A törvénytervezetnek természetesen nem használt az idő múlása. A Központi Statisztikai Hivatal – az ipari és kereskedelmi tárca felkérésére – egyszeri adatszolgáltatással próbálta felmérni a tényleges helyzetet. Vizsgálatukból kiderült, hogy összesen már csak 8-9 ezer üzlet esik az úgynevezett előprivatizálás kategóriájába. Lehet, hogy ez a szám az időközben szintén privatizálásra ajánlott gyógyszertárak és benzinkutak révén valamennyivel több lesz. De mind nyilvánvalóbb, az időhúzás a spontán – s nemegyszer a törvénysértés határát súroló – manipulált átalakulásoknak kedvezett. (Erre föl mit tesz a kormány? Az átalakulási törvény olyan módosítását fogadtatja el a parlamentben, amely államosítja – az Állami Vagyonügynökség vezénylete alá rendeli – a privatizációt!)
A híres-hírhedt Technomark
Az egészen kirívó esetektől eltekintve a közvélemény alig szerzett tudomást ezekről az átalakulásokról. Legfeljebb csak az tűnhetett fel, hogy ha valaki egyik nap még a Röltexnél vásárolt inget, másnap már egy olasz cégtáblás üzletben jelenti be reklamációs igényét, ha ugyan van, aki foglalkozzon panaszával. A Budavár Kft. ügye talán az egyetlen, amely a Legfőbb Ügyészség óvása alapján a bírósághoz került a Dél-budai Vendéglátó, a híres-hírhedt Technomark és Zoto házassága viszont betű szerint megfelelt a törvénynek. Arról a bíróság már nem tehet, hogy ezek a törvények alkalmat adtak arra, a várnegyed legértékesebb vendéglátó-hálózata szinte jelképes összegért került egy osztrák bejegyzésű társaság birtokába.
Majdnem ijesztő, hogy miközben a Budavár Kft. ellen – a Legfőbb Ügyészség óvásán kívül – még három peres eljárás folyik, a főváros egyik legértékesebb üzlethálózatát reprezentáló száz üzletből álló Vas-edény ugyanezzel a Technomarkkal és Zotóval lépett frigyre. Az átalakulás hihetetlenül gyorsan történt, s minden jel szerint megint csak a Technomarknak lesz belőle jókora haszna. Holott a vagyonértékelést végző Creditum Tanácsadó Kft. is úgy véleményezte az ügyet a Fővárosi Tanácsnak megküldött értékelésében, hogy véleménye szerint a társaságban a tulajdonos érdekei nincsenek kellőképpen érdekelve. A két külföldi cég üzleti megbízhatóságáról pontos információkat nem lehetett beszerezni, így a szakvélemény kérdésessé teszi, hogy a Vas-edény a legjobb kereskedelmi partnert választotta-e magának. A fenntartások ellenére a Fővárosi Tanács áldását adta a házassághoz. A cégbíróság pedig, ahol négy-öt, sürgősségi eljárással indított ügyekben pedig három hónapig tart a cégbejegyzés, 10 (azaz tíz!) nap alatt bejegyezte az új részvénytársaságot. A Technomark pedig haladéktalanul megkezdte az alaptőke kiszivattyúzását a vállalkozásból, az új részvénytársaság azonnal megfinanszírozott olyan vásárlásokat, amelyek teljesen fiktívek voltak, a vásárlás mögött valóságos árumozgás nem húzódott meg, s a szakértők szerint csupán pénzügyi manővert takar.
A Vas-edény tanácsi alapítású vállalat, így a szakmai felügyeletet ellátó ipari és kereskedelmi tárcának nincs jogosítványa az átalakulás és a pénzügyi tranzakció vizsgálatára. Mindenesetre a kapott tájékoztató anyagok alapján is kétségei merültek fel, hogy körültekintően járt-e el a tulajdonos ebben az ügyben. A tárca kétségeit levélben foglalta össze, és megküldte – az ügy kivizsgálását sürgetve – a Fővárosi Tanács elnökének, aki átadta az ügyet annak az elnökhelyettesnek, aki aláírásával szentesítette az egész akciót. Sejthetjük, hogy ezek után milyen eredménye lesz a szigorú vizsgálatnak. Egyébként nem ez az első eset, amikor a Fővárosi Tanács nyilvánosan állást foglal olyan átalakulások mellett, amelyek esetében legalábbis kétséges, hogy elfogadható módon érvényesült-e a vagyonvédelem.
