E-ej ruhnyem, e-ej ruhnyem – „összeomlunk” – dünnyögi két csomaghordásból élő öreg csöves már alig forgó nyelvvel a moszkvai reptéren a „Zúg a Volga…” eddig csak a viccből ismert új keletű változatát. „Diszpécserük” persze sürgősen csendre inti őket, miközben a tudósító számára kiszabja a Seremetyevo és Vnukovo repülőtere közti taxi út tarifáját: 70 rubel, mely márkában, dollárban, cigarettában vagy alkoholban fizetendő…
Kijevben már alkudni sem kell – nincs kivel. Elmúlt éjfél, a reptér környéke kihalt. Stoppolni sem érdemes. Akinek még volt annyi benzinje, hogy eljusson a legközelebbi kútig, beállt a kilométeres sor végére, abban a reményben, hátha reggel megnyitják a csapot. Nemrég emelték az ukrán fővárosban is duplájára a benzin árát, de nem is az a legnagyobb baj – mondják a kijeviek –, hogy drága a benzin, hanem az, hogy nincs. Hiába töltenek éjszakákat az elszánt – s többnyire illegális magántaxizásból élő – autósok sorban állással, leginkább dolgukvégezetlenül távoznak. Az üzemanyag jó része el sem jut a kutakig: a kijevi benzinmaffia méri ki busás felárral, a helyiek szerint teljes egyetértésben és szövetségben a város irányítóival és a 239-ek bandájával, ahogyan az ukrán parlament kommunista frakcióját emlegetik. Hírek szállingóznak, hogy hamarosan teljes körű jegyrendszert vezetnek be, élelmiszert már most is csak igazolványra lehet kapni, rubel helyett állítólag már a közeljövőben bonyolult módon beváltható bonokban kapják a fizetésüket. Megemelték a takarékpénztári kamatokat, de az embereket ez sem ösztönzi, hogy bent tartsák a pénzüket: arra költik, ami van, hogy aztán a vásárolt árut azon nyomban, már az áruház előtti téren megpróbálják elcserélni arra, amire lehet – többnyire a pénz teljes kiiktatásával. „Bezzeg a régi jó Brezsnyev-időkben!” – sóhajt nem titkolt nosztalgiával a teljesen kiszámíthatatlanul közlekedő buszra várva egy idősebb nő, s már ecsetelné is a „demokraták bűneit”, akik ezt a sok bajt a város nyakára hozták, de szomszédja – kabátgallérján a Republikánus Párt jelvényével – menten letorkollja: „csak épp a régi jó Brezsnyev-háztető épp most omlik fejünkre”.
A Kis Október Krónikája
És a város lázad, a rendőrség pedig barikádot emel. A kijeviek Kis Októbere – mint ismeretes – október elsején kezdődött, s azóta is egyre nagyobb számú tüntetősereget vonz az utcára. Az eseményeknek a diákok október másodikán kezdődött éhségsztrájkja adott igazi lökést. Október 13-i adatok szerint már 240 diák folytatta a sztrájkot; tekintélyes ukrán írók, közéleti személyiségek, ellenzéki pártok és csoportok képviselői, ukrán parlamenti képviselők csatlakoztak hozzájuk, a vidéki városokban szolidaritási tüntetések sorozatát kezdték. Október 12-én kijevi egyetemekről és főiskolákról közel tízezer diák vonult az utcákra, hogy nyomatékot adjanak társaik követeléseinek. Másnap a két legnagyobb kijevi gyár politikai sztrájkot helyezett kilátásba. Az Ukrán Legfelsőbb Tanács egészen az utolsó pillanatig fütyült a tiltakozási hullámra s a tekintélyes akadémikus és ellenzéki vezér, Juhnovszkij közvetítésével átadott követelések listájára. Mint azt a magyar sajtó is hírül adta, végül is az egyik pontot teljesítették, Maszol, a miniszterelnök lemondott, ám a kedélyek azóta sem csillapodtak: a rendőrök sorfala csak ideig-óráig oszlott fel.
