Elgondolkodtató, hogy
– amikor kulturális életünk ilyen aggasztóan beszűkült;
– amikor korántsem a művészet, az esztétikum kérdései, hanem a puszta anyagi létezés személyes és társadalmi méretű súlyos gondjai sokasodnak;
– amikor a mi szűkebb szakmai közéletünk az egzisztenciális tanácstalanságtól az értékrendek bizonytalanságáig ezernyi súly alatt gyötrődik;
– amikor ez a szakmai közösség még nem is igényli igazán az elmúlt évtizedekkel való szembenézést;
– amikor a környezetkultúránkért felelős szakmai intézmények, testületek működésének és a személyes karrierek történetének feltárásához még nem gyűlt össze a kellő bátorság;
– amikor élő és hatékony, működő szakmai intézmények jóformán még nincsenek;
akkor mire is számíthat az Iparművészeti Főiskolán következetesen vállalt, új szellemű, európai nyitásra törekvő programunk.
A múlt századvéget követő évtizedekben megindult – és mindmáig tart – az a folyamat, amely kikezdte a szakma „céhes” korlátait, céhlegényt és céhmestert művésszé, alkotó értelmiséggé avatott. A műfajok, szakmák új viszonyrendszerének alakításában a művészeti egyetemek, főiskolák, akadémiák kezdeményező, úttörő szerepet vállaltak. A modern alkotó értelmiség fogalmától idegen a belterjesség, a csőlátás. Ahogy Moholy-Nagy László mondta, a legnagyobb hiba a „szelet ember”-nevelés.
A felsőfokú oktatás, a művészképzés mindig a holnap igazságát keresi. Ahol nem ezt teszik, ott nem vértezik fel az új generációt a csak sejthető jövő útvesztőjében való eligazodásra. Az a hallgató, aki csupán az aktuális, napi megfelelésre kész, majdnem üres tarisznyával vág neki a jövőnek.
A mi szakmánk nem tudott mélyen hatni a nemzet kulturális életére; nem tudtunk kellő súllyal fellépni a környezetkultúra, a vizuális műveltség torzulásaival szemben. Erről a – hivatásunkból fakadó – elkötelezettségünkről soha nem szabad elfeledkeznünk.
Nagy felelősség terheli azokat, akik – a csődhöz, pangáshoz, a magyar iparművészet műfaji összezavarásához, provinciális elszigetelődéséhez vezető – már a hetvenes években nyilvánvalóan túlhaladott szakmai ideállal akarják szembeállítani a mai, ténylegesen meglévő, súlyos gondjainkat.
A lánglelkű művész különleges társadalmi státus az anyagi és erkölcsi elismerés megkülönböztetett, a kiemelt művész kategóriába sorolása nagyon is megfelelt az elmúlt évtizedek hamis közmegegyezésének.
Milliók sivár, szürke életének felszínén reprezentált és dekorált – hangsúlyozom, hogy dekorált –, a közpénzen jól megfizetett iparművészek egy szűk kis rétege. Kiszolgálták a silányság elfedésének ideológiailag koncepcionált stratégiáját. Az iparművészet hagyományos kisebbrendűségi komplexusát a hazai, hagyományos hierarchikus rendben feljebb sorolt, úgynevezett „nagy” művészetek árnyékában, a művészkedés túllihegésével igyekezett ellensúlyozni. Ennek nosztalgikus és látványos külsőségei vonzóak lehetnek a művészpályára készülő fiatalok számára is. Igen ám, de a megváltozott, civil társadalom felé haladó országunkban előbb-utóbb a művészet is a köznépi élet szerves része lesz, és az iparművész is civilként, polgárként éli meg hivatásának gyakorlását.
Szűkebb körben azonban szembetaláljuk magunkat a craft-design (kézművesség-formatervezés) ellentétének hamis, túldimenzionált és főleg túlhaladott képletével; holott nem az ellentétek, hanem az új tartalmú harmóniára való törekvés volna fontos. Ez a konfliktus még egy ideig felszínre jöhet –sőt itt a főiskolán időszakos megingást is okozhat –, mert a mi valós életünkben még nem realitás a posztmodern, posztindusztriális helyzet.
Íme újra itt a hagyományos dilemma: egy főiskola a ma vagy a kikerülhetetlen európai, a holnap szellemében keresse saját nemzeti karakterű útját. Ez az egész nemzetet, sőt az egész kelet-közép-európai régiót érintő alapkérdés. Nem csupán órarendi vagy szaktervezési ügy, hanem komplex, filozófiai megfontolásokat érintő döntési helyzet.
Szakmánk ötvenes éveiben járó jeles képviselői aranykorra emlékező nosztalgiával idézik saját ifjúságukat, s ez láthatóan hat a sok mindentől megcsömörlött és bizalmatlan mai ifjúságra is. Bármilyen fájó és illúzióromboló, szembe kell nézni az igazsággal: a hatvanas évek rózsaszínű emlékképe tragikus társadalmi és kulturális erjedést takart. A konszolidáció látszatát és a megnyugvást, ígérő, csillapító manipuláció árat az egész ország, és így a mi szakmánk is nyögi. Ezt a manipulatív tendenciát panelházak, háromezer magyar település megtépázása, az intézményesített ízlésselejt tömeggyártása, a kommersz ízlésmodellek kritika nélküli beáramoltatása jelentette. A szakma – kényszerhelyzetben – kiszolgálta ezt, és – tiszteiét a kivételnek – versengett a lektorátusi kegyekért, állami megbízásokért. Vagy vállalta a gyári mellőzést, a megaláztatást. Egy szűk – ma a főiskolai tanári testületben jócskán képviselt – szakemberréteg is ellenállt. Az akkori idillikusnak festett főiskolai életben ezek bizony háttérbe voltak szorítva. A mi hibánk, hogy ezekről a hallgatóság vajmi keveset tud.
