Dalos Rimma

Nyomtatóbarát változat

Húsz évvel ezelőtt hagytam el Oroszországot, és települtem át Magyarországra. Egyáltalán nem politikai okokból. Elcsépelt történet: diákismeretség, majd házasság. Amikor Budapestre érkeztem, elég nagy poggyászt hoztam magammal. Benne voltak egyebek közt Marx és Engels összes művei (orosz kiadás), valamint az ötvenöt kötetes Lenin-összes. Sok hasonló könyvem volt még, amelyekről úgy gondoltam, hogy ifjú házasoknak szüksége lehet rájuk. Ma is ott állnak a polcomon, alig veszem le őket.

Kezdettől fogva éreztem helyzetem kényelmetlenségét. Nemcsak a magyar nyelv szörnyűségei zavartak, hanem a fogalmi differenciák is. Amit nálunk, odahaza „jobboldalinak” neveztek, az Magyarországon „baloldalinak” számított. Az olyan szavak, mint „szabadság” vagy „demokrácia”, magyarul egészen másként hangzottak, mint oroszul, meg aztán itt volt az a sokak által csodált szó: „tulajdon”. Ezzel szemben egészen halványnak tűnt a „párt”, a „kötelesség” vagy a „hűség” fogalma.

Tíz-tizenöt évbe is beletellett, amíg fogalmaimat újrafogalmaztam, bár a „párt”, a „kötelesség” és a „hűség” még így is sokáig kísértett. Csakhogy én egyszerre voltam orosz nő és ellenzéki feleség – s értékeimet e kettős teher alatt kellett átértékelnem, nem is szólva arról, hogy eközben a magyar hatóságok és a szovjet követség révén szintén kettős éberségnek voltam kitéve.

„Akármit mond, Rimma, maga mégiscsak elárulta a hazáját” – jelentette ki barátságos hangon a pártkiadó vezető munkatársa. „Mondja meg a férjének, hogy el fog válni tőle, ha nem hagyja abba az aknamunkáját” – ezt a tanácsot meg a szovjet követségen kaptam. Fokozatosan rá kellett jönnöm, hogy annak a politikai szubkultúrának a talaján, amely nemcsak a Szovjetunióban, hanem egész Kelet-Európában jelen volt – nincs túlélés.

Annyiban szerencsém volt, hogy amikor az új életet elkezdtem, még nem törtem meg. Mindaz, amit belém neveltek, még nem állandósult, nem vált kővé, dogmává. Szellemi tevékenységem fő célja a válogatás, a tisztogatás, a takarítás volt.

Mindenekelőtt az otthoni „közösségi szellemtől”, a kollektivizmustól kellett megszabadulnom. Ez a közösségi szellem főleg a szegénység miatt volt kényelmes megoldás. Ha minden öröm közös, közös lehet a bűn is. Valahányszor gyerekkoromra gondolok, megértem, hogy ez a körkörös kezesség nem magasröptű megfontolásokból, hanem egyenesen a túlélés kényszeréből fakadt. Ez adta az erőt, ha sorba kellett állni kenyérért, krumpliért, cukorért. Minden segítségadás mögött ott kacsingatott a számítás: ma én segítek, holnap nekem segítenek. Nem a közös öröm, nem a melengető élmény, hanem a halálfélelem állt a segítség mögött. Ma is ez a félelem uralja a lelkeket: nincs szörnyűbb, mint egyedül maradni, nincs szörnyűbb, mint egyedül felelősséget vállalni. Valakinek osztoznia kell tehetetlenségemben, fájdalmamban, de még örömömben is, mert azt is nehéz egyedül elviselni.

Hozzá kellett szoknom saját atomizált létezésemhez, ahhoz, hogy boldogságomért és boldogtalanságomért magam vagyok felelős, és ezt a felelősséget senki másnak nem akaszthatom a nyakába. Ha az ember ezt az újfajta Brown-féle mozgást meg akarja tanulni, akaratlanul is nagyobb értékek felé tájékozódik, nem barátokra, szomszédokra, hanem az államra, a jogra, az emberi jogokra hagyatkozik. Ez azt jelenti, hogy nem lehet többé felelőtlenül eltűnni a tömegben, szembesülni kell a többiekkel, miközben semmiféle kollektív tudatnak nem vethetjük neki a hátunkat.

