A deregulálás elsősorban az állami szervezeteket vette célba, nemritkán deregulálásnak álcázva nagyon is centralizáló, a hatalmat egy kézben összpontosítani kívánó törekvéseket, teret engedve egyes szakmák, lobbyk partikuláris érdekeinek. Az állam ne hamisítsa meg a verseny semlegességét, építsen le minden nem normatív beavatkozást, egyedi elbírálást, például ne kösse engedélyhez a fogyasztásicikk-importot, ne bánjon másként a vállalkozókkal, mint a vállalatokkal, ne akadályozza a piaci viszonyok kialakulását. Főleg ne gondolja azt, hogy ha egy állami vállalat részvénytársasággá alakul, ám a részvénytöbbség a Vagyonügynökség kezében van, attól a cég már úgy működik, mint egy saját tőkéjét kockáztató magánvállalkozás. Ne gondolja, hogy ha egy boltot szerződésbe adnak, miközben a szerződés feltételeit, a semmiért fizetendő sápot a dologtalan maradó vállalati központ szabja meg és kapja kézhez, vagy ha eladják az üzemeltetési jogot az előprivatizációs törvény szerint, ám a bolthelyiséget tetszés szerinti összegekért adhatja bérbe az ingatlankezelő, attól már a magánkereskedelem piaci törvényei szerint működik a bolt. Ne gondolja, hogy miközben nem egy területen fenntartja a felvásárló szervezetek, termelők és nagykereskedelem régi intézményrendszerét, a valódi magánboltok piaci módon tudnak működni. Ne központosítsa a „minőségügyet”, miközben deregulálja a vásárlókat védő szabályokat és intézményeket.
Ezzel szemben alkossa meg a fogyasztói-vásárlói érdekvédelem új rendszerét, három – a francia forradalom elvei szerint elkülönített – hatalmi területén: a törvényhozásban, a végrehajtásban és az igazságszolgáltatásban.
A törvényhozás feladata lenne a fogyasztói érdekvédelem kereteinek megteremtése vagy korszerűsítése. Persze vannak érvényes törvényeink, melyek már ma is kereteket adnak, mint a Polgári Törvénykönyv, a tisztességtelen piaci magatartás tilalmáról szóló múlt év végi törvény; és van számos érvényes rendelet és előírás, melyek egy része elavult. Például ma már nevetséges az az előírás, mely a vásárlás helyétől függetlenül teszi kötelezővé romlott élelmiszerek, hibás kozmetikumok visszavételét. Hogy kötelezhető egy magánkiskereskedő arra, hogy a sarki ABC-ben vásárolt összement tejet, romlott párizsit visszavegye? A kis drogéria sem fogja visszavenni a nem nála vásárolt sprayt, melyből hajtógáz hiányában nem jön ki a tartalom. Tehát felmerülhet egy új, az intézményes fogyasztói érdekvédelem jogi pilléreit lerakó fogyasztóvédelmi törvény megalkotásának igénye. Mert a vásárlók egészségét, testi épségét, vagyonát, a környezetet veszélyeztető termékek gyártásának, eladásának tilalma állami feladat.
Törvényben kell tiltani a vásárlók megtévesztését – ezt a tisztességtelen piaci magatartás elleni törvény meg is teszi –, ám ennek tükörvetületeként elő is kell írni a vásárlók tájékoztatásának kötelezettségét a termék eredetéről, rendeltetéséről, alapvető tulajdonságairól, összetételéről, eltarthatóságáról, garanciális feltételeiről, a javítást végző szervizről, a gyártó alkatrész-utánpótlási kötelezettségéről. A tanúsítási kötelezettség alkalmazásával is érvényesíteni lehetne a termelók, forgalmazók felelősségét. Minden fejlett piacgazdaságban létezik fogyasztóvédelmi törvény (vagy korszerűsített polgári törvénykönyv), amely a termékszavatosság régi intézményét a termékfelelősséggel egészíti ki. Hogy mi a különbség? A múltkori cikkben is említett, cseppet sem kitalált példával élve: ha a pb-kályha lángra lobban, esetleg lángba borítva a lakást, súlyos sérüléseket okozva, akkor a kártérítési igény benyújtásakor nem a fogyasztónak kell igazolnia a bíróság előtt, hogy a tűz a reduktor gyár által beszerelt hibás membránja miatt tört ki, hanem a gyártónak kell bizonyítania, hogy a fogyasztó használta a kályhát szakszerűtlenül.