Október 28-án, vasárnap reggelre virradóra az első számú turistacentrum, a Szófia székesegyház köré vontak szoros kordont. Jó okuk volt rá. II. Alekszij moszkvai pátriárkát várták, aki azért érkezett nagy hirtelen Kijevbe, hogy az évtizedek óta múzeumként üzemelő szent helyet ismét fölszentelje – s a Moszkvai Patriarchátus fennhatósága alá vonja. A bajok épp ezzel kezdődtek. Az ukrán függetlenségi mozgalom egyik fő követelése ugyanis épp az, hogy a pravoszláv hívők közössége immár több mint 70 éves szünet után ismét visszakapja saját egyházát, s Moszkvától függetlenül, az újjáélesztett Ukrán Autokefál Egyház keretein belül gyakorolja anyanyelvén vallását. És ezt nem egyszerűen vallási kérdésnek, hanem politikai, nemzeti ügynek tekintik.
A besurranó pátriárka
Az önálló egyház újjászervezésének megindítására most különösén jó alkalom nyílott, mivel október 20-án – több évtizedes emigráció után – hazaérkezett Kijev és egész Ukrajna egyedüli törvényes egyházfőjének tekintett Msztyiszlav pátriárka, aki 1949-ben került az amerikai emigrációba kényszerült Ukrán Pravoszláv Egyház élére. Érkezésének másnapján késő este tartotta volna első istentiszteletét, ám a kék-sárga ukrán zászlók alatt gyülekező több ezer kijevit pillanatok alatt szétkergették a kirendelt belügyi alakulatok. Ilyen hangulatban jött Alekszij moszkvai pátriárka „látogatásának” híre.
Az október 25-től II. kongresszusát tartó Ruh-kongresszus azonnal táviratot intézett a Moszkvai Patriarchátushoz, hogy „nem tartják kívánatosnak” Alekszij Moszkvába érkezését, s egyre többen követelték kijevi helytartója, Filaret metropolita azonnali menesztését is (az egyházi életben játszott fölöttébb kétes szerepükről ld. a Beszélő 37. számát). Ám ezúttal sem a Ruh-vezetők távirata, sem az Isteni Szófia nem bírhatta rá minden oroszok pátriárkáját arra a bölcs lépésre, hogy tartsa távol magát az Isteni Bölcsesség templomától: vasárnap délelőttre ünnepi istentiszteletet hirdetett, legalábbis annak a 200 szerencsés KGB-ügynöknek és Filaret metropolita hívének, akik kézhez vehették a Moszkvai Patriarchátus pecsétes meghívóját.
De a kijeviek nem kértek ebből. Már jókor reggel gyülekeztek a Székesegyház térre vivő utcákban, s a Ruh-kongresszus küldöttei segítségével megpróbáltak átjutni a sűrű rendőrkordonon. Többségüket – hiába tiltakoztak a földre ülve – bottal-ököllel kényszerítették hátrálásra. Néhány Ruh-vezetőnek sikerült a templom főbejárata közelébe kerülni… „Az ajtókat! Az ajtókat! Bölcsességben figyeljünk!” – hangzik a pravoszláv liturgia egyik mondata a Szent Áldozat bemutatása előtt, arra szólítva, hogy a hívők fokozottan figyeljék az ajtókat, nehogy illetéktelenek lépjenek be a templomba. Most azonban – a sors keserű iróniája? – éppenséggel az igehirdetésre készülő legfőbb egyházi személy belépését próbálták megakadályozni, de nem voltak eléggé éberek. Mert míg a főbejáratot vigyázták, addig a templom mögött, a szeméttel, deszkákkal teledobált hátsó udvarban rohamosztagos rendőrök gyülekeztek, hogy a vécé mellett vezető titkos bejáraton keresztül biztosítsák az utat őfenségének. Hiába teremtek ott a Ruh-vezetők is, a jól képzett rohamosztagosok pillanatok alatt elbántak velük: mindannyiukat lefogták, míg csak Alekszij és díszkísérete be nem menekült Isten házába. Bevonulásukat ezúttal nem méltóságteljes harangzúgás, hanem vécéöblítők zubogása; nem a tömjénfüst „kellemes lelki illata”, hanem áporodott vécébűz kísérte. A jó előre becsempészett ötven gyerek dolga pedig ezúttal a legkevésbé sem az volt, hogy Alekszij lábai elé virágot szórjon, hanem hogy a helyzet további kiéleződése esetén túszként lehessen őket felhasználni.
