint reális történelmi valóságnak történetszemléletünkből való kiiktatását kívánja igazolni.

Valóban jelentős lépés, de mit is jelent ez igazában?

Szerintem elméletileg a népi patriotizmus tagadása öszszefoglalóan azt jelenti, hogy végeredményben Szűcs Jenő, aki elvben elismeri, hogy történeti tudat nélkül nincs nemzeti tudat, s nincs szocialista nemzeti tudat sem, a népi patriotizmus tagadásával tartalmilag történetszemléletünk egész eddigi újkori pozitíve értékelt nemzeti örökségével fordul szembe, s munkájában így nem véletlenül kerül harmadsorba, vagy tűnik majd egészében el a nemzetiben a forradalmi progresszió Dózsától Esze Tamásig, Petőfitől Adyig s a marxizmus és magyarság egyesítéséig eddig összefüggésben tekintett vonala.

Ezekután nem lehet csodálkozni azon, hogy Szűcs véleménye szerint nincs mit félni a deheroizálástól, dezilluzionálástól. Hogy is lenne ez veszély, abból a látószögből, mely elméletileg az egész magyar történelem nemzeti és forradalmi küzdelmének megkérdőjelezését vagy negatív minősítését képviseli.(...)

Szűcs Jenő több helyen elismeri és hangsúlyozza, hogy a harmincas évek adott történelmi körülményei közt Révai József s a kommunisták történeti koncepciója – az, hogy küzdelmüket Dózsa, Hunyadi, Zrínyi és Rákóczi harcai folytatásaként értékelték –, akkor célszerű és helyes volt. A könyvben ennek hangsúlyozása nem kevesek előtt azt a látszatot keltheti, hogy Molnár Erik nem eléggé differenciált, leegyszerűsítő nézeteivel szemben Szűcs Jenő maga is egyetért ezzel a történelemszemlélettel. Annál inkább keletkezhet ez a benyomás, mert Molnár Erik iránti maximális elismerése mellett említést tesz Molnár Erik nézetei egy részének dogmatikus vonatkozásairól, nem szerencsés formuláiról is. De legalább ugyanennyiszer szerepel a könyvben, hogy ez csak „akkor” volt indokolt – bizonyos értelemben „jelbeszéd” volt, „kényszerű pótlék”: mert nem beszélhettünk a jelenről, helyette kellett beszélni valami másról, és az csak ezért volt elfogadható.

Szűcs Jenő, ha sokkal tapintatosabban és sokkal lojálisabban is, de lényegében e tekintetben is Molnár Erik álláspontját képviseli, amennyiben taktikának minősíti a munkásosztály és a nemzet történelmi öröksége közti kapcsolatot. Kérdés azonban: lehetett volna-e ezeknek a kérdéseknek csak taktikai, formális értelmezésével az ország alapvető problémáit megoldani, a munkásosztály és a nép többségét egyesíteni? Vagy ellenkezőleg, nem messzebbmenő és megrázkódtatásmentesebb lehetett volna előrehaladásunk, ha az 1945–46-os koncepciót következetesebben követtük volna, s később is kevésbé tértünk volna el attól? És ugyanúgy föltehető a kérdés: – milyen mértékben volt 1956 előtt a súlyos válság forrása – a Rákosi által képviselt szólamszerű hazafiság és a vitatott történetszemlélet, s milyen szerepe volt abban a szocializmus hazai adottságtól független, a vas és acél országát erőltető voluntarista gyakorlatnak? Szerintem akkor, amikor az MSZMP a gyakorlatban törekszik arra, hogy a nemzetköziséget nemzeti szempontból is előtérbe helyezve, de ugyanakkor adottságainkat s lehetőségeinket a siker érdekében messzemenően figyelembe véve népünk szocialista, nemzeti egységét lehetővé téve építsük a szocializmust, lehetetlen egyetérteni azzal, hogy ugyanakkor ideológiailag éppen ellentétes álláspontot tegyünk történeti és nemzetszemléletünk iránytűjévé... Mert ha ezt tennénk, úgy törvényszerűen szembe kerülnénk történelmünk egész progresszív tartalmával, s a nemzeti kérdés taktikai értelmezésének megfelelően formálissá tennénk nemcsak nemzeti történelmünkhöz, hanem népünkhöz való ideológiai kapcsolatainkat is. I. m. 1351., 1354.

A szocialista hazafiság és a proletár internacionalizmus időszerű kérdései. A magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség állásfoglalása. Kossuth, Budapest, 1974.

