Egy kis ártörténelem
Az 1973-as első, majd az 1976-os második „olajárrobbanás” sokkját a nyolcvanas évtized végére kiheverte a világ, sőt, már meg is feledkezett róla. A nagy kőolaj-importáló országok – úgy tűnt – eredményes intézkedéseket tettek olajimport-függőségük csökkentésére. A nyolcvanas évekre a világ kőolajpiacát túlkínálat jellemezte, s a kőolajárak rendkívül alacsony szintje az évtized derekán komoly recessziót eredményezett a legnagyobb közel-keleti kőolaj-exportáló országok gazdaságaiban. A kőolaj világpiaci ára az 1981-es hordónkénti 34,3 dollárról 1986-ra 13,5 dollárra zuhant, s az ekkortájt készült prognózisok csupán igen lassú emelkedést valószínűsítettek.
Kuvait megszállása, majd az Irak ellen elrendelt gazdasági embargó pánikhangulatot eredményezett a kőolaj világpiacán. Az északi-tengeri Brent-olaj ára augusztus 22-én elérte a hordónkénti 29,15 dollárt, szeptember 26-án pedig már valamivel meghaladta a 40 dollárt. A háború januári kitörését követő napon sokan már nem tartották valószínűtlennek a hordónkénti 60 dollár körüli olajárat sem.
A kőolaj meglehetősen sajátos világpiacán a kereslet-kínálat tényezőivel legalábbis egyenrangú szerepet játszanak a pszichikai tényezők, a várakozások. Erre utal az 1990 augusztusa óta tartó hatalmas mértékű áringadozás: egyik napról a másikra, egy-egy beszéd, esemény nyomán akár 10 dolláros növekedés vagy süllyedés is bekövetkezhet, ami ráadásul gyakran pont ellentétes irányú, mint amire számítani lehetne. Miután a szövetséges csapatok megindították az Irak elleni légitámadásokat, a kőolajár az addigi 25–30 dollár körüli szintről 18 dollárra esett vissza, s csak a kuvaiti olajmezők aláaknázásának hírére indult ismét növekedésnek.
Csak semmi pánik?
Indokolt-e egyáltalán a pánikhangulat? Okozhat-e komoly hiányt a kuvaiti és az iraki kőolaj kiesése?
Olajhiánytól semmi esetre sem kell tartani. Bár tény, hogy Irak és Kuvait együttvéve a világ ismert kőolajkészletének 20–25 százalékával rendelkezik, termelésük 1990 elején az OPEC-termelés 15 százalékát adta. Ez a mennyiség könnyen pótolható, figyelembe véve, hogy a nagy OPEC-termelők többségének tényleges termelése korábban jelentősen elmaradt teljes kapacitásától. Nem véletlen, hogy az embargó több hónapja sem vezetett olajszűkéhez. A legnagyobb fogyasztó országok többsége – bizonyos fokig az Öböl-válság hatására – egyébként is igen jelentős készleteket halmozott fel, amelyek a világpiaci olajárak alakulása szempontjából is kiegyenlítő hatásúak.
Természetesen a kuvaiti olajkutak esetleges felrobbantása valamelyest módosítaná a helyzetet, ám ez is főként pszichikai hatásokkal járna. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy magának Iraknak is igen nagy szüksége van az olajra részint a harci járművek üzemanyag-ellátásához, részint mint energiaforrásra, amely például a létfontosságú ivóvízellátáshoz is nélkülözhetetlen. Az olajkutak vagy az olajtárolók, esetleg a finomítók elpusztítása tehát magára Irakra is „visszaütne”.
Amennyiben a háború még hónapokig elhúzódik, az olajárak minden bizonnyal emelkedni fognak. 1990 elején, vagyis az Öböl-válság előtt az előrejelzések kisebb-nagyobb eltérésekkel lassú olajár-emelkedést, 1995-re az inflációt is figyelembe véve 25 dollár körüli olajárat prognosztizáltak. 1990 augusztusa óta teljes a bizonytalanság. Az mindenesetre valószínűnek tűnik, hogy 1991-ben összességében magasabb olajárakkal kell kalkulálni, mint egy évvel korábban. A magas olajárak közvetlenül is érintik a kőolaj-importáló országokat, ugyanakkor közvetett hatásuk révén világméretekben is visszafoghatják a gazdasági növekedést.
Csak az Öböl a hibás?
