1953. június 27-én a szovjet hatalmi szimbolikát jól ismerő diplomaták csodálkozva vették észre, hogy a moszkvai Nagy Színházban bizánci pompával bemutatott szocialista realista opera, a Dekabristák premierjén Lavrentyij Berija nem jelent meg. Pedig ezúttal is felvonult az eseményre a Sztálin halála után magát demonstratív módon kollektívnek minősítő szovjet párt- és állami vezetés.
És ez csak a furcsaságok kezdete volt. Másnap a Moszkva központjában élők döbbenten látták, hogy a politikai rendőrség hírhedt Lubjanka utcai székházát, valamint néhány középületet katonai járőrök veszik körül. Déltájt a Kreml felől – fényes nappal! – harckocsik vonultak el, mintegy jelezve: elmúlt a veszély, amelynek mibenlétéről az emberek lassan kezdtek már fogalmat alkotni – Moszkvában elterjedt a hír, hogy Berija marsall, belügyminiszter, a szovjet kormány első elnökhelyettese, a politikai bizottság tagja, az atomipar teljhatalmú ura, az ún. válságstáb elnöke, néhány tucat munkatársával együtt a Lubjanka foglya.
A hír azonban csak részben bizonyult igaznak. Beriját néhány magas rangú tiszt – köztük a helyettes politikai csoportfőnök, Leonyid Brezsnyev – valóban letartóztatta egyenesen a politikai bizottság ülésén; Bulganyin hadügyminiszter páncélozott autóján kicsempészték a Kremlből, és egy Moszkva környéki légvédelmi támaszpontra vitték. S míg Berija egyik helyettese a Kreml őrségének parancsnokával égen-földön kereste szeretett főnökét, a szovjet főváros központi kerületeit páncélosok és a légvédelmi ütegeket őrző gyalogosok szállták meg. Egy előre összeállított lista alapján, amelynek elkészítésében a számunkra szintén nem egészen ismeretlen Szerov tábornok is részt vett, megkezdődött a hajtóvadászat Berija munkatársai után.
Csupán ekkor lélegeztek fel az ország vezetői, akik a „mezítlábas” állampolgároknál nem kevésbé féltek az elvileg irányításuk alá tartozó politikai rendőrségtől és annak 15 éve teljhatalmú urától. Az akciót ezért már-már komikus módon a második világháború olyan sokat próbált hadvezéreire bízták, mint Zsukov és Konyev marsall, valamint Moszkalenko tábornok. A katonaságra és a belügyi alakulatokra egyaránt támaszkodó szovjet pártvezetés ily módon egyik „támaszával” semlegesítette a másikat, amire 1937 nyara óta nem volt példa. (Akkor egy fél ezrednyi belügyes kommandó szállta meg a Hadügyi Népbiztosságot és a vezérkar épületét a Tuhacsevszkij-per előestéjén, néhány héttel később pedig katonák vették körül a Lubjankát arra az időre, amíg Jezsov belügyi népbiztos Sztálin utasítására lefogatta majd mindegyik munkatársát.)
Teljesen példa nélkül állt viszont a szovjet korszakban, hogy 1953 júniusában a tábornoki kar tagjai közvetlen beleszólási lehetőséget kaptak a nagypolitikába: pedig a hadsereg képviselői közül még a második világháború alatt se kerülhetett senki a pártvezetésbe. Ám ezúttal Zsukov és társai segítsége nélkül a politikai bizottság tagjainak nem sikerült volna letartóztatni Beriját, aki hasonló puccsra készült, csak éppen néhány nappal elkésett. (Az emberben óhatatlanul feltolul az illetlen kérdés: mi lett volna, ha…)
Nem sokkal előtte, 1953 márciusában, Sztálin halála után, Berija mindenesetre mint az országot irányító tiszavirág-életű duumvirátus tagja vonult be Kremlbe Malenkov oldalán. A nagy vezért és tanítót még el sem temették, amikor Berija a pillanatra oly régen váró, arra mégis felkészületlen pártvezetőknek Malenkovot javasolta az ország miniszterelnöki posztjára. A jelölt pedig mintegy viszonzásul, a koncon osztozkodó „becsületes rabló” gesztusával arra kérte az egybegyűlteket, hogy a grúz politikust nevezzék ki első helyettesévé s egyben belügyminiszterré.
