A privatizáció, „hatalomátmentés” és külföldi tőkerészesedés kérdéseiben fejtette ki „különvéleményét” Bauer Tamás a Beszélő, 1990. június 9-i számában. Manapság, amikor az állami vagyontárgyak magánkézbe adását rituálisan a „kiárusít” igével illetjük, és köztudomásúlag „veszélyben a nemzeti vagyon”, valóban nem árt emlékeztetni arányokra és mértékekre. Arra, hogy – mondjuk – a norvég „nemzeti vagyon” mekkora része van külföldiek kezén; vagy akár arra, hogy 1900-ban, országunk legnagyobb gazdasági sikereinek csúcspontján, a magyarországi ipari részvénytőke 40%-a tisztán, további 20%-a pedig részben külföldi tulajdonú vállalatokban működött. És a többi. Meg is tettük sokan és sokszor, Bauer sem most először. (Így például írt erről – másokkal közösen – az SZDSZ gazdasági programjában, amely „az I. pártkongresszus határozatának értelmében” még ma is érvényben van, tudtommal.)
Bauer írása meggyőzően érvel az „ország kiárusítása” mellett, nem így a „hatalomátmentés” kérdésében. Szerinte sok olyan állami vállalati vezető van, aki, „ha ötszáz kilométerrel nyugatabbra született volna, akkor is vállalkozó vagy menedzser lett volna”, akikkel vigyázni kell, mert ha megijesztjük őket „akkor nem részvényekbe fektetik majd vagyonukat, hanem ingatlanba, vagy éppen kimenekítik a gazdaságból”. Ez a gondolatmenet sántít. Először is, állításának az ellenkezője is igaz, íme: „sok vezető – ha ötszáz kilométerrel nyugatabbra születik – még perecárus sem lehetett volna.” Másodszor: a hatalomátmentéssel vádolt vezetők nem a vagyonukat fektetik részvényekbe, hanem az olcsón vagy ingyen szerzett részvényeikből készülnek vagyont gyűjteni. Többnyire nincs is vagyonuk: korábbi jólétük jórészt nem személyes tulajdonon, hanem az állami vagyon magánhasználatú „kezelésén” alapult, az ingyen autón, a majdnem ingyen lakáson, koszton, üdülésen, telefonhasználaton, utazáson, a „kipróbálásra” kapott televízión és bútorokon stb. Harmadsorban: a régi politikai elit tagjai, akiket ma elhűlve látunk a képernyőn ügyvezető igazgatóként, „project manager”-ként és más váratlan formákban megjelenni, túlnyomó részben nem vállalati szakemberek voltak. A vállalati igazgatók még az „üzemi négyszögnek” is csak egynegyedét reprezentálják. A korábbi hatalmukat anyagi gazdagsággá varázslók számszerű többségét népfronttitkárok, agitproposok és kultúrfelelősök, KISZ-titkárok, főbizalmik, függetlenített pártmunkások, úgynevezett politikusok, nagykövetek és attasék, titkosrendőrök, politikai és kultúrsintérek, szakmainak álcázott politikai intézmények „menedzserei” és hasonlók alkotják. Most, hogy már az MSZBT vagyonát is kft.-k között osztották fel (magyar–magyar baráti társaságokra bontva a nagy hagyományú intézményt), figyelmemet semmi esetre sem korlátoznám a rátermett vállalati vezetők aggályos esetére.
Mindössze ennyi, amivel nem értek egyet. Abból a kényelmetlen helyzetből, hogy jogi eszközökkel képtelenség különbséget tenni éles eszűek és tökkelütöttek, becsületesek és haramiák között, nem a probléma bagatellizálásával menekülnék.