Emlékszem még az első vitákra magyar barátaimmal. Érzelmi kitöréseimmel Lukács, Max Weber és mások racionális érveit szegezték szembe. Magányosnak és elveszettnek éreztem magamat, amikor az Enzensberger-tanulmány olvastán az európai fejlődés számomra merőben új összefüggéseit értettem meg. Később arra kényszerültem, hogy Sartre és Böll műveiből merítsek új szenvedést, sőt, Dosztojevszkijt, Tolsztojt és Andrej Belijt is újra kellett olvasnom. Így vette kezdetét az a hosszan tartó búcsú, amelynek folyamán egyre közelebb kerültem az európai kultúra és történelem forrásaihoz.

Második éve már, hogy a szegedi egyetemen szemináriumot vezetek az általános szellemtudomány-kurzus keretében. Az én tárgyam az orosz gondolkodás története. Diákjaim mindig szerették volna pontosan meghatározni, miben is rejlik az orosz lélek sajátszerűsége. Velük együttgondolkodva jöttem rá, hogy az orosz lélek úgynevezett rejtélye a saját történelméhez való viszonyából értelmezhető.

Az orosz gondolkodók mindig is arra törekedtek, hogy Oroszországot elvonatkoztassák történeti fejlődésfolyamatától, és az országot mintegy saját fejlődése fölé emeljék. A szlavofilek Moszkvában „az utolsó Rómát” vélték látni, mások pedig úgy gondolták, hogy a szocializmust egy országban is fel lehet építeni. Engem is ennek a történelemfölöttiként és kizárólagosként felfogott oroszságnak a szellemében neveltek. Miután azonban Európa közepén éltem, más földrajzban kellett gondolkodnom. A térképen, persze, Oroszország is rajta volt, de valamiképpen ugyanolyan ország volt, mint a többi, mint mondjuk, Amerika vagy Kína.

Oroszország maga akarta magát letörölni erről a térképről. Szereplése a történelem színpadán végül mindig sötét reakcióba torkollott. Még a fasizmus elleni nemes harc is oda vezetett, hogy a kelet-európai népek majdnem fél évszázadra elveszítették szabadságukat.

Az emberi történelem nem képzelhető el alkotótevékenység nélkül, Oroszországban azonban az alkotás kizárólag a művészi alkotáshoz kötődött, minden egyéb tevékenység automatikusan a munka kategóriájába soroltatott. A munka pedig azt jelentette, hogy engedelmeskedni kellett, szolgai módon kötelességeket kellett teljesíteni, vagyis éppen a kreatív mozzanat hiányzott belőle. Ahol nincs szabad személyiség, ott nincs kreatív munka sem. Rengeteg építkezést láttam fiatal koromban, alkotást semmit. Az építés pedig furcsa módon szorosan összefonódott a rombolással. A lerombolt moszkvai Megváltó Temploma helyére uszoda került. És persze az új idők szentélyeit és kolostorait is építgették.

Magyarország átvette a Nagy Testvér tananyagát. Akárcsak a Szovjetunióban, az embereket itt is leszoktatták az alkotásról, és tervteljesítőkké tették őket. Más országokbeli, főleg nyugat-európai barátaim hívták fel a figyelmemet arra, hogy lehet alkotó módon is gondolkodni, hogy a valósághoz másfajta viszonyt is kiépíthetek, mint az eddig megszokottat. Ez pedig azt jelentette, hogy gondolkodásom forrásait ne a romok alatt keresgéljem, hanem saját erőmből bányásszam elő.

