„… Igen, évtizedeken át a hivatalnok urak Legfelsőbb Személye, a Kastély ura meghosszabbított kezeként a hivatalosság komédiáját játszották, játszhatták. (…) Nagy marionettjáték zajlott itt, amelyben fababák kavalkádját láthattuk, s az igazi játékos, a mutatványos a paraván mögött rejtezett.”
(Idézet Ablonczy László Színházi hivatalnokok című cikkéből. Magyar Ifjúság, 1989. március 3.)
A kultúrpolitika, ami nincs
Kezdetben volt a halbiológus, aki, mint tudjuk, mégsem az, azaz Horti József, a rovatvezetőből Magyarország legnagyobb lapkiadó vállalatának vezérigazgatójává avanzsált, „kormányhoz közel álló” érdemes férfiú. Aztán jött Ella István orgonista, szintén lojális úr, akiről kiderült, hogy két koncert között remekül el tudja igazgatni a Hungarotont is. S itt van Pálfy G., az elfogulatlanul elfogult híradós főszerkesztő, aki leginkább a Taxisblokád, ahogyan én láttam című műsorával tett szert országos népszerűségre. S persze, el ne felejtsük a kommunista múltját hamar levetkező Gyapay Dénest, a Magyarország hetilap új főszerkesztőjét sem, aki többek között Antall József párizsi útján szövögette a barátság eltéphetetlen szálait a nyugodt erővel. Ezen férfiúk között üdítő kivételnek számít Ütő Endre, az Operaház új igazgatója, aki a kötelező alapfeltételen, a kormánypártiságon túl, úgy tűnik, a szűkebb szakma támogatását is élvezi, és ért ahhoz, amit csinál. (Aggódom is a jövőjéért.) Eme újkeletű kinevezések annak a kultúrpolitikának részét képezik amely – mint azt Fekete György (nomen est omen – a Feketékkel mindig baj van) államtitkár-helyettes többször is kijelentette – tulajdonképpen nincs is. Ugyanennek a nem létező kultúrpolitikának az újabb megnyilvánulása Ablonczy László puccsszerű kinevezése a Nemzeti Színház élére. Fekete György sietett biztosítani a közvéleményt arról, hogy a kinevezés nem politikai indíttatású, és a kormányzat nem kíván a Nemzeti Színház tartalmi ügyeibe beleszólni, ami a legbiztosabb jele annak, hogy igenis politikai indíttatású és igenis bele kívánnak szórni. Ugyan mi más oka is lehetne egy derék, Magyar Fórum-os újságíró kinevezésének?
Azt, hogy Csiszár Imrének, az előző igazgatónak végül is miért kellett mennie, ismerve színházi és közéleti viszonyainkat, valószínűleg pontosan soha nem fogjuk megtudni. Érvként elhangzott a vezetői alkalmatlanság is, ez azonban, ha igaz is lenne, önmagában nem lehet elégséges indok, hiszen mikor volt a kormány számára elégséges indok az, hogy valaki nem ért ahhoz, amit csinál? Ne menjünk messzire, a kulturalis tárca jelenlegi vezetője, Andrásfalvy Bertalan például mivel igazolta eleddig szakmai alkalmasságát, hogy a külügyminiszterről és az ex-belügy-, jelenleg tárca nélküli miniszter úrról már ne is beszéljünk.
Csiszár lemondatását mindenesetre ízléses tálalásban szervírozták nekünk, utalva arra a kinevezésekor elterjedt pletykára, miszerint annak idején maga Grósz Károly ígérte meg neki, hogy a Nemzeti Színház az övé lesz. Értsd: Csiszár nem az új demokrácia embere, nem a mi emberünk. Mindez különösnek tűnik annak a fényében, hogy a minisztériumi sajtótájékoztatón, a leváltást helyeselve részt vett az a Kállai Ferenc is, akiről szakmai körökben ismert, hogy az előző rendszerben meglehetősen jó kapcsolatokat ápolt nemcsak a magyar, de a szovjet elvtársakkal is. Félreértés ne essék, nem akarok én számon kérni bármit is Kállain vagy bárki máson, de miért akarnak azzal etetni bennünket, hogy valaki a múltja miatt nem szalonképes a mostani vezetés számára.
