„Ilyen esetekben Madagaszkáron azt mondják: és megteremte az Úr a krokodilt, rátekinte, és látá, hogy ez így nem jó, de hát ami egyszer már megteremtetett, azon az Isten sem tud változtatni.”
(Jordan Radicskov)
„Janicsárok” a költségvetési vitán
Andrej Lukanov miniszterelnök egyszer egy óvatlan pillanatban kijelentette, hogy ha a költségvetési vita során nem kap meggyőző támogatást a parlamenttől, késedelem nélkül lemond.
Aligha létezik a világon ellenzék, mely ne kapna vérszemet egy ilyen elszólástól. A késő éjszakába nyúló vita során a honatyák időnként kézitusában próbálták meggyőzni egymást, de minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult: az állampártiak semmiféle gazdasággal kapcsolatos információt nem voltak hajlandók nyilvánosságra hozni: „szakértőik” csak csúfondárosan mosolyogtak az ellenzék távolról sem kulturált tombolásán. Eközben a parlament épülete körül több tízezres tömeg lobogtatta a Demokratikus Erők Szövetségének (DESZ) kék zászlait, és a kormány lemondását követelte.
Este tíz óra tájban egy osztag piros sapkás kommandós nyomult be a nemzet házába. Ezt a sajátos rohamcsapatot még Zsivkovék állították fel úgy egy évtizeddel ezelőtt a „visszabolgárosodni” nem akaró törökök megregulázására. Csak találgatni lehet, ki parancsolta ezeket a „Zsivkov janicsárjainak” becézett fiúkat az országgyűlés nagytermébe.
A Razgradi Független Bolgár Köztársaság
Meggyőződésem, hogy a kommandósok parancsnoka félreértette az utasítást. Akkortájt terjedt el ugyanis a hír, hogy Razgrad városában és környékén – tiltakozásul az ellen, hogy a parlament elfogadta a török lakosság szabad névválasztásáról szóló törvényt – néhány fajvédő szervezet kikiáltotta a helyi független Bulgáriát, és kijelentették, hogy nem tekintik magukra nézve kötelezőnek a fenti határozatot. Antonina Zseljazkova, az ismert turkológus, Zselev elnök nemzetiségi ügyekben illetékes tanácsadója szerint ez a nacionalista akció újra gyanúsan egybeesik a kommunista hatalom megingásával. Közismert, hogy ezeket a félfasiszta szervezeteket a helyi pártnómenklatúra hozta létre és támogatja a mai napig. Zseljazkova némi iróniával mesélte, hogy egy amerikai pszichológuscsoport külön azért érkezett Bulgáriába, hogy a mesterségesen felszított sovinizmust tanulmányozza, holott célravezetőbb lenne egy hadseregnyi pszichiátert a helyszínre küldeni, akik esetleg rendbe hoznák az emberek tudatát.
A kommandósok félreértése abból adódhatott, hogy fordítva értelmezték a parancsot: nem a törvényhozásból küldték őket Razgradba, hanem az elszakadt területről siettek a fővárosba. Azóta is ott lebzselhetnek a piros sapkás legények az ország háza körül, mert utolsó értesüléseim szerint Razgradban még semmi intézkedés nem történt ennek az agyrémnek a megszüntetése érdekében. A „független köztársaság” létrejötte a bolgár politikai karnevál szégyenteli, de törvényszerű következménye: az erőszakos asszimilálás egyik fő okaként emlegetett török szeparatizmusnak az ellenkezője, a „bolgár szeparatizmus” következett be, ami ebben az esetben épp az alapvető emberi-erkölcsi normáktól való elzárkózásban nyilvánul meg.
Eper és vér, de leginkább vér – Szófiában
A hosszú parlamenti csata után a cselekmény színtere az utcára helyeződött át. A képviselők 45-55 százaléka bizalmat szavazott a kormánynak, az ellenzék erre kivonult az ülésteremből. A Podkrepa (Támogatás) független szakszervezet november 26-tól csatlakozott a sztrájkoló diákokhoz, és országos munkabeszüntetést hirdetett meg.
