Kótyavetye?

Bauer Tamás [1]

A választási kampány végeztével remélni lehetett, hogy a kormányra került pártok propagandistái sutba dobják a demagógia e feleslegessé vált eszközét. Az MDF vezetői valóban azt kezdték el hangsúlyozni, hogy mennyire hívei a külföldi tőke bejövetelének. A választási győzelmet követően Bod Péter Ákos a Világban már a „spontán privatizációt” is megengedhetőnek tartotta, megfelelő ellenőrzés és szabályozás mellett – akárcsak tavaly októberi nyilatkozatában az SZDSZ. Mégis, a kormányprogram vitájában – ezúttal kisgazda oldalról – újra megjelent az érvelés: „Folyt eddig az ország kirablása, korábban Keletre, most – sok képviselőtársam aggodalma szerint – folyik az ország kiárusítása Nyugatra.” Ezzel állította szembe Torgyán József a kisgazda földprogramot, amelynek eredményeként „a magyar paraszt kapja meg a magyar föld megművelésének jogát”. Vajon szerencsés-e a privatizálás ilyen megközelítése, a korábban az MDF propagandistái, most pedig Torgyán József által alkalmazott szembeállítás?

Mi változik?

Próbáljuk meg józanul végiggondolni: miről is van szó akkor, amikor a korábbi magyar állami vagyon egy-egy eleme magántulajdonba, és ezen belül – részben vagy teljesen – külföldi tulajdonba kerül. Eddig volt egy vállalat, amely, állami tulajdonban volt. A tulajdonos az állam. Mit jelent ez? Egyfelől azt, hogy a vállalatra vonatkozó döntéseket korábban magyar állami hivatalnokok hozták, újabban az állam „nevében” a vállalati tanács, illetve a vállalat élén álló menedzsercsoport hozza. A vállalat nyeresége – ha van –, a vállalati kollektíva és az állami költségvetés között oszlik meg, illetve olyan beruházásokra fordítják, amelyről az előbb említettek döntenek.

Milyen helyzet áll elő akkor, ha a vállalat átalakul részvénytársasággá? A részvények tulajdona megoszlik az állam, külföldi tőkések és magyar magánszemélyek és más vállalatok között, mely utóbbiak ismét az állam és magyar magánszemélyek tulajdonában vannak. Mindenütt, ahol államot, illetve magyar vállalatot mondunk, a tulajdonosi döntési jogokkal jobbára magyar vállalatvezetői csoport rendelkezik. A vállalat nyeresége a privatizálás nyomán feltehetően megnövekszik, és ez a megnövekedett nyereség megoszlik a magyar vállalati kollektíva, a magyar állami költségvetés és a külföldi tőkebefektető között. Semmi sem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a magyar vállalati kollektívát és a magyar állami költségvetést illető nyereségrész az átalakulást követően se legyen kisebb, mint előtte volt. Még egy „apróság”: a magyar dolgozók bére rendszerint emelkedik, illetve – azokban az esetekben, ahol a vállalat válságban volt – elhárul a vállalat felszámolásának, a munkahelyek azonnali megszűnésének veszélye. Hol itt a baj?

Hatalomátmentés ?

Három dolgot szokás itt felvetni. Az egyik baj: érdemtelenül jól járnak a magyar vállalati vezetők. Maguk is részvényeket vesznek, tulajdonossá válnak, a pártállamtól kapott, politikai jellegű hatalmukat gazdasági hatalommá alakítják át. Nem vitatom, ez könnyen bekövetkezhet, csak azt nem tudom, hogy miért kellene feltétlenül elkerülni. A magyar vállalati vezetők egy része merőben politikai megfontolásokból került vezető beosztásba, tehetségtelen, alkalmatlan. Kételkedem abban, hogy negyven évvel a nagy államosítások és húsz évvel az új mechanizmus bevezetése után csupa ilyen vezető állna a magyar vállalatok élén. Sok olyan vezető van köztük, aki mérnökből, közgazdászból, üzemszervezőből lett vezető, aki, mivel ez itt az előrelépés formai feltétele volt, belépett az MSZMP-be, elvégezte a Marxizmus–Leninizmus Esti Egyetemet, de vezetőként nem mint pártfunkcionárius, hanem mint szakember és menedzser lépett fel. Tagja volt a társadalom elitjének, és ehhez az említett rítusok hozzátartoztak. Ha ötszáz kilométerrel nyugatabbra született volna, akkor is vállalkozó vagy menedzser lett volna, e rituális kellékek nélkül. Miért baj az, ha továbbra is gazdasági vezető marad? Ha célszerűnek tűnik a részvénytársasági forma, miért baj, ha ő is részvényes? Miért előnytelen a társadalom számára, ha ő a részvényesek egyike, és nem bárki más?