Újra kellett gondolnom a szegénység és a gazdagság fogalomkörét. A hagyományos orosz gondolkodás az aszketizmusból merít. Azt hirdették, hogy az orosz lélektől idegen az anyagi létezés öröme. Emiatt sok oroszból gátlást vált ki a fogyasztás. Magyarországon nemcsak azt kellett megtanulnom, mit jelent produktívnak, kreatívnak lenni, hanem azt is, hogyan kell fogyasztani. Első nyugati útjaimon azután megtanultam, hogy a tőkés termelésnek nem kizárólag az embernek ember általi kizsákmányolása a célja, mint azt a moszkvai egyetemen tanították, hanem szükségletek kielégítése is. Persze akkor még úgy gondoltam, hogy az embernek nincs szüksége annyi árura, egyszóval szovjet étvágyból indultam ki. Fokozatosan jöttem rá, hogy a fölösleg értelme a szabad választás lehetősége. Mert a szegénység választás hiányát jelenti.

Moszkvai barátaim néha azt mondják: ott, nálatok annyi mindent kapni, de mi van a szellemmel? Hát igen. A szellem, a szellemiség kincseit is jó későn ismertem meg. Bergyajev, Sesztov és Szolovjov először külföldön lett számomra orosz szerző. Nem mintha nem lettem volna elég kíváncsi természetű. Éveken át üldögéltem a moszkvai Lenin Könyvtárban, a Történettudományi Könyvtárban, sőt még a Volginról elnevezett Társadalomtudományi Könyvtárban is. Csak a témák, amelyeket ott tanulmányoztam, voltak mások, mint a mostani témáim. Akkoriban arról olvasgattam, hogyan nyilvánulnak meg a szocialista realizmus előnyei Ajtmatov, Belov, Raszputyin vagy Jevtusenko műveiben – a sorrend itt merőben véletlenszerű.

Bármily különösen hangzik is, az orosz szellemet és az orosz kultúrát korlátozások nélkül első ízben Washingtonban, a Kongresszusi Könyvtárban ismerhettem meg. Itt megtalálhattam mindazt, amit Oroszországban éveken, évtizedeken át gondosan rejtegettek előlem. És ekkor éreztem igazi, nagy fájdalmat. Mert azt még meg lehet valahogy bocsátani, hogy ifjúkorom sorban állásokkal és Komszomol-gyűlésekkel telt el. Vagy azt, hogy olyan emberektől tanultam német történelmet, akik maguk sohasem jártak Németországban, sőt némelyikük még a német nyelvet sem tudta igazán jól. Igen, talán azt is el lehet felejteni, hogy lánykoromat olyan országban kellett eltöltenem, ahol a közmondás úgy tartotta: „A tyúk nem madár, az asszony nem ember.”

Hanem hogy édes hazám szellemileg meglopott, azt nem tudom megbocsátani. Saját kultúrája helyett valamiféle eszmei pótszerrel próbált jóllakatni, amely a „marxista–leninista tanítás” nevet viselte. Olyan kiállításokra jártam, amelyeket előzőleg cenzorok hagytak jóvá, eszmeileg helyeselt hangversenyeket látogattam, olyan klasszikusokat olvastam, akiket az illetékes hivatalnokok válogattak ki számomra, kiherélt játékfilmeket néztem a moziban.

Amerikában azután megleltem a lehetőséget, megismerhettem az óceánon átmentett orosz kultúrát. De közben honfitársaim millióira kellett gondolnom, akiknek minderről továbbra sem lehetett a leghalványabb fogalmuk sem.

New York és Washington múzeumaiban számos olyan festményt és szobrot láttam, amelyeket annak idején Oroszországból szállítottak oda. Egy ízben amerikai barátaim támogatására megjegyeztem: milyen kár, hogy mindez nem otthon van, nem Oroszországban látható. Nem értettek egyet velem. „Képzeld csak el – érveltek –, mi történhetett volna ezekkel a művekkel, ha Oroszországban maradnak. Itt legalább az emberiséget szolgálják.”

E derűlátó megjegyzéssel tulajdonképpen le is zárhatnám nyomasztó gondolataim sorát. Hosszú volt a búcsú, és nem is tudom, véget ért-e igazán. Ma is az orosz nyelv az egyedüli adekvát kifejezőeszközöm. S valahányszor ezen a nyelven akarok egy problémát megoldani, legelőször nem Hamlet „európai” kérdése, a „lenni vagy nem lenni?” jut eszembe, hanem az, ami az orosz lélek örök gyötrelmét okozza: „etikus vagy nem etikus?”

• Esszé