Kísért a múlt

Juhász József [1]

Magyar–horvát kapcsolatok a Horthy-érában

A Trianon utáni magyar külpolitika célja a területi revízió, s ennek érdekében a kisantant – a csehszlovák–román–jugoszláv szövetség – széttörése volt. Ebben a stratégiában Jugoszlávia mindig előtérben állt mint olyan ország, amelynek révén a magyar külpolitika a legkönnyebben megbonthatónak tartotta az utódállamok blokkját. Taktikailag kétféle elképzelés érvényesült. Az egyik szerint Magyarország békülékeny gesztusokkal leválaszthatná Jugoszláviát a kisantantról, s vele szövetkezve megváltoztathatná a térség erőviszonyait. Ebből a szemléletből fakadt a 20-as évek közepén a két ország átmeneti közeledése (a kereskedelmi szerződés megkötése, a mohácsi csata 400. évfordulóján elhangzott békülékeny Horthy-beszéd), majd a Teleki-kormány idején az „örök barátsági” szerződés (noha konkrétan e szerződés már nem a kisantant-ellenességhez kapcsolódott, hanem az angolszász kapcsolat biztosítását célozta).

Ezzel a felfogással párhuzamosan mindvégig jelen volt az a külpolitikai vonal, amely Jugoszláviának mint a legkisebb belső kohézióval bíró kisantantállamnak a felbomlására aspirált, ebben vélve megtalálni a kisantant szétzilálásának első lépcsőjét. A királyi Jugoszlávia történetét ui. végigkísérték a nemzeti-államjogi viták. Az új állam „trialista” – szerb–horvát–szlovén – indíttatása ellenére Nagy-Szerbiaként lépett fel. Politikai-közigazgatási értelemben a szerb hegemónia jellemezte, szellemiségét pedig az ún. integrált jugoszlávság képezte, amely a „három törzsből álló közös nemzet” gyors homogenizálására törekedett. A centralista-nemzetegyesítő politika radikalizálta a nemzeti mozgalmakat, különösen a horvátok körében, akik viszonylag nagy létszámuk és saját állami tradícióik folytán lehetőséget láttak az önálló államiságra is, de mindenképpen igényt tartottak az autonómiára. Ezekhez a törekvésekhez próbált kapcsolódni a magyar külpolitika, feltételezve, hogy a nyolc évszázados horvát–magyar állami közösség emléke megalapozhatja a két nép „természetes szövetségét”. Ezért már a 20-as évek elején kapcsolatot keresett a horvát nemzeti ellenzék mindhárom ágával: a Habsburg-párti emigrációval (Horvát Komité), a föderatív köztársaságért küzdő parasztpárttal, valamint a szeparatistákkal (Horvát Jogpárt). E mozgalmak közül a Horvát Republikánus Parasztpárt nem volt magyarbarát, és Horthyék számára elég jobboldali sem, a másik kettő pedig csekély befolyással bírt, így a magyar külpolitika átmenetileg letett a nemzeti ellenzékkel való manipulációról. Az ilyen kísérletek 1927-től újultak fel, amikor Magyarország a Jugoszláviával szemben ellenséges Olaszország szövetségese lett. Ekkortól Magyarország újra támogatni kezdte a szeparatistákat (az A. Pavelics vezette Jogpártot, majd az ennek utódaként létrejött usztasamozgalmat). Ennek megfelelően hozták létre a jankapusztai usztasatábort (1931), s így keveredett bele a magyar kormány a jugoszláv király és a francia külügyminiszter életét kioltó marseille-i merényletbe (1934). Az usztasák legfőbb támogatója egyébként nem Magyarország, hanem Mussolini Olaszországa volt, de az usztasakapcsolatot a magyar kormány Marseille után is fenntartotta, bár óvatosabb formában.