Az az elképzelés, hogy a jövő Magyarországán nem lesz semmiféle elit, naiv illúzió. Az ország gazdaságát a jövőben is gazdasági elit, a politikai életet politikai elit fogja irányítani, remélhetőleg piaci kontroll, illetve demokratikus ellenőrzés mellett. Ez utóbbi, tehát az ellenőrzés lesz a különbség, és nem az, hogy a jövőben nem lesz semmiféle elit. Ha azt akarnánk megakadályozni, hogy a régi elit rátermett tagjai átléphessenek az új elitbe, akkor ugyanazt tennénk, mint a fordulat évét követően a kommunista pártok. Meg lehet ezt tenni, nem is kell hozzá nyílt bélistázás, elég a jól célzott megfélemlítés. Akkor nem részvényekbe fektetik majd vagyonukat a régi elit tagjai, hanem ingatlanba, vagy éppen kimenekítik a gazdaságból. Vajon érdeke ez az országnak? Azt hiszem, hogy nem szolgálják az ország érdekét az olyan törekvések, amelyek mindenáron biztosítékokat kívánnak teremteni azzal szemben, hogy az eddigi elit egy része átmentse magát a jövendő Magyarország elitjébe.

Azt mondják erre, hogy ezek az emberek érdemtelenül jutnak így sok pénzhez. Ez nem zárható ki teljesen, bár én elvileg sem tartom egyértelműen eldönthetőnek, hogy hol a „megérdemelt” és hol az „érdemtelen” jövedelem határa egy piacgazdaságban. De fel kell tenni a kérdést: tényleg az-e a legfontosabb, hogy egyesek ne legyenek túl gazdagok? Nem az az igazán fontos, hogy az összesség legyen minél gazdagabb?

Világosan látom persze: sok az olyan vezető is, aki nem vagy nem elsősorban rátermettségének, hanem párttagságának, politikai helyezkedésnek köszönhette előmenetelét. Vitathatatlanul az lenne az előnyös, ha mihamarabb kikerülnének beosztásukból. A munkahelyi kollektívák fellépése, nyomása az egyedüli eszköz arra, hogy ez erőltetett külső beavatkozás nélkül következzék be. Ha a kormányzat, illetve az új kormánypártok kezdeményeznek ilyen kampányt, az visszahozná a pártok, illetve az állam közvetlen beavatkozását a gazdasági vezetők kiválasztásába, csak más szín, más jelszavak jegyében. Éppen ez esetben lenne szó arról, hogy a rendszer, a viszonyok átalakítása helyett csak másik elit lép az eddigi elit helyébe. Tíz esetben viszont kár volt a nagy felhajtásért. Szerintem nem a személyeken, hanem a viszonyokon kell változtatni, mely esetben viszont nem kell félni attól, ha az új viszonyok közé régi személyek is kerülnek. Ezért semmiképpen nem a privatizálást kell leállítani.

Idegen kézben a nemzeti vagyon?

A második ellenvetés: kiárusítják a külföldieknek a nemzeti vagyont. Itt mindenekelőtt egy félreértést kell tisztázni. Az, hogy egy magyar vállalat részvényeinek egy része vagy az egésze külföldi kézbe kerül, nem jelenti azt, hogy megszűnik a nemzeti vagyon része lenni. Az marad, csak a vállalati döntések meghozatala részben vagy egészében külföldi tulajdonosokhoz kerül, és őket illeti a vállalat adózás utáni nyeresége. Itt marad viszont az adó, és itt marad a vállalat által fizetett bér. Nincs okunk nem bízni abban, hogy ami itt marad, az növekszik, és ez bőségesen kárpótol bennünket azért, ami kiáramlik. Mi több, a nettó profit egy részét a külföldi tulajdonos a magyar vállalatnál beruházásra fordíthatja – és csak az általános magyar gazdasági klímától függ, hogy mekkora részét. Ha befektetési biztonságot és kedvező gazdasági klímát tudunk teremteni, akkor bizonyára a nettó profit nagy részét, időnként egészét fogják itt újra befektetni.

