Amikor 1944. január 3-ról 4-re virradóan a Vörös Hadsereg átlépte a háború előtti szovjet–lengyel határt, a lengyel antifasiszta ellenállás két szárnya közel 700 ezer felfegyverzett tagot számlált. A korabeli lengyel erőviszonyokra jellemző, hogy míg a londoni emigráns kormány fennhatósága alá tartozó fegyveres szervezetek: a Honi Hadsereg, a Parasztzászlóaljak és a Nemzeti Fegyveres Erők együttesen több mint 650 ezer fővel rendelkeztek, az 1943-ban a kommunisták által létrehozott Népi Hadseregnek mindössze 50 ezer tagja volt. A tényleges erőviszonyokat azonban nem csupán ezek a számok, hanem mindenekelőtt az a tény határozta meg, hogy az alig 20 ezer tagot számláló Lengyel Munkáspárt mögött a Vörös Hadsereg, illetve a lengyel területeken igen gyorsan akcióba lépő NKVD-apparátus állt, s „oldalukon” a lengyel biztonsági szervek már 1944-től a lengyel politikai porond főszereplőivé váltak.
A londoni tábor lefejezése
Bár a Honi Hadsereg egységei sok helyen együtt harcoltak a szovjet csapatokkal, s óvakodtak a velük való fegyveres összetűzésektől, az NKVD és a lengyel biztonsági szervek – hogy megtisztítsák a politikai terepet a Lengyel Munkáspárt előtt – már 1944 márciusától megkezdték a Honi Hadsereg katonáinak tömeges letartóztatását és elhurcolását. Egyes becslések szerint 1944 márciusa és decembere között kb. 25-30 ezer katona erre a sorsra jutott, 1945 elején pedig 9877 felső-sziléziai bányászt deportáltak a Szovjetunióba.
Ezt az akciót szentesítette a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság és a szovjet vezetés 1944. július 26-i megállapodása, melynek értelmében szovjet katonai törvények alapján és szovjet bíróságok ítélkeznek azon lengyelek felett, akik a hadműveletek ideje alatt szembeszegülnek a szovjet hadsereggel. Ez az egyezmény tette lehetővé azt is, hogy Moszkvában bíróság elé állítsák, és a Vörös Hadsereg elleni „diverzió és terrorcselekmények” vádjával több évre elítéljék a londoni tábor NKVD által tőrbe csalt és letartóztatott 16 hazai vezetőjét – köztük a Honi Hadsereg volt főparancsnokát, Leopold Okulickit, a Delegatura (az emigráns kormány hazai képviselete) vezetőjét, Jan Stanislaw Jankowskit és a londoni tábor legfőbb politikai szervezetének, a Nemzeti Egység Tanácsának elnökét, Kazimierz Puzakot. Nem csoda, hogy a meggyengült és szétforgácsolódó londoni tábor egy része 1945 közepén illegalitásba vonult, s onnan folytatta az ellenállást, immár az új hatalom ellen.
A „kis polgárháború”
1945 közepétől a lengyel biztonsági szervek vették át a londoni tábor ellen folytatott harc közvetlen irányítását. A Stanislaw Radkiewicz vezette Közbiztonsági Minisztérium és a Lengyel Hadsereg Tájékoztatási Főcsoportfőnöksége (a továbbiakban: Informacja) mellett működő Belső Biztonsági Hadtest és a Michal Rola-Zymierski irányította Állami Biztonsági Bizottság szinten a földalatti ellenállás felszámolására specializálódott. A „szakértelmet” ekkor és a későbbiekben is azok a szovjet tanácsadók garantálták és adták át az „közbiztonsági” tiszteknek, akiket egy 1945 februárjában Sztálin által aláírt dokumentum alapján Berija irányított a Lengyel Hadsereghez és a biztonsági szolgálathoz; a visszaemlékezések szerint a Közbiztonsági Minisztérium és az Informacja ügyosztályvezetőinek többsége szovjet tiszt volt.
A Belső Biztonsági Hadtest és a Közbiztonsági Minisztérium tevékenységének hatékonyságát nemcsak a „kis polgárháború” (Wladyslaw Gomulka) 6 ezer ellenálló áldozata és a földalatti fegyveres-politikai szervezetek vezetőinek 1945–47 közötti, nagy nyilvánosság előtt megtartott perei jelezték, de az is, hogy a biztonsági szolgálat 1945–48 között – még a legmértéktartóbb becslések szerint is – több mint 155 ezer embert tartóztatott le és vetett börtönbe. (A több mint 1400 ellenálló szervezet közül a legnagyobbak a következők: a Függetlenség, a Szabadság és Függetlenség, a Lengyel Szervezet, illetve a Nemzeti Fegyveres Erők, de tovább harcoltak a feloszlatott Honi Hadsereg és a Parasztzászlóaljak egyes egységei is.)
A ’46-os és a ’47-es választási „hadjárat”
A ’47. januári szejmválasztások előtt és az 1946. június 30-ra kiírt népszavazáson, ahol a lengyel lakosság a szenátus sorsáról, a földreformról, az államosításokról, valamint Lengyelország nyugati határairól „döntött”, a biztonsági szervekre kiemelkedő szerep hárult a társadalom és a Lengyel Munkáspárt politikai ellenfeleinek megdolgozásában és megfélemlítésében. Eszköztáruk igen változatos volt: szerepelt benne jogi szigorítás (pl. az államellenes bűnökről, a gyorsított eljárásról, a rendkívüli letartóztatás lehetőségéről és a cenzúra bevezetéséről szóló rendeletek), házkutatások, letartóztatások, nyilvános politikai perek stb, de nem riadtak vissza a keményebb eszközöktől, a kínzásoktól és gyilkosságoktól sem.
A referendum és a választás politikai hangulatára jellemző, hogy a Stanislaw Mikolajczyk vezette Lengyel Néppárt ’46. decemberi és ’47. januári memorandumai szerint a választási kampány időszakában a rendőrség és a biztonsági szolgálat közel 100 ezer néppárti aktivistát tartóztatott le; 327 irodában tartott házkutatást; a párt 147 képviselőjelöltje, 1962 területi aktivistája és 5227 választási bizottságba delegált tagja került börtönbe; 118 területi aktivista pedig gyilkosság áldozata lett. A párt tevékenységét 29 járásban és 10 választási körzetben tiltották be, és több mint 50 alkalommal hamisították meg a választás eredményeit.
Az oppozíció felszámolása
A ’47-es választások után került sor a Lengyel Szocialista Párt londoni szárnyának a politikai porondról való kiszorítására és a Lengyel Néppárt végleges felszámolására. A folyamatot némiképp megkönnyítette, hogy Lengyelországban – az ellenállási mozgalom politikai törésvonalainak megfelelően – ’44–45-ben mind a Néppártból, mind pedig a szocialista pártból lényegében kettő volt. A londoni táborhoz tartozott a Stanislaw Mikolajczyk vezette Lengyel Néppárt és a Lengyel Szocialista Párt–Szabadság Egyenlőség Függetlenség, a kommunisták vezette Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottsághoz a „lublini” Néppárt és a Lengyel Szocialisták Munkáspártja. Ez nemcsak azt tette lehetővé, hogy a megosztottság felszámolásakor a kommunistákkal szövetséges néppártiak, ill. szocialisták kiszorítsák a londoni tábor tagjait a pártok vezetéséből, de azt is, hogy a „renitensek” letartóztatása és elítélése fogyaszthatóbbá váljon a közvélemény számára.
Tisztogatások a hadseregben
A biztonsági szervek természetesen a politikai ellenzék felszámolását követően sem maradtak munka nélkül. 1947 tavaszán a Lengyel Hadsereg Tájékoztatási Főcsoport-főnöksége, az Informacja nyomozást indított a Lengyel Hadsereg lublini, majd az év közepétől bydgoszczi katonai körzetének parancsnokságán dolgozó személyek ellen. Míg az ún. bydgoszczi ügy kapcsán, 1949 februárjában 17 (a háború előtti lengyel hadsereghez tartozó, a háború alatt pedig hadifogságban lévő) tiszt állt az Informacja központjának pincéjében összeülő titkos bíróság előtt, az ún. lublin–zamosci ügy kapcsán, 1947 és 1950 között 65 tisztet tartóztattak le, és 48-at ítéltek hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre a népi Lengyelország elleni összeesküvés vádjával.
A bydgoszczi és a lublin–zamosci perekkel kezdetét vette a „hadseregben szőtt összeesküvés” igen kiterjedt és szövevényes ügye, melynek során 55 perben 135 magas rangú tisztet és tábornokot állítottak bíróság elé. Az ítéletek közül 37 volt halálos, melyet 20 esetben végre is hajtottak. A vádlottak és elítéltek között többségében háború előtti tiszteket és a Honi Hadsereg vezetőit találjuk, de szép számmal akadtak köztük kommunista spanyolosok vagy a Népi Hadsereg tagjai is.
A tábornokperek
A ’49 és ’56 közötti koncepciós katonai perek közül az 1951. július 31.–augusztus 10. között zajló s „központi katonai per”-ként vagy a „kilencek pere”-ként egyaránt emlegetett „Tatar-per” volt a legnagyobb s leglátványosabb. A széles nyilvánosság számára rendezett kirakatperben a háború alatt Nyugaton harcoló lengyel haderő tisztjeit (Stanislaw Tatar tábornokot, Marian Utnik és Stanislaw Nowicki ezredeseket), a honi ellenállás tagjait (Franciszek Herman és Jerzy Kirchmayer tábornokokat, Wladyslaw Roman és Szczepan Wacek őrnagyokat), valamint a háborút hadifogságban töltő Stefan Mossor tábornokot és a Skóciából hazatért Marian Jurecki ezredest állították bíróság elé. Az előre elkészített dramaturgia alapján zajló perben, melyet természetesen a rádió is közvetített, a tábornokokat életfogytig tartó, az ezredeseket 15, Roman őrnagyot 12, Wacek őrnagyot pedig 10 évi börtönre ítélte a Roman Walag ezredes vezette bíróság.
A „szilánkperek”
A lengyel történészek „szilánkperekként” emlegetik a Tatar-ügyhöz kapcsolódó 1950 és ’54 között zajló kisebb (de az ítéletek tekintetében szigorúbb) katonai pereket, melyekben 84, a szárazföldi haderő, a tengerészet és a légvédelem központi stábjához tartozó tisztet ítéltek el, közülük 37-et halálra. A két legnagyobb, csoportos „szilánkperben” például – az 1952. július 18–21. között zajló „flottaper”-ben (melyet a „hetek pere”-ként is emlegetnek) és a „légiek peré”-ben – 5, illetve 6 halálos ítéletet osztott ki a katonai bíróság.
A „szilánkperekben” halálra ítélt tisztek közül húszat végeztek ki, s közülük ötöt (Roman Rypsont, Feliks Michalkowskit, Aleksander Rodot, Benno Zerbstet és Zygmunt Sokolowskit) 1953. március 5-e, tehát Sztálin halála után. E pereket egészen ’54 közepéig folytatta az Informacja és a LEMP vezetése: az utolsó, ítélettel záruló (Czeslaw Wojtowicz; 12 év börtön) ’54 májusában, míg a „szilánkperek” történetében egyetlen, felmentést hozó eljárás (Adam Uziemblo) ez év júliusában zajlott. Talán mondanunk sem kell, hogy e pereket a legteljesebb titokban (cellákban, pincékben és védők nélkül) tartották meg, s a kivégzettek egy részéről máig sem tudjuk, hol vannak eltemetve.
700 nap a siralomházban
A „központi katonai ügy” kapcsán tartóztatták le a woldenbergi hadifogolytáborból hazatért, s közismerten baloldali beállítottságú Jozef Kuropieska tábornokot is. Az, hogy a Tatar-per végül nem lett a „tízek pere”, mindenekelőtt Kuropieska makacsságának köszönhető: nem volt hajlandó ugyanis terhelő vallomást tenni, annak ellenére sem, hogy kihallgatásának első 18 napján – visszaemlékezései szerint – mindössze 23 órát alhatott, s lelkileg és fizikailag is összetört. Kuropieska makacssága 1952. július 2-án „nyerte el jutalmát”: titkos tárgyaláson halálra ítélték, s csak 700 nap múlva szerzett tudomást arról, hogy ítéletét a politikai vezetés életfogytig tartó börtönbüntetésre változtatta.
A „hadseregen belüli összeesküvés ügye” 1951 februárjában, Heliodor Cepa tábornok letartóztatásával gyűrűzött tovább. Cepa volt az ún. Komar-ügy első áldozata. Az Informacja ezúttal a hadsereg vezérkarának II. osztálya, pontosabban a „spanyolos” kommunista Waclaw Komar tábornok és beosztottjai ellen indított nyomozást, sőt Komarral való múltbeli kapcsolataik miatt az ügybe mások is belekeveredtek.
A Komar-ügy említett főszereplőiből verték ki az Informacja tisztjei azokat a vallomásokat, amelyek alapján 1953. március 14-én letartóztatták Michal Rola-Zymierskit, az 1945 és 1949 közötti lengyel nemzetvédelmi minisztert, a lengyel hadsereg volt főparancsnokát, Stanislaw Zymierski testvérét. A Népi Hadsereg egykori főparancsnokával nem kisebb célja volt a LEMP-nek és az Informacja vezetésének, mint hogy megtegye egy szuperkonspiráció katonai vezetőjének, melynek politikai szárnyát a koncepció tervezői szerint Marian Spychalski és Wladyslaw Gomulka vezette volna.
Arra vonatkozóan, hogy a hadseregben folytatott 50-es évekbeli „tisztogatásoknak” és megtorlásoknak hányan estek áldozatul, csak becslések állnak rendelkezésünkre. Egy 1990 végén tartott lengyelországi tudományos konferencián elhangzott előadás szerint például a hadsereg politikai rendőrsége – nem számítva a Honi Hadsereg néhány tízezer tagjának 1944–45-ben történő letartóztatását – 1956-ig közel 16 ezer személyt tartóztatott le.