Van azonban valami, amit nem értek. Bauer Tamás korábban röntgenszemmel látott át az olyasfajta mondatokon, mint például „Veszélyben az ország kenyere!”, vagy „A beruházás elmaradása veszélyezteti a népgazdasági terv időarányos teljesítésének biztosításából adódó határidőzött célkitűzések megnyugtató végrehajtását”. A kutató Bauer, ha ilyesmivel találkozott, nem azt a kérdést vette vizsgálat alá, hogy – mondjuk: – „Tényleg veszélyben-e az ország kenyere, mint azt az Új Barázda Tsz elnöke állítja?” Hanem azt, miért állítja. Most viszont naivnak álcázza magát, és fel sem teszi a kérdést: Kinek a nemzeti vagyona van veszélyben? Honnan támadtak az állami tulajdonnak új védelmezői? Hogyan lehetséges, hogy éppen a kistulajdon legvehemensebb harcosai szónokolnak legszebben – az össznépi szocialista tulajdon felsőfokát képviselő – állami vagyon megvédelmezéséről?
Én bizony a honatyai jajkiáltást – emelkedettebb munkahipotézis felállításához is – ilyen egyszerűen fordítanám: „Viszik a nemzeti vagyonomat!” S gyanakodnék: vajon nem arról van-e szó, hogy a régi meg az új politikai elit tagjai egyaránt szeretnének a húsosfazék közelébe jutni? Hipotézisemet – amely nem lenne nagyon bonyolult – arra alapoznám, hogy a hajdani ellenzék meghódította a politikai hatalmat, s egy része az államapparátust is, de értelemszerűen nem tudhatta ilyen gyorsan megkaparintani az állami vállalati igazgatói posztokat. Ezért – aki szeretne – csak akkor tud részt venni a privatizációs ügyletek bennfentes kereskedelmében, ha az szigorú államapparátusi irányítás alatt folyik.
(Igaz, a politikai hatalom más úton is átváltoztatható gazdasági előnnyé: én például, ha képviselő lennék, egyenesen üzleti tanácsadó vállalkozást indítanék. A gazdasági munkabizottság üléséről kitiltanám az újságírókat, és személyesen tájékoztatnám üzletfeleimet az ott hozott döntésekről. Emberarcú demokrácia vagyunk.)
Igen ám, de a korrupt fürgék, akiknek jelszava: „Siessünk, mert lemaradunk!”, kevesen vannak. Az outsiderek, a kezdők, a félénkek, a szegények számára a gründolási láz és az állami vállalatok „spontán privatizációja” csak annyit ígér, amennyit bárkinek: kevesebb sorban állást, gazdagabb választékot, jobb kiszolgálást. S ez – nagy adag politikai hatalom birtokában – nem mindenkit elégít ki. Lesz, aki ehelyett így kiált: „Álljon meg a menet – amíg utolérjük!”
Gyanakodnék tehát, hogy akik a privatizáció szigorú állami korlátozását követelik, nem egyszerűen valamiféle délibábos idiotizmus felvilágosítandó áldozatai. Gyanakodnék, hogy ők a „régi rend rátermett képviselőiben” nem egyszerűen politikai ellenfelet, hanem gazdasági vetélytársat (is) látnak, s jogosan.
Természetesen nem sportszerű egy cikket olyasmiért bírálni, ami nincs benne. Mégis ezt teszem, mert ez a – Bauernél nem említett – szempont fontos lehet a privatizáció megítélése szempontjából. Én nem azért voksolnék a spontán privatizáció, az „ország kiárusítása” és a nemzeti vagyon gyors „elkótyavetyélése” mellett, mert a régi politikai elit képviselői nem is olyan rossz fiúk. Bizony rossz fiúk. Hanem azért, mert a privatizációt elengedhetetlenül fontosnak, a magángazdasággal születésétől szervesen összeépülő államhatalmat viszont elviselhetetlennek találom, sok-sok dél-amerikai, ázsiai vagy afrikai embertársamhoz hasonlóan.
Egyedüli reményemet én is a privatizáció ellenőrzésébe, nyilvánosságába helyezem. De hozzátenném, e szerény fegyverekkel a régi és új „hatalomátmentés” ellen egyaránt kellene küzdenünk.
Ezzel aztán a magamfajták előtt is megnyílna a magántulajdon selymes füvére vezető út. Most veszem észre: Veszélyben a nemzeti vagyon!
- gazdaság [8]