A végrehajtó hatalom az a pont, ahol legnagyobb a centralizáció és az elbürokratizálódás veszélye, amit véleményem szerint az idézhet elő, hogy a feladatot „állami minőségügyként” kezelik. Épp most lehettünk tanúi ilyen törekvéseknek, mikor a Magyar Szabványügyi Hivatalt szeretnék az „állami minőségügy” kvázi csúcsminisztériumi hatóságává előléptetni olyan jogkörrel, hogy ő jelölhesse ki, irányíthassa – akkreditálja – a minőségvizsgáló intézeteket, adminisztratív csúcsszervi pozícióból, egy kézben lévő hatósági feladatként kezelve a minőségügyet, a szabványosítást és az ellenőrzést. Nem a termékek „minőségét” kell szabályozni – pláne nem központilag –, hanem a fogyasztót kell megóvni attól, hogy nem megfelelő termék kerüljön hozzá, és ha mégis, akkor emiatt kártalanítsák. Ez pedig nem lehet egyetlen központi intézmény feladata.
Szükség van szakmánkénti normatív követelményekre, annak meghatározására, hogy mit szabad és mit nem. A hangsúly a normatívon van, tehát azon, hogy a gyártóktól, forgalmazóktól csak azt szabad számon kérni, amit szabályoztak. A játékgyárnak tudnia kell, hogy milyen festékeket használhat és milyeneket nem. Az élelmiszeriparnak tudnia kell, hogy melyik termékét milyen eltarthatósági idővel árusíthatja, hogy a vajra, tejre rá kell írnia a zsírtartalom százalékát, és hány százalék szójatartalomnál tilos termékére ráírni, hogy húsáru. A villamoskészülékek gyártóinak tudniok kell, hogy melyek az érintésvédelem követelményei, milyen terhelésig nem üthet át a vasaló. A cementgyárnak tudnia kell, hogy a cement értékeit milyen tűréshatárok között jelölheti meg, a ruhagyárnak, hogy mikor lángálló a kelme.
Ezeket a normatív követelményeket a szaktárcáknak kell előírniuk, és az ő feladatuk az előzetes vizsgálatot, utólagos ellenőrzést végző, államigazgatási jogkörben működő intézetek kijelölése. Szabványokra persze szükség van, de nem hivatalra. A legtöbb európai országban a szabványosítás feladatait szabványügyi intézetek látják el. Nálunk is célszerű lenne, ha a hivatal intézetté válna, azzal a megbízással, hogy a nemzetközi szabványokat honosítsa, nem kötelező, hanem ajánlott jelleggel. A szaktárcák feladata a követelmények, szabványok előírása, mert ők tudják legjobban, hogy szakterületükön mit kíván a fogyasztók védelme. Nekik kell biztosítaniuk, hogy megteremtődjék az összhang az európai szabályozásokkal, méghozzá a Közös Piac rövidesen egységesítésre kerülő – mert ma országonként még eltérő – előírásaival. Ha húszféle intézet működik, ez még nem bürokrácia, mert mindegyiknek más a feladata: a kazánfelügyelőségé, hogy ellenőrizze a kazánok robbanásbiztonságát; a posta zavarszűrő állomásáé, hogy közbelépjen, ha a pincében működő PVC-hegesztő zavarja a rádió- és tévévételt, a most átalakulóban lévő Köjál-állomásoké, hogy a vendéglőkben, élelmiszerboltokban elkerüljük a fertőzésveszélyt, a Mérésügyi Hivatalé, hogy a mérlegeket hitelesítse, és azok pontosan mérjenek; a piaci főfelügyelőségé és megyei-városi hálózaté, hogy az árakat tüntessék fel az árukon, ne árusítsanak lejárt fogyaszthatóságú tejfelt.
Minderre szükség van. Mindebből az állam nem szállhat ki. Mert az adót erre fizetjük, és nem Bős–Nagymarosra vagy világkiállításra.
(Folytatjuk)
Hivatkozott cikkek
- gazdaság [7]