Skip to main content

Rendszerváltás?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Sok helyről, sokszor lehet egyre csalódottabb hangokat hallani a rendszerváltással kapcsolatban. Általános vélemény, hogy semmi nem változott.

Én megkockáztatnám azt is: minden rosszabb lett. No nem a 70-es, 80-as évek kádári rendszerét véve alapul, hanem a kormányalakítást megelőző féléves „interregnumot”. A „már nem” és „még nem” időszak boldog, várakozó önfeledtségét és lubickoló szabadságérzését. A félve dörgölőző pártvezetőket, a lapító verőlegényeket, a meakulpázó besúgókat, a hirtelen udvariassá vált rendőröket látva győzelmes bizakodás töltött el minden rendes embert, és nem volt véletlen a tavaszi nagytakarítást ígérő MDF nagy választási sikere sem.

Aztán lett egy kormányunk, és a legrosszabb sejtelmei igazolódtak be azoknak, akik korábban is gyanakvással szemlélték a korábban a pártállam képviselőivel kitűnő viszonyban lévő MDF hirtelen támadt és csak a szavak szintjén megnyilvánuló, heves antikommunizmusát. A rossz hírű, szemellenzős, vad sztálinisták a legfelső vezetésben is maradtak a helyükön, a korábbi vagyonátmentési kísérletek a vállalatok élén újult erővel és még az előbbinél is pofátlanabbul folytatódtak, a rendőrök ismét peckesen, gumibotot lóbálva grasszálnak az utcán.

A legszomorúbb viszont a felsőoktatási intézményekben folyamatosan kibontakozó VISSZARENDEZŐDÉS.

Eddig 4 egyetem 12 tanszékéről vannak információim, mely szerint a Párttörténeti Intézetben, valamint a Pártfőiskolán a leépítések következtében állás nélkül maradt sztálinista kádereket különböző felsőoktatási intézmények elsősorban történeti tanszékei átveszik.

Kirívó eset a szegedi és a budapesti bölcsészkar, ahol még egy-egy tanszéken is három-négy, sőt öt ilyen ejtőernyős ért szerencsésen földet, köztük nem egy akad, akiket a velük korábban együtt dolgozó kollégáik béemesnek tartottak. Mindkét bölcsészkaron előfordult, hogy maga a dékán utasította a tanszékvezetőket az új kollégák alkalmazására. Igaz ugyan, hogy itt is lehetséges parancsmegtagadás, hiszen tudok olyan tanszékvezetőről, aki nem volt hajlandó kötélnek állni, de a többség teszi, amit mondtak.

A dolog azon kívül, hogy megdöbbentő, nagyon veszélyes is. Az egyetemi autonómia nem engedi a beavatkozást ezekbe az ügyletekbe, viszont nem lenne szabad ilyen emberekre bízni az egyetemi, főiskolai ifjúság oktatását.

Az ideológiai tanszékek azért, hogy lefedezzék magukat, volt ellenzékieket is alkalmaznak, de a régi állomány marad, sőt új „elvtársakkal” bővül. A tisztességes oktatók felháborodása teljesen reménytelen: kisebbségben lévén minduntalan le fogják szavazni őket, még akkor is, ha most már több tanszékről összefognak.

Más választásuk nincs, mint vagy beletörődnek a színvonalcsökkenésbe, az újratermelődött és a legsötétebb kádári időket idéző légkörbe, vagy munkahelyet változtatnak.

Érdemes végiggondolni, mi lesz ebből: a tehetséges oktatók eltávoznak, státus híján (hiszen az amúgy is kevés egyetemi státust egy-egy tanszéken egyszerre 4-5(!) volt funkcionárius is elfoglalja, tehát még a fejlesztési terveket is beszámítva az állomány kb. 10 évig nem változik) új, fiatal ösztöndíjasok felvételére nem lesz lehetőség, az egyetemek viszont sztálinista rezervátumokká válnak.

Tudták nagyon jól a kommunisták, hogy a választáson melyik pártra kell szavazni.






















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon