Széles körben okozott csalódást a második Gyurcsány-kormány kiigazító csomagja. A kiábrándultság egy része előre látható volt, sejteni lehetett, hogy sem a munkavállalói szervezetek, sem a radikális baloldali értelmiség, sem pedig az ellenzéki Fidesz nem támogatják az óriási államháztartási hiány miatt szükségessé vált költségvetési stabilizációt. Miért is tennék? A csomag megszorításokat tartalmaz, amelyek következtében a lakosság jövedelmi viszonyai romlani fognak.
A liberális értelmiség és a gazdasági elemzők egy része, továbbá – lényegében – a teljes üzleti szféra és a pénzpiacok azonban nem a megtorpant reálbér-növekedés miatt opponálják a csomagot. Számukra evidencia, hogy öt év pazarló és felelőtlen költségvetési politikája után a hatalmasra duzzadt (az Európai Unióban rekordméretű1) államháztartási hiány csökkentéséhez rövid távon nem megkerülhetők a nadrágszíjmeghúzó lépések. Arról sem kell őket meggyőzni, hogy mindez áldozatokat követel mindhárom jövedelemtulajdonos – az állam, a vállalatok és a lakosság – részéről. E kör számára „csak” a stabilizáció szerkezete volt a kérdéses, illetve az, hogy a megszorításokat követik-e hosszabb távú és mélyreható reformok.
Csalódásukat ebben a kontextusban kell értelmezni. A mértékadó gazdasági szereplők nem vonják kétségbe, hogy 2006 nyarán az állampénzügyek kezelése sürgős, ha tetszik, radikális lépéseket igényelt. A második Gyurcsány-kormány a júniusban bejelentett kiigazító csomaggal rövid távon elkerülte a fenyegető negatív spirált: a fiskális politika teljes hitelvesztését, a forintárfolyam drámai zuhanását, az ennek nyomán bekövetkező jelentősebb kamatemelést, ami végső soron a gazdasági teljesítmény drasztikus visszaeséséhez vezetett volna. Ami azonban rövid távon adekvát politikának tűnhet, az hoszszabb távon nem biztos, hogy célravezető. Valamit tenni kellett, és a Gyurcsány-kormány tett is – valamit. Ám nem eleget, és nem jó irányba.
Rossz szerkezetű megszorítások
A kiigazító csomagot az üzleti értelmiség nagy része főleg azért kritizálja, mert a kiadáscsökkentő lépések helyett a bevételek növekedését állítja a középpontba. A „vagyon kötelez” elvére hivatkozva a kormányzat „nagyobb felelősséget” vár a magasabb jövedelemmel rendelkező magánszemélyektől és a vállalkozásoktól. Emeli a terheket, valamint új adónemeket vezet be. Mindezzel az adórendszer még bonyolultabb lesz, és a nemzetközi összehasonlításban is magas hazai élőmunka-terhek tovább nőnek.2
Az elkerülhetetlen adóemelést nem sikerült úgy véghezvinni, hogy ne sérüljön az ország versenyképessége. A stabilizációs programok terén tapasztalatokkal rendelkező gazdaságpolitikusok – például Joaquín Almunia, az Európai Unió gazdasági és pénzügyi biztosa szerint a kiadáscsökkentésre alapozott stabilizáció tartósabb és biztosabb.3 Ha a kiigazítás döntően a bevételnövelésre épül, akkor problémák jelentkezhetnek a reálszférában. Hasonló szellemben, a versenyképességet és a növekedést féltve érvelt az 1996-os magyar stabilizáció atyja, Bokros Lajos volt pénzügyminiszter is.4 Vita tárgya persze, hogy mekkora a kiadáscsökkentés és a bevételnövelés aránya a csomagban: a gazdasági elemzők és a szaksajtó szerint a mérleg nyelve bőven a bevételek gyarapítása felé billen,5 miközben a kormányzati illetékesek kiegyenlítettebb százalékszámokról beszéltek.6
A számszaki becslésekkel a kormányzat amúgy is hadilábon áll. Az államháztartás hiányát négy esztendeje nem sikerül belőni, az rendre meghaladja a költségvetési törvényben foglaltakat. Idén egyelőre ott tartunk, hogy a választások után több lépcsőben duzzadt az éves költségvetési hiány: az utolsó pillanatig állított 4,7 százalékos GDP-arányos deficitről a kormányalakítás után – amikor a kedvezőtlen adatok eltitkolása tarthatatlanná vált – egyszer csak kiderült, hogy az valójában 8 százalék lesz – de csak a megszorító intézkedések után. Július legvégén a miniszterelnök és a pénzügyminiszter találkozott Almuniával, aki a kreatív könyveléshez szokott magyar kormányt újfent felvilágosította, hogy – ezúttal – az autópálya-építéseket kell beleszámolni a hiányba. Így tartunk most 8,6 százaléknál, és ki tudja, mi lesz a vége?! Éppen ezért fogad ma már fenntartással a piac lényegében minden kormányzati kalkulációt. És éppen ezért kicsit komikus 2006 augusztus közepén arról olvasni, hogy 2011-es, 2012-es vagy 2013-as euró-bevezetési céldátumot lenne-e érdemes meghatározni. A lapzártakor még nem ismert konvergenciaprogramba persze valamilyen dátumot be kell írni: ha nem az euróbevezetés, akkor a maastrichti kritériumok teljesítésének évszámát. Ám ettől a fiskális politika nem lesz hitelesebb. Egy újabb betarthatatlan dátummal azt kockáztatjuk, hogy az eddigi három kudarc után negyedszerre (!) sem sikerül teljesíteni a magunk elé kitűzött célt. Ami, valljuk be, ismét csak több mint zsenáns lenne az unióban.
Alacsony foglalkoztatás
Amint azt Bartha Attila kitűnő tanulmányában [2] ezeken a hasábokon kifejtette,7 a stabilizációs csomag további hibája, hogy nem foglalkozik a foglalkoztatás és a munkahelyteremtés kérdésével. Márpedig a magyar gazdaság hosszú távú kibontakozását szem előtt tartva talán ez az egyik legfontosabb kérdés. Pusztán néhány adatból is látszik, hogy miért! Magyarországon a 4,3 millió adóbevalló közül 1,8 milliónyian vannak minimálbéren bejelentve, és a fennmaradó 2,5 millió fő közül is 800 ezren dolgoznak az állami szférában.8 Nagyon rossz – és persze igazságtalan is – az adófizetés szerkezete: kevesen fizetik be az állami újraelosztást szolgáló adóforintok túlnyomó részét. Ezek a számok azonnali és hathatós gazdaságpolitikai intézkedésért kiáltanak, amelyre nemhogy a kiigazító csomagban, de a kormányprogramban is csak elvétve találunk utalást. Utóbbi a részmunkaidőnek és a rugalmasabb munkavégzésnek szentel ugyan néhány passzust, ám ennek hatása a munkajövedelmeket sújtó magas terhek miatt elhanyagolható marad.
A költségvetési újraelosztás szintjének meghatározása – vagyis annak kialakítása, hogy a GDP mekkora része felett diszponáljon az állam – alapvetően politikai kérdés. Elvileg tehát egy szocialista többségű kormányzattól nem várható, hogy az állami szerepvállalást számottevően visszaszorítsa. Mégis azt állítom, hogy itt és most az adóemelés/adócsökkentés dilemmájának eldöntéséhez félre kellene tenni a baloldali ideológiát. A tragikus egyensúlyi mutatók és az alacsony foglalkoztatás miatt pragmatikus – és liberális – intézkedésekre lenne szükség. Az államháztartás menedzselése nem csupán, sőt véleményem szerint nem is elsősorban pénzügytechnikai, könyvelési kérdés. Nem elég mechanikusan csökkenteni a kiadásokat és/vagy növelni a bevételeket, mert ettől még a nagy elosztórendszerek színvonala jottányit sem javul majd, és a hozzáférés sem lesz igazságosabb.
