Moszkva színeváltozása
A kelet-európai regionális konfliktusok éleződésének eredményeként a Szovjetunióban újra egyre határozottabb formát kezd ölteni a Nyugat-ellenesség, és propagandájukban a NATO ismét egyre inkább hasonlítani kezd ahhoz a képhez, amelyet egykoron Sztálinék alkottak róla. Ezzel egyidejűleg Európa keleti tájain ismét kénytelenek lesznek a semlegesség útját választani, melynek értelmében egyes országokat ugyan kiemelnek az ellenségként számon tartott tényezők közül, ugyanakkor mégis ellenfélként kezelik őket. Mindenekelőtt a közép-európai államok sodródhatnak ebbe a helyzetbe, minthogy a Nyugat egyelőre nem hajlandó őket befogadni meglévő szervezeteibe, ők viszont érthető módon semmiképp sem hajlandók akceptálni semmi olyasmit, ami esetleg a VSZ örökébe léphet.
Bármennyire is hangúlyozták Visegrádon a hármak, hogy regionális törekvéseiknek semminő katonai jellege sincs, egy moszkvai támadás – főként a katonai lobby álláspontját tükröző TASZSZ-közlemény egyértelművé tette azt, hogy a hármak egyre távolságtartóbb magatartása katonai vonatkozást is tartalmaz.
A jelek tehát arra engednek következtetni, hogy a Szovjetunióban nemcsak létezik, de egyre határozottabban próbálja érvényre juttatni álláspontját az a befolyásos hatalmi tényező, amely semmiképp sem képes megbékélni az összeurópai biztonsági rendszer gondolatával. Helyette inkább továbbra is fenntartaná a kétpólusú szembenállást, beleértve a további fegyverkezést, az ellenséges propagandát stb. Nemcsak Manfred Wörner NATO-főtitkár – az amerikai szenátus katonai bizottsága előtt tett minapi nyilatkozata utal erre a lehetőségre, de például a mindenre igen kapkodón reagáló román külpolitika is. Azt követően, hogy a NATO, majd a visegrádi hármak, sőt az immáron a szintén semlegesítő funkciót is betöltő Pentagonale egyaránt elutasította a román közeledést, a Kreml marsalljainak örömére Bukarest váratlanul bejelentette: kész különalkut kötni Moszkvával.
A NATO sem zárkózik el feltétlenül azok közeledésétől, akik korábban a semlegesség feltétlen híveinek mutatkoztak. Valószínű persze, hogy Nyugaton bevárják, hogy a szovjet álláspont teljesen kikristályosodjék. Ez azonban előbb-utóbb bekövetkezik, hiszen a Szovjetunióban zajló folyamatok katonapolitikailag gyors állásfoglalásra késztetik majd Moszkvát, s a bécsi fegyverzetcsökkentési tárgyalásokon született megállapodások ratifikálása ügyében is rövidesen színt kell vallania.
Részrehajló semlegesség
Az is igaz viszont, hogy a korábban gyakran Moszkva számára kedvezően semleges nyugati államok közül némelyik húzódozik kivárni ezt az időt. Ausztria már a nyáron félreérthetetlen tanújelét adta annak, hogy közeledni szándékozik a NATO-hoz. Moszkva rosszallása persze nem maradt el; fenyegetőzéseiben harciasan emlékeztette Bécset az 1955-ös államszerződésben foglaltakra.
Finnországban a legutóbbi litvániai és lettországi KGB-beavatkozás keltett izgalmakat, és idézett elő lényeges politikai módosulást. Először történt meg, hogy a finnek kormányszinten fogalmazták meg figyelemre méltóan kritikus álláspontjukat Moszkvával szemben.
Legmesszebbre Svédország ment. Magas kormánytisztviselők megnyilatkozásaiból egyre többet lehet tudni azokról a félig-meddig rejtett katonai kapcsolatokról, amelyek Stockholm és Washington között a második világháború óta fennállnak, s amelyek a semlegességi státusszal semmiképp sem egyeztethetők össze. A NATO létrejötte után alig három esztendőnek kellett csak eltelnie, hogy a svédek titkos együttműködési szerződést kössenek az USA-val, melynek értelmében az amerikaiak – az elmúlt évtizedekben – svéd területről intenzív megfigyelés alatt tarthatták a szovjet térség katonai eseményeit. Az utóbbi időben pedig legalább egy svéd kémhajó követi állandó figyelemmel a Baltikum katonai hírforgalmát.
Az – egyébként szupertitkos – adatok nyilvánosságra hozatala nem véletlen. Svédország – hasonlatosan a legtöbb önként vagy kényszerből semlegessé lett európai államhoz – igyekszik most a világ előtt is egyértelműen demonstrálni egykori és mai hovatartozását; hiszen így nagyobb biztonsággal és jelentékenyebb „hozománnyal” léphet be az Európai Közösség kapuján.
Még időben, mondhatnánk, mielőtt a közép-európai államok esetleges újabb politikai felértékelődése komoly konkurenciát teremtene – különösen ha a Szovjetunió nem lesz képes vagy nem lesz hajlandó beilleszkedni valamiféle kollektív európai biztonsági (és gazdasági) rendszerbe. Mert, vélik Stockholmban, most az egykori semlegeseken – svédeken, osztrákokon, finneken – a sor, hogy végre „bejöjjenek a hidegről”. Hogy mi lesz Közép-Európával, az számukra már egy másik történet.
- Külföld [6]