Szatmáry Zoltán és Aszódi Attila 2005-ben megjelentetett egy könyvet Csernobilról a Typotex gondozásában Csernobil – tények, okok, hiedelmek címmel. A szerzők célja, hogy a Csernobilról szóló információáradatban a tényeket közérthető nyelven, ugyanakkor korrekt szakszerűséggel mondják el. A szerzőpáros bemutatja az alapvető reaktortípusokat, a reaktorbiztonsági és a radioaktív sugárzásokkal kapcsolatos alapismereteket, hogy a csernobili katasztrófa okainak, lefolyásának, illetve környezeti és egészségügyi hatásának részletes tárgyalását megkönnyítsék.
A csernobili katasztrófa húszéves évfordulója adta az apropót, hogy interjút készítsünk a könyv egyik szerzőjével, Szatmáry Zoltánnal, a Műegyetem Nukleáris Technikai Intézetének egykori igazgatójával, akit Balázs László Kristóf és Mink András kérdezett más aktuális kérdésekről, az iráni válságról és Paksról is.
Mi az, ami esetleg ebből a könyvből kimaradt, akár terjedelmi, akár abból az okból, hogy a laikus közönségnek viszonylag nehéz ilyen röviden taglalni szakmai kérdéseket?
A legfontosabb, ami hiányzik belőle, hogy a hatásokat csak Magyarországra és a három legjobban érintett volt szovjet köztársaságra (Fehéroroszország, Ukrajna, az Orosz Föderáció) vonatkozólag néztük. Érdekes lett volna nézni Lengyelország, Románia, a skandináv államok, Németország, Svájc, Észak-Olaszország adatait, hiszen ezek mind rengeteget, Magyarországhoz képest kétszer-háromszor annyi szennyeződést kaptak, de ezt kihagytuk. Szerintem így is túl sok adat volt, és a laikus olvasót ez általában túlterheli. Amiket ezen a szinten el lehetett volna még mondani, azok magának a berendezésnek a strukturális hiányosságai: a baleset után a nemzetközi szakma 57 műszaki tévedést talált ebben a csernobili reaktorban.
Tehát már az eredeti tervezésben is 57 volt?!
A tervezésben és a végrehajtásban. És ezekből a könyv csak hármat tárgyal.
Csernobilban ún. RBMK-típusú, vagyis nagyteljesítményű csatorna típusú reaktor működött, amely más típusú, mint amely Pakson fölépült. Mi ennek a típusnak az előnye, és mik voltak a hátrányok?
Elmondok egy ehhez hasonló típust, a Kanadában található CANDU-t, abból világos lesz az alapelv. A CANDU-ban nehézvíz a moderátor. Egy hatalmas vízteknőben levő csövekben fűtőelemrudak helyezkednek el. Ezeket úgy hívják, hogy kalandriacsövek. Minden csövön belül szintén nehézvíz van, de a csövön belül nagy nyomású, kifejezetten forró nehézvíz van, az hozza ki a termelt hőt. A körülötte lévő nagy medencében lévő víz 80-90 fokos, és közönséges atmoszferikus nyomáson van. A CANDU-ban ez a moderátor. Ennek a reaktortípusnak (és az RBMK-nak is) óriási előnye, hogy menet közben lehet cserélni a fűtőelemeket. Egy gép rácsatlakozik egy ilyen kalandriára, lezárja, leválasztja a hűtőrendszert, kiveszi a csövet, beletesz egy másikat, rácsatolja, és a dolog megy tovább. Emiatt ennek a kihasználási tényezője elvileg száz százalék lehet. Tehát ha semmiféle karbantartás vagy üzemzavar nem jön közbe, akkor ez a reaktor folyamatosan jár. Szemben az ún. nyomottvizes reaktorokkal, amilyen ugye Pakson is van, ahol fűtőelem-átrakáskor le kell állítani a reaktort, a nyomást le kell venni, a tartályt egy-két nap múlva ki lehet nyitni, és akkor meghatározott program szerint kb. két hét alatt lezajlik a csere, és akkor vissza lehet indulni. De tekintve, hogy minden alkalommal programozott módon egy pár karbantartási műveletet is elvégeznek, ez körülbelül húsz nap szokott lenni. Tehát ilyen módon a paksi atomerőmű kihasználási tényezője nyolcvan százaléknál nem lehet jobb, emiatt jelentős üzemidő kiesik.
A CANDU-tól annyiban különbözik az RBMK, hogy a külső nehézvíz helyett grafit a moderátor. Ez óriási különbség, hiszen emiatt jelentkezik az ún. pozitív üregegyüttható, ami öngerjesztő folyamatot eredményezhet a rendszerben: ha növekszik a teljesítmény, több víz forr fel, több üreg (vízgőzbuborék) lesz, ami még jobban növeli a teljesítményt, és így tovább. Ez végül robbanáshoz vezethet, ami Csernobilban be is következett.
Vagyis ugyanazt a gazdasági és műszaki előnyt el lehet érni biztonságos eszközökkel, ahogy a CANDU-nál ez sikerült.
Az RBMK-ban nagyon szerencsétlen még a cirkónium, a grafit és a víz kombinációja, amely végső soron rengeteg problémát okozott Csernobilban. (A cirkónium a fűtőelemek burkolatának anyaga.)
Hiszen ez az elegy gyúlékony, nem?
Igen, bizonyos hőfokon a víz és a grafit között be tud indulni egy reakció, amit a cirkónium katalizál.
