[1]Az SZDSZ, mint a Bourbonok, nem felejt, és nem tanul. A 6,5 százalékos választási eredmény birtokában elégedetten hátradőlő pártvezetés úgy tesz, mintha egy páratlan sikersorozat nyomán kezdene neki az új kormányzati ciklusnak. Marad minden a régiben: az SZDSZ politikája kétséges fogadtatású reformkezdeményezésekre és a tradicionális szociálliberális értékek megjelenítésére alkalmatlan kormánytagokra épül. Ha véletlenül valaki elbizonytalanodott volna a liberálisok változtatási szándékait illetően, azok számára egyértelmű az üzenet: egyetlen minisztert leszámítva az SZDSZ-t a kormányban és a parlamentben képviselő tisztségviselők személye tökéletesen megegyezik az előző négyévivel: a frakcióvezető és helyettese, a parlamenti alelnök, a bizottsági elnökök, a parlamenti jegyzők, valamint Kóka és Persányi miniszter mind-mind a helyükön maradtak, és tartják a jó irányt. Az egyetlen változást a Magyar Bálint – Molnár Lajos-csere jelenti, de ha az SZDSZ-en múlik, Magyar is marad. A miniszteriális tevékenységtől a kormányfő által eltanácsolt Magyar (vele készített interjúnkat [2] lásd a Beszélő 2005. szeptemberi számában) elképzelései túlnyomó része köré minimális társadalmi támogatást sem tudott felépíteni, nem függetlenül voluntarista stílusától és a morális integritásán keletkezett repedésektől (házügy, minisztériumi ügyek). Az SZDSZ megítélése most nem kis részben azon múlik majd, hogy az orvos-szakmai körökben ugyancsak nem osztatlanul népszerű Molnár milyen eredményt ér majd el egy, a koalíciós partner által elutasított (hivatalosan: elnapolt) egészségügyi program képviselőjeként.
„Tisztában vagyunk azzal, hogy a könyvünkben felvázolt program vonz is és taszít is, és ezért nagy a kísértés a válogatásra. Az olvasók közül kinek ez, kinek az az elem fogja megragadni a fantáziáját. Szemezgetni fognak azok is, akik valamilyen megfontolásból indokolatlannak és/vagy megvalósíthatatlannak tartják a stabilizációt is meg a reformokat is. És azzal is számolunk – mert már nagyon sokszor előfordult –, hogy a felkínált reformcsomagból a kormány is csak részelemeket kíván megvalósítani. Szeretnénk felhívni a figyelmet az ilyen típusú mazsolázás veszélyeire” – írja nemrég megjelent programkötetében a koalíciós tárgyalások két szabad demokrata szakértő-szereplője, Csillag István és Mihályi Péter (Kettős kötés. A stabilizáció és a reformok 18 hónapja. Globális Tudás Alapítvány, 94. o.).
Ez a kompromisszumokat nem kedvelő, az ellenérvek felé kevéssé nyitott gondolkodásmód az axiomatikusnak tekintett összefüggések olykor már-már vallásos tiszteletével párosul. Ezek talán legfontosabbika, hogy a szerkezetátalakító reformok szükségszerűen piacosítást jelentenek, mivel a magánszereplők hatékonyabban hasznosítják az erőforrásokat, mint az állam. Ami többnyire valóban igaz – legalábbis a magánszereplők sajátos nézőpontjából vizsgálva a kérdést. Társadalmi szempontból azonban sokszor kétséges a hatékonyságjavulás: Adam Smith láthatatlan keze, mint afféle közgazdasági szenté, gyakran maga felé hajlik.
Mit eredményeztek a kilencvenes évek szabad demokrata közlekedési kormányzata által elindított koncessziós autópálya-építések? Európa legdrágább autópálya-szakaszait, melyeket súlyos tízmilliárdokért vásárolt vissza az állam. Hová vezetett az 1997-ben kodifikált, korszakos liberális teljesítménynek tekintett nyugdíjreform? Alulszabályozott magán-nyugdíjpénztári piachoz, nehezen összevethető, de mindenesetre meglehetősen alacsony magán-nyugdíjpénztári reálhozamokhoz, a hagyományos pénzügyi szolgáltatók által dominált oligopol piacszerkezethez és a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer hiánya miatti addicionális – bár a hivatalos kimutatásokban ideiglenesen nem szereplő – államháztartási deficithez.