Az 1990-es év eleve a világgazdaság növekedési ütemének lassulását eredményezte. A világ 24 legfejlettebb országát tömörítő Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) 1990 utolsó hetében közzétett jelentése szerint a szervezet országaiban a növekedési ütem 1990-ben 0,6 százalékkal maradt el az előző évitől, s különösen az Egyesült Államok és Nagy-Britannia gazdasága került recesszióba. A fizetési mérleg összesített deficitje több mint 30 milliárd dollárral múlta felül az előző évit. Bár a világgazdasági fellendülés csökkenésében feltétlenül szerepet játszott az Öböl-válság, ennek pontos hatása nyilvánvalóan nem mutatható ki. Egyes számítások szerint ha a korábbi 15–18 dollárhoz képest a hordónkénti kőolajár eléri a 25 dollárt, az 0,5 százalékkal csökkenti az OECD-országokban a növekedési ütemet, és 0,75–1 százalékkal növeli az inflációt. Ennek ejlenére a fejlett országok a legkevésbé sebezhetőek, hiszen az eltelt két évtizedben csökkent olajfelhasználásuk, illetve olajimport-függőségük, emellett a nyolcvanas években gazdaságukban végrehajtott szerkezeti korszerűsítés, a példátlan technikai fejlődés sokkal rugalmasabbá, alkalmazkodóképesebbé tette őket. Az OECD-jelentés 1991-re további romlást jelez, világgazdasági recesszióval azonban nem számol, csak a növekedési ütem további lassulásával.
Az Egyesült Államoknak a háború napi 0,5 milliárd dollárjába kerül, a szárazföldi harcok ennek kétszeresébe, igaz, Szaúd-Arábia és Kuvait egyenként 13,5, Japán pedig 9 milliárd dollárral járul hozzá a költségekhez, ám a háború a hadiiparban generált kétségtelen fellendülés révén hozzájárulhat az amerikai gazdaság recesszióból való kilábalásához.
A fejlett országok többsége jelenleg egészen más gazdaságpolitikát alkalmaz, mint a hetvenes évek két „olajválsága” idején: részben – az emelkedő olajárak inflációs hatásaira hivatkozva – megszorító, antiinflációs politikát. Ez nyilvánvalóan a kamatlábak emelkedéséhez vezet, ami nem csupán a fejlett országokat érinti a gazdasági növekedés visszafogásával, hanem a nehezülő kölcsönfeltételek révén a kelet-közép-európai régiót is sújtja.
A káros hatások kivédésére Japánnak és – Németországgal az élen – Nyugat-Európának van a legnagyobb esélye. Rosszabb a helyzet az USA-ban és Nagy-Britanniában, az olajimportáló és eladósodott fejlődő és kelet-közép-európai országoknak komoly gondokkal kell szembenézniük, a legszegényebb, kőolajimportra szoruló fejlődő országokról nem is beszélve. Különösen rosszul jártak azok a fejlődő országok (Banglades, Pakisztán, a Fülöp-szigetek stb.), amelyekből vendégmunkasok tízezrei dolgoztak az Öböl menti országokban. Esetükben az olajárak növekedésén kívül a vendégmunkások hazatérése kétszeres problémát jelent: egyrészről megszűnnek a korábban komoly bevételi forrást jelentő hazautalások, másrészről hazatérésük növeli a szociális feszültségeket. Fizetési nehézségeik fokozódnak, s ez szükségképpen vezet az import további korlátozásához, illetve adósságállományuk növekedéséhez, ami viszont már a világgazdaság egésze szempontjából is a recesszió irányába ható tényező.
A kelet-közép-európai térséget az Öböl-válság már eleve válságos gazdasági helyzetben találta. Ezen országok olajimport-függősége igen nagy, ráadásul a szovjet olcsó olaj korszakának is vége szakadt. Az UNCTAD (az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája) becslése szerint a 30 dolláros hordónkénti kőolajár felemésztené a kelet-közép-európai országok devizabevételének több mint felét. Az OECD (még a háború kitörése előtt készült) jelentése szerint az Öböl-válság negatív következményei a kelet-európai országok bruttó nemzeti termékének átlagosan 2–3 százalékát viszik el.
Mekkora a magyar veszteség?
A válság a magyar gazdaságot is olyan időszakban érte, amikor különösen nagy szükség lett volna a külső feltételek kedvező alakulására ahhoz, hogy megmutatkozzanak a gazdasági helyzet tartós javulásának a jelei. A magyar gazdaságot ért veszteségek többszörösek: közvetlen veszteséget jelentenek az energiahordozók áremelkedéséből adódó import-többletköltségek, illetve az embargó miatti exportkiesés.
