Néhány héttel ezelőtt, hosszú előkészületeket követően Belgrádban frigyre lépett a bolsevista ideológia két elaggott sarja, a Szerb Kommunista Szövetség és a Szerb Szocialista Szövetség. Ez utóbbi lényegében csupán az előbbi paravánja volt, tényleges tagság nélkül, csupán vezető káderekkel – akár nálunk egykor a Hazafias Népfront. Az új szervezet neve Szerb Szocialista Párt. Jugoszláv kommentátorok véleménye szerint lényeges irányváltásra a szerb állampártban a névváltoztatás ellenére sem kerül sor, noha feltűnő, hogy igen sok fiatal, vidéki politikus is bekerült a párt igazgatóságába. A vezérszerep természetesen továbbra is Slobodan Milosevicé, akinek ugyan népszerűsége rohamosan csökken az utóbbi hónapokban, de kétségkívül még mindig számíthat a szerb választók többségére.
A június végi népszavazás egyöntetű milosevicista győzelmet hozott, kivéve Koszovót, ahol – mint ismeretes – az albánok bojkottálták a népszavazást, és a Vajdaságban, ahol a magyarok és a horvátok (de néhány szerb település is) a milosevici program ellen szavazott. Győzelmét Milosevic azonnal arra használta fel, hogy feloszlatta a koszovói parlamentet, elbocsátott állásából mintegy kétezer albán rendőrt, speciális rendőri alakulatokkal megszállta a déli tartományt. Erre válaszként a Szerbiához mindeddig lojális koszovói parlament a szabad ég alatt tartott ülésén kikiáltotta Szerbiától való elszakadását. Mint határozatukban megfogalmazták, kizárólag az új, demokratikus, föderatív vagy konföderatív Jugoszlávia önálló alkotóelemeként tudjak elképzelni Koszovót. Ezzel egyidőben az albán ellenzéki pártokat összefogó Demokrata Szövetség passzív ellenállásra szólította fel a tartomány lakosságát, eddig igen komoly eredménnyel. Vajdaságban viszont a magyarok egyöntetű „nem”-je miatt hisztérikus politikai kampány indult meg a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége és Ágoston András, a szervezet elnöke ellen. A népszavazást megelőzően ugyanis a VMDK több szerb ellenzéki párttal együtt közleményt adott ki annak érdekében, hogy tagsága és támogatói szavazzanak a milosevici javaslat ellen. (A tét nagy volt, ugyanis az „igen” azt jelentette, hogy Milosevic parlamentje hozhatja meg az új alkotmányt, még a többpárti választások kiírása előtt.) Jellemző, hogy az állampárt segédcsapatai kizárólag a magyarok ellen irányítják támadásuk élét. Az egyik, vidékhez közeli városban mintegy százötven, pisztolyokkal fölfegyverzett veterán, és a hozzájuk csatlakozó csőcselék megpróbálta erőszakkal szétzavarni a VMDK körzeti szervezetének alakuló közgyűlését, de próbálkozásuk kudarcot vallott. Bácska-szerte elszaporodtak a magyarellenes feliratok, magyar vonatkozású kegyhelyek megrongálásáról, szalmakazlak felgyújtásáról érkeznek riasztó hírek, részben a vajdasági magyar sajtó útján is. Egyelőre nehéz felmérni, vajon a szerb állampártnak vagy a tőle jobbra elhelyezkedő politikai erőknek van-e nagyobb közük a Vajdaság fokozatos „koszovizálásához”. Miközben Szerbia egyre határozottabb lépéseket tesz az északi tartomány gazdasági bekebelezése érdekében (pl. centralizálták a bankrendszert, szerb ellenőrzés alá került az energiagazdaság és a kőolajipar), a vajdasági szerbek körében is egyre erőteljesebb ellenállás van kibontakozóban. Július közepén vidéken megalakult a tartományok széles körű önállóságáért is küzdeni kívánó Vajdasági Szociáldemokrata Liga. Elnöke, Nenad Canak kijelentette: „A szerbiai vezetőség Koszovó időszerűsítésével, és visszaélve annak kettős helyzetével (Koszovó a köztársaság tartománya és a föderáció alkotóeleme) az egész országot konfliktusba sodorva ráerőszakolta Jugoszláviára sajátos, tendenciózusan romboló módszereken alapuló megoldásait. Körmönfontan felcserélte az agyonhangoztatott jogállam fogalmát a valóságban létező rendőrállam fogalmával.”
Kérdés, hogy az „ikerházasságból” születhetnek-e a jövőben a rendőrállamnál egészségesebb gyermekek?
- Külföld [8]