A Fővárosi Tanács vagyonvédelme
A szaktárca annak ellenére, hogy a tanácsi alapítású vállalatok átalakulásánál nincs vétójoga, sőt felülvizsgálatot sem rendelhet el, csupán a tájékozódás okán átfogó elemzést végzett el 7 nagy kereskedelmi hálózatnál. A tájékozódó jellegű felmérés érdekes tanulságokkal szolgált. A Cipőbolt, a Röltex, a Szivárvány, az Ápisz, a Harmónia, a Budapesti Édességbolt és a Dél-budai Vendéglátó esetében elsősorban arra kívántak választ kapni, hogy az állami vagyont az átalakulás során milyen értéken vitték be az új társaságokba. A vagyonértékelés irányelveiről kiadott, máig érvényben lévő irányelvek szabályozzák a bérleti díj tőkésítésének módját. Csakhogy az irányelv egyáltalán nem veszi figyelembe az üzletek tényleges forgalmi értékét, nem tükrözi a hálózat adottságaiból adódó előnyöket, s nem foglalkozik azzal sem, hogy milyen áron lehetne ezeket a boltokat most megépíteni. Miután az említett hálózatok olyan helyeken foglalnak el üzleteket, ahol a továbbépítésre gyakorlatilag nincs mód – a Belvárosban, a Nagykörúton és a Rákóczi úton –, a helyiségek értéke jóval nagyobb a könyv szerintinél vagy annál, ami bérlői díjaknak megfelel.
Irreálisan kicsi értéket állapítanak meg a vagyonértékelők a tényleges forgalmi érték helyett. Nem jelenik meg a vagyonértékelésben az üzlet goodwilljének, bevezetettségének üzleti értéke sem. Így történhetett meg, hogy a város legjobb pontjain lévő üzleteket irreálisan alacsony szintre értékelték. Mindössze 4-7000 forint értéket állapítottak meg négyzetméterenként ott, ahol bérleti díjat fizetnek, s mindössze 10-16 ezer forintra értékelték a saját tulajdonú üzleteknél is a négyzetméterek árát. Holott a jó fekvésű üzleteknél a valós piaci érték ma 3-400 ezer forint négyzetméterenként, sőt a Belvárosban ma már nem ritka a 600-700 ezer forint sem. Miután az árusítótér igen alacsony értékhatáron kerül be apportként az üzletbe, az új társaság többi vállalkozójának sem kellett letennie jelentős összegeket ahhoz, hogy a nagyarányú tulajdonrészhez jusson.
Az alapítók majd minden esetben gondoskodtak arról is, hogy megfelelő arányú külföldi részesedéssel történjen az átalakulás, így megszerezhették a kedvező feltételeket biztosító részleges vagy teljes adómentességet is.
Kérdéses, hogy az alapító és a tulajdonosi jogokat ellátó Fővárosi Tanács miért nem törekedett arra, hogy érvényesítse állítólagos tulajdonosi érdekeit. Valószínű magyarázata az, hogy nem tulajdonosról, hanem az elvont államkassza – költségvetési vagy államháztartási – érdekeiről van szó. A tulajdonosnak ugyanis a mai tanácsi költségvetési gyakorlat szerint semmi módja sincs arra, hogy az egyik oldalon hirtelen emelkedő bevételeket egyéb kiadási rubrikák veszteségeinek pótlására fordítsa. Sem az egészségügyi intézményeket, sem a szociális kiadásokat, de még a lakásfelújításokat, épület-korszerűsítéseket sem támogathatja meg a bolthálózat értékesítésének hasznából. És ha nem teremtik meg az önkormányzatok számára a működés gazdasági hátterét, a jövőben sem fog érvényesülni a valódi tulajdonosi érdek.
- gazdaság [6]