A probléma mindkét esetben valódi volt: az infrastrukturális fejlesztésekre rendelkezésre álló szűkös állami források, illetve az elöregedés és az alacsony munkaerőpiaci aktivitás miatt fenntarthatatlanná váló felosztó-kirovó nyugdíjrendszer valóban intézményi innovációt igényelt. Az alulszabályozott piaci erőkbe vetett vakbizalom és az állam számára kedvezőtlen szerződéses feltételek azonban társadalmi szempontból nem hatékony megoldásokhoz vezettek. Ehhez képest az Eurostat által tavaly (igen helyesen) elutasított autópálya-finanszírozási konstrukció csak hab volt a tortán: itt egy állami vállalatot igyekezett – a liberális gazdaságpolitizálás nagyobb dicsőségére ismét szabad demokrata – közlekedési kormányzat az állammal szerződő magánvállalatként feltüntetni, hogy ne kelljen a költségvetésben számot adni az állami garanciával felvett, bár a szokásosnál kissé komplikáltabb konstrukciót igénylő hitelekből finanszírozott kiadásokról.
Az előző kormányzati ciklus kezdetén csodaszerként beharangozott public private partnership (PPP) karrierjét illetően tanulságos ismét fellapozni az akkori gazdasági és közlekedési miniszter által jegyzett kötet vonatkozó alfejezetét: „Nemzetközi példák sora igazolja, hogy az autópálya-építés, a vasútipálya-felújítás, a nagy volumenű középület-üzemeltetés, a közigazgatás által használt informatikai-számítástechnikai rendszerek esetében csökkenteni lehet a megvalósítás beruházási költségeit. A PPP a fenntartás és üzemeltetés professzionalizmusából következő költségmegtakarítás kikényszerítésére is alkalmas. Ezek a megtakarítások azonban csak akkor lehetségesek, ha valóságos magánbefektető és valóságos magánüzemeltető versenyez az állam által pontosan meghatározott feladat megoldásáért. […] Hazánkban a fejlett EU-15 átlagához képest, ahol az állami felhalmozási kiadások 15 százalékát PPP-formában valósítják meg, a 2004-es év hozott áttörést. Ekkor az összes felhalmozási kiadás közel 1000 milliárd forintjához képest az adott évben PPP-formában megvalósuló beruházások az említett arány közelébe kerültek, sőt a két koncessziós autópálya (az M5-ös továbbépítése és az M6-os Budapest–Dunaújváros közötti szakasza), illetve a vitatható kollégium- és börtönépítések együtt már meg is haladták az említett 15 százalékos arányt. De itt már nincs további mozgástér! Nem kívánatos, hogy ezt meghaladó mértékű legyen a PPP jellegű állami szerepvállalás. Amennyiben nincs összhang a későbbi évek folyó kiadásai (rendelkezésre állási díj, illetve igénybevételi díj) és a mai megtakarítások között, akkor megkérdőjelezhető magának a formának az alkalmazása, még akkor is, ha valóságos, átlátható versenyben és valóságos magánbefektetők kockázatvállalásai alapján alakulnak ki a nyertes ajánlatok” (Csillag–Mihályi, idézett mű, 71–72. o.).
Hát még, ha nem.
A piacosítás axiómájának vallásos tisztelete a közszolgáltatások esetében különösen nagy kockázatot hordoz. Hogy miért problematikus abból kiindulni, hogy „létezik valami olyasmi, hogy az egészségügy átfogó reformja, amit nagyon okos emberek részletekbe menően át tudnak gondolni, és aztán nekilátnak pontról pontra megvalósítani”, arról tavaly év elején így nyilatkozott lapunknak Csaba Iván egészségügyi közgazdász: „Én viszont úgy gondolom, hogy egy ilyen bonyolult rendszer esetében ilyen átfogó, a végpontot egyértelműen kijelölő vízió nem létezhet. […] Az én felfogásom szerint az ideális reform egy komplex rendszer esetében lehetőséget ad az önmozgásra, az önkorrekcióra és a szereplőknek a tanulásra. Figyelembe veszi, hogy nem lehet tabula rasát csinálni, és hogy egy ilyen többszereplős rendszerben építeni kell a múltbeli tudásra, a múltbeli intézményekre” (Beszélő, 2005. február, 10–11. o. [3]). Csaba szerint nem arról van szó, hogy nincs szükség szerkezeti változtatásokra, hanem arról, hogy a leegyszerűsített reformretorika adott esetben többet árt, mint használ, mivel elbizonytalanítja és mindenféle reformmal szembefordítja a szereplőket.