Júdás! Tolvaj!
Közben a téren egyre nagyobb tömeg gyűlik össze: Véreskezű Alekszij! Bandita! Eredj haza Moszkvába! – skandálják, miközben Lukjanyenko, a Republikánus Párt köztiszteletben álló elnöke, a Ruh egyik vezető személyisége indulatos hangon nyilatkozza a Beszélő munkatársának, hogy nem is azt tartja az eset legfelháborítóbb mozzanatának, hogy a rohamrendőrök ismét a békés lakosságra támadtak, hanem azt, hogy mindez nyilvánvalóan a hivatalos ukrán vezetőség tudtával, sőt beleegyezésével történt. Hiszen ezt az egész akciót előre meg kellett szervezni, a rohamrendőrök „menetrendjét” valakinek ki kellett dolgozni, jóvá kellett hagyni. Az ukrán egyház nemcsak azért akar függetlenné válni az orosztól, mert a moszkvai patriarchátus minden évben 200 millió rubelt elvisz az ukrán területen befolyt adományokból, hanem mindenekelőtt azért, hogy végre visszakaphassák szentségeiket – teszi hozzá egy ukrán pap, Mikola atya, aki evangéliumi példázattal ítéli el a történteket: „aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másfelől hatol be, az tolvaj és rabló: de aki az ajtón megy be, az pásztora a juhoknak”. (Ján 10, 1–2)
A „tisztulók” s a „tisztítók”
Az incidens az utolsó ülésnapon szakította félbe a Ruh, az ukrán nemzeti mozgalom II. kongresszusának munkáját. „Legyen célunk a megtisztulás” – mondta a küldötteknek Msztyiszlav pátriárka, s szavait Ivan Dracs, a Ruh szombaton újraválasztott elnöke már politikai programként idézte. A néhány hónap alatt hatszázezresre növekedett mozgalom a jelek szerint most fordulópontjához érkezett: határozott politikai arculatot kellett kidolgoznia, hogy a szembenállás elvont deklarálása helyett árnyaltabb, pozitív cselekvési stratégiát fejtsen ki. A rendkívül heterogén összetételű szervezet tagjai néhány ponton feltétel nélkül egyetértenek egymással: meg kell teremteni Ukrajna teljes szuverenitását, nem hagyhatják, hogy Moszkva rájuk erőszakolja az új szövetségi szerződés aláírását és a SatalinA–balkin gazdasági program bármelyik változatát, melyben nem látnak egyebet, mint a „párt és gazdasági apparátus maffiájának összefonódását”. Önálló nemzeti hadsereg létrehozása még szintén csak puszta elhatározás: a Ruh-kongresszus idején nagyarányú sorozás kezdődött, a sorköteleseket továbbra is azonnal Moszkvába irányították, s megkezdődött a hajtóvadászat a sorozás elől bujkálók kézre kerítésére.
Meg kell szerezni a tömegkommunikáció támogatását is – hangoztatják, hisz a birodalmi tv-híradó csak éjszakai kiadásában, s nem egészen 30 másodpercet szentelt a kongresszusnak, de az ukrán tv nézőinek is be kellett érni a TASZSZ hivatalos közleményével. Szerencsére egymás után jelennek meg a független kiadványok, a Lvovi Szabad Ukrajnáért című napilap első teendője megalapításakor például az volt, hogy a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” feliratot Tarasz Sevcsenko-idézetre cserélte ki: „Öleljük meg egymást, testvéreim!”, megalakult a „Reszpublika” független hírügynökség, és a müncheni Rádió Szvoboda ukrán szerkesztősége is ott lehetett a kongresszuson 400 további újságíró között. Az utcasarki árusoknál a Krisztus-kép, a gombolyagos macska és Bandera ukrán nyelvű önéletrajza mellett a független sajtókiadvány az egyik legkelendőbb cikk.