Továbbá a szabályozórudaknak rossz volt a konstrukciója. Ráadásul nagyon bonyolult volt a reaktor szabályozása, hiszen a szabályozórendszer kétszáz szabályozórúdból állt, csak számítógépen lehetett ezt az egészet vezérelni. Sajnos ez a számítógépes program kis reaktorteljesítményen nem volt elég jó. De hát ezekre igazán a könyv nem tért ki, mert én Kosztolányi Dezsőtől tanultam, hogy a jó stílus művészete egyenlő a radír helyes használatával. Ha azt akarom közölni az olvasóval, hogy konstrukciós hibák voltak, akkor minimális mennyiségű hibát kell elmagyarázni, de azokat pontosan.
Ez a sok konstrukciós hiba leginkább utólag derült ki. De a könyvben van egy megjegyzés, hogy az amerikaiak már az ötvenes években is tudták, hogy hasonló reaktorokban pozitív az üregegyüttható, csak ez nem került nyilvánosságra. Két kérdés merül fel: egyrészt hogyhogy nem ismerték ezt a nagyon egyszerűnek tűnő alapproblémát a szovjetek, illetve hogy maradhatott ez húsz-harminc évig titokban?
Ezt magától Teller Edétől tudom. Ő volt ’53-ban az Amerikai Atomenergia Bizottság biztonságért felelős albizottságának az elnöke. Akkor kellett meghozni azt a döntést, hogy mely típusokból fejlesszenek ki polgári célú reaktort. Akkor grafittal moderált, vízzel hűtött reaktorok működtek Hanfordban – katonai célra. Bár nem csatornatípusú volt, de tulajdonképpen ugyanaz volt vele a probléma: az üregegyüttható pozitív volt. Végigelemezték, hogy ez milyen körülmények között milyen hibákat, milyen biztonsági problémákat okoz, de a korszak szokása szerint ez az elemzés titkos maradt. Igazában azt mindenki láthatta, hogy az amerikaiak végül nem erre, hanem a nyomott vizes típusra álltak rá, de ami nem volt világos, az a mögötte lévő elemzések. Persze azt az oroszok is tudták, hogy ez a pozitív üregegyüttható veszélyes, de hát az ismert nagyhatalmi gőg benne volt a szovjet vezetésben, és nem vették elég komolyan a dolgot. Az 1975-ben megjelent ún. Rasmussen-jelentés, amely publikus volt, szintén nem foglalkozott ezzel, mivel az USA-ban a szóban forgó reaktorokat leszerelték. A jelentés vezette be a valószínűségi kockázatelemzést, azt, hogy minden olyan eseménysort végig kell gondolni, amely balesethez vezethet. Minden ilyen eseményláncolatnak mindegyik láncszeménél meg kell határozni annak a valószínűségét, hogy ez most jó irányba vagy rossz irányba fejlődik. Az egyik szovjet vezető, aki aztán öngyilkos lett [Valerij Legaszov, a csernobili erőmű szakmai felügyeletét ellátó moszkvai Kurcsatov Intézet kutatási igazgatója, 1988 áprilisában lett öngyilkos. A szerk.], kifejezetten vádolta a szovjet tudományos vezetést, hogy elhanyagolta a biztonsági elemzést. Egyébként azt gondolom, hogy ha a szovjet hírszerzést érdekli, akkor valószínűleg meg tudták volna szerezni ezeket a Teller Ede-féle elemzéseket.
Tehát az a fura helyzet volt, hogy bizonyos mértékben tisztában voltak ezekkel a veszélyekkel, de alacsonynak vélték ennek a kockázatát?
A légkör, az információcsere azért az ötvenes években egész más volt, mint például a nyolcvanas években. 1982-ben részt vettem Bécsben egy nemzetközi konferencián, ahol egy szekcióban ilyen jellegű biztonsági kérdésekről vitatkoztak egymással angol, amerikai és szovjet tudósok nagyon magas színvonalon. Lehetett látni, hogy egész más a két tábor biztonsági megközelítése, de a dolog mindenképpen rendkívül hasznos volt. Ugyanakkor az 1954-ben rendezett ún. első genfi konferencián még csak nagyon elméleti dolgokról volt szó, mint például láncreakcióról, fluxusról, és nem mentek nagyon mély biztonságtechnikai részletekbe.
A könyvben az is szerepel, hogy a csernobili atomerőmű egy olyan típus volt, amelyik plutónium előállítására alkalmas. Vagyis potenciálisan egy katonai felhasználás lehetőségét is szem előtt tartották, bár erre végül is nem került sor, mert a szovjeteknek már elég plutóniumuk volt abban az időben. Szóval, milyen megfontolásból építettek meg ilyen típusú erőműveket? Egy későbbi katonai felhasználás érdekében, vagy mert ez hatékonyabb energiatermelő vagy esetleg olcsóbb konstrukció, mint a másfajta típus?