Ebben a kontextusban érdemes feltenni a kérdést, hogy egy saját egészségügyi intézményeit racionális működésre bírni képtelen állam mitől volna képes a jelenlegi szereplőknél nagyságrendekkel nagyobb tőke- és lobbierővel rendelkező magánbiztosítók hatékony szabályozására? Az állam ma nem képes megakadályozni a gyógyszerkiadások nehezen indokolható mértékű folyamatos növekedését, felszámolni a büntetőjogi kategóriákkal leírható hálapénzrendszert, ésszerűsíteni a közpénzek, magánpénzek, fenntartók és finanszírozók átláthatatlanul összegabalyodott, a pazarlás és az alulfinanszírozás együttélését eredményező komplexumát, és megszüntetni az egészségügyi ellátás kirívó területi egyenlőtlenségeit. Vajon nem megengedhetetlen felelősségáthárítás és egyszersmind megalapozatlan illúzió-e azt gondolni, hogy egy oligopol struktúrájú, nemzetközileg nem versenyző, a rendies társadalmi viszonyokba jó eséllyel beágyazódó piac önműködő mechanizmusai fogják mindezt megoldani?
A nyolcvanas évek tehetséges és érdemdús reformtechnokráciájából kinőtt liberális reformgondolkodás doktrinerségének – sok egyéb tényezővel együtt – lehet némi szerepe abban, hogy a 6,5 százalékos választási eredmény mára kirobbanó sikernek számít az SZDSZ számára. Mint ahogy az is könnyen elképzelhető, hogy a liberális oktatási reformok korszaka után az érdekeltek jelentős része akkor is nyugodt, szabaddemokrata-mentes évekre vágyik, ha a legkevésbé sem híve a roma gyerekek iskolai szegregációjának. A manicheus világképen nyugvó, sajátos személyzeti politikával fűszerezett reformkoncepciók szorongást keltenek, jobb esetben ostromlott, rosszabb esetben ignorált végvárrá változtatva az őket kezdeményező SZDSZ-t. A szövetségesek pedig előbb-utóbb kihátrálnak mögülük, nem egyszerűen és talán nem is elsősorban szakpolitikai megfontolásokból – azokat illetően lehet(ne) kompromisszumokat kötni –, hanem inkább habituális okokból. Aki a bölcsek kövével a zsebében járja a várost, ritkán bizonyul kellemes vitapartnernek.
Ami persze nem jelenti azt, hogy nem lehet igaza, vagy nem érhet el fontos területeken fontos eredményeket. Oktalanság volna például kétségbe vonni az elmúlt négy év oktatáspolitikai eredményeit, ugyanakkor azonban mégiscsak abszurditás, hogy Magyar Bálint miniszteri pozíciója ismét központi kérdés lehetett a koalíciós tárgyalásokon. Annak a Magyar Bálintnak a pozíciója, akinek személyéhez a szélesebb közvélemény szemében kizárólag botrányok és konfliktusok kötődtek az elmúlt négy évben.
Az egészségügy esetében tehát jó lesz vigyázni. Egyrészt semmilyen reformprogramot nem lehet végrehajtani a szakma legalább egy jelentékeny kisebbségének megnyerése nélkül, ami pillanatnyilag nem látszik rendelkezésre állni. Másrészt nem engedhető meg a reformot megjelenítő politikusok morális integritásának sérülése – az ugyanis az egész reformprogram hitelességét veszélyeztetné.
Hogy a továbbiakban mit akar kezdeni az SZDSZ a gazdasági és a környezetvédelmi tárcával, arról egyelőre csak találgatni lehet. A legfontosabb rövid távú feladat – melyben a gazdasági minisztériumnak érdemi szerepet kellene játszania – az államháztartási egyensúly helyreállítása. Ennek nélkülözhetetlen feltétele az autópálya-finanszírozás rendberakása, a fogyasztói ártámogatások leépítése, a veszteséges közlekedési nagyvállalatok – mindenekelőtt a MÁV és a BKV – működésének ésszerűsítése. Amihez nem hangzatos jelszavakra és újsághirdetésekre lesz szükség, hanem aprólékos munkára és a felelős államháztartási gazdálkodás melletti elköteleződésre.
Annak, hogy a koalíciós egyezkedés során a jóval fajsúlyosabb külügyi helyett az SZDSZ a környezetvédelmi tárcát választotta, akkor volna értelme, ha létezne egy olyan szakpolitikai stratégia, amely az individuális szabadságjogok és a közösségi felelősségvállalás konfliktusának feloldhatóságát demonstrálva liberális referenciaterületté tenné a környezetvédelmet. Ez azonban sajnos nem lehetséges egy politikailag szagtalan, bár szakmailag bizonyára kitűnő technokrata vezetésével.