A Magyar Szocialista Munkáspártnak a nemzeti kérdésben elfoglalt elvi álláspontja és politikája – amely az 1956-os ellenforradalom után kidolgozott, 1959-ben megjelent „A burzsoá nacionalizmusról és a szocialista hazafiságról” című dokumentumban is kifejezésre jutott – helyesnek bizonyult, kiállta az idők próbáját. Ugyanakkor a társadalmunkban végbement történelmi jelentőségű változások – a szocializmus alapjainak lerakása, a szocialista építés sikerei, a szocialista nemzeti egység megszilárdulása –, továbbá a testvéri szocialista országok közötti együttműködés fejlődése szükségessé teszi néhány előtérbe került kérdés és jelenség marxista–leninista vizsgálatát. (…)

A munkásosztálynak a szocializmusért vívott harcával, a szocializmus előretörésével szorosan összefüggő fejlődés egyik legfontosabb jellemzője, hogy a történelemben eddig ismert burzsoá nemzet mellett megjelent a szocialista nemzet is. (…)

A szocialista nemzet valóságos, az egész népre kiterjedő közösség. (…) Az alapvető politikai kérdésekben való egyetértés, a szocializmusért végzett együttes munka alapján a nemzeti egység politikája a párttagokat és a pártonkívülieket, a marxistákat, a hívőket és a nem hívőket úgy fogja össze, hogy egyben ideológiai vita révén folyamatosan előmozdítja a marxizmus–leninizmus eszméinek és normáinak általánossá válását. (…)

A szocialista nemzet – a munkásosztály harcának internacionalista jellege következtében – a szocialista nemzetek tágabb közösségének is tagja. (…)

A nemzeti kérdésben elfoglalt álláspont elválaszthatatlan korunk számos alapvető kérdésének megválaszolásától. A nemzeti kérdés megítélése állásfoglalást jelent a békés egymás mellett élés keretei között folyó nemzetközi osztályharcnak, a szocialista tábor egységének, a dolgozó nép további felemelkedésének kérdésében is. A szocializmus körülményei között a burzsoá nacionalizmus és a nemzeti közömbösség társadalmi fejlődésünk más lényeges kérdéseiben is burzsoá vagy kispolgári megközelítésekhez vezet. (…)

Történelmünkben – hasonlóan Közép- és Kelet-Európa más országaihoz, ahol az évszázadokon át tartó Habsburg-elnyomás akadályozta a társadalmi haladást – a nemzeti törekvések mindenekelőtt a függetlenségi küzdelmeket állították középpontba. (…)

Az osztályharcok és a függetlenségi mozgalmak együttes, egy-egy korszakon belül is egymásra vonatkoztatott elemzésében a marxista irodalom- és történettudomány a felszabadulás óta jelentős eredményeket ért el. (…)

A forradalmi és a szabadságharcos hagyomány a nemzeti történelemnek legnagyszerűbb, a társadalmat leginkább előrelendítő öröksége. Jelentőségének további tudatosítása mellett közgondolkodásunkban történelmi súlyának megfelelő szerepet kell biztosítani a magyar történelem alkotó-építő hagyományai összességének is. (…)

Ezek a tapasztalatok, s a munkásmozgalom, a munkásélet reális történeti ábrázolása mind érzelmileg, mind értelmileg erősítik a marxista–leninista pozíciókat polgári, kispolgári erkölcs és életvitel elleni küzdelemben.

Az antifeudális harcok, a jobbágy-paraszti mozgalmak, forradalmak hagyományai mellett a relatív polgári progreszszió történetének kritikusan elsajátított hagyományairól sem feledkezhetünk meg. (…)

A nemzeti hagyomány ápolása a nacionalizmust is táplálhatja, ha azt saját értékeinek provinciális túlbecsülése, más nemzetek értékeinek mellőzése vagy éppen lebecsülése kíséri. (…) A nemzeti hagyomány nemzetközi, egyetemes oldalának előtérbe állítása, a nacionalizmus leküzdése Közép- és Kelet-Európában különösen fontos, mert itt különböző népek évszázadok óta – nemegyszer többnemzetiségű államokban – szoros társadalmi, kulturális kapcsolatban éltek egymás mellett. (…)

A minden szocialista állampolgárra egyaránt érvényes jogok mellett a kollektív nemzetiségi jogok alkotmányos és gyakorlati biztosítása előfeltétele annak, hogy ne csak a soknemzetiségű országok belső viszonylatában, hanem az egyes szocialista országok között is elmélyüljön az internacionalista kapcsolat. Ily módon a nemzetiségek nem válnak az ellentétek konzerválásának bázisaivá, hanem az együttműködést és a közeledést segítik elő, a híd, az összekötő kapocs szerepét töltik be a szocialista országok között. I. m. 1–47.