Annak ellenére, hogy Magyarország támogatta Pavelics mozgalmát, s hogy már kikiáltásának másnapján elismerte az ún. Független Horvát Államot, a magyar–horvát „természetes szövetség” realizálása Jugoszlávia feldarabolása (1941) után is akadályokba ütközött. Az usztasa bábállam nem mutatkozott „hálásnak”. A Muraköz hovatartozásáról és a lakosságcseréről folytatott viták újra és újra felmerültek. Emellett Magyarország attól tartott – nem is alaptalanul –, hogy a Hitler kegyeiért folyó versenyben a Horthy-kormányzatot túllicitáló Horvátország, Szlovákia és Románia immár német támogatással tömörülhet egy kisantant jellegű szövetségbe.

1945 után a magyar–jugoszláv viszony két korszakban vált kritikussá: 1949–53 és 1956–60 között, amikor Magyarország igazodott a szovjet–jugoszláv viszony megromlásához, illetve a „proletár internacionalista külpolitika” szellemében a mindenkori szovjet állásponthoz. Azonban nincs értékelhető adat arra vonatkozóan, hogy ezekben a konfliktusokban – vagy később, az 1971. évi horvátországi válság idején, amikor a Tito-korszak nemzeti-államjogi vitái csúcspontjukra jutottak – Magyarország akár önös szempontból, akár Moszkvától kapott feladatként a szerb–horvát ellentétek kihasználásával kísérletezett volna. Ehelyett a Tito-ellenes ortodox kommunisták támogatásával próbálkozott, a belgrádi szemrehányásokból kikövetkeztethetően utoljára valószínűleg 1971-ben.

A szarajevói csúcstalálkozó

A „nemzeti szellemű” külpolitikához visszatérve az Antall-kormány az említett két variáns közül a megbontás tradícióihoz kapcsolódott (feltéve persze, hogy egyáltalán volt valamilyen logika tetteiben). Az önmagában nem vitatható, hogy a magyar külpolitikának számolnia kell Jugoszlávia szétesésével is, mert ez valóban nem kizárt. Ellenben az „aktív rásegítés” politikája több okból is elhibázott. Egy ilyen politika ui. szükségszerűen szerbellenes, márpedig Szerbiában él a jugoszláviai magyarság 90 százaléka. Ezenkívül egy ilyen politika lebecsüli a jugoszláv köztársaságok közötti történelmi, gazdasági és etnikai összekötő szálakat, nem számol a külvilág Jugoszlávia-képével (a szlovén és horvát vezetők külső szövetségest kereső útjaikon rendre azt a választ kapták, hogy a Nyugat, bár nincs elkötelezve semmilyen irányban, Jugoszlávia egyben maradásában érdekelt), ráadásul illúziókba ringatja magát az esetleges hasznot illetően, mert a horvát politikai színtéren semmiféle magyar orientációjú szervezet nincs. Az pedig egyenesen nevetséges, ha a kormány úgy képzelné, történelmi feladata egy esetleges Moszkva–Belgrád neokommunista tengely létrejöttének megakadályozása.

A fentiek fényében érdemes pillantást vetni az elmúlt hét jugoszláv belpolitikai fejleményeire. Jósolni persze lehetetlen, de figyelemre méltó, hogy a köztársasági elnökök szarajevói értekezlete (febr. 22.) két és fél év óta először csillantotta fel a megegyezés lehetőségét: elvi egyetértés született a szövetségi rendszer aszimmetrikus felépítését illetően. Eszerint Horvátország és Szlovénia konföderatív módon kapcsolódna az államszövetséghez, a többi négy köztársaság viszont szorosabb szálakkal. Függetlenül attól, hogy sikerül-e gyakorlatilag kivitelezni egy ilyen bonyolult államjogi rendszert – többek között mert részben ellentmond a szlovén parlament két nappal korábbi szuverenitási határozatának –, semmilyen későbbi fejlemény nem adhat még utólagos igazolást sem a kormány úgymond „eljárási” és „kezelési” baklövéseire.

• Külföld [7]