Bauer Tamás: Javaslatotok logikája a következő: indokolt, hogy mindenki kapjon kárpótlást, részben mert végigélte az elmúlt negyven évet, részben mert viselnie kell ennek a negyven évnek a kedvezőtlen örökségét. Az egykori tulajdonosoknak távolról sem teljesen térítik meg az őket valamikor ért kárt (a kárpótlás degresszív); viszont a többiek részesednek, hiszen valamennyien állampolgárok vagyunk. De hát az állam is mi vagyunk. Amikor tavasszal folyt a választási kampány, úgy érveltünk a kisgazdák privatizációs programja ellen, hogy kárpótlás csak mindannyiunk terhére lehetséges.
Soós Károly Attila: Az állampolgárok mint az állam közös tulajdonosai önmaguknak adnak az állami vagyonból. Ez esélyt ad számukra ahhoz, hogy tulajdonossá váljanak.
B. T.: A szabad demokraták szerint a fő veszély az infláció. A magyar gazdaság nagyon súlyos egyensúlyhiánnyal, külső és belső eladósodottsággal küszködik. Ebben a helyzetben nem szerencsés dolog pótlólagos keresletet teremteni, és ezáltal elvonni a privatizálandó javakat onnan, ahol már megvan vagy hitelezéssel serkenthető a kereslet. Ez fokozza az inflációs veszélyeket!
S. K. A.: Én erre azt tudom mondani, hogy pótlólagos inflációs hatása van annak, hogy ennyi tárca nélküli miniszter van, vagy hogy nem csökkentette a parlament a kiemelt nyugdíjakat. Utóbbit eszem ágában sincs javasolni, csak arra szeretnék rámutatni, hogy az állam cselekedetei mindig inflációs hatásúak (hacsak nem kifejezetten inflációellenes intézkedésről van szó). Ha van állam, van infláció is. Az igazi kérdés az, hogy az adott lépés inflációs hatása megéri-e a várható pozitív hatást.
Ami azt az inflációs hatást illeti, ami amiatt támad, hogy sokan túladhatnak a vagyonjegyükön, folyó jövedelemmé, fogyasztássá változtatva ezt a privatizációs célra kibocsátott papírokat: ezzel a problémával a kormányjavaslat alig foglalkozik. A mi koncepciónkban ezt korlátozni lehetne úgy, hogy személyi jövedelemadót kell fizetni az ilyen eladások után. Ismert technika a tőzsdekényszer: ha a vagyonjegy csak a tőzsdén értékesíthető, és ezután adót kell fizetni, az komoly késztetést jelent arra, hogy az állampolgár ne adja el a vagyonjegyet, hanem inkább befektesse, vagy befektetési társaságra bízza, és várjon az alkalomra, amikor már nem vesztéséggel lesz eladható.
Beszélő: Eddig sikerült eladni egy sor olyan vállalatot – más kérdés, hogy mennyiért –, amely eddig csak vitte a pénzt a magyar állami költségvetéstói. Vajon érinti-e a külföldi befektetőket a vagyonjegy-konstrukció?
S. K. A.: Ha javaslatunknak megfelelően megjelenne egy nagyon nagy privatizációs kereslet, és vele szemben egy megfelelő, sőt a keresletet meg is haladó kínálat, az a nyugati tőke számára különösen vonzó lenne. A nagy befektető kedveli, ha a kínált vállalatnak csak 30–40 százalékát kell megvásárolnia, a többit megveszik a kis befektetők, akik nem akarnak beleszólni a vállalat irányításába.
B. T.: Egy pillanatig sem vitatkozom azzal, hogy sok állami vállalatot kell eladásra kínálnunk. De teremtenünk kell-e mesterséges keresletet, osszunk-e ki ingyen vagyonjegyeket? Szerintem nem szabad összekapcsolni egymással a privatizációs kínálat és kereslet kérdését.
S. K. A.: De igen: ha állampolgári vagyonjegyeket bocsátanak ki, az komoly nyomást jelent a kormányra, hogy igenis gyorsítsa a privatizációt. Egy másik szempont: ha meggyorsítjuk a privatizációt, amely eddig is meglehetősen népszerűtlen volt, joggal növekszik az emberekben a gyanú, hogy megint a menedzserek jutnak tulajdonhoz. Az állampolgári vagyonjegyekkel viszont részesévé tesszük az embereket a privatizációs folyamatnak.