S ezzel elérkeztünk az SZDSZ politikai versenyképességének szempontjából egyik legmeghatározóbb kérdéshez, a párt belső működési mechanizmusához. Persányi helyett köztudottan jelölhette volna a párt a hagyományos liberális értékek megjelenítésére kiválóan alkalmas, erős környezetvédelmi affinitással rendelkező Fodor Gábort is miniszternek, ha a szűk pártvezetés is így akarja. Azonban ami egy racionálisan működő pártban evidencia, hogy a választók felé demonstrálni kell a sokszínűséget, és hogy valamennyi, a párt által képviselt társadalmi érték felmutatásához szükséges politikust érdemi szerephez kell juttatni, az az SZDSZ-ben otromba pártelnöki viccelődések tárgya. A kormányzati szerepekből Magyar Bálint távozásával kiszoruló vezetés legfontosabb riválisának háttérbe szorítása érdekében egy politikailag jelentéktelen, a pártban általános elégedetlenségnek örvendő régi-új minisztert küld csatasorba, aminek eredményeképpen a második Gyurcsány-kormánynak egyetlen, a hagyományos szociálliberális értékeket megjelenítő, emblematikus szabad demokrata tagja sem lesz. (Valószínűleg világrekord, hogy egy három minisztériummal rendelkező kormánypártnak egyetlen országos vezetője sem miniszter.) De sebaj, a szociálliberális választók számára úgyis ott van a Gyurcsány által modernizált, érdemi belső demokráciával rendelkező, liberális szempontból minden szociokulturális különbség dacára egyre elfogadhatóbbá váló MSZP…
Az SZDSZ esetében adott egy öregedő pártelit által dominált, sokfajta személyes sérelemtől és kicsinyes megfontolásoktól szabdalt, egyre szerényebb szervezeti erővel bíró párt. Érdemes végignézni a vidéki választási eredményeket: több megyében az MDF már ma is nagyobb szavazótábort tudhat maga mögött, mint a liberálisok. Egy önmagát Orbánnal szemben pozicionáló, mérsékelt ellenzéki alternatívaként megjelenő, professzionálisan politizáló MDF (ennek esélyeiről és feltételeiről lásd a Somogyi Zoltánnal készített interjút ebben a lapszámban) előbb-utóbb Budapesten is versenytársává válhat az SZDSZ-nek. Ott, ahol a szabad demokraták sorsa eldől, és ahol az országos pártvezetés paradox módon a legkevésbé képes érvényesíteni a szándékait.
A liberális közpolitika innovációja a jövőben nem kis részben a városházi SZDSZ-en múlik. A nagyarányú infrastrukturális fejlesztések előtt álló, politikailag valószínűleg megerősödő Budapesten kell majd újrarajzolni a szociálliberális politika körvonalait, ha létezik a pártban a befolyását minden bizonnyal tovább növelő Kóka János által fémjelzett konzervatív-felső középosztályi liberális politika ellenpontozására irányuló szándék. Az ötödik fővárosi választási kampányába kezdő Demszky Gábor és stábja képes lehet erre, ha akarja (a főpolgármesterrel készített legutóbbi interjúnkat [4] lásd a Beszélő 2005. június–júliusi számában).
Mindazonáltal el kell ismerni, hogy Kóka a kezdeti bizonytalan puhatolózásának időszakát kísérő hidegleléses pillanatok dacára az elmúlt évek legsikeresebb szabad demokrata személyi innovációjának tűnik. Esetében a konzervatív liberális értékek (kis állam, alacsony adók, gazdasági racionalitás, versenyképesség) melletti, egyelőre inkább verbális szinten létező, mint tényleges kormányzati cselekvésekben megnyilvánuló elköteleződés nem párosul doktrinerséggel. Ennek megvan az a hátránya, hogy nem világosak a politikai fellépését meghatározó normatív keretek, megvan azonban az az előnye is, hogy a liberális reformegyház tanaitól idegenkedőket is képes megszólítani. Fellépésének stílusjegyei világosan elkülönítik tehát a hagyományos szabad demokrata pártelittől, éppen ezért valószínűtlen azonban, hogy önmagában képes mozgósítani az SZDSZ potenciális szavazótáborát.
A tanulásképtelen uralkodóházak helyébe idővel mások lépnek; a kérdés csak az, hogy kik, mikor és milyen eredménnyel. A forradalommentes átmenetnek több alternatívája is van, az eredményes kormányzás azonban egyetlen esetben sem képzelhető el a mainál sokszínűbb politikai értékreprezentáció nélkül.
- Folyamatos jelen [9]