Hol vannak a programok?
Szerkezeti reformokra van tehát szükség, amelyek a rendszerek mechanizmusát alakítják át a hatékonyság és a méltányosság elveinek megfelelően. Nos, ezekből egyelőre nagyon kevés van.
A stabilizációs intézkedésekhez nem társult átfogó helyzetértékelés és akcióterv, amely pontosan meghatározná az elosztórendszerek átalakításának ütemét. Rögtönzés és kapkodás jellemezte a régi-új kormány első néhány hetét. Nem látszanak a komoly intellektuális erőfeszítést tükröző és valóban a rendszerek mozgatórugóit megváltoztatni szándékozó programok, amelyek egyensúlyozni próbálnának a gazdaságilag racionális és a társadalmilag lehetséges megoldások között. Az adóemelési projekt önmagában intellektuális kihívásnak sem túl vonzó.
Egyedül a közigazgatás átalakítása (háttérintézmények megszüntetése, összevonása, létszámleépítés) terén látszik valamiféle koncepció és rendszer. Az egészségügyben szavakban világos ugyan az irány, de – amellett, hogy kétséges a reform politikai támogatása a szocialisták részéről – egyelőre nem derül ki, hogy mennyi pénzből és hová kívánunk eljutni. Miként egy orvosigazgató megfogalmazta,9 olyan ez, mintha egy család – még mielőtt meghatározta, hogy hová megy nyaralni és mennyiből – azon vitatkozna, hogy két- vagy négyágyas szobában lakjon. A reformirányokat tartalmazó Zöld könyv is inkább diagnózist állít fel, mint terápiát javasol, ráadásul keveri az eszközöket (egy vagy több biztosító) a célokkal (a lakosság egészségi állapotának javítása).10
Szinte minden területre igaz, hogy hiányzik a világos célmeghatározás és a lehetőségek számbavétele. Ehelyett kapkodás jellemző a kormányzat tevékenységére. A felsőoktatási tandíj ügyében például az új miniszter rövid két hét alatt írta fölül a friss kormányprogramot. Más kérdés, hogy helyesen tette: a tandíj azonnali fizetése sokkal célravezetőbb, mint évekkel később történő, utólagos behajtása. A kormányzat összességében mégis úgy politizál, mintha mindent most kellene felmérni és kigondolni. Mintha nem ugyanazok a pártok lennének hatalmon több mint négy esztendeje, mintha a kormányfőváltás nem két éve történt volna.
Tévút
Ebben a helyzetben a pusztán adóemelésre építő kiigazítás három szempontból is tévút. Egyrészt viszszafogja a gazdasági teljesítményt. Jövőre a kormányzati becslések szerint 2 százalékponttal alacsonyabb növekedési ütem várható, amivel a sor végén kullogunk majd az új, közép- és kelet-európai tagállamok között.11 Másrészt nagy a veszélye annak, hogy a bevételnövelés következtében az addicionális adóforintokkal feneketlen zsákba öntjük a pénzt. Harmadrészt pedig az adóemelés – ha nem társul a nagy elosztórendszerek minőségjavulásával – fekete- és szürkemunkára ösztönöz. Mindez azzal fenyeget, hogy nem sikerül kitörni az alacsony foglalkoztatás – magas újraelosztás ördögi köréből.
Sovány vigasz a kormánypárti szavazóknak, hogy a végrehajtó hatalmat az ellenzék sem sarkallja koncepciózus kormányzásra. Utóbbi mindeddig semmilyen megvalósítható alternatívát nem mutatott fel. Így marad az egyik oldalon hangos, de megalapozott programok hiányában kevéssé hiteles reformretorika, a másik oldalon pedig még ez sem.