Igen, ezt a kérdést már 1986-ban több újságírónak magyaráztam, nem olyan könnyű ezt megérteni. Tehát minden atomerőműben keletkezik plutónium. Csak az a kérdés, hogy egységnyi mennyiségű energiára mennyi plutónium keletkezik. Úgy szoktuk mondani, hogy mennyi a konverziós tényező: egy kiló urán széthasítása révén hány kiló plutónium keletkezik. Most ez a konverziós tényező a vizes reaktorokban 0,6, a grafitos reaktorokban 0,8, a nehézvizes reaktorokban 0,9. Tehát az említettek közül a nehézvizes reaktor a legjobb plutóniumtermelő reaktor. A másik szempont, hogy nemcsak a plutónium mennyisége számít, hanem az izotóp-összetétele is. A 239-es tömegszámú plutóniumizotóp alkalmas a bombára. Úgy keletkezik, hogy az urán-238 elfog egy neutront, és akkor radioaktív bomlás révén átalakul plutónium-239-cé. Hogy az atombomba jól robbanjon, ahhoz közel tiszta 239-esnek kell lennie. Ha a plutóniumot sokáig bent hagyjuk a reaktorban, akkor a 239-esbe befogódik egy neutron, plutónium-240 keletkezik, ha az továbbiakat befog, akkor már 241-es izotóp lesz. Ezek mind rontják a bomba minőségét. Tehát ha egy ilyen grafitos reaktort, például egy RBMK-t fegyvergyártásra állítanak át, akkor egy fűtőelemrudat csak néhány hónapig szabad a reaktorban hagyni. Viszont ha energiatermelésre használják, akkor három-négy évig is bent maradhat. (Na, ez a fajta rugalmasság a paksi típusú reaktorban nincs meg: itt minden fűtőelem három-négy évig bent marad.) És ez a szovjeteknek kapóra jött, hiszen minden gyáruk zömmel ilyen elven működött: még a bicikligyárban is olyan csövekből csinálták a biciklit, amelyek valamilyen fegyvernek az alkatrészei is lehettek.
Történetesen, amikor a baleset történt, a csernobili atomerőmű polgári célra működött: évek óta bent voltak már a negyedik blokk fűtőelemei, amikor a baleset történt, tehát az már nem tartalmazott fegyvergyártásra alkalmas plutóniumot.
Akkoriban voltak olyan pletykák, hogy a balesethez az vezetett, hogy valamilyen katonai célú kísérlet folyt volna Csernobilban.
Katonai célú nem, de tisztán műszaki kísérletet folytattak. Hogy most ezt hogyan csinálták, milyen szabályzatokat hágtak át, egyáltalán miért kísérleteznek egy atomerőműben, mindezzel a könyv részletesen foglalkozik. Magyarországon például ugyanez nem történhetett volna meg. Ugye itt Magyarországon pontosan ki vannak jelölve azok az intézmények, amelyeknek meg kell mutatni, ha bármi rendkívülit csinálnak az erőműben. Például a paksi atomerőmű esetében a főkonzulens intézmény a KFKI-AEKI.
Mégis láthattunk példát 2003-ban Pakson arra, hogy kihagyták ezt a grádicsot.
Így van. Ahogy ezt megcsinálják, rögtön megvan a baj: üzemzavar is lett belőle. Szóval, ez Magyarországon egész másképp ment, és valószínűleg már a mostani Oroszországban ugyanígy van. 1986-ban a tudományos háttérintézmény a Kurcsatov Intézet volt, ahova Csernobilnak kellett fordulni.
Kellett volna.
Kellett volna fordulni. Legaszov írja, hogy az volt a struktúra, hogy egyrészt volt a kutatóintézet, amelyik a dolog műszaki, tudományos megalapozásáért volt felelős, és volt a főkonstruktőr intézet, amely pedig azért, hogy ez a tudományos koncepció korrektül valósuljon meg. Ez két komoly gátló tényező volt a működő atomerőművek szemében, hiszen ez a két intézet mindent nagyon szigorúan megvizsgált, és éppen ezért – ahogy Legaszov írja – ez az intézményi struktúra arra ösztönözte az erőműveket, hogy ezeket próbálják kikerülni.
A paksi atomerőmű ezt a dilemmát éppen a saját hasznára fordította: akár a KFKI-tól, akár tőlünk, a Műegyetemtől kér véleményt, az azt jelenti, hogy a megfelelő szakértelmet nem kell saját szervezetén belül fölállítania, ami növelné a villamos energia árát. Ráadásul a felelősség sem az övé. Magyarul a paksi atomerőmű kifejezetten támaszkodik ezekre a háttérintézetekre, és saját életét könnyíti meg vele. Ez Paksnak nagyfokú biztonságot jelent.
Mondok egy példát. Nagyon sokáig vita volt 2003-ban, a paksi üzemzavart követően, hogy a sérült tartály kritikussá válhat-e. Az erőműben annyi embert alkalmaznak és képeznek ki, ahány a normál üzemet ki tudja szolgálni. Egy ilyen rendkívüli probléma kezelésére természetesen betaníthatják az embereket. De az erőműnek sokkal egyszerűbb, ha olyan emberekre támaszkodik, akik ezt évek óta csinálják. Én például több mint negyven éve ilyesfajta mérésekkel, számításokkal foglalkozom, így teljesen természetes, hogy minket kérnek fel. És végül itt történtek a számítások, mi jelentettük ki, hogy a sérült tartály semmilyen körülmények között nem válhat kritikussá – amíg a jelenlegi állapotában marad. És ezt kísérletekkel is igazoltuk.
Tehát tudjuk, hogy hova vezetett az emberi nemtörődömség akár Pakson 2003-ban, akár – hatványozottan – Csernobilban 1986-ban. Paks példája azt mutatja, hogy még a biztonságosra tervezett atomerőművekben is kockázat az emberi tényező. Sőt Paks kapcsán az a kérdés is felmerül, hogy hány eddig nem látott kockázati akna merülhet fel még a jövőben az atomerőművekben, hiszen Pakson az üzemzavart az idézte elő, hogy egy addig sehol sem alkalmazott berendezést kellett üzembe helyezni. [A balesetről és következményeiről bővebben l. a Beszélőben: Balázs László Kristóf: Nem hasad tovább? – Paks és ami utána van. [3] 2003/6., valamint uő: „Atomenergetika nélkül nem tudjuk megúszni a következő ötven-száz évet” – interjú Aszódi Attilával, [4]a BME Nukleáris Technikai Intézetének igazgatójával. 2004/11.]
A tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbb probléma mindig az emberi tényezőre vezethető vissza, ezt a legnehezebb kézben tartani. A paksi balesettel kapcsolatban fontos kijelenteni, hogy azért ez talán nem véletlenül éppen egy magyar–német koprodukció során történt. Ugyanis egyfelől Németország (nemcsak ők, de hát most róluk van szó, Ausztria, Görögország, Olaszország is ilyen) erősen antinukleáris beállítottságú. Németországban törvény tiltja a nukleáris biztonság érdekében végzett kutatásokat. A nukleáris tudományok oktatása teljesen visszaszorult, évente egy-két nukleáris szakember végez a német egyetemeken. A nukleáris biztonsági kompetencia rohamosan vész el Németországban, és meg vagyok róla győződve, hogy a tartályt gyártó üzemben, Erlangenben azért nem mutatták meg ezt a tartályt egy nukleáris biztonsági szakembernek, mert ott ilyen már nincs. Úgyhogy nekem az a véleményem, hogy ha valahol mostanában fog valamilyen súlyos üzemzavar, súlyos baleset történni, az Németországban lesz, mert ott szisztematikusan teszik tönkre a szakmát, aminek óriási biztonsági kockázata van.
A magyar oldal sara pedig a következő volt: a politika állandóan beleszólt az erőmű irányításába: akármikor kormányváltás volt, a paksi atomerőmű vezérkarát lecserélték. Sőt, volt úgy, hogy menet közben cseréltek le embereket. Én kétszer voltam bent az igazgatóságban, a Horn-kormány idején két évig voltam ott, de aztán jött valami változás az MVM Rt. élén, akkor kiraktak. A Fidesz-kormány idején olyan ember jött, aki engem visszavitt, de aztán volt valami vita a szakszervezettel, akkor kirúgtak. Ez így nem megy.
Szóval, a németeknél a kompetencia tudatos tönkretétele, nálunk viszont a politika által kreált zűrzavar volt az üzemzavar végső oka.
Többmilliárdos kár keletkezett az üzemzavar során, de talán mondhatjuk, jókor jött – ha már jönnie kellett. Nagyon észre térítette az embereket, és azóta, amióta végrehajtották a személycseréket, a paksi atomerőmű élén nyugalom van, és megint a szakmai munkára tudnak koncentrálni. És nem arra kell figyelni, hogy mikor milyen változás lesz. Én most ebben a tekintetben optimistább vagyok, mint 2003-ban.
Beszéljünk most az atomfegyverkezésről, aminek nemcsak az iráni helyzet ad aktualitást, hanem az is, hogy a közvéleményben a nukleáris technológiával kapcsolatos félelmek és ellenérzések mögött voltaképpen – Csernobil katasztrófája mellett – az atomfegyverkezés és az abból fakadó veszélyek húzódnak meg.
Az atomhatalmak, amelyek eredetileg négyen voltak (Egyesült Államok, Szovjetunió, Nagy-Britannia és Franciaország), aláírták a részleges atomcsendegyezményt, amely megtiltotta a magas légköri robbantásokat. Ugyanis a magas légköri fegyverkísérletek olyan mértékben szennyezték el az egész világot, ami a Csernobil okozta szennyezésnek kb. a százszorosa volt, csak arról senki nem beszélt – ma sem beszél. Abban az időben a Nemzeti Színház sarkánál, az Emkénél egy sugárzásmérővel akkora sugárzási szintet lehetett mérni, mint amennyi egy ilyen professzionális, sugárzó anyagokkal foglalkozó laboratóriumban maximálisan megengedett, illetve százszorosa annak, mint amit a lakosság számára megengednek. Az egyezmény óta csak földalatti, tenger alatti robbantásokat engedélyeztek, amelyeket később szintén betiltottak a teljes atomcsendegyezmény révén.
Aztán létrehozták az atomsorompó-egyezményt, a Non Proliferation Treatyt, amelyben kötelezték magukat arra, hogy nem adják át az atomfegyverkezési technológiát, illetve ha átadnak technológiát, nukleáris anyagot vagy eszközöket, akkor ezt csak olyan államnak, amely az atomsorompó-egyezményt aláírta. Az egyezmény hatodik pontjában ugyanakkor kötelezték magukat arra, hogy törekednek a birtokukban lévő nukleáris fegyverek leszerelésére. Egy másik pont azt mondta ki, hogy ha valamelyik országot, amelyik ezt az egyezményt aláírta, nukleáris támadás ér, akkor ezt úgy tekintik, mintha a nagyhatalmakat érte volna nukleáris támadás, tehát joguk van nukleáris fegyverrel visszacsapni. Ezzel próbáltak az elrettentés eszközével védőernyőt vonni a tagállamok köré. Körülbelül 170 ország írta ezt alá. De voltak országok, amelyek nem írták alá. Ezek elsősorban India, Pakisztán, Brazília, Argentína, Izrael, Dél-Afrika, Indonézia, amelyek azt mondták, hogy ez az egész csak arra szolgál, hogy konzerválja az atomhatalmak atommonopóliumát. Az embernek valóban úgy tűnik, hogy a nagyhatalmak erkölcsösnek képzelik magukat, miután mások számára megtiltották az atomfegyvert.
