Nem kétséges persze, hogy Romániának több köze van e Pruton túli területhez, mint Moszkvának vagy Kijevnek. És az sem mellékes, hogy a jelek szerint az itt élő lakosság jelentékeny része szintén csatlakozni kész Romániához. A történelmi előzmények is a bukaresti igények mellett szólnak, hisz Oroszország Moldáviára, az egykori Besszarábiára – eléggé ködbe vesző középkori előzmények után – csak 1812 és 1918 között tette rá először kezét. Majd a Molotov–Ribbentrop-paktum nyomán – 1940/41 között – röpke szovjet intermezzo következett, és ismetelt, máig tartó szovjethatalom 1944-et követően, napjainkig.
Furcsa viszont, hogy a Romániához való csatlakozást szorgalmazó bukaresti érvekben csak elvétve vetődik fel az a tény, hogy a moldáviai lakosság többsége – 64 százaléka – román. Sokkal inkább „történelmi” érvekkel hozakodnak elő, melyeket meglehetősen sajátos nemzeti ideológiákkal támasztanak alá minduntalan. Ezek az ideológiák azonban meglehetősen kompromittálódtak az idők folyamán, hisz a Besszarábia visszaszerzésére tett megújuló múltbéli román kísérletek minduntalan megdöbbentő népirtásokkal párosultak.
A nemzeti elfogultság és a gyors területszerzés vágya Bukarest gyakorlati lépéseit is meghatározza. Az elmúlt két esztendő folyamán segélyprogramok egész sorozatát dolgozták ki; de minthogy Románia gazdasági lehetőségei meglehetősen korlátozottak, e segélyakciók biztonságpolitikai és kulturális területekre összpontosultak. A kisinyovi belügyminisztérium biztonsági szolgálatát – szinte teljes egészében – Bukarestben képezték ki, jelentős fegyverszállítmányok keltek át a Pruton Románia felől, s a hadiraktárak feltöltése még most is folyamatban van. Az egyesülés népszerűsítését Bukarestből ideszalasztott szakértők vezénylik, s e ténynek máris figyelemre méltó hatása van. Míg akár egy esztendővel ezelőtt is a besszarábiai romanizálás fő zászlóvivője, a Népfront (Frontul Papular) sorozatosan meghátrálni kényszerült – miközben a lehetőségeivel ügyesen élő akkori moldáv központi vezetés minduntalan kifogta vitorlájából a szelet –, addig a Front ma ismét a legjelentősebb népmozgalomnak tűnik, mely fenntartások nélkül szorgalmazza a Romániával való egyesülést. S míg korábban az emberek java része borzongva riadt vissza a romániai politikai és gazdasági közállapotok láttán, addig ma egyre többen teszik félre – ha ideiglenesen is – ebbéli fenntartásaikat, arra számítván, hogy Besszarábia csatlakozása Romániát megmentheti a bukaresti centralizmus pestisétől.
És nemcsak Kisinyovban gondolkodnak ekként az emberek. A föderalizmusra képtelen Románia végvidékein a többség arról ábrándozik, hogy a moldáviai viszonylagos szuverenitás hagyományait kihasználva szövetségesekre lelhetnek majd regionális érdekeik érvényesítéséhez, és az ukrán, gagauz, orosz kisebbség számbeli növekedése a többi etnikum – így a magyarok – esélyeit is növelheti.
Aligha lehet kétséges, hogy a Besszarábiával történő egyesülés alapjaiban rendíti meg a román államot, s ezt a különböző tényezők különféleképpen próbálják majd kihasználni; de egységes lesz Bukaresttel szembeni elutasító álláspontjuk. Ennek kapcsán azonban feltevődik a kérdés: Jó lesz-e, ha Románia fegyveres konfliktusba keveredik Ukrajnával, s vajon az európai integrációt szolgálná-e, ha más ideológiai akrobatika alapján, de például az erdélyi magyarság is hasonló féktelen fegyverkezésbe és földalatti mozgalmi életbe kezdene, mint teszi azt máris a moldáviai gagauz kisebbség? (A gagauzok – mintegy kétszázezren élhetnek Moldávia déli peremvidékén –, mint mindig, most is a moszkvai centrum baloldali szélsőségeseit hívták szövetségesül, és máris közös hangra leltek a tiraszpoli területük ukránjaival–oroszaival, akik bolsevik fogantatású „köztársaságot” kiáltottak ki Moldávia keleti peremén.) És jó lesz-e, ha a kisinyovi vezetés – bukaresti tanácsok és előpéldák alapján – állóháborúba bonyolódik a régiókkal? Bizonyos jelek ennek veszélyét is valószínűvé teszik: a napokban fogták le Igar Szmirnovot, a frissen kikiáltott „tiraszpoli köztársaság vezetőjét, s bár a kisinyovi kommünikében az áll, hogy Kijevben hajtották végre a letartóztatást, erősen tartja magát az a feltételezés is, hogy tulajdonképpen emberrablásról van szó, melybe a moldáv belügyminisztérium emberei is belekeveredtek; a múlt hét végén ráadásul megkezdődött a gagauz vezetők letartóztatása. Továbbá: egyes rétegek elvándorlása a Dnyeszteren túlra máris kezdetét vette, s jövendő letartóztatásoktól tartván nagyon sokan illegalitásba vonultak.
Miközben a puccsot követő legújabb orosz vezetés egyik kulcsembere, Andrej Kozirjev külügyminiszter elsőként Budapestet keresi fel, s bejelenti, hogy Magyarország lesz az egyik első állam, ahova a Szovjetunió aktuális erős embere, Borisz Jelcin ellátogat, ezalatt Bukarest elsőként ismeri el az egész világ kételyeitől kísért moldáviai függetlenséget. Miközben az Európai Közösség már-már katonai rendszabályokat helyez kilátásba a jugoszláv konfliktus eszkalálódása esetén, Bukarestből olyan – például diplomáciai – garanciákat ígérnek a függetlenedő Kisinyovnak, melyek hasonló konfliktusok egész sorozatát idézhetik elő. Miközben Bukarest a centralizált Nagy-Románia ábrándját kergeti, ezalatt a kelet-romániai Iasiban a lokálpatrióta vezetés olyan terveket szövöget, hogy a jövőben Moldva (Iasi) és Moldávia (Kisinyov) külön területi egységként, laza szövetségi viszonnyal kapcsolódjék Romániához. (A román alkotmánytervezet vitáján a moldvai képviselők a község, város, megye közigazgatási egység mellett föl akarták vetni a földrajzi-történelmi hagyományokon alapuló tartományok bevezetését is, ami a két szomszédos terület, Moldva és Moldávia különleges egységének jogi keretet biztosíthatott volna. A javaslatot elutasították.)
Önkéntelenül adódik a kérdés: nem mérték volna föl mindennek veszélyét Bukarestben? Egyesek szerint a román vezetés valóban képtelen átlépni saját árnyékán, s politikai ösztöneit még mindig az 1918-as gátlástalan területszerzések vágya tüzeli. Mások úgy vélik, az országot összefogni már csak valamiféle expanzív politikával lehet. Alighanem mindkét érvelésben van némi igazság, mint ahogy az is biztosra vehető: vágyott célját az említett törekvések közül egyik sem fogja elérni.
- Külföld [6]