A kemény vizsgálattal mindnyájunknak szembe kell néznie, de vizsgálók és vizsgáltak – valakik által előre kiosztott – szerepkörét nem lehet elfogadni.
Mit tehet egy becsületes szándékú, a szakma és a hallgatók jövőjét felelősen átérző, művészetoktatást vállaló főiskola?
Elsősorban nyitott gondolkozású képzést szorgalmaz, irtózik a mást kizárni akaró egyoldalúságtól, befogadja és feldolgozza az akár egymással ellentétes hatásokat is. Különösen fontos ez egy kis ország egyetlen és nagyon behatárolt lehetőségekkel küszködő intézményében; a sokirányú nyitottság, a pluralizmus nálunk nem szólam, hanem létkérdés.
Nálunk még nincs kialakult, korrekt versengés a piacon. A végzős hallgatóknak szinte mindent el kell vállalniuk. De a konszolidált szabadpiaci országokban is igyekeznek a képzésben az élet szürke helyzetekről fakadó specializálódásra felkészíteni. Ez az új minőségeket feltáró, vállalkozó életforma lényege, és egyáltalán nem mond ellent a mélyen megalapozott szakképzésnek. Sőt, ez az igazi szakképzés, mert nemcsak a tehetséget gondozza, hanem felkészít a tehetség érvényesítésére is. Ehhez teherbírás, szívósság, pontosság, megbízhatóság, a megrendelő, beruházó iránti empátia, általános helyzetfelismerő képesség, a meggyőzés képessége, rajzi és más médiás kommunikációs iskolázottság, nyelvtudás, általános és főleg szakmai műveltség, naprakész informáltság szükséges.
Azt gondoljuk, hogy a szabadság felelőssége tanárra, hallgatóra, műhelyoktatóra és adminisztrátorra egyaránt ható erő – ennél jobbat még nem talált ki az emberiség. A közösség iránt bizalmatlanok, a toleranciára képtelenek ilyenkor azt szokták mondani: ez a közösség még nem elég érett ekkora szabadságra, vagy hogy ez szakmai felhíguláshoz, a fegyelem lazulásához vezet. Kétségtelenül van ilyen veszély. De nyilvánvaló, hogy ez a szabadság végül is sokkal keményebb követelményeket jelent tanárnak és hallgatónak egyaránt. A szabad választás és a keményen megkövetelt kötelező teljesítés ma világszerte a legideálisabbnak mondható és bevált gyakorlat. Ebbe minden belefér: egy választott és tisztelt mester köré csoportosulás vagy a sokszempontú konzultációt igénylő felfogás. A craft szemlélet és a design világa. Sőt a kettő új harmóniáját kereső gondolkodásmód is.
Az elmúlt évtizedekben undorító, megalázó, méltatlan szerepbe kényszerült az iparművészek egy része. Silány épületek ál-reprezentatív közegében, a hivatalos ízlésnormák szerinti felcicomázásainak (a valóságosan és szimbolikusan is értelmezett), a tisztázatlan, repedezett háttér méregdrága, úgynevezett iparművészeti alkotásokkal leplezésének ugyan mi köze volt a köznapi életet szebbé tenni hivatott, tisztes kézművességhez? Zsűrik és egyéb korlátozó körülmények ellenére is természetesen születtek ezekben az időkben is nagyszerű munkák. De a kézművesség nemes hagyományait őrző iparművészeknek a bedolgozó kisiparosoknál is gyérebb élet- és munkafeltételek jutottak osztályrészül. Nem is beszélve az éppen csak megtűrt vagy tiltott kísérletező iparművészek méltatlan helyzetéről. Bármilyen ellentmondásos is a közelmúlt és a jelen hazai szakmai összképe, kiemelkedő alkotó személyiségek és jelentős közösségek műveikkel, hiteles magatartásukkal a mai pályakezdők számára is alternatívákat nyújthatnak. Ezt a lehetőséget mind ez ideig még tanáraink esetében sem használtuk ki kellő mértékben. Lehet, hogy a helyenként tapasztalható kölcsönös bizalmatlanságnak ez is oka.
A kultúra dolgai rosszul állnak; a mi szakmánk igencsak a perifériára szorult. Bezárták a Design Centert, nincs erős érdekképviseletünk, nincs igazi szakmai, szellemi élet, nincs szaklapunk, nincs rendszeres és színvonalas kritika és így tovább. A közízlés és az egész vizuális kultúra gazdátlanul sodródik. Ebben a drámai helyzetben a mi kis veszekedő, feszültségekkel terhes főiskolánk minden bajával és ellentmondásával együtt is egy biztató sziget lehet, s egyre inkább betölti majd az „Alma Mater” szép szerepét.
Lehet, hogy a néhány év múlva innen kikerülő új generáció olyan értékrendet képvisel majd, ami sok mindennek az újraértékelését teszi szükségessé?
Biztos, hogy így van!
- Kultúra [6]