Néhány napig úgy tűnt, Malenkov Sztálin teljhatalmú örököse lett, hiszen egy kézben egyesítette a miniszterelnöki és a pártvezetői tisztet. A Pravda szolgalelkű szerkesztői március 12-én közöltek is egy fényképet, amelyen Sztálin, a kövér Malenkov és Mao Ce-tung egymás mellett fészkének – az eredeti felvételen jelen lévő többi szovjet államférfit leradírozták a képről. A politikai rendőrség álhírrészlegének munkatársai is akcióba léptek: széltében-hosszában terjeszteni kezdték, hogy Malenkovnak semmi köze az előző évek tisztogatásaihoz (valójában egyik kezdeményezőjük volt). „Kiderült” továbbá, hogy az új miniszterelnök Lenin unokaöccse, amit közelebbről meg nem jelölt okból mind ez idáig titkolni kellett.
A Malenkov-image alakítását a háttérből a hallatlanul energikus és agyafúrt Berija mozgatta. Tudta, hogy grúz létére, kivált pedig a rettegett főrendőri posztból, nem emelkedhet azonnal Sztálin helyére. Ezért átmenetileg a nála nem kevésbé kompromittált Malenkovot tolta maga elé, aki az ötvenes évek elején Sztálin társaságában átvirrasztott éjszakák, s a vezér helyett végzett temérdek szervezőmunka nyomán meglehetősen elfáradt, enerválttá vált, s aligha tudott volna szembeszegülni Berija későbbi terveivel.
A két politikus 1953 márciusában szinte megittasult a hatalomtól. Részben, mert megszabadította őket a páni halálfélelemtől (tudták, hogy Sztálin újabb nagyszabású „tisztogatásra” készült halála előtt, ezúttal munkatársai körében). A duumvirátus tagjai nagyszabású terveket készítettek – a paranoiás Sztálinnal szemben, akárcsak később a lepusztult agyú Brezsnyevvel szemben a szintén KGB-főnök Andropov –, tisztában voltak a szovjet emberek életkörülményeivel, számoltak vele, hogy ha nem kezdenek radikális reformokba, akkor a népharag elsöpri a rendszert, s vele őket is a vezetés csúcsairól. Malenkov, aki kisebb-nagyobb megszakításokkal 1939-től az ország ipari-katonai komplexumát irányította, a könnyűipar előtérbe állításával és a hadikiadások radikális csökkentésével remélte növelni a kétségbeejtő életszínvonalat. Berija pedig villámgyorsan leállíttatta az ún. orvospernek – s a kétmilliós szovjet zsidóság deportálásának lázasan folyó, egykor általa is kezdeményezett – előkészületeit, szabadlábra helyezte az 1940-es években letartóztatott marsallokat és tábornokokat (köztük a Kreml őrségének parancsnokát, aki azonnal visszakapta posztját), s nagyszabású amnesztiát javasolt. Berijáék elérték azt is, hogy a Pravda hasábjairól – június végéig – egyre feltűnőbben kezdett elmaradni Sztálin neve, amiből a pártokrácia nyomban megértette, hogy valami új, egyelőre érthetetlen, de kötelező érvényű és természetesen előre elfogadott változás küszöbén áll az ország.
A halott vezér munkatársai közül az első hetekben Malenkov és Berija sülve-főve együtt mutatkozott – igaz, a színfalak mögött a munkaidejének java részét mindig is politikai intrikákkal töltő Berija gyakran találkozott Hruscsovval, a párt egyik titkárával, valamint a hadügyminiszter Bulganyinnal, akiket igyekezett egymás – és mindkettejüket Malenkov – ellen uszítani.
Berija feltűnő aktivizálódása rémületet keltett a politikai bizottság többi tagjában, főleg a sok mindent megélt „öregekben”: a Sztálin halála után államelnökké avanzsált Vorosilovban, az addigra már egy tucat minisztérium és főhivatal élén megfordult Kaganovics miniszerelnök-helyettesben és a régi-új külügyminiszter Molotovban, akiről Sztálin a háború után úgy hitte, hogy angol kém, s ezért 1947-ben Visinszkijjel, a koncepciós perek hírhedt főügyészével cserélte le.