A diákok torlaszokat emeltek a főváros közlekedési csomópontjain. Kora reggel megérkeztek a helyszínre a rendőrök, akiket virággal és a következő szavakkal fogadtak: „Mi fegyver nélkül jöttünk, és szeretünk benneteket.” A rendőrök azonban ezúttal sem tanúsítottak különösebb fogékonyságot a hippiromantika iránt: gumibotokkal és bakanccsal estek neki a földön ülő diákoknak, majd néhányukat bevitték az őrszobára, nehogy az akcióból kimaradt kollégáknak panaszra legyen okuk. A beavatkozást követően az egyetemisták végül súlyos koponyasérülésekkel és összerugdosott vesével kerültek kórházba.
„Telefonos Andrjusa” és a jó bányászok
A kormány a terjedő sztrájk közepette intézkedések sorozatával próbált enyhíteni a helyzeten. A miniszterelnök például azzal kezdte, hogy „letelefonált” a tévébe, és megpróbálta rábeszélni a híradósokat, hogy csak a „lényeges” információkat közöljék (innen a gúnynév). A kormány tájékoztatóirodája óráról órára csökkenő létszámú sztrájkoló minoritásról számolt be. Az utcán azonban egyre gyűlt a tömeg, és a kész tények elé állított egykori kollaboráns szakszervezet is kénytelen volt csatlakozni a munkabeszüntetéshez. A tévé és a rádió is sztrájkolt: előbbi rajzfilmeket sugárzott, utóbbi szünet nélkül játszotta a Let it Bet és a Listen to Your Heartot.
Amikor elterjedt a városban a hír, hogy ezer bányász van útban a főváros felé, az emberek ereiben meghűlt a vér. Hamarosan azonban kiderült, hogy ezúttal a kommunista állam munkásszimbólumaként ismert bányászok a diákok segítségére sietnek. Maszkabálhoz hasonlatos felvonulásuk félelmetes látványt nyújtott. A tüntetés végül rendkívül civilizáltan zajlott le: a központi utcákon végigvonuló bányászokhoz tömegesen csatlakoztak a járókelők, és együtt skandálták velük: „Nem dolgozunk többé a vörösöknek!” és „Andrjusa, tűnj haza!”
Ha lenne megoldás…
Mladenovot, a „bolgár Grószt” Lukanov, a „bolgár Pozsgay” követte a miniszterelnöki székben, majd most ez utóbbi is lemondott. A feltehetően Moszkvában kidolgozott két forgatókönyv közötti párhuzam nem lehet véletlen. Megbízható forrásból szerzett információk szerint a lemondás bejelentése előtt két nappal a kommunista vezetőség arról tárgyalt, hogy épp azt az ellenzéki személyiséget fogadnak el miniszterelnöknek, aki a kerekasztal-tárgyalások idején megfelelő „rugalmasságot tanúsított a választások időpontját illetően. A történelmi párhuzam itt is folytatódhat, s így a szovjetek esetleg kénytelenek lesznek idővel lemondani a legszilárdabbnak tűnő támaszukról is.
Egy kisebbségi kormány kétségtelenül súlyos parlamenti válsághoz, vagy még inkább a parlamentarizmus válságához vezetne. Az új országgyűlési választásokat követelő kis, parlamenten kívüli pártok eddig már megközelítően félmillió aláírást gyűjtöttek össze. A gazdasági összeomlás kellős közepén az ország a súlyos politikai válság, egy „országos független bolgár köztársaság” kikiáltása felé halad.
A politikai stabilitás egyetlen biztosítéka pillanatnyilag Zselev elnök személye. Az elnöki tanácsadó testület szinte kivétel nélkül nyitott, európai mentalitású szakemberekből áll. Nem véletlen, hogy a legfrissebb közvélemény-kutatási eredmények szerint ez az intézmény száz közül hetven ember bizalmát élvezi (a DESZ negyvennégyét, a BSZP huszonháromét). Bulgária tehát a kormány lemondása után is reménytelen patthelyzet előtt áll: a parlamentnek be kellene látnia saját inkompetenciáját, és megszavaznia az erős elnöki intézményt (ami mellesleg jól illeszkedik a bolgár kormányzási hagyományokba), ez azonban azért tűnik kilátástalannak, mert épp az inkompetenst a legnehezebb meggyőzni arról, hogy alkalmatlan a feladatára. Így a kommunista parlamenti többségből következően a döntés továbbra is a BSZP, illetve az őt befolyásoló felsőbb hatalom jóindulatán fog múlni.
- Külföld [6]