Az atomhatalmak táborába először Kína lépett be, ötödiknek, aztán India. Most nemrég Pakisztán. Lehet tudni, hogy Dél-Afrika intenzíven foglalkozott atombomba-fejlesztéssel. Nyílt titok, hogy Izraelnek van atombombája, és voltak országok, amelyeket azzal vádoltak, hogy atomfegyver kifejlesztésén dolgoznak, mint Irak, Észak-Korea.
De Észak-Koreában meg azt állítják, hogy van. Ott az lenne a titok, ha mégsem lenne bombájuk...
Hát igen, velük szemben katonai eszközökkel nagyon nehéz fellépni. Ugye ott van Kína, Dél-Korea, Japán, tehát ott háborús eszközökkel belépni nehéz az Egyesült Államoknak, ezt Észak-Korea is tudja.
És akkor ott vannak az ún. küszöbállamok, amelyek akkor csinálnak atomfegyvert, amikor úgy döntenek; bármikor meg tudják csinálni. Ilyen Brazília, Argentína, Indonézia.
Küszöbállamok esetében ne tessék feltétlenül rosszra gondolni. Argentína például békeszerető ország, viszont olyan fejlettségi szinten vannak, hogy ha akarnak, tudnak bombát gyártani. Argentína gyárt és ad el külföldre reaktorokat. De ők nem akarnak fegyvert csinálni. Ugyanez a helyzet Brazíliával.
Magyarország is tudna atombombát gyártani?
Magyarország csak olyan értelemben küszöbország, hogy a szakismeret, a szakképzettség rendelkezésére áll, de technológiailag mi erre nem vagyunk felkészülve. Mi nem gyártunk atomenergetikai berendezéseket sem.
Miért olyan nehéz egy atombombát előállítani, hiszen hatvan éve csinálja a világ?
Hogy mi kell az említett szakértelmen, fejlett technológián kívül ahhoz, hogy valaki atomfegyvert csináljon? Szert kell tennie hasadóanyagra. Vagy maga dúsítja az uránt, tehát természetes uránt dúsít, és abból gyárt atomfegyvert – ilyet dobtak le Hirosimára. Vagy lehet atomerőművet építeni vagy kutatóreaktort, amelyben plutóniumot lehet termelni, amit ki kell onnan vonni, és ennek felhasználásával készül a fegyver.
Mit lehet tudni, mi folyik Iránban? Mennyire veszélyes a helyzet, mennyire lehet komolyan venni azokat az állításokat, hogy három éven belül atombombájuk lesz?
Ehhez egy kicsit vissza kell menni az időben. Amikor a sah még hatalmon volt, elkezdett egy nagy nukleáris programot. Óriási nukleáris ipar és atomerőműpark kifejlesztéséről volt szó. A sah okos ember volt, ő tudta, hogy az atomenergia sokkal olcsóbb, mint az olajjal előállított energia, és jobban jár, ha saját maga számára atommal termeli a villamos energiát, az olaját pedig eladja. A sah bukása előtt el is kezdték a Perzsa-öböl partján, Busher nevű helyen építeni az első atomerőművet. Eszfahantól néhány kilométerre a franciák építettek nekik egy hatalmas kutatóközpontot, ami nem lett kész. Mert jött Khomeini, és akkor mindenki elvonult Busherből is, Eszfahanból is. Tíz évvel később döntöttek úgy, hogy ezeket a dolgokat felújítják, és hazahívták a korábban kiképzett, külföldön levő szakembereket, hogy dolgozzanak ezen a programon, és persze hívtak külföldi szakértőket is. Én például az 1980/90-es években négyszer voltam Eszfahanban, kétszer Teheránban, segítettem nekik a kutatóintézet programját kidolgozni, és reaktortudományokra tanítottam őket.
Aztán úgy döntöttek, hogy a busheri atomerőművet befejezik, amelyikben az egyik reaktor 80 százalékos készültségben volt, a másik pedig 50 százalékban. A németek már nem vállalkoztak rá, és végső soron az oroszok vállalták el, hogy egy VVR-1000 típust építsenek, ami a paksi atomerőmű típusa, de nagyobb teljesítménnyel. Az 1990-es években én három évig az ilyen típusú atomerőművek fizikájára tanítottam őket. De hogy közben az országban máshol mi folyt, arról az embernek fogalma sem lehetett egy ilyen országban. És mivel ez az egész projekt közel van a befejezéshez, most léptek fel az irániak azzal az igénnyel, hogy maguk szeretnék az üzemanyagot dúsítani. Amire az égvilágon semmiféle indokuk nincs. Ha az irániak valóban békés célból akarnák fejleszteni az atomiparukat, az oroszoktól, a TVEL gyárból (ahonnan Paks is kapja az üzemanyagot) tökéletes biztonsággal be tudnák szerezni rendkívül jó minőségben az üzemanyagot. Ugyanakkor teljesen érthető, hogy az oroszok nem akarják, hogy az általuk épített reaktorba az irániak házilag barkácsolt fűtőelemet rakjanak. Egy olyan országban, amely most tanulja ezt a technológiát! Abba már valószínűleg inkább belemennének, hogy Irán a konkurenciától, a British Nuclear Fueltől vegyen fűtőelemet, persze nem örülnének neki. Mindenesetre az oroszok ezért ajánlották föl, hogy Irán vegyen részt a dúsításban, de ez orosz földön és ellenőrzés alatt történjen. Ebbe viszont Irán nem megy bele.
Egyáltalán van saját uránkészletük? Hogy zajlik a „barkácsolás” , a dúsítás?
Van urán Iránban. A saját atomerőmű ellátására nem elégséges, de annyi van, amennyiből azért bombát lehet csinálni.