Koncentrikus körök
Véleményem szerint a modernizációnak mégsem a politikai elit rossz iránytűje az egyetlen s talán nem is a legfontosabb akadálya. A politikai lépések iránya megérthetetlen a társadalmi közeg indítékai nélkül. Ralf Dahrendorf német/brit szociológus másfél évtizeddel ezelőtt leírt bon mot-ja szerint a posztkommunista országok politikai rendszerváltásához hat hónap, a gazdaságihoz hat év kell, ám mindez semmi ahhoz a hatvan esztendőhöz képest, amennyi idő alatt az emberek mentalitása átalakul. Éppen ez utóbbi, a gazdaság – az adott politikai konstellációtól lényegében független – puha tényezői, a társadalom mentális állapota talán a legnagyobb korlátja a magyarországi reformoknak. Széles körben elfogadott az adóelkerülés, a szabályok – következmények nélküli – be nem tartása, a kölcsönös szívességen alapuló mutyizás, a felelősség áthárítása, illetve vállalásának teljes hiánya. Az államfüggőség összecseng a kockázatkerülő magatartással.
A hazai szocializációs sémák előbb-utóbb deficiteket okoznak az állami gazdálkodásban. A kiskapukeresés, a potyautas-jelenség, az olcsó vagy ingyenes állami források megcsapolása hiányt idéz elő a költségvetésben, amire aztán – mivel a lyukakat be kell tömni – megint csak az adóemelés a politika válasza. Az egyéni felelőtlenség koncentrikus körei életben tartják a gondoskodó (egyúttal persze becsapható) állam szükséges voltának ideáját, még nagyobb terhet hárítva a legális gazdaságra. Éppen ezért van óriási jelentősége a követett gazdaságpolitikának és a sugallt magatartásformáknak. A felülről támogatott etatizmus tovább erősíti az államközpontú tendenciákat.
Mindezt tetézik a társadalomszerkezeti problémák. Kovács Árpád, az Állami Számvevőszék elnöke írja egy tanulmányában,12 hogy az öregedő magyar társadalomban egyre többen vannak, akik a hosszabb távú reformokban kifejezetten ellenérdekeltek. A nyugdíjasokból, valamint köztisztviselőkből és közalkalmazottakból álló kört – amely politikailag aktív, és választásokat képes eldönteni – csak azonnali jövedelemtranszferrel tudja maga mellé állítani a politika. Ismét egy ördögi kör, amelyből nehéz lesz kitörni.
Van-e akkor mégis kiút? A magánkezdeményezések és legális vállalkozások – a gazdaságpolitika szintjére emelt, például az élőmunka-terhek csökkentésében megnyilvánuló – ösztönzése lenne véleményem szerint az az irány, amely mozgásba hozhatná az elterpeszkedett államtól ezer szálon függő társadalmat és gazdaságot. Az öngondoskodást serkentő politikai retorikától kezdve a szükségtelen költségvetési támogatások megvonásán keresztül a hosszú távú, intellektuálisan kiérlelt és valóban a közjót szolgáló – ha kell, rövid távon fájdalmas – reformok bevezetéséig és végrehajtásáig terjedhet az a skála, amellyel a kormányzat megkísérelhetné felrázni az országot.
Az első lépés talán a kormányzó elit – a választások után alaposan megcsappant – hitelességének visszaszerzése lenne. Ez kulcsfontosságú a stabilizáció és a reformok társadalmi elfogadtatása szempontjából. Egyelőre e tekintetben is kevés lépés történt. Igaz ugyan, hogy a miniszterelnök – mindeddig páratlan módon – elismerte kormánya felelősségét a költségvetési hiány felhalmozásában, ám az Európában egyedülálló mértékű államháztartási deficitnek mégsem lettek politikai következményei. Így nehéz lesz meghonosítani a közjavak esetében mindenkitől elvárható felelős magatartást.