Alig ocsúdhatott fel hát a „régi gárda” Sztálin halála után, máris riadtan kellett felfigyelniük Malenkov és Berija gyanús szövetségére. Az éveken át háttérbe szorított Vorosilovot bántotta, hogy Berija nyilvánosan gúnyolódik rajta, s meg se mert szólalni.
A ma is élő Lazar Kaganovics azonban, Sztálin káderese az 1930-as években, aki fanatizmusában a tulajdon testvérét is feláldozta „az ügy érdekében”, megkérdezte Beriját, hogy miért töri magát annyira a belügyi tárca megszerzéséért. „Így lesz ez jó” – hangzott a dodonai válasz.
Náluk keményebb akadálynak bizonyulhatott az egyeduralomhoz vezető úton Berija számára Vjacseszlav Molotov, a pártvezetésnek a „lenini időkből” megmaradt egyetlen tagja. 1953 márciusában azzal igyekezett őt megnyerni Barija, hogy gyorsan kihozatta a lágerből Molotov izraeli és angol ügynökként elítélt feleségét. Közben azonban a külügyminiszter háta mögött lassan saját külügyi hálózatot épített ki magának. A letartóztatása előtti napokban Berija ugyanis Moszkvába rendelte a legtöbb magas beosztású szovjet kémet, köztük szinte az összes rezidenst. A hálózatban ezzel szörnyű pánikot idézett elő, pedig ezúttal nem „tisztogatás” (vagyis kivégzés) várt volna a hazarendeltekre, mint 1937/1938-ban: Berija nagy valószínűséggel azért kérte kipróbált kádereit Moszkvába, hogy a hatalomátvétel után legyen, aki átveszi a kulcspozíciókat a külügyben. Molotov utóda alighanem Ivan Majszkij, az egykori londoni szovjet nagykövet lett volna, akit Sztálin utasítására 1952-ben bebörtönöztek, Berija viszont azonnal szabadlábra helyezte, amint megtehette. (Kevesen tudják, hogy Majszkij a Berija-per alatt újra börtönbe került, ezúttal Molotov és Hruscsov utasítására. Két év múlva szabadult, s mint akadémikus, hamarosan ott ült a többi szovjet halhatatlan között, mintha mi sem történt volna.)
De térjünk vissza a Kremlben folyó hatalmi küzdelemhez. 1953 márciusa közepén a Berijánál nem kevésbé energikusabb, s a belügyesektől hagyományosan rettegő központi pártapparátusban igen népszerű Hruscsov először Bulganyint, majd a három „öreget” – Vorosilovot, Kaganovicsot és Molotovot – meggyőzte a Malenkov–Berija-szövetség veszélyeiről. Minthogy pedig csoportjuk többségben volt a politikai bizottságban, egyszerű szavazással lemondatták Malenkovot a központi bizottsági titkári tisztéről, s így Hruscsov lett az egyes számú pártvezető.
Berija nehezen ugyan, de lenyelte a keserű pirulát. Hamarosan a politikai intrikák iránt nála nem kevésbé fogékony Hruscsovnak sikerült éket vernie közte és Malenkov között. Amennyire rekonstruálni lehet az eseményeket, Berija április közepe táján jött rá, hogy taktikát kell változtatnia. A pártvezetést úgy akarta „bevenni”, immár Malenkov nélkül, hogy az egyedül neki engedelmeskedő belügyi apparátus összegyűjtötte kompromittáló anyag felhasználásával elkezdte lecserélni a szövetségi köztársaságok pártvezetését. A következő lépés a területi pártapparátus, sőt a „népi demokráciák” vezetői körében végzett „tisztogatás” lett volna. Berija elvhűségét mi sem jellemzi jobban, hogy már a Nyugattal is hajlandó lett volna egyezkedni: az ulbrichti NDK, sőt az egykori Kelet-Poroszország (a háború után a Szovjetunióhoz tartozó kalinyingrádi terület) feladása, vagyis az egységes és semleges „burzsoá” Németország megteremtése árán remélte megszerezni az abszolút hatalmat a Szovjetunió felett. Az 1953-ban küszöbön álló „nemzetközi enyhülés” további jeleként pedig futárokat küldött Belgrádba a Titóval és Rankoviccsal való kapcsolatfelvételre. Erre azonban már nem maradt ideje.
(Folytatjuk)