A természetes urán 0,71 százalékban tartalmaz urán-235-öt, ami hasadó izotóp. Az atomerőművük számára ezt az arányt föl kell növelni 3-4 százalékra. Ők az ún. centrifugálásos technikával dúsítanak, aminek az a lényege, hogy az urán-hexafluoridot (UF6), ami egy gáz, beteszik egy ilyen ultracentrifugába, és ugye a centrifugális erő a tömeggel arányos, vagyis minél nagyobb a tömege, annál jobban kifelé szorul az izotóp. Tehát a centrifugának a külső részén az urán-238-at tartalmazó UF6 molekula jelenik meg, a belsőn pedig az urán-235-öt tartalmazó. Ha ezt a külsőt megfelelő helyről kivezetik, akkor már az első centrifuga után a gáz egy kicsit dúsabb lesz urán-235-ben. Ezt beviszik egy következő centrifugába, ott egy picit tovább dúsítják, és több ezer ilyen centrifugával elég komoly dúsítást lehet már elérni. Egyébként ezzel a technikával a németek próbálkoztak annak idején a II. világháború alatt, de ők még messze jártak attól, hogy dúsított uránjuk legyen.
Tehát az irániaknak semmiféle műszaki indokuk nincs a dúsításra?
Nincs, csak politikai indokok vannak. Iránnal szemben a nagyhatalmak számos szerződést nem tartottak be. Egy példa a sah idejéből: a Franciaországban megépült Eurodiff nevű üzemben, ahol fűtőelem-uránt dúsítanak, Iránnak tíz százalék tőkéje van, és Európa mégsem hajlandó uránt szállítani Iránnak.
És akkor még Irán geopolitikai helyzetéről nem is beszéltünk. Irán pillanatnyilag körül van már véve amerikai támaszpontokkal. Ott vannak Afganisztánban, Irakban, a volt szovjet közép-ázsiai köztársaságokban. És ott van akkor az ősi ellenség, Izrael. Pakisztánnal és Indiával most állapodott meg Bush, megbocsátotta az atombombakalandot, felajánlotta nekik, hogy együttműködnek a békés célú nukleáris energiatermelésben. Magyarul Irán úgy érezheti, hogy most már be van kerítve. Mindez számomra azt sugallja, hogy igenis szert akar tenni atomfegyverre, hogy ezáltal regionális nagyhatalommá váljon, amely mindig is volt az ókor óta.
Az utolsó megjegyzésem ezzel kapcsolatban: az internetről letölthetők műholdfelvételek, ahol teljesen világosan látszik, hogy nagyon komoly építkezés folyt iszonyú nagy teherautó-forgalommal, és az építményt egyszer csak befedték betonnal, földet hordtak rá, megint egy betonréteget, megint földet, és most már csak egy icipici kis bejárati kapu látható műholdról. És ez nem egy és nem két helyen zajlik így.
Az elmúlt napokban a Biztonsági Tanács 30 napot adott Iránnak arra, hogy leállítsa a dúsítást.
Na igen, és ha nem rendezi ezt a dolgot, akkor mi fog történni? [Lapzártáig letelt a 30 nap, és Irán nem állította le a dúsítást. – A szerk.] Ezeket az építményeket, az eszfahani kutatóközpontot szét lehet lőni, de megszállni ezt a hatalmas országot nem tudják. Úgyhogy ez meglehetősen idegesítő helyzet. És szerintem ezért a helyzetért nemcsak az iráni vezetők a felelősek. A nagyhatalmak az atomsorompó-egyezményben ugye kötelezték magukat arra, hogy törekedni fognak saját nukleáris fegyverzetük leszerelésére. Amióta ezt aláírták, azóta megsokszorozódott a fegyverkészlet. Nekik mindent szabad? Itt valaminek történnie kell, az Európai Uniónak, Oroszországnak, az Egyesült Államoknak valamit ki kellene találni, mert ez így nem fog menni.
Tegyük föl, hogy Iránt nem lehet megállítani, akkor ugye a már fölsorolt küszöbországok is jelentős késztetést fognak érezni, hogy ők is próbálkozhatnak. Vagyis az atomfegyverkezés terjedését nem lehet megállítani?
Ugyanezt a dolgot én megkérdeztem Teller Edétől, akivel jó viszonyban voltam. Ők belehajszolták a Szovjetuniót a fegyverkezési versenybe, és ettől összeomlott a Szovjetunió. Nem túl nagy ár-e ezért, kérdeztem, hogy most azzal kell számolnunk, hogy egyre több ország fog atomfegyverrel rendelkezni, és ilyen módon a globális veszélyeztetettség továbbra is fennmarad. Erre érdekes módon válaszolt: a maga apja lehetnék, mi legyőztük a Szovjetuniót, ez a mi dolgunk volt, és ezt a mostanit pedig majd maguknak kell megoldaniuk. Tessék ezt megoldani!
Evezzünk békésebb vizekre, és beszéljünk még néhány Pakson megoldásra váró feladatról. Mi a jelentősége az élettartam-hosszabbításnak?
Van egy gazdasági és van egy emberi vonulata. Az egyik fontos tény, hogy a mai vezetők jó része néhány éven belül nyugdíjba megy. Kérdés, hogy az utánuk jövő generáció mit fog csinálni. Ha az atomerőművet 2012-ben kezdik leépíteni, akkor nyilván ez a generáció már most kezdene Paksról elmenni. Úgyhogy az, hogy Magyarországon kijelentették a parlamentben, hogy a paksi atomerőmű élettartamát meghosszabbítják, olyan mértékben stabilizálta az emberi tényezőt, amit közvetlenül lehet érzékelni. Hogy mást ne mondjak, a szakmérnöki posztgraduális tanfolyamon, ahol évtizedek óta tanítjuk a gépészmérnököknek, vegyészmérnököknek, fizikusoknak a nukleáris ismereteket, és ahova az elmúlt három évben nem jelentkezett elegendő számú ember, most hirtelen 35-en vesznek részt, amennyien még soha. Tehát ez azt jelenti, hogy az emberek megint perspektívát látnak a dologban.