A modern világgazdaságban teljesen természetes dolog, hogy a vállalatok egy része külföldi tulajdonban van. Olyan kis tőkés országokban, mint Ausztria vagy Norvégia, nincs is belföldi kézben nagy magánvállalat, a nagyvállalatok vagy állami, vagy külföldi tulajdonban vannak. Az országnak csak hasznot hoz, ha a mai állami vállalatok számottevő része részben vagy teljesen külföldiek leányvállalatává válik.

Értéken alul?

A harmadik ellenvetés: olcsón, áron alul, értéke alatt adják el külföldre a magyar vállalatokat. Ezzel kapcsolatban fogalmazott meg aggodalmakat Indulatos röpirat című könyvében – melynek számos fontos megállapításával, javaslatával magam is csak egyetérteni tudok – Kornai János is.: „Semmilyen gazdasági érdek nem indokolja, hogy kiárusítsák a nemzeti vagyont.” Elrettentő példának hozta fel a Ganz Járműgyár esetét: az angol vevő által a vételárból készpénzben kifizetett összeg mindössze kétmillió fontot tett ki, amely összegért Bostonban mindössze tizenkét szerény méretű, jó minőségű öröklakást lehet kapni. Úgy ítélte meg: „a magyar állami vagyonnak ez az eltékozlása megengedhetetlen!”

Ezen a ponton engem nem győzött meg Kornai János érvelése. Nem tekintem ugyanis magától értetődőnek, hogy a Ganz Járműgyár ma többet érne, mint mondjuk ötven bostoni öröklakás. (Azért mondok ötvenet, mert a kétmillió font csak egy része volt a vételárnak, amelyet a Ganz Járműgyár részvényeinek többségéért, és nem az egészért fizettek.) Az ötven bostoni öröklakás tartós bevételt biztosít, mégpedig dollárban. Vajon elmondható ez a Ganz Járműgyárról? Az egykori Ganz-Mávagnak, amely hosszú éveken keresztül csak vitte a költségvetési milliárdokat, a legbetegebb részéről?

Amikor piacgazdaságban egy súlyos helyzetben levő vállalatot átvesz az új tulajdonos, aki arra vállalkozik, hogy rendbe tegye a tönkrement cég szénáját, nemritkán csak jelképes összeget fizet a vállalat tulajdonáért. Azt jelenti-e ez, hogy az ilyen vállalatot elkótyavetyélték? Nem: akkor, abban a helyzetben ennyit ért. S könnyen lehetséges, hogy a Ganz Járműgyár sem ér többet az ötven bostoni öröklakásnál.

Miért is érne többet? A vevő számára, aki egy nehéz helyzetben levő magyar vállalatot átvesz, viszonylag nagy a kockázat. Ha nem szélhámos az illető, hanem komoly szándékkal jön, akkor abból indul ki, hogy kezdetben csak ráfordításai lesznek új érdekeltségén. Amiért mindezt vállalja, az nyilvánvalóan a hosszú távú előny: megvetheti lábát a kelet-európai piacon. És a másik oldal, az eladó szempontja? Olyan vállalatról van szó, amely hosszú évek, évtizedek óta csak vitte a költségvetés pénzét. Rendbehozatalával sorra vallottak kudarcot ambiciózus, olykor jól felkészült vezetők. Olyan nagyszabású struktúraváltásra, amely a vállalat túlélésére reális esélyt adhat, belső erőkből aligha lenne mód. Ugyan miért ne állhatna az ország, a nemzet érdekében, hogy egy ilyen vállalat részvénytöbbségét egy, első ránézésre alacsonynak tűnő összegért eladjuk?

„Reális vételár” – fogalmazza meg Kornai János az előnyös eladás kritériumát. A politikai kampányban ezt úgy fogalmazzák: nem szabad „értékén alul kiárusítani a nemzeti vagyont”.

Az a sajátos helyzet, ahogyan a mi viszonyaink között a privatizáció végbemehet, kétségkívül nehezíti a „reális vételár” megállapítását. A nyugati tapasztálatok nálunk csak kevéssé hasznosíthatók, mivel a feltételek több ponton eltérnek. Először is, nálunk sokkal több vállalatról van szó, amelyek sokkal többféle ágazatban tevékenykednek. Másodszor, Nyugaton az állami vállalatok is piacgazdasági környezetben működnek, piacgazdasági számvitellel és tőkeértékeléssel – nálunk mindez hiányzik. Harmadszor, ott minden részvevő azzal számolhat, hogy a privatizált vállalat a piacgazdaság olajozott gépezetében működik majd tovább – nálunk ezt még ki kell alakítani.