Kozák kardok, szócsaták
Az első három nap az ünneplés eufóriájában telt el: a hímzett ukrán inges munkásképviselő összefogásra hív, az egykori kozák atamánok dicső hagyományait emlegető, népviseletbe öltözött szónok papírkardjával hadonászva bűnbánatra szólít, miközben a függetlenség jelszavától visszhangos szónoklatok mindegyike „Éljen Ukrajna!” felkiáltással zárul, vastapstól kísérve. A harmadik napon a fiatal küldöttek egy csoportja megelégeli az egy helyben topogást, s bizalmatlansági indítványt nyújt be a Ruh-vezetők ellen, a Republikánus Párt több tagja pedig kilépését fontolgatja.
Különösképp vízválasztónak bizonyult az a kérdés, milyen viszonyt alakítson ki a Ruh a kommunistákhoz, egyáltalán beléphet-e a Ruhba az Ukrán KP tagja. A legszélsőségesebbek egyfajta népbíróság összehívását követelték, mások beérték a pártvagyon köztulajdonba bocsátásának követelésével, az anyagi elszámoltatással. Egyesek úgy vélték, hogy minden poszton le kell váltani a kommunistákat, mások viszont beérték a legfelsőbb vezetésben végbemenő személycserékkel.
Alkotmányos átmenet – gumibotokkal?
Nem volt egyetértés a tekintetben sem, hogyan vihető tovább a diákok éhségsztrájkjával elért eredmény. Szergej Golovatij, az Ukrán Legfelsőbb Tanács húsztagú szabaddemokrata képviselőcsoportjának vezetője, az újraválasztott Ruh-vezetőség egyik tagja, aki maga is részt vett az éhségsztrájkban, lapunknak adott nyilatkozatában elmondta, hogy elengedhetetlennek tartja a jelenlegi kormány és parlament teljes feloszlatását és az új, minden tekintetben demokratikus többpártrendszeri választások kiírását. Mint nemzetközi jogász úgy ítéli, hogy Ukrajna az 1990. június 16-i nyilatkozat és az 1945-ben kelt ENSZ-tagság ellenére is csak de jure rendelkezik szuverenitással. „A kétoldalú, Moszkvát megkerülő kapcsolatfelvétel terén épp Göncz Árpád ukrajnai látogatása indította el azt a folyamatot, melynek során Ukrajna valódi nemzetközi jogi személlyé válhat. A többi szovjet köztársasággal teljes szuverenitásukat előfeltételezve kívánunk valódi diplomáciai kapcsolatra lépni, legfelsőbb, kormányfői szinten. Csak így indulhat el az elkövetkezendőkben valamiféle gazdasági szövetség a jelenlegi tagköztársaságok közt, s csak ilyen alkotmányos úton tartjuk elképzelhetőnek, hogy békés úton menjen végbe a Szovjetunió felbomlása. Ezt a szempontot mindenképpen mérlegelniük kell a nyugati országoknak is, ugyanis az európai stabilitás csak ily módon őrizhető meg. Mérlegelniük kellene az illetékes nemzetközi fórumoknak Ukrajna ama törekvését is, hogy függetlenségének de facto megteremtése után semleges és atommentes övezetté kíván válni, nem akar militarizált ország maradni” – foglalja össze a békés átmenet alkotmányos programját a parlamenti ellenzék első számú jogi szakértője, épp azon a napon, amikor moszkvai deszantegységek szállták meg Moldáviát; s annak a napnak az előestéjén, amikor a rohamrendőrök „nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket” okoztak Golovatijnak a székesegyház melletti pátriárkaakcióban.
Kapcsolódó cikkek
- Külföld [7]