1990 folyamán a kőolaj áremelkedése mintegy 170 millió dollár többletkiadást okozott, a különböző származékos olajtermékek (benzin, gázolaj, műanyagok stb.) megnövekedett importáraival együtt a veszteség meghaladja a 210 millió dollárt. Még nagyobb veszteséget okozott az Irakkal szembeni embargó. Becslések szerint közel 300 millió dolláros kár származott az Irakba és Kuvaitba irányuló közvetlen kivitel, továbbá a Kuvaiton át a térség más országaiba irányuló közvetett export kieséséből, a magyar követelések, illetve kintlevőségek behajthatatlanságából, valamint Kuvait tervezett magyarországi befektetéseinek meghiúsulásából. A közvetlen veszteség tehát mintegy 500 millió dollárra tehető. Ez a szám nem tartalmazza az olyan nehezen számszerűsíthető közvetett hatásokat, mint például a nemzetközi fuvardíj és biztosítási díjtételek emelkedése, avagy a világkereskedelem általános lanyhulásából eredő károk.
A válság természetesen az ázsiai arab országokba és Izraelbe irányuló magyar exportot is számottevően visszavetette: míg 1989-ben értéke elérte a 270 millió dollárt, 1990-ben már alig haladta meg a 160 milliót. Egyedül az izraeli export növekedett, a többi ország felvevőpiaca jelentősen beszűkült. (Az iraki export 1990-ben mindössze 3,5 százalékát tette ki az öt évvel korábbi értéknek). Ha nincs az Öböl-válság, az 1990-es első féléves tényadatok és kötésállomány alapján joggal lehetett számítani arra, hogy a magyar kivitel értéke eléri a 300–350 millió dollárt
Hová tűnt a paradicsompüré?
A kivitel visszaesése persze nem írható teljes egészében a külső tényezők számlájára. A régió szegényebb országai importjuk jelentős hányadát mindig is az Öböl menti nagy kőolaj-exportáló országokból kapott segélyekből finanszírozták. E segélyforrások elapadása most nyilvánvalóan szűkíti importlehetőségeiket, így Magyarország korábban kiépített üzleti kapcsolatait is visszaveti. A régióba irányuló magyar export növekedését az elmúlt évtizedekben gyakran hátráltatták a magyar gazdaság belső problémái is: legfőképp az exportálható árualapok korlátozottsága, illetve hiánya. Csak egy példa: a térség mindig is hatalmas felvevőpiaca volt a paradicsompürének, ám mivel nálunk egy időben ez is a hiánycikklistán volt, nem tudtuk ezt a lehetőséget kihasználni. Az Öböl menti országok nagy élelmiszer-importőrök de ha rövid időn belül nem rendeződik Magyarországon a mezőgazdaság helyzete, félő, hogy kiszorulunk a piacról. Ráadásul, ha a háború még néhány hónapig elhúzódik, az 1990-es veszteségek kumulálódására lehet számítani. Legközvetlenebbül persze az olajárváltozás érinti a magyar gazdaságot: 1 dolláros hordónkénti olajár-emelkedés csupán az energiahordozók és olajtermékek behozatala terén 100 millió dolláros többletkiadást okoz. (Természetesen az árcsökkenés éppen fordított hatású). Ha a háború elhúzódik, és az olajárak növekednek, a magyar gazdaságot ért veszteség 1991-ben akár öt-hatszorosa is lehet az 1990-es értéknek. (Az OECD már idézett jelentése szerint 1991-ben a magyar gazdaság vesztesége eléri a bruttó nemzeti termék 2 százalékát). Ráadásul az Öbölbe irányuló magyar kivitel egy része olyan, speciálisan a térség igényeinek megfelelő termékekből áll, amelyek máshová aligha exportálhatók.
Ha a háború viszonylag gyorsan véget ér, a károk lényegesen kisebbek lesznek. Élelmiszerek és fogyasztási cikkek szinte azonnal szállíthatók a térségbe, sőt amennyiben elegendő hazai árualap áll rendelkezésre, az élelmiszer-kivitel valamelyest kompenzálhatja a nyilvánvalóan nehezebben beinduló gép-, illetve egyedi termékkivitelt. Talán mód lesz a korábbi üzleti kapcsolatok helyreállítására, s Magyarország bekapcsolódhat az újjáépítési programokba is. A szegényebb országok felvevőképességét nagymértékben befolyásolja majd, hogy lesz-e megfelelő finanszírozási forrásuk. Ez Irak esetében is problémát jelenthet.
A közel- és közép-keleti térség – Észak-Afrika arab országaival együtt – legalább félmilliárd dolláros potenciális felvevőpiacot jelenthet a magyar termékek számára. Ahhoz azonban, hogy ez a lehetőség ténylegesen kihasználható legyen, továbbá egyéb gazdasági együttműködési formák (például arab befektetések) is létrejöjjenek, nemcsak az Öböl-helyzet, hanem a magyar gazdaság „normalizálására” is szükség van.
Hivatkozott cikkek
- Külföld [7]