Összekacsintás
Egy sajátos kommunikációs helyzetnek lehetünk tanúi a kormányzat és a (pártfüggetlen) gazdasági értelmiség között. A kormányzat nem érti, hogy utóbbiak mit nem értenek. Hiszen erről volt szó, nem? – kérdezik a kormányzati politikusok. Előrevetítettük, hogy változás kell, át kell alakítani az állami büdzsét. Jó, azt is mondtuk, hogy nincs baj a gazdasággal, hogy adócsökkentés lesz, törvénybe is iktattuk, de nem titkoltuk a változtatási szándékot. Olvashattatok volna a sorok között, hogy megszorítások lesznek. Összekacsintottunk veletek, hogy a választások előtt mást kell mondani, mint a választások után: 8 százalékos hiány helyett 4,7 százalékot, adóemelés helyett adócsökkentést. Hát nem értitek? Ez kellett ahhoz, hogy megnyerjük a választásokat. És akkor most csodálkoztok?
És tényleg: kacsintottak. Ám ettől még csodálkozunk.
Jegyzetek
1 Az Európai Bizottság adatai szerint 2006-ban és 2007-ben is Magyarországon lesz a legmagasabb az államháztartás hiánya az EU25-ökben. EU Commission Forecast, 2006.
2 Az Eurostat adatai szerint 2004-ben Csehország után Magyarországon volt a legmagasabb a munka adóztatása az új közép- és kelet-európai uniós tagállamok közül, ám Csehországban a foglalkoztatás jóval magasabb a magyarországinál (65 vs. 57 százalék).
3 Lásd Gyévai Zoltán interjúját Joaquín Almuniával a magyar kormány kiigazító csomagjáról: Várakozó állásponton. Figyelő, 2006/30., 12. o.
4 Bokros Lajos, a CEU professzora 2006. július 3-án nyilatkozott a Gazdasági Rádiónak erről.
5 Dózsa György, a Figyelő szakújságírója például 2006–2007-re 160 milliárd forint kiadáscsökkentést és 1536 milliárd forint bevételnövekedést számolt össze Üres zseb program (Figyelő, 2006/24.) című írásában.
6 Jelen írás a kormányprogramot és a kiigazító csomagot elemzi, és nem tér ki a lapzártakor nyilvánosságra került konvergenciaprogram-tervezetre. Utóbbi azt állítja, hogy 2009-10-ig az egyensúlyjavulás 80 százaléka (!) kiadáscsökkentés lesz. Ez már csak azért is meglepő, mert a kiigazító csomag után még 50-50 százalék körüli arányt kommunikált a kormányzat. Nem kizárható tehát, hogy a kritikák hatására változtak az arányok. Más kérdés, hogy a kiadáscsökkentés – mint azt a dokumentum is elismeri – strukturális reformokat feltételez. Azokra vonatkozó terveket pedig – a közigazgatás racionalizálását leszámítva – egyelőre nem látni.
7 Bartha Attila: Ismét a purgatóriumban. Beszélő, 2006/7–8.
8 Lásd a CEMI tanulmányát: Makroegyensúly és gazdasági növekedés: www.cemi.hu/docs/Makro_egyensuly_es_gazdasagi_novekedes.pdf [3]
9 Gáti Júlia interjúja Falus Ferenccel, a Nyírő Gyula Kórház főigazgatójával: „A Zöld Könyv adós maradt a legfontosabbal”. HVG, 2006/32.
10 Lásd például Sereg Mátyás írását: A jövőt be kell vallani! Figyelő, 2006/ 33.
11 2006 első negyedévében a nyolc közép- és kelet-európai új uniós tagállam közül Magyarországon volt a legalacsonyabb (4,6 százalék) a gazdasági növekedés üteme az Eurostat és a Kopint-Datorg adatai szerint (Bartha Attila, i. m., 37. o.), 2007-ben pedig tovább nyílik az olló, mert a magyar növekedés a kormányzati előrejelzések szerint is 2 százalékponttal esik vissza. Hasonlóképpen vélekedik a bécsi WIIW is. (Figyelő, 2006/32., 8. o.)
12 Kovács Árpád: Töredékek az állami szerepvállalás új vonásairól és a késlekedés kockázatairól. A HBLF konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett változata (2006. február): www.hblf.hu/index.php?page=106&l=2 [4]
- Folyamatos jelen [9]