Mekkora pénzt és munkát jelent az élettartam-hosszabbítás feltételeinek előteremtése?
A parlament azzal értett egyet, hogy a meghosszabbítást megalapozó elemzést, hatalmas mennyiségű dokumentumot elő kell állítani, és ha ez megfelel a biztonsági követelményeknek, akkor az atomerőmű biztonsági hatósága ezt engedélyezni fogja.
Ehhez az atomerőmű iszonyú mennyiségű alkatrészét mind meg kell vizsgálni. Mindenekelőtt a reaktortartályt, hogy annak a szilárdsága olyan-e, hogy még húsz évig tud szolgálni, vagy ha nem, akkor lehet-e esetleg hőkezelésnek alávetni. Ugyanis a tartállyal kapcsolatban van egy súlyos probléma, ami a klasszikus erőműveknél nem jelentkezik. A reaktortartályt a láncreakció miatt folyamatos neutronsugárzás éri. A tartály anyaga apró vaskristályokból áll, és egy nagy energiájú neutron ezekben a kristályrácsokban lévő atomokat a kristályrácsban arrébb löki, és a rácsban rácshibák keletkeznek, és ettől az anyag ridegedik. Ez vezethet a hagyományos ridegtöréshez. Az ilyen tartályt nem lehet hidegen nyomás alá helyezni, tehát föl kell melegíteni bizonyos hőmérsékletre, amely fölött már nem lehetséges a ridegtörés. Ha ez az átmeneti hőmérséklet az üzemi hőmérséklet fölött van, akkor ezt a tartályt többet már nem lehet használni.
És ott vannak a további berendezések, amelyeket ellenőrizni kell: a gőzgenerátor, a fő keringető szivattyú, tolózárak stb.
A 90-es évek óta rengeteg olyan javítást végeztek, amelyek az élettartam-hosszabbítás irányába lökték az ügyet: pl. a turbinákat, a kondenzátort felújították.
Mindenesetre az összes alkatrészt szépen végig kell vizsgálni. És ez komoly pénzbe fog kerülni, de messze nem annyiba, mint amennyibe egy akármilyen erőmű építése. Tehát az élettartam-hosszabbításnak nagyon komoly gazdasági indoka van: ez a lehető legolcsóbb. Ennél olcsóbban az elkövetkező húsz évre ekkora teljesítményt elérni új beruházással nem lehet.
Ezek szerint Magyarországon az atomenergiának van jövője?
Igen, mindenképpen. Egy kiegyensúlyozott energiarendszer mindig diverzifikált, mégpedig úgy, hogy bármelyik irányba el lehet tolni az arányokat. És ebben az atomenergia, a foszszilis energiahordozók és a megújulók megfelelő arányát kell megtalálni.
Magyarország nemzetközi szerződésben vállalta, hogy villamosenergia-termelésének több mint öt százalékát megújuló energiaforrásokból fogja előállítani. Nagyon nehezen fogja tudni ezt teljesíteni, a szél azért itt nem nagyon fúj, mint Németország vagy Írország tengerparti területein, ahol óriási szélerőműveket érdemes építeni. Lehetne még a geotermikus energia, az viszont veszélyes. Amit az osztrákok építettek a magyar határ közelében, azzal kipusztították a Rábában a halakat. És a napenergiát is lehetne hasznosítani. De a napelemben nagyon mérgező, káros anyagok, pl. germánium, szilíciumvegyületek vannak. Tehát ezek a megújuló energiaforrások sem annyira környezetbarátok. Minden energiahordozó csak addig tűnik szimpatikusnak, amíg nem alkalmazzák nagy léptékben. Magyarországon véleményem szerint a biomasszának van a legnagyobb jövője.
De hát az mennyiben megújuló, hiszen ahhoz fákat kell elégetni?
Olyan értelemben, hogy amikor elégetik például a fákat, akkor ugyan termelődik szén-dioxid, de sokkal kevesebb, mint amennyit lombos faként életük során elnyeltek.
Egyetlenegy olyan ország sem képzelhető el, ahol ezek az 1-2 megawattos szélerőművek képesek lesznek ekkora energiaigényt ellátni. Csak akkor optimális ezek használata, ha van mögöttük egy nagy erőművi hálózat, amelyik stabil, amelyik megfelelő mennyiségű energiát szolgáltat, mikor nem fúj a szél, nem süt a nap, stb. Szerintem a mi életünkben a megújulókból származó energiatermelés nem fog 10-15 százalék fölé kerülni. Mindenesetre az a véleményem, hogy ezeket a megújuló technológiákat gőzerővel kell fejleszteni. Ami itthon sajnos nem történik; hallott itt valaki arról, hogy dolgoznának nagy projekteken? Dolgoznak az atomerőmű élettartamának meghosszabbításán, és próbálják a hagyományos szén- meg olajtüzelésű erőműveket vagy modernizálni, vagy pedig leállíttatni, más nemigen történik.
Az ellenzők gyakran felvetik, hogy ugyan az atomenergia előállítása olcsó, de van egy sor járulékos költsége, amelyet aztán sok-sok évtizedig fogunk fizetni, amibe például a hulladék biztonságos elhelyezése, az atomerőmű majdani leszerelése fog kerülni.