Király István: Hazafiság és forradalmiság. Kossuth Könyvkiadó, 1974

Aki a mában az ideológiai fellazításnak csak egyik válfaját, a nacionalizmus buktatóját látja, s nem veszi észre az imperialista eszmei behatolás másik nem kevésbé veszélyes oldalát, a nemzeti nihilizmus, a szupranacionalizmus téziseiben ott ható önzést, kapitalista mérgezettséget, a Veres Pétertől emlegetett „élvezetvallást”, „liberál-individualizmust”: nem figyel fel az a történelmet vizsgálva sem arra, hogy nemcsak nacionalista szűkkeblűséget, provincializmust hordtak magukban a múlt Habsburg-ellenes szabadságharcai sem, de egy mindenfajta individualizmussal szembeforduló patriotizmust, népszeretetet is. Nem veszi észre, hogy kritikailag továbbvive, átértékelve eszmei fegyver az így létrejött érzés. [...] ez is segít abban, hogy a fejlett kapitalista országok fellazító törekvéseivel, vendégmunkásokat toborzó csábításaival szemben ellenerőket kapjon a lélek. [...] A kapitalista életforma húzóerejével [...] szembeállítja ez a haladó magyar múlt régi nagyjainak, nagy alkotóinak földhöz és néphez kötődő kemény elszánását, helytálló dacát is: a sajátos magyar szabadságharcos eredetű hazaszeretetet. [...] a történelmileg létrejött kurucos-szabadságharcos hazaszeretetnek ... legbensőbb lényege: a megkötöttség-érzet; a hűség a lenthez, a „szegény hazához”, [...] a kötődés, a vonzódás a nekünk kiszabott cselekvési térhez, adott valósághoz, adott emberekhez. A forradalmi közelre tekintés [...] a szocializmus bevitele a kis ügyekbe, a mindennapokba: a hétköznapok forradalmasítása; az otthonteremtés egy ország számára. I. m. 179–180., 215–216. o. (Idézi: Révész Sándor: Aczél és korunk. Sík Kiadó, 1997, 204–205.)

Dr. Berecz János: A szocialista hazafiság, internacionalizmus és a békés egymás mellett élés. A Heves megyei Propagandista különkiadása, 1976–77

Nem lenne teljes a kép, ha nem mondanám, hogy a szocialista hazafisággal szemben métely a nacionalizmus. Tudjuk, hogy elsősorban a múlt maradványa, és harcolunk ellene. Néha azonban felélénkül, terebélyesedik a szocializmust építő országban is. Leginkább értetlenül állunk a jelenség előtt. Pedig van oka, és ha azt megtaláljuk, rendelkezésre áll az ellenszer is. A teljesség igénye nélkül az a tapasztalatom, hogy a szocializmus körülményei között el-elburjánzó nacionalista hangulat nemcsak a burzsoá múlt maradványa, nemcsak a határokon túlról táplált betegség. Általában ott található, ahol hiányzik valami más, nemesebb dolog. Ahol egyenetlen a tudományos meggyőződés, ott könnyebben meglapul, beférkőzik a tetszetős nacionalizmus. Ahol nem tökéletes a politika, az adott körülmények között lehetséges legjobbra értve a tökéletességet, ott átmenetileg segíthetnek a nacionalista érzelmek. A visszaszorított hazafiság, a megsértett nemzeti büszkeség nacionalista dühöt válthat ki. A nemzet életrajzán található lukak elfödésére is alkalmas a nacionalista vakság, ha nincs erő a múlt vállalására, illetve tudományos értékelésére. De leginkább akkor burjánzik a nacionalizmus, amikor gyengül az internacionalista eszmeiség. (...)

De a nacionalizmus és a szovjetellenesség nem a barátság érzésének a hiánya, hanem a szocialista építésünkkel és jövőnkkel szembeni ellenséges magatartás ideológiája és politikája. Így is kell kezelnünk. I. m. 11., 26.

Összeállította: Kende Tamás, Mink András

(A szerkesztők köszönik Trencsényi Balázs segítségét és tanácsait.)

Megjelent: Beszélő folyóirat, 2006. február, Évfolyam 11, Szám 2

Előző cikk: Liberalizmus és nacionalizmus
Következő cikk: Hidegpadló*

Befejezetlen múlt

A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges

Secondary Menu

Proletár – nemzet – köziség

Megjelent: Beszélő folyóirat, 2006. február, Évfolyam 11, Szám 2

Hasonló cikkek

Folyamok

Címlap témák

Korábbi témák

Folyóirat rovatok

Beszélő hírlevél

Belépés

Friss hozzászólások

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László

Beszélő a Facebookon

Beszélő újság

Hírmondó

E-kikötő

Infosziget

Hangos kikötő

Secondary Menu

You are here:

Proletár – nemzet – köziség

Megjelent: Beszélő folyóirat, 2006. február, Évfolyam 11, Szám 2

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Forradalom Csepelen

Eörsi László