Beszélő: Hogyan juthat manapság eszébe valakinek, hogy egy biztosan veszteséges vállalkozásba, könyvszemle kiadásába kezdjen?
Klaniczay Gábor: Az ötlet 1989 elején született, de már négy-öt éve felmerült az igény egy olyan lapra, ahol tudományos viták folynak. A legfőbb akadályt akkor a cenzúra jelentette. Hosszú éveken át arra pazaroltuk az energiánkat, hogy létrehozzunk egy fedőszervezetet, mert akkoriban csak kiadói szervek adhattak ki lapot. Mire sikerült, addigra elhárultak az akadályok a lapalapítás elől. Ekkor jelent meg villámgyorsan a Buksz, a 2000 és a Holmi.
Beszélő: Hogyan képzeltétek akkor az anyagiakat, és miből éltek most, hiszen a lap csak hatvankilenc forintba kerül?
K. G.: Ilyen típusú lapot sehol a világon nem lehet nyereségesen előállítani. Léte elsősorban szponzor kérdése, másodsorban hirdetésekkel lehet behozni a veszteségeket, és csak harmadsorban lehet valamennyire megélni a piacból. A színvonal tartása óriási erőfeszítéseket igényel, és mi nem akarunk engedményeket tenni konjunktúratémáknak, koncepciónkat nem befolyásolhatja a piac kissé felszínes érdeklődése. Egy számunk tizenöt-tizenhat szerzői ívet tartalmaz, s ez már könyv nagyságú kiadvány, a tipográfia különleges, a szerkesztőség nagy létszámú, a szervezés bonyolult. A Buksz két üveg sör ára.
Nyugaton nem lehetne egy ilyen lapot két sör árából megvenni. Másfelől viszont csak olyan áron lehet árusítani, amiért megveszik, hiszen ha a tényleges áron, mondjuk százhatvan forintért adnánk, egy egyetemista nem juthatna hozzá.
Szörényi László: A lap álmai között szerepel a nem főhivatású kutatók meghódítása is. Boldog lennék, ha a régi főorvoshoz vagy főmérnökhöz hasonlóan a maiak sem elégednének meg a szűk szakmai tájékozódással.
K. G.: Költségeinket különben az is növeli, hogy mi a szerzőinknek az átlagosnál jobb honoráriumot fizetünk. Ezzel is az a szándékunk, hogy helyreállítsuk a recenzió műfajának komolyságát, presztízsét.
Beszélő: Most itt ülünk a HVG Rt. irodájában. Milyen kapcsolat fűz benneteket a HVG-hez, és kik segítik még a Bukszot?
K. G.: A HVG Rt. a kiadónk, s ez azért alakult így, mert láttuk, hogyan működik együtt ez a cég a 2000-rel. A státusunk persze más, mint a 2000-nek: nekünk egy kiadóra volt szükségünk, mely a gazdálkodást és a nyomdával kapcsolatos szervezést bonyolítja. A megállapodásunk szerint például ők nem fedezik a veszteségünket, tehát nem az ő vállalkozásuk vagyunk. Támogatást részint a Soros-alapítványtól kaptunk – most már másodízben –, részint felkerestük a nagyobb kiadók igazgatóit, és megpróbáltuk meggyőzni őket, hogy nekik is érdekük egy ilyen lap létezése. Bármennyire komikusan hangzik, de néha úgy fest, hogy ők fizetnek minket, mi pedig utána dörgedelmes kritikákat közlünk a munkájukról.
Továbbra is gyűjtjük a szponzorokat. Mostanában a Szerzői Jogvédő Hivataltól és az Osváth Alapítványtól is kaptunk kisebb összegeket. Legfőbb célunk az, hogy egy-két évre előre biztosítsuk a lap működését, hogy nyugodtabban tudjunk tervezni. Ez egyelőre még nem sikerül, épp csak elő tudjuk teremteni azt az összeget, ami a kiadáshoz, a veszteség fedezéséhez és a következő egy-két szám megszervezéséhez elegendő. Pillanatnyilag borotvaélen táncol az egész vállalkozás.
Sz. L.: Egyelőre nem lehet arra várni, hogy az újonnan alakult maszek cégek egy központi intézményt vagy egy ilyen lapot fenntartsanak. Szerintem néhány éven belül saját kárukon fognak rájönni, hogy referenciaalap nélkül nem mennek semmire. Pillanatnyilag a szabad rablás boldog állapotában vannak, és azt hiszik, nem kell semmi ezen kívül. Kitermelik a maguk pénzét, akár olyan módon, mint az a derék kiadó (Lányi András írt róla a Buksz legutolsó számában), aki az egyik kezével a pornót, a másikkal a katolikus háziasszonyok lapját adja ki.
Beszélő: Az már nyilvánvaló, hogy nem a nyerészkedési szándék indított benneteket a lapalapításra. Akkor mégis honnan sejtettétek, hogy van rá igény?