Ebben az árban az már benne van. Van egy nukleáris pénzügyi alap, ahova a paksi atomerőmű tízmilliárd forintnál nagyobb összeget fizet be évente, hogy a leszerelés és a hulladékelhelyezés költségeit fedezze. Ennek a pénzügyi alapnak a feltöltése szempontjából is nagyon fontos, hogy az atomerőmű járjon tovább. A meghosszabbítás alatt már megképződik az az összeg, hogy az atomerőművet végleg le lehessen szerelni.
Gyakori ellenvetés még az atomenergetikával szemben a hulladékkezelés kérdése. Miért pont a nukleáris hulladék áll az érdeklődés fókuszában, miközben a vegyipar, meg általában az ipar, hihetetlen mennyiségű kénsavat állít elő, amit vashordóban tárolnak, aztán elásnak a földbe. Van valami oka annak, hogy a nukleáris hulladék ennyire speciálisan veszedelmesnek van feltüntetve?
A nukleáris energetikával szemben sorra hoztak fel ellenérveket, és ezek sorra megdőltek. Most az ellenzők utolsó bástyája ez a hulladékkérdés. Azzal szoktak érvelni, hogy hiszen ez még sehol nincs megoldva, nincs olyan tároló sehol sem megépítve, ahova véglegesen elhelyezték volna a fűtőelemeket. De én azt gondolom, hogy ők nem akarják, hogy ez megoldódjon, hanem éppen a tüntetések lehetőségét akarják fenntartani, hogy ez nem oldható meg.
Például Németországban, Gorlebenben építettek egy ún. demonstrációs célú tárolót, hogy lehessen látni, hogy megy ez majd, amikor annyi hulladék keletkezik, hogy el kelljen helyezni. Nos, ennek az üzembe helyezését nem engedik a zöldek.
És mi történik Magyarországon a hulladékelhelyezéssel? Minden eszközzel ágálnak ellene, csoda, hogy Bátaapátiban végül engedélyt kaptak, hogy a gránittömbben el lehessen helyezni a kis és közepes aktivitású hulladékokat.
És tulajdonképpen a világ legtöbb országában azért épülnek átmeneti tárolók, mert mindenki tudja, hogy, amíg ez a hektikus világ van, addig nagyon körülményes, egyelőre lehetetlen is a hulladékot országhatárokon át szállítani, újrafeldolgozó üzembe vinni, onnan visszahozni az uránt, plutóniumot és a hasadási termékeket. Mindenki abban reménykedik, hogy ötven év múlva már ezek a dolgok lehiggadnak, és akkor józanabb döntést lehet hozni. Végső esetben még azt is lehet, hogy elássák egy ilyen gránittömbbe, ahol több millió évig biztonságban van. Vannak helyek, ahol lehet tudni, hogy nincs földrengés. Például Finnországban meg Svédországban már épült ilyen tároló, a britek is önállóan próbálják ezt az egészet megoldani.
Szerintem egyébként a lehető legrosszabb megoldás, ami ma történik, vagyis hogy kirakják a reaktorból, aztán elássák. Hiszen ez tartalmaz még uránt, plutóniumot, amit még fel lehetne az erőművekben használni. Tehát ez nem hulladék, ez értékes anyagot tartalmaz, amit újra föl kell használni a reaktorokban.
Egyáltalán milyen tömegű hulladékról beszélhetünk Magyarországon?
A paksi atomerőműben négy blokk van, egy blokkban van negyven tonna urán-dioxid. Minden köteg három, illetve mostantól már négy évig van bent a reaktorban, utána kirakják. Vagyis évente negyven-ötven tonna hulladék képződik. Tehát húsz év működés során ezer tonna. Ezeket a fűtőelem-kötegeket külön-külön tokokba teszik, léghűtés mellett tárolják. A paksi atomerőmű mellett levő KKÁT, azaz Kiégett Kazetták Átmeneti Tárolója nem foglal el egy futballpályánál nagyobb területet.
Hogy a távolabbi kilátásokról, megoldásokról is essék szó. A hasadási termékektől, amelyek radioaktívak, el lehet különíteni az uránt, plutóniumot meg a transzurán elemeket. A hasadási termékeket az üveg anyagába belekeverve készíthető üveg, amely nagy biztonsággal lokalizálja a radioaktivitást. Ezt a technikák vitrifikálásnak nevezzük. Ugye a régészek tanúsítják, hogy a legstabilabb anyag az üveg, hiába vizes a közeg, amelybe került. Egy ilyen vitrifikált hulladéktömböt hiába ér víz, hiába törik szét, a radioaktív anyag nem jön onnan ki. Hasonlóképpen bitumenbe is lehet keverni, onnan sem oldja ki semmi.
Az urán, plutónium újrafelhasználására pedig van egy új koncepció, amelyet úgy hívunk, hogy transzmutáció. A dolog lényege olyan reaktorokat kifejleszteni, amelyek ezt a kiégett fűtőelemekből kinyert uránt és plutóniumot hasznosítják. Bekerül a reaktorba, és onnan már nem kerül ki plutónium. Minden széthasad transzurán-elemestül, mindenestül. Egyetlen hely van, ahol ezt komolyan csinálják kísérletileg: Oroszország. A többi országban a zöldek ezeknek a kifejlesztését soha nem fogják eltűrni. Mert különben az derülne ki, hogy a hulladékkezelésnek igenis van megoldása.
- Messzelátó [9]