Amikor annak idején megszervezte az első tömegtüntetést, és rázúdította hadait a hódító körút első állomására, a vajdasági Újvidékre, Milosevics talán nem gondolta, hogy leendő ellenfelei kezébe is fegyvert ad. Milosevics kezéből Vuk Draskovics, a szerb megújhodási mozgalom vezetője ragadta ki a fegyvert: százezer tiltakozót vitt az utcára. Hiba volna úgy vélni, hogy a jó és a rossz, a demokrácia és a kommunizmus küzdelmének vagyunk a tanúi. Milosevics – írja a Frankfurter Allgemeine Zeitung – „közelebb áll Szaddám Huszeinhez, mint Sztálinhoz”, Draskovics meg talán szélsőségesebb nacionalista nemcsak Milosevicsnél, hanem a horvátok sovén-ultramontán vezetőjénél, Tudjmannál is.
Csakhogy most Draskovics oldalára állt a többi ellenzéki párt, az értelmiség zöme, főleg a diákok és a színészek, akárcsak annak idején Prágában. És különben sem a két nacionalista irányzat között kellett választani. Most a tét: az egész Jugoszláviát, a tábornokokkal összefogva, alávetni akaró (de a szerb munkásokat kiéheztető, munkanélküliségre kárhoztató) Milosevics megfékezése.
A tévé valótlan információi
A tiltakozás, célját tekintve, kezdetben mértéktartó volt. Ki akarta kényszeríteni a hazug, gyűlölködő, színvonaltalan tévétájékoztatás megjavítását. (Ez a mozzanat talán új szempontokat kölcsönözhet a polgári engedetlenségről folyó hazai vitához, amelyet az amnesztiatörvény körüli szemnyitó parlamenti csatározás – a rendszerváltás utáni politikai mélypont – kényszerített ki.) A düsseldorfi Handelsblatt jellemzése szerint „a belgrádi tévé valótlan információival győzelemre segítette a decemberi választáson a magukat szocialistának nevező kommunistákat, továbbá: gátlástalanul szította a nemzetiségi gyűlöletét Jugoszlávia népei között”. A belgrádi tévében bizonyos Mitevics hatásköre volt a múlt és jelen történéseinek folyamatos és általános meghamisítása.
Az események ismertek. A pénteki békés tüntetés véres zavargássá fajult a rendőrség jóvoltából. De Milosevics még a vízágyút, a gumibotot, a gumilövedéket sem találta elegendőnek. Arra a leleplező, a rezsim önnön becsületébe gázoló érvre hivatkozva, hogy a szerb rendőrök nagyobb részét Koszovóba, az albánok megfélemlítésére kellett kivezényelni, fölkérte a jugoszláv elnökség elnökét, hogy rendelje ki a katonaságot. Köztársasági elnök van ilyen és van olyan. Van, aki a kritikus órában megakadályozza, hogy a katonaságot rászabadítsák a városra, és van, aki a pillanatnyi hatalom vak szolgája. Jovics, Jugoszlávia soros elnöke, Milosevics kamarillájának beltagja, figyelmen kívül hagyta az elnökség szlovén és horvát tagjainak tiltakozását: Belgrádba vezényelte a tankokat, a páncélautókat.
Ez a fejlemény a hatalmához – kerül, amibe kerül – ragaszkodó szerb vezetőség félelmének és bosszúvágyának kifejezése volt. No meg persze meglepetésének. Milosevics stábja túlságosan el volt foglalva az önállósuló horvát állam provokálásával, a horvát területekbe ékelődött szerb nemzetiség szigetei „szuverenitásának” megszervezésével, s közben nem vette észre, hogy viharos korunkban milyen gyorsan tud elolvadni a választásokon szerzett többség.
A tüntetők nem akarnak hazamenni
A katonaságot szombaton visszavonták, de a tüntetők nem vonultak vissza. Csak annyi volt a különbség, hogy most az egyetemi ifjúság állt az élre, s a letartóztatott Draskovics (meg a helyettese) után Micsunovics, a demokrata párt vezetője próbált tárgyalni a hatóságokkal s tolmácsolni az időközben kibővülő követeléseket: a letartóztatottak elengedését, a rendőrminiszter menesztését, az információszabadság visszaállítását.
A szerb parlament hétfőn még nem akart tudni ezekről a követelésekről. Az apparátus ellentüntetést szervezett; a jól ismert recept szerint teherautókon szállították vidékről a híveket, a fővárosban a tévé és a rádió mozgósított, hogy a nagy erőfeszítéssel produkált hangerő adjon nyomatékot a kormány állításainak. A tüntetést kiváltó okok helyett az ellenzéket vádolták, amely „káoszt akar”, „külföldi megbízók szolgálatában áll”, s – ez csak természetes – le akarja járatni a külföld előtt az országot. Tízórás meddő vita után az ellenzék kivonult az ülésteremből, a parlamentben a kormány maradt az úr. De az utcán továbbra is a Terazijét, a város főterét éjjel-nappal megszállva tartó tüntetők voltak az urak.
Belgrád és Pristina
Hogy végre hazamenjenek, kedden délben kiállt a tüntető tömeg elé a szerb kultuszminiszter, bejelentve, hogy a vezetőség gondolt egyet: meneszti a tévé vezetőjét és annak négy – ugyancsak közutálatnak örvendő – fő támaszát. Egyben fölszólította a tömeget, hogy most, ezek után, távozzék, ürítse ki a teret. A bejelentés elég későn jött, nem találtatott elegendőnek. A tér kiürítésére vonatkozó felhívásnak sem volt foganatja. Talán azért sem, mert Belgrád népe megérezte, a tévéfőnökök menesztése csak taktikai engedmény. Az öntelt, hatalomhoz szokott vezetők nem adják meg ilyen olcsón magukat. Az engedmény az ellenzék megosztására van hivatva. Az a funkciója, hogy a vezetőséget lélegzetvételhez juttassa. Némi időhöz, hogy előkészíthessék Belgrádban is azt a színdarabot, amelyet a hangos (de nem elég hangos) nemzetközi tiltakozás ellenére folyamatosan játszanak a koszovói Pristinában.
Jovicsnak, az államelnökség elnökének vészjósló az utolsó nyilatkozata. Arról beszélt, hogy a jugoszláv szövetség, a föderáció intézményei meg vannak bénítva, úgyhogy sürgősen össszehívják a jugoszláv államelnökséget. Ebben Szerbiának, Koszovó és a Vajdaság bekebelezése óta, három szavazata van. De nem ez a legfontosabb. Inkább az, hogy az elnökségnek – a hadsereg kollektív feljebbvalójának – összehívására Kadijevics hadügyminiszter tett kezdeményezést.
A közeljövő kilátásai kevéssé biztatóak. És még kevésbé világosak. De a további elnyomásra irányuló próbálkozások után, amelyekre valószínűleg számítani kell, Jugoszlávia államai végül is önállóvá válnak, avagy az ország átalakul: a kommunista szerb vezetők imperializmusától zaklatott föderációból demokratikus és laza konföderáció lesz. A gazdaság szempontjából ez volna a jobb megoldás.
- Külföld [6]