Korrupció?

Az „áron aluli” eladást támadva utalni szoktak arra, hogy a vállalat vezetői, akik sajátjukként adják el azt, ami nem az övék, hanem az államé, a népé, minden bizonnyal összejátszanak a külföldi vevővel. Nekik nem baj – mondják –, ha alacsony az ár, őket csak a maguk előnye érdekli, az, hogy megmaradhassanak pozíciójukban, meg esetleg még kinti bankszámlájukra is kerüljön egy s más. Nem zárható ki, hogy olykor ez történik, bár nincs alapunk arra, hogy minden olyan vállalati vezetőt, aki vállalatába külföldi tőkét von be, ilyesmivel gyanúsítsunk. Úgy gondolom azonban, hogy a mi viszonyaink között, ahol nagyszámú vállalat privatizálása van napirenden, nincs realitása annak, hogy mindezt szorosan a kormányzati apparátus tartsa kézben; nem lehet lemondani arról, hogy maguk az érdekelt vállalat vezetői kezdeményező szerepet játsszanak. Mellesleg: nem tudom, miért feltételezi bárki is, hogy kormányhivatalnokok esetében kizárt a visszaélés.

Nem vitatható: a valódi tulajdonos hiánya, a vállalati vezetők és a külföldi vevők közötti érdekközösség folytán igen tág tere nyílik a visszaélésnek. Ennek ellensúlyozására javasolják a nyilvánosságot, a versenytárgyalást meg a független tőkeértékelést. Nos, a magyar helyzet említett sajátosságai miatt a független tőkeértékelés nem sokat segít. Az utóbbi hónapok egyik legtöbbet támadott – és talán joggal támadott – esetében (HungarHotels) ez a feltétel tökéletesen teljesült. Világhírű cégtől kértek tőkeértékelést, amely természetesen magyart bízott meg vele, hiszen maga hogyan boldogulj volna a sajátos magyar viszonyokkal. (Érdemes megemlíteni: e példa aligha alkalmas a „spontán privatizálás” rossz példájának, hiszen itt minden az illetékes állami szerv, a Kereskedelmi Minisztérium felső vezetésének tudtával történt.)

Mindamellett a lehetséges mértékben – független vagyonértékeléssel, nyilvánossággal, pályázati rendszerrel – igyekezni kell szűkíteni a visszaélés lehetőségeit. A régi Országgyűlés által hozott törvények ezt – amennyire az reálisnak tűnik – megteszik. Olyan megoldást azonban nem érdemes követelni, amely teljesen kiküszöböli annak lehetőségét, hogy a partner jól járjon – akkor ugyanis magát a privatizálást kell leállítani. Akkor talán nem járna annyira jól a néhány érintett vállalati vezető – és egészen biztosan rosszul járna az egész ország.

Megvédjük a magyar földet?

Az Országgyűlés a múlt héten szabad demokrata javaslatra közvetlen állami ellenőrzés alá helyezte minden állami tulajdonban levő ingatlan értékesítését. Tartok tőle, hogy a javaslattevők nem gondolták teljesen végig, hogy mit tesznek. Érdemes emlékeztetni rá: a német–német államszerződés egyik, utolsó pillanatig vitatott kérdése a nyugatnémet vállalatok NDK-beli ingatlantulajdon-szerzési lehetősége volt. A tőke ugyanis nemigen száll be oda, ahol nem szerezheti meg a telek, az ingatlan tulajdonjogát. Aki tőkét fektet be, annak számára ez a befektetési biztonság fontos eleme. Így van ez nemcsak a német esetben, de nálunk is. Ha olyan jogszabályokat alkot az Országgyűlés, amelyek számottevő mértékben nehezítik a külföldiek ingatlanszerzését, ha olyan légkört teremtenek, amely mellett a potenciális befektető úgy érzi, hogy nem számíthat befektetési biztonságra, akkor távol marad Magyarországtól. Így magyar kézben marad a magyar föld, magyar kézben maradnak a magyar üzemek, de ebből nem magyar jólét lesz, hanem magyar hanyatlás, magyar lemaradás.

• gazdaság [7]