Sz. L.: A régebbi lapszerkezetben ezt a feladatot senki sem vállalta magára. A szigorúan tudományos lapokban régen ugyan néha megvolt az igény arra, hogy kitekintsenek a társtudományokra is, de ennek alig volt visszhangja. Sem a Valóság, sem az ÉS, sem a Magyar Tudomány nem volt képes arra, hogy áttekintést nyújtson a rokonszakmák művelőinek. Ezeket a lapokat másra találták ki. Nem létezett az a revütípus, mely a Budapesti Szemlének, Gyulai Pál hajdani lapjának hagyományait folytatta volna. Ezt a laptípust szeretnénk rehabilitálni, a kritika és a recenzió becsületét szeretnénk visszaállítani.
K. G.: A lap nem egy irányzatnak próbál fórumot teremteni, hanem a kritika műfajának, ahol különböző indíttatású, világnézetű és módszertani alapon álló emberek a kritika érvrendszerében próbálnak megmérkőzni.
Beszélő: Elég csak egy pillantást vetni a Bukszra, és rögtön egyértelművé válik, hogy ez a nyugati kiadványokat idéző külső nem arra hivatott, hogy kizárólag a szakembereket vonzza.
K. G.: A külsőre sok figyelmet fordítunk. Itt Pohárnok Mihály nevét szeretném megemlíteni, akivel kezdettől együtt dolgoztunk a lap tervezésén. Nem tagadjuk, fontos elődünknek tekintjük a New York Review of Booksot. A lap tipográfiailag konzervatív, s ezt néha egy-egy geggel próbáljuk feloldani. Ebben elévülhetetlen érdemeket szerzett Harsányi Tamás, a képszerkesztőnk, aki az iparművészeti főiskoláról egyenesen hozzánk került.
Beszélő: A Buksz szerzői között – az ismert, „nagy öregek” mellett – viszonylag sok új nevet látni. Milyen szempontok szerint válogatjátok a munkatársaitokat?
Sz. L.: A lap szerveződésének idején mindenki a saját ismeretségi körét kezdte noszogatni, hogy írjon. A szerkesztőségből többen tanítunk, így egyetemistákat is fel tudtunk kérni. A szerkesztőségben amúgy mindig megbeszéljük, melyik munkára ki a legalkalmasabb.
K. G.: A célunk az, hogy olyan személyeket keressünk fel, akiknek a kompetenciája az adott esetben vitathatatlan. Minden témára legfeljebb két-három ember jöhet szóba, tehát meg kell őket győzni, hogy írják meg, akkor is, ha a másik megsértődik. Szeretnénk leszámolni azzal a gyakorlattal, hogy ha valakiről megjelenik egy bírálat, az rögtön mérgelődni kezd, hogy miért bántották, mi bajuk vele.
Sz. L.: Végtére is összeomlott az a kultúrpolitika, amelyben ha valakiről rosszat írtak, az a megbírált mű minőségétől függetlenül jelzés volt arra, hogy valami folyik ellene. Ezentúl ha valakit ledorongolnak, az nézzen inkább magába.
Beszélő: Azt már tudjuk, ki segíti és ki írja a Bukszot, de van elképzelésetek arról, hogy ki olvassa?
K. G.: Az akadémiai értelmiség vagy az egyetemisták olvassák a Bukszot. Visszajelzéseket is kapunk, a kritikák nem maradnak észrevétlenek, beszélnek róluk.
Beszélő: A terjeszkedésre, az olvasókör bővítésére milyen esélyeket láttok?
K. G.: Az olvasóért háromféleképpen lehet megküzdeni. Az egyik mód, hogy érdekes, színvonalas lapot kell szerkeszteni. Ez nem elég. A másik, s ezt nem vállaljuk, hogy valamilyen bulvárszenzációval rukkoljunk elő. Marad a harmadik, hogy szisztematikusan végiggondoljuk, milyen könyvtárak, külföldi intézmények, magánszemélyek azok, akik még olvasóik lehetnének, és szánunk rá némi pénzt és energiát, hogy ezeket megkeressük, és megmutassuk: tessék, szerintem ez olyan lap, amire elő kell fizetni. A lap életét csak az előfizetők garantálhatják. Más csatornákon is próbálkozunk. Tavasszal a pécsi egyetemen rendeztük meg a Buksz és a Janus közös vitaestjét, ahova körülbelül kétszáz ember jött el. Több ehhez hasonlót szeretnénk vidéken szervezni, ahol a szerkesztőség tagjai a lapban megjelent cikkekről, szakmai kérdésekről és az aktuális vitákról beszélgetnének az egybegyűltekkel. Bence György felvette a kapcsolatot egy rendkívül rokonszenves sepsiszentgyörgyi társasággal, akik elhatározták, hogy magyar folyóiratok szerkesztői közül meghívnak néhányat, és konferenciát rendeznek a magyarországi szellemi életről. Minden közéleti szereplést ki lehet használni a népszerűsítésre. A továbbiakban túl szeretnénk lépni a kritikaszervezésen, és közéleti szerepet szeretnénk vállalni, szóba került már irodalmi és vitaszalonok szervezése is. Egyelőre azonban az a legfőbb óhajunk, hogy a nálunk megjelent kritikák hullámokat kavarjanak, olyan eseményekké váljanak, melyekről utólag is érdemes beszélni, vitatkozni.
- Kultúra [7]