Csiszár ellen elhangzott az a vád is, hogy a színház műsorpolitikája úgymond, nem elég nemzeti. Ezt a vádat egyébként a magyar parlamenti demokrácia történetének egy másik ragyogó korszakában, a harmincas években is felhozták az akkori igazgató, Hevesi Sándor megbuktatásakor. A hírhedt Pekár Gyula, a Petőfi Társaság akkori elnöke mondta azt, hogy Hevesi „mentesítette” magát a nemzeti hagyományoktól. Ahogy most Csiszár, akkor Hevesi próbálta tényekkel és számokkal (hasztalanul) bizonyítani az állítás valótlanságát. Csiszárnak tehát mennie kellett, és feltehetőleg elsősorban azért, mert nem volt a fórumos „kormányhoz közel álló”.
A Nemzeti Színház vezetőváltásainak története egyébként igen tanulságos. A színház élén ugyan nagyon különböző képességű és mentalitású emberek váltogatták egymást, történetükben azonban van egy közös vonás. A mindenkori hatalom mindig ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy a Nemzeti Színházat többnyire hamis szakmai érvekre hivatkozva és a nemzet nevében a maga számára kisajátítsa. És ehhez minden kurzus készséges támogatókra lelt a Nemzetit ellepő kis- és nagystílű karrieristák között.
Ablonczy ante portas
Az új igazgató, Ablonczy László, eredeti foglalkozására nézve irodalomtörténész, eleddig elsősorban újságíróként jeleskedett, és igen keveset tudhattunk színházvezetői ambícióiról. Dolgozott a Magyar Hírlapnál, a Film Színház Muzsikánál, a Magyar Ifjúságnál (ahol a nagyszerű Pálfy G.-vel harcoltak vállvetve), és az utóbbi időkben a Magyar Fórum szerkesztésén szorgoskodott.
Sokak számára emlékezetes egy, a rendszerváltás hajnalán a Jurta Színház egyik rendezvényén tett kijelentése, miszerint borzasztóak a magyar sajtóviszonyok, mert ha Ózdon hat tisztességes magyar bányászember meghal, arról alig írnak valamit, bezzeg, ha Izraelben csak egyetlen embert is megölnek a palesztinok, azzal rögtön tele vannak az újságok. Ez a sajátos álláspont a figyelmes hallgató számára már akkor a magyar szellemi élet egy ígéretes, új purifikátorát sejttette Ablonczy személyében.
Kinevezése után Ablonczy azt nyilatkozta, hogy habár a felkérés úgymond váratlanul érte, az meghatottsággal és jó érzéssel tölti el. Meg tudom érteni: az ő szakmai múltjával én is meghatott lennék, ha kineveznének. A minisztériumi sajtótájékoztatón Ablonczy nagyívű, népnemzeti gerincet erősítő programmal lepte meg a magyar színházbarátok táborát: „A Nemzeti Színház ezentúl 15 millió magyar színháza kell hogy legyen.” Ha jól tudom, utoljára, a századelőn Max Reinhardt próbált meg igazi tömegszínházat csinálni, de ő is csak az Ötezrek színházáról beszélt. Ablonczy kísérlete a maga nemében páratlan, és kétségtelenül illik egy olyan országhoz, amelynek miniszterelnöke többször is kijelentette, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Sajnálattal kell közölnöm azonban, hogy bármennyire is fájó ez az érintettek számára, a dolog nem fog menni. A többiek nevében persze nem nyilatkozhatom, de ami engem illet, szomorúan meg kell állapítanom, habár távol áll tőlem annak vitatása, hogy Antall József jogilag az én miniszterelnököm is, de hogy lélekben…
Végezetül hadd idézzük helyeslőleg a nagyszerű színházi szakíró, Ablonczy László egyik gondolatát. Renard azt mondja: „a színházi életet csak olyan emberek fogják megújítani, akik semmit se értenek hozzá. Évtizedeken át ebben kellett reménykednünk. Hiábavaló volt. Ideje volna alkalmasakkal és hiteles személyekkel próbálkozni.”
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [8]