B. T.: Szerintem viszont okai vannak annak, hogy eddig nem volt gyors a privatizáció. Ezek az okok jórészt függetlenek attól, hogy mesterségesen ösztökéljük-e a kormányt. És ne higgyünk abban, hogy egy társadalomban mindenki tulajdonos lehet; ezt az MDF, valamint a valamikor még részvényszocializmus-párti kormányfőtanácsos úr, nem pedig az SZDSZ hirdette a választások előtt. Nyugaton a lakosság kisebbsége játszik tőzsdén. Nem valószínű, hogy a magyar társadalom többsége egyszerre tőzsdézni fog, méghozzá anélkül, hogy csalódások érnék. Ki tudja, melyik vállalat lesz holnap nyereséges, és melyik veszteséges? Tudom, ennek kipuhatolására szolgálnának a befektető társaságok, amelyekre a polgár rábízhatná a vagyonjegyét. De én ezt az egyészet egy mesterséges konstrukciónak tartom. A magyar társadalom általános frusztrációjára nem mesterséges megoldásokat kellene keresni, hanem megoldást arra, hogyan élhetnek a bérből és fizetésből élők elviselhetőbb körülmények között.
S. K. A.: Nyilvánvaló, hogy nálunk is csak egy kisebbség fog aktívan bekapcsolódni a tőkepiaci játékba. Nem gondolom azonban, hogy a többiek valamennyien azonnal szabadulni igyekeznének vagyonjegyüktől. A lakosságnak ugyanis – még azoknak is, akik nagyon rossz helyzetben vannak – tartalékra van szüksége, és a vagyonjegy erre is lehetőséget nyújt. Csaknem mindenki átlátja, hogy gondoskodó állam nem létezik. És mindenki bajba kerülhet váratlanul: megbetegedhet, kezeltetnie kell magát… A társadalom nem csak és nem is elsősorban a folyó jövedelmekben szenved hiányt, hanem tartalékban, megtakarításokban. A befektető társaságok fontos szerepet kaphatnak abban, hogy a vagyonjegyeket mint megtakarítást, mint értékét megőrző és a dolgok rosszabbra fordulása esetén veszteség nélkül értékesíthető tartalékot kezeljék.
Beszélő: Nem kell-e félni attól, hogy csökken a vagyonjegy értéke az infláció miatt, és ez visszariasztja az embereket a tartalékképzéstől?
S. K. A.: Nem magát a vagyonjegyet kellene évekig tartogatni, hanem a részvényt, amit azon venni lehet. A részvények értéke pedig lépést szokott tartani az inflációval.
B. T.: Tehát a társadalom különböző csoportjai különféleképpen döntenek arról, mit tegyenek a vagyonjeggyel. Csehszlovákiában, ahol először foglalkoztak komolyan ilyen koncepcióval, ha lassan is, de emelkedett az életszínvonal az elmúlt időszakban. Ott lehet számítani arra, hogy a lakosság nagy része nem azonnal igyekszik készpénzhez jutni, hanem gondolkodni kezd, hogyan fektesse be a vagyonjegyet. De minálunk az életszínvonal évek óta csökken, és ez a csökkenés gyorsulni fog; valószínűleg sokan igyekeznek majd legalább az idei életszínvonal-csökkenésért kárpótolni magukat. És pillanatok alatt el is lehet költeni 20–40–60–80 ezer forintot. A felvásárlók pedig, akik vagyonjegy nélkül is részt tudnának venni a privatizációban, olcsón – valószínűleg a begyűjtött vagyonjegyek értékénél is olcsóbban – fognak hozzájutni az állami vagyon jelentős részéhez. A javaslatotok látszólag rendkívül demokratikusan egyenlő esélyeket biztosít ahhoz, hogy mindenki tulajdonhoz juthasson. De jól tudjuk: a valóságban nem léteznek egyenlő esélyek. Nem a puszta érdeklődés szerint, hanem nagyon is határozott társadalmi kiválasztódás szerint jelentkezik az, aki fölvásárolja a papírokat attól, aki szabadulni kényszerül tőlük. A látszólag népi és demokratikus tulajdonreform-koncepció kifejezetten egy szűk rétegnek kedvez; következésképpen a tőle várt politikai előny – a remény, hogy a társadalom széles rétegei azonosulnak a privatizációval – könnyen a visszájára fordulhat.
S. K. A.: Ha jól értem, azt mondod: akinek pénze van, úgyis tud állami vagyonrészt vásárolni – tehát vásárolja meg lassabban! Én nem látom igazán ennek előnyeit. Hogy a jobb helyzetben lévő rétegek felvásárolnak vagyonjegyeket, az csakugyan valószínű. Javaslatunk nem azonos a népi részvénykoncepcióval, nincsenek olyan illúzióink, hogy mindenki tulajdonossá válik és az is marad. De hadd mutassak rá: az embereket komolyan kell venni. Igenis akadnának szép számmal szegények, akik a vagyonjegyüket, részvényeiket – tudván, hogy az tartalék – nem kótyavetyélnék el. Ez pedig legalább esélyt jelent mindenki számára ahhoz, hogy bekerüljön a tulajdonosok közé. Tudom, hogy ez nem olyan óriási különbség ahhoz képest, hogy egyáltalán nem történik beavatkozás az esélyegyenlőség érdekében; de azért különbség, amihez ragaszkodni lehet.
Beszélő: Köszönjük a vitatkozást.
- gazdaság [9]